Bene Zoltán: Gyáriak, ébredők, különutak
*
Részlet az Igazak című, készülő regényből
Igaz Gerő délután háromkor meglepte az anyját a Francia utcában. Igazné, aki alig pár perccel korábban érkezett haza a munkából, megörült, hogy látja, bár kicsit meg is ijedt, elvégre nem szokott kétnaponta hazalátogatni. Megnyugtatta az asszonyt, jóízűen megette a maradék lekváros tésztát, ivott rá egy Excelsior tápsört.
− A Bata szomszéd hozott belőle hat üveggel – magyarázta az anyja.
− Jó sör – törölte meg a száját Igaz Gerő −, Dreher főzi Kőbányán, ahogy látom. De hogy jutott hozzá Bata?
Bata Balázs egyike volt a Francia utca leginkább ágrólszakadt lakóinak, a gyerekeinek kilógott az ülepe a nadrágból, a felesége olyan rongyos szoknyában járt, hogy aki nem ismerte, koldusnak nézte, maga Bata a honvédruháját koptatta évek óta, bár alig lehetett már fölismerni, annyira elvásott rajta. Munkát sosem talált, tüdőbajos köhögése és fekete karikás, beesett, mindig gyulladt szeme miatt mindenki elhajtotta, akinél próbálkozott.
− Ki tudja? – vonogatta a vállát Igazné. – Nem lehet azon elmenni. A spanyolkórság se vitte el, pedig azt gondolná bárki, ha a szél megfújja, abba menten belehal.
− Beleesett a spanyolnáthába? – csodálkozott a nyomozó. – Ezt nem is mesélte, anyám.
− Meséltem én, csak biztosan nem figyeltél! De a lényeg, hogy az apád segített neki valami deszkát fölszögelni valahová, azt hálálta meg ezzel a puccos sörrel.
− Hát, rendőrként jobb, ha nem feszegetem, honnan van… − itta ki az utolsó kortyot az üvegből Igaz Gerő. És vajon miben vette hasznát a félkezű apjának ez a Bata?, jutott eszébe, miközben elfojtott egy böfögést, aztán rögvest korholni is kezdte magában magát: el kell hessegetni az efféle hülye gondolatokat!
− Jobb vagy rosszabb, apádat kérdezd! − Igazné gyakorta vágta el ilyenformán a beszélgetések fonalát, a fia hozzászokhatott már. Mégsem szokott hozzá. Mindig ideges lett, amikor az anyja így viselkedett. Mintha nem értené a szarkazmust, a viccet.
− Eh − legyintett Igaz Gerő.
− Mi a bajod, fiam?
− Semmi, anyám, ne foglalkozzon velem, csak eszembe jutott valami az üggyel kapcsolatban.
− Folyton csak az ügyeiddel foglalkozol! Azért nem figyelsz rám sem, hiába mesélek én bármit is – önérzeteskedett Igazné, aztán megenyhülve, aggodalmasan jegyezte meg:
− Nem vagyok nyugodt, amióta nyomozó lettél…
− Ne aggódjon értem – erőltetett egy mosolyt az arcára Igaz Gerő.
− Nem vagyok nyugodt, annyit mondtam.
− Értem, anyám.
Igazné esetlenül megsimította a fia fejét.
− Ismer egy Széll Jolán nevű fiatal nőt? – kérdezte a nyomozó.
− Egy ilyen nevű dolgozik a dohánygyárban, hébe-hóba egy műszakba kerülök vele. Nem sokszor, én általában a reggeliben vagyok, ő leginkább a délutániban.
− Még mindig két műszak van?
− Néha három is, fiam – ragyogott föl az asszony tekintete. – Már amikor van dohány. Rengeteg cigarettát elszínak az emberek, többet is talán, mint a háború előtt. Csak nem mindig jut ide a dohány. Amikor viszont idejut, egész nap dolgozik a gyár. Bár így is maradna!
− Mit gondol arról a Széll Jolánról? – terelte vissza a szót Igaz Gerő Fekete Sándor babájára.
− Nem gondolok semmit – vont vállat az asszony. – Fiatal lány, a Kálvárián túlról. Móraváros, vagy hogy nevezik újabban. Tisztelettudó, amennyire én tapasztaltam. Belekeveredett tán valamibe?
− Még nem tudom. Talán.
Igaz Gerő megdörzsölte az állát. Kicsit szúrt a borostája.
− Édesapám szokta emlegetni a Stíber nevű munkatársát? – kérdezte még.
− Nem emlékszem, hogy említette volna egyszer is – mondta az anyja. − Ki az?
− Egy probléma.
− Hát majd megoldod.
− Azon vagyok, édesanyám – Igaz Gerő szedelőzködni kezdett. − Arra kérem, mondja meg apámnak, hogy szóljon azzal a Stíberrel. Holnap jöjjön el hozzám a Rákóczi térre. Beszédem van vele.
