OPEN 38. – Kaffka Margit
LÉLEKRAJZOK, MOZAIKKÉPEK – SZÍNEK ÉS ÉVEK[1]
„Örüljünk Kaffka Margitnak”
Táv irat: alegnagyobbemberiajándékaszostopigenaszostop
Ha igaz, hogy az olvasás találkozás – néha párbeszéd – a múlttal, akkor erre az írásra feltétlen igaz. De milyen múlttal, kérdezi joggal a kedves Olvasó! Kaffka Margit múltjával, Pórtelky Magda múltjával és néha a mi múltbéli emlékeinkkel. Találkozni minden jóval és rosszal, mert – valaha olvastam erről – az öreg korban a rég elfelejtett rossz dolgok is előjönnek! Ez történt Pórtelky Magdával is, aki másodszor is megözvegyülve kiül a tornácra, szép nagy csöndességben, és eltűnődik az életén, emlékein. „Tudom, hogy egypárszor nagyot lendíthettem volna a sorsomon, egészen másfelé – vallja a magános asszony. – De most már úgyis mindegy volna! Azért így is sok és sokféle jutott ki nekem jóból-rosszból, van min eltöprengeni holtig. Mint valami idegen, tarka képeskönyvet, úgy forgatom, lapozgatom néha a múltamat; s csak egyszer-egyszer jut eszembe: hiszen én voltam ez. Ilyenkor megállok, és azt gondolom: jól van; ami volt, megvolt – de én semmit belőle újra nem kezdenék.”
*
Az élet lényege ebben a regényben és Pórtelky Magda életében nem az, amit valóban éltünk és tettünk, hanem az, amire emlékszünk; a valóság itt már emlékké lényegült. Az idő folyamán fölgyullad egy-egy csík: egy-egy szép, nemes, tiszta pillanat, mely örökre megőrzi ragyogását.[2]
Abban a nagy tükörben, a regényben egyszer meglátta fiatalkori vonásait, arcát: „elnéztem mozgékony szájam szokatlan vonalát, orrom vékony, lihegő cimpáit, ahogy elvékonyult, megfinomult felettük az apáim sasos, kemény horga; a rakoncátlan, ördöngös, sötét hajak göndören repdesték körül a fejem, és tudtam: a szememmel azt tudok, amit akarok. Éreztem, hogy énrám sokáig lehet nézni unalom nélkül, hogy ritkán vagyok kétszer egyforma, és hogy sok-sokféle szó kellene, hogy valaki leírjon engem.”
*
Schöpfin Aladár a regény kapcsán azt írta, hogy a nőknél nagyobb fontossága van a szónak, mint a férfiaknál, „mert a nők a maguk korlátozottabb helyzetében sokkal kevesebb alkalmat találnak arra, hogy teljes életet éljenek, tehát szavakban pazarolják el fölösleg életenergiájukat. Kaffka Margit női mind töredék, csonka életet élnek, s náluk csakugyan szavakba foszlik minden.”
A szavakat nagy ajándéknak tartja a Színek és évek főhőse, Pórtelky Magda, amikor megöregedve az egyik régi szerelme hirtelen megjelenik: „Az élet csakugyan nem nagy dolog, mert egy a vége. Akárhogy lett volna dolgunk, sokkal jobban aligha esik a megvénülés. Isten ments, hogy mi együtt éltünk volna!… De amit így az ember mondhat egymásnak, lássa, már tudom, hogy ez a legtöbb. A legnagyobb emberi ajándék, a szó, a szó!”
*
Kaffka Margit regényének hőse, elbeszélője, emlékezője Pórtelky Magda. Az ő hatalmasan megformált alakja körül egy bomló világ, egy széthulló társadalom három nemzedéke él és mozog.
„Az elsőt a nagyanya – a grószi – képviseli, a gyűjtő, megtartó, régi vágású nagyasszony, meg a vidéki rokonság, Hiripyék, ómódi, patriarkális gazdálkodásukkal és meghitt, családias életmódjukkal.
A második hullám: Magda édesanyja és annak második férje, a kissé hibbant reformer, az osztályából, társadalmából kiszakadt, de a kiszakadásba beletorzuló, új eszmékkel bajlódó, de tenni mit sem tudó Telekdy Péter; aztán maga Magda, ahogy két házasságában fokozatosan kihullik széteső osztályából, ám ugyanakkor vérében, szokásaiban, becsvágyaiban magával hurcolja osztálya minden örökségét; a testvérei, akiken már kiütköznek az italos apa vonásai: Csaba, a katonatiszt, mind mélyebb züllésében, úgyhogy végül csavargó lesz, és az árokparton szedik össze, meg Sándor, a terhelt, őrültekházában tengődő pap; aztán Tabódy Endre, az egynyári és sírig tartó hűséges szerelmes, cigányos, tönkremenő földbirtokos. Ők a pusztulás nemzedékei.
