George Szirtes: Harmonikás
Szlukovényi Katalin
Sok szempontból fontos nekem ez a szöveg. 2020 nyarán kezdtem foglalkozni a Magyarországon született, gyerekkora óta Angliában élő költő, George Szirtes műveivel, és a Harmonikás volt az egyik első verse, amit lefordítottam. (A Szombatban jelent meg, köszönet, amiért hozzájárultak az újraközléséhez.) Azért választottam akkor és most is, mert sűrítve mutatja Szirtes költészetének számos jellegzetes vonását.
Egyik meghatározó jegye a vizuális és verbális művészet intenzív kapcsolata. Szirtes festőként diplomázott, és a képzőművészet rengeteg írásában jelenik meg, hol témaként, hol motívumként, hol lenyűgözően szemléletes látásmódként. Itt például André Kertész fotójára (Harmonikás, Esztergom, 1916) reflektál egy ekfráziszból kibontakozó, nagyszabású történelmi gondolatmenetben.
Szintén gyakori műveiben a történeti rétegzettség. E versének tragikusan érzékletes víziójában átsejlik egymáson a század eleji fénykép a vak utcazenészről, a második világháború nyomait viselő budapesti házak és a halottak emléke, valamint az anglofón kultúrában az elesett katonákat szimbolizáló pipacsok látványa. (John McCrae kanadai költő és az első világháborút megjárt katona bajtársai emlékére írta In Flanders Fields című versét (⇒https://www.poetryfoundation.org/poems/47380/in-flanders-fields) az áldozatok sírján nyíló pipacsokról. E gyakori jelképet idézi meg az a pad is, amelyet Wymondham városában, egy Szirtes otthonától néhány száz méterre található háborús emlékmű mellett fotóztam.)
Ezeknél a Szirtesnél sokszor visszatérő poétikai megoldásoknál is kedvesebb azonban számomra az a finom önirónia, amely művei jelentős részében szintén érzékelhető, és amellyel ezt a verset is lekerekíti. A fájdalmasan játékos zárlat váratlan hangváltása: a bonyolult, burjánzó metaforák után a provokatívan egyszerű megfogalmazás ugyanis szíven üt. Olyan közvetlenül szólítja meg az olvasót, ahogy a vers központi figurája, az utcazenész sem egy pódium magasából, hanem a közönségével azonos utcaszintről fordul hozzánk. A rímes, négysoros versszakok sora és főleg az utolsó két sor ironikus didaxisa a népszerű sanzonokat parodizálja, amelyekben tipikus a nagy érzelmi viharokat követő, fülbemászóan együgyű életbölcsesség. Ez az imitáció mintha egyszerre lenne együttérző kifigurázása a populáris dal műfajának, illetve a magaskultúra szokásos reflexének, amellyel az értelmiségi kötelességtudóan összegyűjti és ábrázolja a traumatikus tapasztalatok sorát, majd kísérletet tesz a tanulság levonására. De hát hogyan legyünk elég elővigyázatosak, bölcsek és jók mindannak tudatában, amiről a vers szól? Hiszen a szöveg nagyívű történelmi tablója épp arra emlékeztet, hányszor vezettek ugyanezek a bizonytalan tartalmú jó tanácsok destruktív cselekedetekhez.
Sok mindenkinek lehet fontos ez a vers. Fontos az angol olvasóknak, akik több antológiába is beválogatták. (Egy ilyen alkalommal készült a szöveg poszterváltozata, amelyet Szirtesék házában megpillantva azonnal otthonosan éreztem magam, és amelyről felesége, Clarissa Upchurch készített fényképet a kérésemre. Köszönöm a segítségét.) Fontosnak érezhetik mindazok, akik megélték, vagy szívükhöz közel álló emberek sorsát követve tudatosítják a háború borzalmait, különösen az utóbbi évszázadban Európa-szerte dúló vérengzések során. Fontos, mert segít a jövő nemzedékeknek képet alkotni ellentmondásokkal terhes közös múltunkról. És végül, de talán mindennél inkább fontos lehet minden értelmiségi számára, aki saját hivatástudatának ambivalenciáival küzd: a hiteles reprezentáció, az értelmi és érzelmi feldolgozás igényével és nehézségeivel, egyszersmind azonban e folyamat összes kétségeivel, illetve hiábavalóságának újra meg újra visszatérő, nyomasztó tapasztalatával.
Clarissa Upchurch fotója (a nagyításhoz: Jobb egér: Kép megnyitása új lapon →Nagyítás)
George Szirtes
Harmonikás
(André Kertésznek)
A tangóharmonikás egy vak értelmiségi:
írógépén a billentyűzet szárnyat bonthat,
hangszere kalappá tágul – két karral alig éri –,
majd tüdővészesen fújtatva összeroskad.
Csupa összeroskadás ez a szomorú évszázad.
Mellkasok harmonikái; koponyáink kilapított
ellipszisei; csőharangként rendezett házak,
sorra mind elnyílnak, akár a szirmok.
Elszórt pipacsok vagyunk itt a réten.
Egyszerű keresztek, rajtunk a vér.
Vigyázz az érzelmekkel, amik e versikében
meglapulnak. Bölcs legyél. Jó legyél.
Fordította: Szlukovényi Katalin
Illusztráció: A harmonikás – Esztergom, 1916 (fotó: André Kertész)
Ezek is érdekelhetik!
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