− Miért nem küldesz érte valami egyenruhást?
− Mert… − Igaz Gerő eltűnődött. Miért is nem? Mert a titkosszolgálat kottájából kénytelen játszani? – Nem lehet, édesanyám, elfoglaltak az emberek.
− És ugyan mi dolguk van?
− Jönnek a franciák – vágta rá rögvest a nyomozó.
− No, azok még nagyon hiányoznak nekünk!
Igaz Gerő nem felelt, nem akart belemenni, hogy ha már valakinek meg kell szállnia a várost (márpedig, úgy tűnik, ez elkerülhetetlen egy ilyen förtelmes és hosszú háború elvesztése után), akkor inkább a franciák, mint a balkáni szomszédok. Fölcihelődött, homlokon csókolta az anyját.
− Nem tudom megvárni apámat, de mondja meg neki, hogy gondolok rá. És adja át az üzenetemet is. Tudja, Stíber Aurél.
Az asszony buzgón bólogatott, és Igaz Gerő még az utcán, a Kossuth Lajos sugárút felé sétálva is maga előtt látta az alakját. Amennyire vissza tudott emlékezni, az anyja mindig kimondottan segítőkész volt, de rendkívül önérzetes is. Mindenekelőtt ez a két tulajdonság határozta meg, olykor mindkettő egyszerre, egyforma erősen, ami néha komikusan hatott, amikor sértődötten dúlva-fúlva, ám nagy erőbedobással, szívvel-lélekkel teljesítette a család vagy a szomszédok kéréseit. Anyám, anyám, somolygott a nyomozó, s közben sebesen járt az esze kereke, noha maga sem tudta, pontosan mit is őröl.
Egyszer csak azon kapta magát, hogy a László Zoltán-féle vendéglő kilincsét szorongatja. Mindössze hatan-heten lézengtek a kocsmában, hiszen még a négyet is alig ütötte el az óra, az egyik asztalnál azonban ismerős arcot pillantott meg: Albert, a Jatata portása lógatta az orrát egy korsó sörbe.
− Meg akarja tán adni a tartozását, nyomozó úr? – szögezte neki a kérdést gúnyos hangon, amikor szó nélkül letelepedett az asztalához. Az úr szó r betűjét sokáig pörgette.
− Nincs miből, Albert – ismerte be Igaz Gerő.
− Tudja, csak azért vagyok ilyen türelmes, mert bajtársak vagyunk! – jelentette ki Albert kissé kásás hangon.
− Meg talán azért is, mert van neked elég pénzed. A kuplerájban mindig akad guba. Bőven.
− Csakhogy én nem kurva vagyok ám ott, mint azt nagyon jól tudja, nyomozó!
− Azért csurran-csöppen neked is…
− Tudja, csak azért vagyok ilyen türelmes, mert bajtársak vagyunk! – ismételte meg Albert. – És nekem is meglőtték a lábam.
Igaz Gerő a melléje lépő, egykedvű ábrázatú pincérre nézett, rendelt egy kisfröccsöt.
− A bal lábam kicsike ujját hagytam ott a Karszton – folytatta a portás. – És akkor megfogadtam, hogy én nem leszek gyári többet. Tudja, a háború előtt a légszeszgyárban gürcöltem, térdig jártam a lábam minden nap, rakodtam azt a sok nehéz palackot meg egyebeket. Hát, többet én nem leszek gyári! Akkor megfogadtam. Nem tudom, miért éppen akkor, de megfogadtam. És meg is tartottam.
− Meg, az szentigaz! – helyeselt Igaz Gerő.
− Ugye? Mert a kupleráj, az nem gyár. Ott csak tosznak meg szopnak, de nem gyártanak semmit – Albert megvakarta az üstökét. − Még kölyköt is csak igen ritkán. Csakis olyankor, ha ügyetlen a kurva – harsányan fölnevetett.
− Jönnek a franciák, azok majd bőkezűek lesznek a ringyókkal is, veled is, gondolom.
Igaz Gerő maga sem értette, miért hozza föl állandóan a franciákat.
− És még több lesz a franciakóros – vihogott Albert.
− Abból van elég már most is.
− Tudja, hogy lőtték el a kicsike ujjat a lábamon? – tért vissza a sebesüléséhez a portád. − A jobb lábamon.
− Nem én.
− Aludtam. Álmomban kidugtam a mezítelen lábam a lövészárok szélére. Nyilván ki szerettem volna nyújtóztatni, mit tudom én… Erre a bitang talján rám durrantott, és hopp, vitte a golyó az ujjacskát! Picit azóta is sántikálok.
− Leszereltek?
− Emiatt ugyan nem – Albert csuklani kezdett. − Azért végül csak hazaküldtek. De a gyárba, hukk, nem mentem vissza, nem leszek én soha többet gyári! Semmi kommunistáknak való az. Hukk!