A harmadik: akik már végleg kiszakadtak innét, és akik alól már végképp kiveszett a föld; a dolgos, munkájából élő új generáció: Magda három lánya és mindazok, akikről majd a Mária évei szól.”[3]
[4]
Kaffka Margit 32 évesen írja meg fő művét, a Színek és évek című regényét, és ekkor írja meg rövid életrajzát is.
„Nagykárolyban születtem, súlyos és letagadhatatlan harminckét esztendővel ezelőtt – írja önéletrajzában. – Az apám ügyvéd, később a megye főügyésze, – mondják eszes, szelídlényű és emberekkel bánni tudó; – nem volt idősebb, mint ma én, mikor hirtelen támadt betegség pár hónap alatt megölte. Anyám újból férjhez ment –, ismét megözvegyült; most is otthon, a szülővárosomban éldegéli már nagyon elcsöndesedett életét. Az apai családomból – állítólag hiteles adatok szerint egy Gawga Zdenko nevű cseh ember háromszáz esztendővel ezelőtt jött be elsőnek a Morvamező felől és – bármint is nehezteljenek, akiket ma kívülem érdekel –, nem volt rablólovag, hanem békés és hasznos mesterséget űző, királyudvari cseléd. Sok jel és adat vall rá, hogy később nemességet kaptak itten… Anyám vérei az Urayak, a Nagy Iván és egyéb csalhatatlan történelmi kútforrások tanúsága szerint a megye legősibb nemzetiségei, az Árpád vezérrel bejöttek közül valók… Az anyámat én még ismertem olyannak, aki csupa dac volt, gőg és lázadozás minden ellen; mert ez a minden az élet volt, a fajták és osztályok felett álló törvény, mely megőrölte lassan és teljesen. Az előttem járt okoknak és nehéz, véres csatájú bonyodalmaiknak nemcsak a »Színek és évek« regény témáját köszönöm, melyért szülővármegyém – megizente – kegyetlenül csúffá tesz, ha megbántott földjére merem a lábam tenni; – hanem bensőmnek folytonos és küszködő kettősségét főképpen; ez igen kétféle örökség tusáját, mit nagyon analizáló, tudatos voltommal minden léptemben nyomról-nyomra kísérek. Kissé azt is mondhatnám: ez a csata karakterem, megváltozásaim, történéseim története.
Mikor hat éves lettem – addigi viszonylagos nagy jómód után –, hirtelen maradtam árván és szegényül, a gyermekkoromra nem szívesen gondolok; a fiatalságomban minden nagyon nehéz volt és küzdelmes, írni húsz éves koromban kezdtem népies versikéket a Szabolcska és balladákat Kiss József hatása alatt, Erzsébet-nőiskolás koromban a Basch Árpád »Géniusz«-ába. Később Gellért Oszkár szerkesztette a lapot; az ő biztató, bátorító szerkesztői levele (egy nappal sem igen volt idősebb nálamnál) már vidéken ért utol, valamint ott jutott a kezembe készen, csinosan, friss nyomdafestéktől illatosan az első könyvem is; anélkül, hogy magam szedőt, korrekturát, kiadót, kritikust a szememmel is láttam volna. (…)
Ez az első kötet s a túlságosan is jó fogadtatás, melyben részesült – mégis csak elkésett nekem. Akkor már nagyon is szövevényesen körülvett és behálózott, megkötözött volt sok-sok dolog, melyekből kibontakozni azután egy élet sem volt elég. Ha mindez hamarabb jön… igen, talán egész kis dolgokon múlik minden! Vidékből, családból, előítéletekből, kapcsolatokból, robotos munkából, anyagi nyűgökből, önmagammal való súlyos konfliktusokból – egy állandó és folytonos kimenés azóta az életem; s ezen a kivándorló úton tán csak fényképfelvételek az írásaim. (…) Szeretnék pár esztendőt még tűrhető egészségben megérni; a kisfiamat nőni látni; néhány álom-messziségnek vasúton nyomába szaladni; dúlásig lakni csak álmodhatóan pompás teliségű könyvesházakban; néhány kötelességnek érzett íráshoz szeretnék még magamban hitet; csak annyit, amennyi okvetlen szükséges! Vajon ráérek-e mindezekre?”
Ezt 1914-ben írta. Ezután már csak néhány év adatott meg nekik: 38 évesen, tizenkét éves fiával együtt a spanyolnáthajárvány áldozatává vált. A Farkasréti temetőben temették el a fiával együtt, aki egy nappal később halt meg.
Lenni vagy nem lenni: de hol is kinek?
