Boldogh Dezső: Félpercesek
*
Hírek 2084-ből
I.
A század vége felé normalizálódik a helyzet, az emberiség kicsit magára eszmél. A világ vezető hatalmai új utakat keresnek, többek között, sikerül pl. felvenni a kapcsolatot a talán utolsó, még érintetlen civilizációval, az Andamán-szigetcsoporthoz tartozó Északi-Szentinel-sziget lakóival, akik addig ellenségesen elutasítottak minden közeledést. Két fiatal szentinel bennszülöttet az USA és Európa nyüzsgő metropoliszaiba visznek, hatalmas médiafigyelem közepett, szépen megtanulnak angolul, udvariasan válaszolnak a kérdésekre, beszélnek a szokásaikról, államfők fogadják őket, sőt, egyikük majdnem szerelembe esik egy ismert színésznővel, úgy tűnik, sikerrel járt a bemutató körút. Amikor hajóval visszaviszik őket a szigetre, a két ifjú rövid gondolkozási időt kér a parton várakozóktól, és elvonulnak az őserdőbe tanácskozni a törzs véneivel. Amikor egy nagyszámú csapattal együtt visszatérnek, a várakozók megdöbbenve látják, hogy ruháikat levetették, ismét csak egy pálmalevél takarja az altestüket, mind kimázolt arccal, mérgezett lándzsákkal kezükben ordítozva azonnali távozásra kényszerítik a hajó utasait. Újra kialakul a híres szentinel-határvédelem.
II.
Fejlett 21. század végi módszerekkel, DNS alapján elsőként sikerül feléleszteni egy valaha elhunyt emberi lényt, egy 1600-as évekbeli angol jobbágyot. Világszenzáció az öreg, az összes app-on, hírekben, promó márkákon a róla készült felvételek futnak, a mémekbe bekerülnek a régies kifejezései, rengeteg interjút ad, hihetetlenül népszerű lesz. Az újságírók kérdéseire, hogy mit talál legérdekesebbnek a 21. században, azt mondja, hogy pl. elég fura neki, hogy a nők nadrágban járnak, meg persze a sok beton és csillogás, amikre szavakat sem tud találni. A repülést szinte már megszokta, az nagyon tetszik neki. Tervei közt pedig leginkább az szerepel, hogy javítson a 40-50 közötti IQ-ján, ezen sokat szeretne dolgozni a jövőben.
Hírek 2184-ből
Fölfedezik egy több mint száz évvel azelőtt élt, senki által nem olvasott egykori író műveit, aki regényes formában minden igazságot kifecsegett a világrendszerekről, írótársairól és még sok érdekességről. Miközben Európában átmeneti ideig piszok, bűz, emberevés, soha nem látott korrupció tombol, néger államfők uralkodnak, a helyzet viszont többször változik, mert a föld alatt dolgozó fehér emberek birtokában van a technikai irányítás, akik az egykori író génjeit is hibernálják, majd életre keltik, amikor éppen új, elfogadhatóbb rendszer kerül hatalomra. A kisebb, lokális atomháborúk okozta lázongások miatt viszont az egész Föld szerkezete, valamint lakóinak génkészlete átalakul és a gondolkozás ismét zavaros lesz. Az író rá sem ismer az új világra, ahol már se bankok, se felismerhető emberi fajok sincsenek, se cseresznyefák meg hasonló dolgok, viszont a technika valahogy továbbfejlődött, pl. a Naprendszeren kívüli exobolygókon is egy darabig simán lehet élni már. A hajdani Rettenetesek azonban újra uralomra kerülnek és kolonizálják ezeket a távoli bolygókat, szóval a körülmények megint nem túl jók.