− Ezt nem tudom – mélázott el a nyomozó.
− Mit nem tud? – háborgott Albert. – A vörösök mind a gyárakba járnak melózni, ott pofáznak össze-vissza. Mert pofázni, hukk, azt tudnak! A nejemet is megdumálta az egyik ilyen senkiházi. Mire hazajöttem a frontról, már gyereket is csinált neki. Hukk! De én nem bántottam egyiket se… No, jó, az asszonyt pofán vertem egyszer. A nyamvadt vöröshöz nem nyúltam, hukk, szarba én nem teszem a kezem. Ébrednünk kell nekünk, magyaroknak! Eckhardt úrnak igaza van, mikor erről beszél. Ismerem jól, földim. Hukk. Makai. Mint én.
− Makón születtél, Albert?
− Ott. Tizenöt évig ott is éltem.
− Eckhardt úr, az kicsoda?
− Erdélyben főszolgabíró. Hukk. Illetve az volt, a románok elől visszajött az Alföldre. Ébrednünk kell nekünk, magyaroknak! Igen, igen, hukk! Nehogy a balkáni meg a zsidó meg a kommunista csürhe elvegye mindenünket! – a portás a mondat végét már ordította.
− Részeg vagy, Albert – állapította meg Igaz Gerő.
− A magam pénzéből vagyok az, a magaméból! Érti? Tudja, milyen az?
− Egyre kevésbé, Albert, egyre kevésbé – sóhajtotta a nyomozó, azzal fölhajtotta a kisfröccsét, és fölállt. – Ne keveredj bajba!
− Az is az én dolgom, ha bajba keveredek – morgott Albert.
− Hát, maradjon is az, nehogy a rendőrség vagy a csendőrség dolgává váljon!
− Ne fenyegessen engem! Hukk!
− Nem fenyegetlek. Vigyázz magadra!
Igaz Gerő megbökte a kalapját. Az ajtóban még hallotta, hogy Albert dohog valamit, de nem figyelt rá. Úgy döntött, elmegy a Kistisza utcába.
Végig gyalogolt a Kossuth Lajos sugárúton, egészen a Tiszáig. A tél ellenére a vízparton, a Regatta Clubnál mozgást látott, fiatalemberek térültek-fordultak a klubház körül. A Felső-Tiszaparton folytatta az útját a Római körútig, ráfordult, majd arról tért rá a Kistisza utcára.
A Horváth-ház ajtaját szokás szerint a gyermeksorból alig kinőtt cselédlány nyitotta. Ismerősként köszöntötte a nyomozót, elvette a kabátját, kalapját, bevezette a − kissé nagyralátóan − szalonnak nevezett helyiségbe. Klára fogadta.
− Üljön le, nyomozó – mutatott egy karosszékre. – A lány hoz egy kávét, apám szerzett valahonnan.
− Az édesapja nincs itthon? – érdeklődött Igaz Gerő.
− Anyám és apám Alsótanyán vannak. Az anyai nagyapámnak volt ott szőleje. Immár a mi szőlőnk.
− Télvíz idején? – csodálkozott Igaz Gerő.
− A nagyapám gazdag ember volt, nyomozó – vetett egy lesújtó pillantást a vendégre Klára. – Olyan házikót épített ott, amilyet bármelyik rókusi gyári munkás elirigyelne.
− Értem. És elnézését kérem.
− Elfogadom.
Igaz Gerő próbálta elkapni az asszony tekintetét. Nem járt sikerrel.
A cselédlány behozta a kévét, letette a férfi elé, esetlenül meghajolt, és kiment.
− Miért jött, Gerő? – nézett végre a vendége szemébe az asszony.
És a nyomozó azonnal, kertelés nélkül, őszintén elmondta, mi történt vele az elmúlt napban. Mindent elmesélt, semmit sem titkolt el, ami az ügyre vonatkozott.
− A titkosszolgálat? – sápadt el Klára. – Az én férjem kém volt? Ez nevetséges…!