Magda, mint Kaffka Margit is, városi leány. Ezért csak a városában érezte magát valakinek: csak ott Szinyéren tudott „valaki” lenni. Ezért hajszolta bele első férjét, a grófi uradalom tisztviselőjének, az ízig-vérig kispolgár Vodicskának a fiát, Jenőt a megyei élet bonyodalmaiba, az alispánválasztás hercehurcáiba, harcra a dzsentriszövetséggel, melyből ő éppen a házasságával csúszott ki. Köztük, a maga vérei közt szeretett volna alispánné, vármegyei asszony lenni, velük egyenrangú. – túl a lehetőségeiken, túl az ura tehetségén, hajlamain, sőt végül az életén is: mert Vodicska megbukik a választáson, anyagi dolgai rendezetlenek, belerokkan a küzdelembe, kihal belőle az erő, az életvágy, és öngyilkos lesz.[5]
*
Vodicska halála után Magda cél és irány nélkül hányódik ide-oda, rokonoknál Pesten és vidéken. S mintha csak világuk pusztulásának jelképe volna: Szinyéren tűzvész tör ki, a város porig ég.
Hosszan idézünk ebből az apokaliptikus látomásból, amely – a nád- és zsuppfedeles házak miatt is – a középkorban természetesen volt!
„Egy júliusi délután kegyetlen szél süvöltött át a pusztán. Ruhámba kapaszkodott, hajam tépte, és megint hordta szemembe a pernyét valamerről. A fejem fölött vércse kerengett vijjogva. A csárdásné a kerítésig jött elém, és sápadtan, akadozva kérdezte.
– Tetszik már tudni?
– Mit? Micsodát?
Kézen fogott, átsegített a léckerítésen, némán, reszketve került velem a szekérút felé, és előremutatott a kezével. Messze, messze, fekete sűrű füstoszlop állt, vérvörös, izzó magja villózva sugárzott fel a szürkülő, borús égre. És süvöltött, kavargott a szél.
– Az… az ott?
– Szinyér ég! A város!
Megszédültem, és eltakartam a szemem halálos borzalomban. Nem is gondolkoztam, hogy mim is van ott becses vagy veszteni való. Messze, rémesen, véresen kavargott a szörnyű vész, mint valami szodomai ítélet a város… az én városom felett.
Az út megtelt néppel; az új víziművek napszámosai jöttek Gencs felől s az Ábris bátyám kőművesei, mészporos, sarkatlan cipőjük kattogott a lihegő, veszett futásban, lemaradt a lábukról, rohantak lélekszakadva a város felé. Mindenük, mindenkijük ott van.
Végre, végre ott jön a kocsi értem.
– Siessen, drága, hamar! Üljön be, ahogy van! Hajts. (…)
A lovak horkanva és ijedezve, alig fékezhetőn rángatták a kocsit. Előttünk izzva fel-felvillanó, borzasztóan mozgalmas, őrületes, lihegő, vérszínű áradat; zsarátnokutcák, lángtornyok, lobogó üstökű tűzkígyók! Mint a láva folyt és vonaglott az egész, és lobot vetett, villámlott körül az égbolt fele. És bódult lárma, távoli összemosódó üvöltözés, zuhanások robaja messze! Körül lihegő, lelkendező alakok rohantak, lélegzetfogyott, kétségbeesett futásban, felsebzett meztelen lábakkal és jajongva, néhányan megfogták a kocsi oldalát, vagy felkapaszkodtak hátul egy pillanatra, de mások letaszították őket, elmaradoztak, az öklüket rázták csak utánunk.
A szőlőskertek közt voltunk már, magas fagyalbokrok sövénye egy ideig elzárta előlünk a szörnyű képet, csak a vérszínű ég villámlott, és a zajongás jött közelebb. Csak lépésben mehettünk, mert tolongva jöttek már menekülő csapatok: asszony, férfi, gyerek.
– Jaj, vége már! Nincs többet a város! – kiáltozták felénk csodálatosan élénk kézmozdulatokkal, mint valami nagy újságot. (…) Ezek az emlékeim abból az országraszólón szörnyűséges éjszakából.”