Már csak négy
Már csak négyen maradtak a világon. (Mármint hogy a valaha civilizáltnak nevezett területekről. Más helyeken, pl. néhány afrikai, vagy dél-amerikai őserdőben, vagy a Szentinel-szigeteken, ahová nem ért el annyira a felhők sugárhatása, szerteszóródva, néhány élő bennszülött törzs azért még akadhatott.) A négyből az egyik Észak – Amerikából származott, a másik valahonnan a Közel – Keletről, a maradék kettő európai volt, egyikük mongolidióta. Hogyan kerültek össze így négyen, és mi okból, azt maguk se tudták, meg nem is nagyon emlékeztek rá. Nevük már egyáltalán nem volt, meg hát szólítgatni sem akarta egyik a másikat sehogy. Mi több, emléket sem kívántak hagyni magukról, ez eszükbe sem jutott. Az amcsi meg a közel-keleti eleve csak egymás hátsójának simogatásával és egymás szemébe való hosszú, bús beletekintgetéseivel foglalkozott, egyéb tervük, életcéljuk nem igazán akadt. A mongolidiótánál volt néhány Nobel -békedíj kitüntetés (nem tudni hogyan jutott hozzá, talán a bunkerben találta, vagy valami rokonáé lehetett…), de azon kívül, hogy néha megrázta azokat a markában, aztán visszatette egy dobozkába, semmi értelmes ötlet nem merült fel benne. Társának, a másik európainak pedig csak egy orvosi beutaló lapult a nadrágja hátsó zsebében, ami valahogy ott maradt félig már szétfoszlott állapotban. Annak idején bosszankodott is miatta eleget, hogy csak hónapok múlva jut be a kardiológiára, miközben arról olvasott, hogy a transzgender műtéteket meg azonnal elvégzik, viszont aztán látta, hogy ezek fontos dolgok, és pláne, amikor mutatták, hogy egy nővé operált férfi egészséges csecsemőnek adott életet, mert férfivé lett nője sikeresen megtermékenyítette, akkor először alig hitte el, mert addig azt gondolta, hogy egy férfivé átalakított nő, bizonyos feltételek esetén valahogy mégis tudhatna szülni, fordítva viszont nem igazán, de kiderült, reménytelenül le van maradva, és valóban szégyellni is kezdte magát emiatt, aztán megbarátkozott a fejleményekkel, mert érezte, hogy akkor, ott, valami fontos esemény történik, ami talán végre helyrebillentheti a világ állapotát.
Lelevint kérdezik
Len Lelevint, amikor megkérdezték tőle, hogy kiket becsül valójában akár érdemein is felül, azt válaszolta: „Magamon kívül szinte senkit, magamon túl szinte mindenkit.” A nagy gondolkozó transzcendentális barátságban volt halott kutyája szellemével és gyakran vásárolt leárazott glükozamin szulfátot, amit „a porcok és ízületek védőszentjének tartott.” Az egészséges életről, történelemről és a politikáról ugyanúgy megvolt a véleménye, mivel amikor a nagyközönség számára is kiderült, hogy a tojás mégis egészséges, a krumpli semleges, az almaecet viszont tényleg jó valamire, valamint az is kiderült, hogy a vlachok már jóval az Óbabiloni birodalom előtt léteztek, kis halászfalukban laktak alsóneműben, a Holdon pedig sohasem járt senki, mert titkos égitest – Lelevin csöndesen csak ennyit fűzött mindezekhez: „A háborúkat és békéket mégsem a győztesek írják, viszont ők tervezik, a metró pedig lassan készül, ebben az ellenzéknek mindig igaza van, akkor is, amikor nem ők az ellenzék.”
Edömér
Edömér bácsi kilencvenhárom éves sem volt még, amikor hirtelen valamiféle titkos és fájó hiányérzete támadt életével kapcsolatban, melynek maga sem tudta az igazi okát. Nyugtalanságát a nővérkék is észrevették, meg a kisegítő személyzet, akik az egyébként kifogástalan ellátást biztosító nyugdíjas otthon mindennapjai során, ha kellett, azonnal ott sürgölődtek körülötte. Edömér bácsit soha nem érdekelték a misztikus vagy a vallási kérdések, de most öregségében mégis elkezdte forgatni a Bibliát, és akkurátus olvasóként, először felháborodva, majd egyre inkább elképedt kíváncsisággal falta e régi, különös könyv történeteit. Egy szombat délután, a még egész jó karban lévő, délcegen, bot nélkül sétálgató egykori mérnökember ünneplőbe öltözött és betért a szociális otthonnal szomszédos utca retro stílusú presszójába, ahol néha kávézni szokott, és ott, az egyébként jobb pillanataiban még 75-nek sem kinéző idős ember könnyedén elcsábította S. Aranka 41 esztendős pénztárosnőt, majd nem sokkal később gyermeket nemzett a ketyegő biológiai órájú nőnek. Másnap az otthonban senki sem értette, mi történt Edömér bácsival, aki mosolyogva tréfálkozott az intézmény csinos ápolónőivel, guggoló és légző gyakorlatokat végzett az ágya mellett, ahol ott hevert a Biblia egyik, ószövetségi vén kujonokról szóló részeinél vastagon aláhúzott példánya. A sugárzó arcú öregúr egész nap föl-le császkált az épületben, és a délutáni uzsonnaosztáskor a kakaós pudingból is repetát kért.
Illusztráció: Le Fou
Ezek is érdekelhetik!
Lukáts János: Karácsony a faodúban, Dodó bohóc karácsonya (kisprózák) →
Szabó K. Orsolya: Örökség →
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