− Úgy tűnik, nem is akármilyen kém, ha még a saját feleségét is megtévesztette – Igaz Gerő képtelen volt mindezt semlegesen hangon elmondani. A szorongást és a szomorúságot egy, a nőénél lényegesen gyakorlatlanabb fül is kihallotta volna a beszédéből. Márpedig Klára elől nehéz volt bármit is elkendőzni. A nyomozó jól emlékezett arra az őszi estére, amikor hazafelé tartott, és hangos szóváltásra lett figyelmes. Egy vénasszony perelt egy divatos ruhába öltözött fiatalasszonnyal, azt állította, a nő megbámulta és kinevette, amiért bibircsókok nőttek az arcán. Igaz Gerő jól ismerte a Csókos Marist, akit a Kiegyezés idején a legvonzóbb örömlánynak tartottak a városban, s akiből mára egy kiszikkadt, megkeseredett, kötekedő boszorkány lett. Az állán, a homlokán és a bal orcáján egy-egy hatalmas, vörösbe játszó bibircsók csúfította el kiélt, ráncos képét, mind a háromból drótvastagságú szőrszálak meredeztek. A rendőrök és a csendőrök maguk között már inkább Bibircsókos, semmint Csókos Marisként emlegették, bár egyes élemedett korú urakat még mindig el-elfogta a nosztalgia, ha a szemük elé került. De csak amíg el nem kezdett rikoltozni velük. Mindenkivel rikoltozott. A Belvárosba viszont ritkán merészkedett, leginkább a Franciahögy környékén kószált, a temető mellett húzta meg magát valami kalyibában. Igaz Gerő meg is lepődött, hogy a Stefánián látja, de nyomban közbelépett, leteremtette a rikácsoló némbert, és hazazavarta; megfenyegette, hogy beviteti és fertőtlenítőbe küldi, amitől az öregasszony úgy megrettent, hogy ifjú őzeket megszégyenítő sebességgel inalt el.
− Bolond szegény – fordult a fiatalasszony felé –, ne vegye komolyan a szitkait. Igaz Gerő vagyok, nyomozó.
A nő elmondta, hogy ő Nagy Gyula felesége, született Horváth Klára, s az apja a rendőrségen segédfogalmazó. A nyomozó fölajánlotta, hogy hazakíséri, és bár az asszony sokáig szabadkozott, végül megengedte, hogy vele tartson. Igaz Gerő már akkor, az első beszélgetésük során fölfigyelt arra, hogy Klára szinte a veséjébe lát. Ezért is komoly teljesítmény Nagy Gyulától, hogy titkos életére nem derült fény még a családi fészekben sem.
− Nézze, Gerő – szólt az asszony, s a hangja ezúttal megtelt valami mély, bódító zsongással −, mondtam már magának, hogy mennyire elhidegültünk egymástól az urammal. Alig beszéltünk, alig találkoztunk, semmi közös nem maradt már bennünk…
− És be kell vallanom – pirult el Igaz Gerő −, hogy a tragikus körülmények ellenére ez engem boldogsággal tölt el…
− Ezért meg kellene fednem – villant meg huncutul Klára tekintete −, de nem visz rá a lélek.
Igaz Gerő zavartan kortyolt volna a kávéscsészéből, azonban már nem maradt mit.
− Akkor most le is zárják az ügyet? – érdeklődött az asszony.
− Igen, le kell zárnunk – válaszolt a nyomozó. – Néhány szálat még el kell varrnom, de az már nem része a nyomozásnak.
− A sajtóban mit fogok olvasni?
− Ezt nem tudom, kedves Klára. Gondolom, Borbola bűnügyi kapitány intézkedik, hogy kielégítő, mégis semmitmondó hír jelenjen meg.
− Egy hét múlva Szenteste – jegyezte meg Klára. – Jobb úgy ünnepelni, hogy nem kell ezzel a rémálommal foglalkoznia, nem?
− Szívesen ünnepelnék kegyeddel – jelentette ki bátran Igaz Gerő −, de ennek még nem jött el az ideje.
− Valóban nem.
− És noha lezártuk az ügyet, azért, természetesen csak amennyiben megengedi, körülnéznék a férje holmija között. Nem valószínű, hogy bármit is találok, azonban ha mégis, inkább én találjam meg, mint bárki más.
− Ki más keresné?
− Ki tudja, mi jut eszébe a titkosrendőrségnek?
Klára palástolni igyekezett a rá törő nyugtalanságot, Igaz Gerő figyelmét viszont nem kerülte el az asszony aggodalma.
− Rendben, jöjjön velem! – emelkedett föl végül Klára.
Nagy Gyula szobáját már-már spártaian egyszerűen rendezték be. Ágy, asztalka székkel, egy polc, egy szekrény. A polcon újságok hevertek meg két Herczeg Ferenc-kötet: az Éva boszorkány és a Bizánc.
− Szeretett olvasni – mondta Klára.
A nyomozó tüzetesen átvizsgált mindent. Semmi különöset nem talált. Semmi nem utalt arra, hogy Nagy Gyula miféle különutakon járt.
− Köszönöm, Klára – zárta le a kutatást végül, s mivel odakinn sötétedett, el is búcsúzott.
− Mikor láthatom? – kérdezte még, mielőtt távozott.
− Csütörtökön, az Európában. Délután kettőkor.
− Ott leszek! – ígérte Igaz Gerő, s közben arra gondolt, lám, nem csak Nagy Gyula, de ők is különutakon járnak. Nem a tisztesség útján, annyi bizonyos.
Illusztráció: Excelsior
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