*
A várost újra építik, de új fejezet kezdődik az asszony életében: a keserű küzdés, az anyagi gondok, a családi perpatvarok, a durvaság és a közönségesség korszaka. Második férje, Horváth Dénes, szinyéri ügyvéd; amellett művész, egy nagy mester kísérője körútjain, míg ujja meg nem bénul; az örök kísérő, az alkotásra képtelen mindig-második, puha, passzív, sorsára hagyatkozó férfi; egyszerű iparos ivadék, »olyan mindegy-ember«, »lágy lelkű, könnyű ködember«, akit származása ellenére is odaemel fáradt, magapazarló művész volta a dzsentrik közé, hogy segítse pusztítani a vagyonukat, megríkassa őket magukon, idejük múlásán, létük romlásán, s hogy végül jutalmul, barátságból, alamizsnaként bedugják meddő öregségére egy alügyészi állás szinekurájába, hadd legyen miből meghalnia.[6]
Erről a házasságról, a megromlott, keserűséggel teli közös életről így vall a „tükörbe” nézve: „Hogy fejlődött ez, hogy juthattunk idáig? – kérdem önmagamtól most a csendesült, zavartalan magányban, az öregség szelídülésében. Istenem, fokonként, lassan süllyedt az egymással bánásunk, a viszonyunk; és tulajdonképp csak szavak, egyre nyersebb, komiszabb, fékezetlenebb, csúnyább szavak jelezték ezt az utat a lejtőn. De mi is történhet két együtt élő ember közt egyéb, mi lehet fontosabb: mint az, ahogyan időnként egymással beszélnek. Jöhetnek közbe békülések, még heves szerelempercek is; de egyetlen szó sem hangzik el nyom nélkül. A gyűlölködés egy-egy felcsigázott, pillanatnyi féktelen szikra; vagy a szemrehányó éleskedések gonosz, kegyetlen csapásai, ahogy a lélek vagy a hiúság legfájóbb helyeire találnak, a múlt legkínosabb, legkényesebb vagy legdrágább rejtekeiben öntik szét a profánság vagy szertelen gúny epemérgét; ahogy végre már csak azért kiáltanak egymás felé becsmérlő szidásokat, alaptalan, képtelen, lázító vádakat, zagyván szenvedélyes, lihegő, szinte csudálatos kitalálásait a rosszaságnak, hogy a másiknak fájjon, még-még fájjon; és kiáradjon, utat leljen belőlünk a fojtogató bosszú, megalázottság vagy lenyűgözöttség kínja, ó, ezek mind csak szavak igaz, de rettentőn visszahatnak az érzésekre, és mindent, mindent összerombolnak. Egy-egy ilyen bomlott, csúnya jelenetre jöhet megcsendesülés, elszégyellés, újra közeledés; de a következő alkalommal csak még pokolibb, még szörnyűbb lesz az ütközet.
A paraszt házaspárok legalább összeverekednek, ellátják egymást, és így, testileg dühöngik ki magukból az ingerültség szinte testien kínos, ideges feszüléseit; de magunkfajtánál ez sem lehet. A nevelésük vagy más elfogultság ettől e végső percben visszatartja a férfiakat, és a düh benn maradt fullánkja ártóbb, mint a ki nem tombolt szerelemvágy.
Melyikünk volt a rosszabb, én-e vagy ő? Most, messziről, tisztán látom, hogy az idegességtől, testi és lelki túlfeszítettségtől én szinte félőrült voltam egy idő tájban.”
*
Súlyos alkoholistaként nemcsak a maga, hanem a családja életét is tönkreteszi a második férj, Horváth Dénes. Lassan, megállíthatatlanul elfecsérli magát, és kizüllik valahová a társadalom szélére. Halála megváltás Magda számára: másodszor is özvegy marad. Újra, újjá kell építeni az életét, de lehet-e? Ez nem volt kérdés: a gyermekei miatt, a gyermekeiért tovább kell élnie, dolgoznia, úgy ahogy lehet! „Most már csak felnevelni Marcsát, Zsuzsit, Klárit, hogy ők ne folytassák a süllyedést, hogy talpra álljon, helyet harcoljon magának az ivadékom legalább a világban.
– Most meg van engedve, hogy gimnáziumba menjenek lányok is. Azt akarom velük, nem bánom, ha addig élek is! Menjenek doktornak, tanárnak, legyen olyan dolguk, mint a férfiaknak” – így biztatta magát, ebben reménykedett.
De volt a rokonai között, akinek a nőkről ellenkező volt a véleménye, és ez nagyjából annak a kornak a szellemét is tükrözi:
„Telekdy Péter sárgult, összeaszott arca fanyar mosolyával nézett rám a betegágyból.
– Bolondéria az! Tudatlanok mániája, minden alap nélkül való. Mindig inferióris[7] marad az asszonyi állat, nem is lehet másképpen. Hisz az életideje kétharmad részét elfoglalják a fajfenntartással járó öntudatlan, állati gondok, kötöttségek, s az értelmét ösztönök igazítják. Ha ezek alól felszabadítja magát, iránytalan, korcs, helyét nem lelő figura lesz, idétlen és boldogtalan. Az asszony vak eszköze a természet céljainak, öntudatra nem jutott, félig még gyökérző, növényéletű lény, kinek minden értéke az akaratlan báj és szépség, mely olyan, mint a virágoké, s a magvak hallgatag, igénytelen, váró termékenysége. Mind a bölcsészek, Platón, Spinoza, Kant, Schopenhauer, Nietzsche megegyeznek ebben. Csak a mai beteges mívelődés játszik erőlködve azzal, hogy komolyan számba vegye a nőt.
Így beszélt most, és nyilván eszébe sem jutott, milyen más volt a hitvallása ebben valamikor. Szegény fantaszta!”
