Schneider Kamilla: A legsötétebb napon (két vers)
A legsötétebb napon
indulsz-e zuhanni, hogy felébredj,
indulsz-e
csigák arcát nézni,
le, ahol lombjukat vesztik a fák, gyökerük mélyéig, ahová
füvek sem érnek, és
mégis selymesen élnek a fény túlsó oldalán fehéren,
indulsz-e arcod mosni földszívek árkaiba
a vizekre hajolva a túlra?
Találsz-e ott szegény hangokat
fújsz-e a gőg hatezer éves
fároszaira
otthon-leheletet, melyben semmi ciráda,
járda, de mérsékelt egek
támasztják meg másfajta életed,
ízlelve zöld tengereket, találsz-e hazát
a sötétre hajló lombok felett, menedéket az elveszettben, táplálékot a nincsben,
az árulás vizeiben fogsz-e halat nevetve?
A halálban lelsz-e végre oltalmat,
ha megtanulod az időt,
megtanulod megváltásodat, hogy félelem nélkül,
ágyaddá fogadjon a föld?
Észrevétlenül felmented-e magad
saját eszményi történeted alól?
Világba szórod-e a közelt bensőd csillagán?
Majd visszamúlsz-e a
létbe a romok üzenetében?
Világszórt közeled hogyan ékíti a délután,
ha észre sem veszed, milyen tündöklő
lehetett
a mulandóság bája, hogy
élet zenghetett ott, hol eső,
árnyék, hol
málló ereken a csók koponyája.
Egy sima egy fordított
akkor ősszel napokig hallgattunk
huzatban álltak a koszorúk
a szenteltvízbe nyúlni rossz volt
amíg apám az idézetet nézte
megmozdultak a gyászruhák
álmaforrt volt a könnyű must
anyám széles kalapban
a szekrénybe dugott hamust
titokban kicserélte
az egyik tükör egy lepedő alatt
tovább fakulva torzított
nagyanya sálat nem kötött
de suttogta az ágy előtt:
– egy sima egy fordított…
a szögesdróton bábuk lógtak
és csak én voltam igazán lökött
felittam a pocsolyában a magasból
tükröződő nagyapa-arcot
egy pusziért vajon ad-e még barackot
ilyen ősszel amikor a huzatban
álló koszorúk mögé gyülekező Fiastyúk
szabad szemmel már kicsit látható
és én még elhiszem hogy egy fényév
addig tart míg nagyapó a fáskamra
és a kerítés mögött kezében zseblámpával
meg-megáll és visszajön
halkan mondja
amit mindig szokott:
– nö du kléne schlaf mal schön!
Illusztráció: Arthur Henry “Art” Young
Ezek is érdekelhetik!
Szederkényi Éva Kata versei* →
Takács Nándor: Az ősök hagyatéka (versek) →
Hegyi Botos Attila: Szikrázó habok. Ant’issa tűzkövei →
