Györgyi Csaba: Barokk vihar II. (Nollák)
A Böjtör utcai lakótelep
Mivel a Böjtör utca végén, a kiskocsma mögötti réten, ahol régen a bevándorló bartalóciak faluja állt, hiányozni kezdett egy lakótelep, hát nyitottak egyet, és a bejárata fölé kőtáblát helyeztek:
Böjtör utcai lakótelep
Ennek így kellett lennie.
Először Tem bátyja és Tem nénje költözött be, s annak ellenére, hogy ők ide is hazajöttek, mégis ők kértek először buszmegállót az utcának ebbe a végébe. Sokan érkeztek utánuk. Talán huszonhárman, talán négyszázhatvanheten, de az is lehet, hogy hatezer-háromszázharmincheten. Nem fontos.
Mindenkinek szegény szomszéd jutott, a Böjtör utcai lakótelep történeteiben mégis szaladós-megállós kalandok fogócskáztak gubbasztó madarak tétova romantikájával, kiáltó szomorúság, néha-néha valamit magasba emelő vidámság, szájról szájra csámborgó jóslatok után beteljesedő születések, generációkkal később is rajzolgatott veszekedések, se jól, se rosszul meg nem filmesíthető péntek esték, és tulajdonságokat nélkülöző krumplis tészták gabalyodtak össze az igazi mosolyok okozta ráncosodás emlékeivel, illetve a tavaly szó máshonnan (vajon honnan?) ellopott hangulatával, miközben a soha fel nem állított falakról lepergett festékek mezítelenségével bujálkodó esőcseppek folyamatosan a megszokások karneváljával betlehemeztek.
Ez akkor ért véget, amikor minden csendszínű lett és… volt-nincs Böjtör utcai lakótelep!
A bartalóciak ezután óvatos bartalóc tánclépéseikkel, bartalóc altatóikat dúdolgatva megint beköltöztek az üres helyre, de a buszmegállót az utcának ezen a végén már senki sem hozta szóba.
A Böjtör utcai lakótelep emlékét egy darabig még a bejárata fölötti, megkövesedett tábla, illetve ez a kis népdal-töredék őrizte:
Ne mozdulj, gyönyörűek mögötted a csillagok!
Talán mi sem azért nem voltunk eleinte sehol,
hogy végül majd minden lehessünk mindenhol!
Ilyen a szerelem
Nem, még nem halok meg, ígérem, csak egy kicsit lepihenek tenálad, jó?
A halál egyébként sem ilyen. Az az igazság, hogy az elalvás sem ilyen. Az ilyen, amikor egy aranyszálakból szőtt dallam egy szép ívű, puhán és erősen támasztó felületre lassan engedi rá magát, és közben nincs kapkodás, hogy ki vagyok, ki nem vagyok, hanem csak úgy vagyunk. Idejöttünk, és nagyon rendjén van, hogy innen is fogunk továbbmenni.
Kísérlet
Beszélj hozzám! Egy vályogfalra kivetített, régi filmben néhányan egy idegen falu utcájának a közepén haladunk, valószínűleg gyalogosan, de ezt most még nem lehet rendesen látni. Mindegy, nem is fontos!
Hideg az éjszaka, csak az utcai lámpák világítanak. Nem tudni, mikori ez a jelenet. Nem tudni, hol van ez az egész, és azt sem, hogy kik vagyunk, de attól tartok, hogy már elkéstünk, és valamiről végleg lemaradtunk. Mindig ez van: a késés!
Talán fel kellett volna készülnünk a boldogság befogadására. De mégis hogyan? Arra sohasem lehet eléggé felkészülni! Talán zsebre kellett volna vágni pár percecskét, amikor még lehetett, hiszen mostanában sokszor már annyi is elég lenne. Talán annak idején egészen a folyóig le kellett volna futni, és nem megtorpanni, hogy megnézzünk valami szebbet a folyó emlékénél, ugyanis semmi sem szebb a folyónál… ezt egyszer még az újság is megírta. Beszélsz hozzám.
Este mese
Kivilágítható felüljárók alatt egy kisfiú igazi, komoly, kitalált
mozdulatokkal táncolt a fölötte elrobogó vonat zakatolására.
Ez a kisfiú valamikor régen őz volt, és ha egyszer majd eljön
a hajnal a dobozából, megint őz lesz a mindenkik erdejében.
Még dobog
Megengedte, hogy lássam a hajnali mezők fölött táncolni. Így születtem meg, és kezdtem el én is azonnal szülni. Addig csak agyagba kerített sár voltam, feketén ragyogó sziklákat álmodó, csillagos leplekben sodródó éjszakai követ, aki azt hitte, hogy irányít, pedig úgy használták őt a föld alattiak, mint egy helyettest vagy mint egy halottat, miközben malomba fogták pördüléseinek erejét. Most kiáltok! Ott bent vagy te is valahol, humán mezők tágas barlangjaiban, vizek és visszhangok határának világított jelszelei között! Hiába látszol, friss úr, nem látnak! Kezemből kezedbe, itt… fogjad! Ilyen az élet, nincsen szeme, de a szíve még dobog!
évszakok
a szél tavasszal
fehér szirmokat röptet
visszatért a tél
az embert lakó csendben
holtáig bujkál a nyár
ősszel levél hull
véletlen tragédia
a romantika
Ünnepek
Egy megállónak támasztott bár pultját egy láthatatlan valaki nem látható fénnyel világította meg, hogy akire tartozik, csak az tudhassa, hogy a senkik hercege éppen az intimitás hiányának fájdalmát ünnepli:
– Amire megtanulnak emberi hangon sírni a fák, az arcokban végződő órák is mind járni fognak!
Mustra ez az új nolla-válogatás – a szerző műhelyünk gondozásában hamarosan megjelenő, azonos című kötetéből. Öröm, hogy a Prágai Tamás-díjas alkotó harmadik gyűjteményét is kiadóként a Cédrus Művészeti Alapítvány jegyzi.
Illusztráció: kötetborító-terv
Ezek is érdekelhetik!
Lukáts János: Karácsony a faodúban, Dodó bohóc karácsonya (kisprózák) →
Szabó K. Orsolya: Örökség →
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