*
Sokan felvetik azt a kérdést, hogy vajon Kaffka Margit nőíró volt-e, és ha igen, milyen? A regény megjelenésekor Móricz Zsigmond is ezt fejtegeti, aminek eredményeként egy rövid, egyszavas választ ad: író volt! „A férfi mindig valami gyöngéd kegyetlenséggel nézi az asszonyt, ha az dolgozik – írja. –Viszont vannak női munkák! Vannak olyan elvégezni valók, amelyeket férfi tízszeres munkaerővel, sőt semmi munkaerővel sem tud úgy megcsinálni, mint egy asszony. És a Kaffka Margit regénye után látom csak, hogy az írás: az életnek írásban kiélése éppen úgy lehet asszonyi lehetőség, mint férfiúi. (…)
A múltban nyilván azok a nők az igazi írónők, akiknek a nevét nem is ismerjük, s akik nem írtak. Most megéreztem a belső létbeli különbséget a férfi és nő író közt. Még jobban rájöttem, hogy mennyire igazság az, amit én az írás bázisának tartok, s amit eddig nem mertem ki sem mondani, mert nem esztétikai, hanem pszichológiai magyarázata annak, hogy az író ír. Az én érzésem ez: aki az életét írásban tovább tudja élni, az író. Ez az egész.”[8]
De van még egy kérdés, amelyikre választ vár a mai olvasó: vajon másként olvassa egy férfi, és másként egy huszonéves, házasság előtt álló leány, vagy egy idős, vagy özvegyasszony? A rövid válaszunk: igen. A fiatal bizonyára reméli, nem olyan lesz az élete, mint Pórtelky Magdának, az idős viszont tudja, hogy fölösleges a múlton töprengenie, hisz ami történt, az megtörtént.
Befejezett múlt
A regény az idő két síkján folyik: az emlékezés jelenében, és abban a múltban, amelyet az emlékezés fölidéz. Joggal merül fel a hasonlóság Proust híres regényével, hisz ez is, végig a regény összes lapján az eltűnt idők nyomát keresi, idézi. Két hosszabb részlet következik.
„Piroska néném szegényke, milyen csigázott, lehervadt és elhanyagolt volt a pesti nővéréhez, sőt anyámhoz képest is még; pedig hármuk közt a legmódosabb volt, a legnagyobb »szerencsét« csinálta, igazi, földjén maradt dzsentrihez ment volt férjhez. Húsz év alatt tizenöt gyereket hozott a világra, megszámlálhatatlan üveg befőttet és évente öt véka aszalt gyümölcsöt tett el, fölös számú tyúkot ültetett, harminc tucat sávos oláh szőtt kendőt szövetett (konyharuhának a kislányai számára majd), és huszonnyolc dagadó párnát gyűjtött maga szedette tollúval tömötten. Közben a háza állandó tanyája volt famíliaszerte boldognak, boldogtalannak, hónapok során át rostokolhatott náluk háborítatlanul mindenki, aki bajban volt, előtte vagy utána valami életválságnak; itt még nem éreztette csúnya, számító, garasos és önző szellemét a változó idő. Itt csak az asszony őrlődött meg az egyhangú, terhes életrobotban, mert őrajta, az igavonó türelmén ment keresztül minden e húsz év alatt; s a legnagyobb jogász fiának már küldözte kéthetenként pesti postával az elemózsiás ládákat; mint ahogy az urának, annak idején, képviselő korában. Ő nemigen mozdult ki; egy-egy drága selyemruhája a szekrényben avasodott; mikorra kalapot hozatott hozzá, már kesztyűje nem volt vagy cipője hibázott. Észre sem vette az életét; s az élet elment.”
*
„Zavarosan, mint valami álomra emlékeztem mindig az ősi házra, ahonnét nevem szerinti véreim elszármaztak; de későbbi álmaimban mindig téresebbnek tetszett az udvar; súlyosabbnak, hatalmasabbnak a kőcifrás, szürke ház csúcsos ereszű homlokzata, a reves lépcsők, s az ámbitus nagy, tömzsi oszlopai. Bizony, mintha minden megkicsinyült, megkopott volna! De mégis ez az; a régi, régi ház, ahol szorongva, idegenül settenkedtem át a szobákon, és kicsi kezemet magasra nyújtottam a nagy, cifra kovácsoltvas ajtókilincsek után. Emlékszem az igen-igen tágas ebédlőre, aminek a pádimentumát nyolc asszony súrolta hamuval hófehérre, és nádszecskát szórtak rá vizesen, hogy fel ne járódjék; és csak harmadnap, szárazon seperték össze. És tudtam, hogy meg fogom találni azt a kiugró ablakú kerti szobát, ahol Pórtelky nagyanyám, a szelíd nagyasszony kerekes rokkája állt… Régi, régi itt minden, tán több száz esztendős; az idők bizonytalan messzeségében itt regnált, ellenszegült, nyakaskodott ez a kemény, kis úri nemzetség.”
*
Magda életében, élete delén is vannak szép pillanatok, nagy jelenetek, megszépülő emlékek: kell megszépíteni a múltat a sivár jövő ellenében. „Sehol annyi színe-illata nincs a szónak, nincs annyi hátmegette, ha kurtán és jelentőséggel ezer fojtott érzésből kipattan; sehol nem rejtezik olyan szép gőgbe a bánat, sehol az emberek úgy egy életet áldozni, egy-egy percnyi felülmaradásért nem tudnak, mint itt akkor, az ősi lápvidék, a megbolygatatlan nádak-erek kerítette tájon. Láttam egyszer esti félsötétben az anyám arcát, szája gőgös összerándulását, mikor a fiatal Telekdy karja alá fűzte tüntetően kezét valami séta vagy uzsonna után hazajövet; mert Széchy akkor, hogy hónapok óta nem lépte át a küszöbünk, csak úgy, hirtelen szándékkal egyszer megint haza akarta kísérni. »Igen – gondoltam lobbanó felindulással –, egy ilyen pillanat sok mindenért megfizet!«
– A férfiak majd mindig visszajönnek – mondta akkoriban grószi. – Megpróbálják; nem nyughatnak bele, hogy az asszony is felejthetett azóta. De az ilyen újrakezdésben soha sincs köszönet!”
Ez történt Magdával is, amikor siváran nyűgös napjaiban, egy délelőttön, a tönkrement Tabódy Endre bevezényli a cigánybandát az udvarába, elhúzatja a nótáját, és köszönti a neve napján:
„– Magda, bizony elment az idő, elhajítódtunk egymástól. Vagy csak úgy véletlenül… miért is?… Úgy látszik, hogy azt sem éreztük nagyon fontosnak. És tudja-e, ne nevessen, nem is az a legfőbb, Magda! Lássa, sokszor volt, mikor nem is gondoltam rá, hogy behunytam a szemem, és egész váratlanul a maga két szemét láttam elevenen. Vagy nem is ez… hanem ha ez a szó jutott eszembe »asszony, nő, nő«, én mindig, öntudatlanul is magát értettem alatta. Mi ehhez képest az, hogy nem magával voltam egy fedél alatt huszonöt esztendeig? Az élet, egy élet nem olyan nagy dolog, de valahol egyszer vagy többször mi nagyon együtt lehettünk már. Valahány nagyanyjuk minden ölelése benne igéz a lánya két szemében.
– Szép vers ez mind, Endre! De jól teszi, hogy mondja. Ez szép, ez jó! Az élet csakugyan nem nagy dolog, mert egy a vége. Akárhogy lett volna dolgunk, sokkal jobban aligha esik a megvénülés.”
„Rokonok”
De ebben az álomszerű múltidézésben, a mindig szépre emlékező ködlovagra Szinbádra, Krúdyra is hasonlít stílusa: „Anyámék felé mentem; szegény Telekdy Péter nagyon utolsókon volt hetek óta már. »Jakobi azt mondja, egy-két napról lehet szó! « súgta anyám a tornácon. Nem sírt. Egykedvű, halk szomorúsággal, puhán jött-ment a lágy őszi délutánban, kávét csinált, és megittuk az eperfa alatt. A kerti abroszra lassan hullottak elébünk a hervadt levelek. »Menjünk be szegényhez egy kicsit! « – mondta akkor, és lerázta kötőjéről a morzsát.”
*
Amikor az írók között kutattam, kerestem magyar „rokonokat”, négy nevet írtam fel: Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond, Németh László és Mészöly Miklós. Amikor megrajzoltam egy négyzetet, és ezeket a neveket felírtam a négy sarok mellé, akkor középre Kaffka Margit neve került és az ő neve felől négy irányba (oda-vissza) mutató nyilakat rajtoltam.
Németh László nőkről szóló regényeit megemlítve (Iszony, Gyász, Égető Eszter, Irgalom) sokat lehetne írni arról, hogyan látja egy férfi, és hogyan egy nő az asszonyok sorsát, életét!
De a vele egy levegőt szívó Móricz-cal is találni olyan részeket, bár keveset, amelyet Móricz is írhatott volna. Az osztályáról, annak pusztulásáról alkotott kritikát nem az író, hanem egyik szereplője mondja ki. Telekdy A falu jegyzője élességével – és éppen A falu jegyzőjére hivatkozva mond sötét kritikát. „Lehetetlen állapotok vannak itt, lehetetlenek! Hidd el, ti nem is tudjátok, micsoda egy züllött ország ez a miénk. Az egész; de ez a tájéka legkivált. A vármegyét csak alá kellene aknázni, bombát neki, mindenestül! Csupa sógorság-komaság; a lustaságuk, tudatlanságuk, basáskodó rosszaságuk palástolására alakult, összevissza házasodásuk révén megerősített érdekszövetkezet. A délolasz rablóbandák különbek, mert azok akarnak és csinálnak valamit; vizet zavarnak.”
Haldokló világ, haldokló fajta.[9]
Végül Mészöly Miklóst is meg kell említenem: mindketten polgári családban születtek, egy vármegye székhelyén nőttek fel. A Családregény, vagy az Anyasirató világa, bár az ábrázolásmód más, nagyon is hasonló. Mészöly Miklós édesanyja megyeszép fiatalasszony, Pórtelky Magda anyja, a vármegye-szerte szépségéről híres Klári volt! A stílusuk nagyon különböző, de ahol röviden, szűkszavúan fogalmaz Kaffka Margit, az engemet Mészöly írásmódjára emlékeztet. Néhány idézet mindkét írótól:
„Mint egy színes káprázat, olyan tarka és eleven bennem még ma is ez a régi, ünnepi éjszaka. Aztán elmúlt. Fanyar és álmos nap jött utána, mint rendesen.”
„A fiatalasszony már azokban az években boldogtalan, a repülésből és álomból semmi nem lett; a kiismerhetetlenül hallgatag, kétségbeejtő predesztinációt sugárzó férfi biztos támaszként magasodik mellette, mint a védtelen rejtőzés kálvinizmusa. Hab és jéghegy parabolája.”[10]
„Huszonhét esztendős voltam, amikor az első rettenetes csapás ért, és az visszájára fordította az egész életemet.”
„Mégis úgy érzem, hogy minden oldalról szél fúj, és ismeretlen aggodalom szállja meg a lelkemet. Hát – ha úgy veszi, Drágám, hogy Isten kényelmes fogalom…”[11]
„Különben kényelmesen éltem, napi gondok, házikötelesség nélkül: új dolgok mégiscsak foglalkoztattak: öltöztem, sétáltam. És az idő telt.”
Az Életről, a Halálról, az Istenről
„Már sokat gondolkoztam az életemen, és kezdtem így egészben látni, egy távolságból és mindent letompítva, összemosva kissé – írja megözvegyülve, magára hagyva. – Sok dolognak a jelentősége csak akkor formálódott ki bennem. És akkor ezt láttam: oly sokszor nem én magam éltem, igazítottam, cselekedtem; valami idegen, kiszámíthatatlan, felsőbb hatalom vitt, és egy titokzatos valaki akart, szándékolt valamit velem mindig, csakhogy erre az ember utólag jön rá. Miért nevezzük véletlennek, sorsnak, világrendnek… »Isten«, ez is csak szó, de legalább mindig ugyanazt jelenti. És az a fontos, hogy kaphatunk-e valamiből egy kis illúziót még, ha már egyébfajta álmok, izgalmak, jelentőségek elhagytak bennünket. Hogy a halál csak átmenet, álom; az élet nem jelentős, és mikor azt hisszük, hogy minden mögöttünk van, egyszerre megnyílik előttünk a jövő. Ismeretlen, határozatlan, de szép, mesés, finomult, végtelen: a mennyek országa. Feltámadni megifjult testtel, szenvedésben vezekelt, ártatlan, szűz, tökéletes lélekkel és viszontlátni, akiket szerettünk, akiket megbántottunk, akiket meg nem értettünk, vagy akik meggyötörtek; de csupa egységben, feloldottságban, értésben és szeretetben; és valahonnét magasról-messziről mosolyogva, szomorúan és megbocsátón nézni le elmúlt életünkre és a siralom völgyére. A Boldog Egyház megérkezettjeinek szent könnyek csillognak a szemükben a visszaemlékezésre…
Így, így beszélgette nekem néhány nagyon csendes, szép estén, az ő lelkes, halk szuggeráló hangján Rozverics páter, a piaristák híres, fiatal káplánja. Ez a pap meghódította akkor a hitnek az egész kisvárosi úri közönséget. Gyönyörű szónoklását szomjas szívvel hallgatták parfümös miséken az asszonyok; mivel a kegyúri, grófi család gyóntatója volt, a sikkhez tartozott őt fogadni, vele parádézni mindenütt; oltáregyleteket szervezett, aminek az agg grófnő, az én jótevőm lett védőasszonya, ott néha összegyűltek a város katolikus asszonyai, lányai, oltárpárnákat, szószéktakarókat hímeztek, és Rozverics felolvasott vagy beszélt nekik, legendákat Assisi Ferencről, Alexandriai Katalinról, egyiptomi Máriáról, aki hét révésznek adta oda ifjú szűzi testét, hogy átkelhessen a túlsó partra, ahol Jézus tanított. (…)
Rozverics protezsált, ő vitt, lelkesített bele engem is, mint a többieket. A lányaim a piaristák gimnáziumában vizsgáztak, ismerte őket, a jó grófnő is tán figyelmeztette rám, felkeresett, vigasztalt, térített és meghódított. De éreztem, hogy nálam nem divathóbort ez, hanem belső, lelki szükség. »Az Úr hív! « – mondta a pap, és olyan magasztos, örvendetes, fölemelő volt ezt érezni. Az volt a szerencsém, hogy gyermekkoromban nem neveltek vallásosan; s a rítus minden szépsége, fantasztikuma, a szavakkal igézés titokzatossága, a hagyomány poézise s a dogma kristályos észfelettisége, mind, mind újan, meglepőn, kopottság és megszokás unalma nélkül jött rám, és friss ámulatba ejtette az én egyéb utakat járt, elfáradt lelkemet.
Aggodalmaim, rettegtető gondom közepett szabadulás és szépség volt nekem a hit. Jött némely csendes estéken egy összerántott ajkú, komoly, lelkes szemű, halovány, szent, ifjú szerzetes, ki minden világi tudományt, művészetet, irodalmat megismert, és nem vált meg a hittől, sőt fanatikusa volt. És önzetlenül, hivatásból, jézusi szeretetből foglalkozott velem, és fontos volt neki az, hogy én megtérjek és idvezüljek. Érthetetlen, csodás, magasztos és buzdító volt egész lénye előttem, mint a szenteknek egyezsége, a tökéletesülés útja, vagy az ellenségek szeretete. Kiszikkadt, elfakult lelkembe ideálok, költészetek és érzések jöttek, diadalmas harsonaszóval.
– A hit – mondta – bennünk van és nem a dolgok valódiságában. A hit a lélek állapota, a szív szándékos átengedése, alázat és odaadás. Ez a fontos.”
*
A pszichoanalízisről biztosan tudott, és ezzel kapcsolatban érdekes észrevételt tesz a regényben: „Templomba jártam, gyóntam, áldoztam rendesen. Most nemrég, hogy itthon volt, beszélte Marcsi lányom, hogy most valami újfajta idegorvoslás van, amely kikérdezés, vallatás, beszéltetés által enyhít és gyógyít… Hát azt hiszem, az egyház ezt jóval előbb kitalálta, és olcsóbban, népszerűbben, tökéletesebben míveli. Odahajtottam fejem a gyónószék viola-bársony könyöklőjére, és áradón, egészen fenntartás nélkül öntöttem ki önmagam az életem: érzéseim, tetteim és zavaraim. És teljesen éreztem ezt: feloldozás, megkönnyebbülés, béke! Milyen okosan, finoman, komolyan ápolgatta, gyógyította a lelkemet az Isten e csodálatos szolgája. Úgy éreztem, hogy rá vagyok szorulva, mint egy orvosra, vezetőre, támaszra az úton.”
*
És egyszer csak eltűnt, elszökött a páter a leánnyal, és Pórtelky Magda végképp és nagyon egyedül maradt. A regény utolsó oldaláról, a befejező sorokból idézek:
„Most itt ülök ebben a kicsi sváb házban, enyim az egyetlen utcai szoba, és benne a régi barna garnitúrám és sok régi, harmincesztendős, agyoncsiszolt limlom, ami végigkísért az életen. De itt vannak a leanderek is, még a grószi fáiról dugványozottak és néhány kicsi virágágy is, bazsali, piros mályva, papsajt. Harangszós, nyári délutánokon közöttük üldögélek, olvasgatok, jó kis kávékat csinálok magamnak, és megkínálok vele egy-egy jó bejárós asszonyt. De néha heteken át nem nyitja rám senki az ajtót. (…) Szép, nagy csendesség van, tisztán hallik a harangszó, és én ölembe ejtett kézzel tudok egy helyben ülni, soká, egyedül, és eltűnődni – százféleképp fűzve, magyarázva, felújítva – a messzi, messzi élet dolgain.”
Epilógus
„Mindennek, ami történik, oly sokféle oka van; nem tudom, mindig a legigazabbat találom-e meg, ha egy okot keresek – és nem tudom, minden apróság éppen úgy történt-e, vagy csak sokszor gondoltam és mondtam úgy el – azóta, és már magam is hiszem. Hallottam egyszer, hogy ha az ember hegyes vidéken jár, néha csak pár lépéssel megy odább, és egészen megváltozik szeme előtt a tájkép: völgyek s ormok elhelyezkedése egymáshoz. Minden pihenőhelyről nézve egészen más a panoráma, így van ez az eseményekkel is talán; és meglehet, hogy amit ma az élettörténetemnek gondolok, az csak mostani gondolkodásom szerint formált kép az életemről.”
Móser Zoltán
Jegyzetek
[1] Ez a rész Rónay György: Színek és évek című tanulmányának felhasználásával készült. In A nagy nemzedék. Bp., 1971. 114-121.
[2] Rónay György: 120.
[3] Rónay György: 114.
[4] Székely Aladár fotója, 19??
[5] Rónay György: i.m. 116.
[6] Rónay György: i.m. 118.
[7] alacsonyabb rendű
[8] Móricz Zsigmond: Nyugat, 1912. 3. sz.
[9] Rónay György: i.m. 116.
[10] Mészöly Miklós: Anyasirató
[11] Mészöly Miklós: Sutting ezredes tündöklése
Illusztráció: OPEN – Móser Zoltán rovata
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 53. (MÁRAI, 2. rész) →
OPEN 52. (MÁRAI, 1. rész) →
OPEN 51. – DRÁMÁK →
