Komáromi Gabriella: Pillanatfelvételek 2.
Kövér Lajos esete a dicsőséggel
Bárki ábrándozhat a dicsőségről. Akár Kövér Lajos is. Mit számít az, hogy illik hozzá vagy nem. Úgyszólván semmit. Az sem, hogy nem valami nagy tett forgott a fejében. Csak akkorka, amiért a város napján kijár neki egy díj. Az se baj, ha a legkisebb. Ábrándozott reggeltől estig, hogy hogyan megy fel a világot jelentő deszkákra a színházban, hogy néz körül, hogy ráz kezet, hogy lépdel le a lépcsőn. Az biztos, hogy lassan, hogy sokáig lássák a szomszédok meg a házbeliek a tévében. Ezzel az ábránddal kelt és feküdt. Talány, miért éppen ez jutott az eszébe. Annyi minden eszébe juthatott volna, ideje rengeteg volt rá. Dologba sose iparkodott. Kerülte a munkát, vagy a munka kerülte őt. Egyszer azt mondta, ő már belerokkant. Elég volt. Senki se cáfolta, senki se hitte, emberfia nem emlékezett arra, hogy tenni-venni látták volna. Egyetlenegyszer tűzifát hordott a szomszédban, egyszer meg olyasmit emlegetett, hogy kénytelen hólapátolást vállalni, de éppen akkor egy pihe nem sok, annyi hó se hullott. Megtörtént, hogy készségesen megígérte, elhozza a karácsonyfát a garázsból, de csak karácsony után kerülhet rá sor. Bólintottam, aztán hazacipeltem a fát.
Kövér Lajos nem egyszerűen kövér. Sokkal több annál. A szemét nem tudja levenni róla az ember, ha előtte megy az utcán. Nyomhat másfél mázsát, de lehet, hogy többet. Temérdek testét lomhán dobálja. Szűk rajta minden és rövid. A kabátját egyetlen gomb tartja össze. A pocakja előre tolat, a földet sose látja, pedig mintha mindig azt nézné. A kezében üres nejlonszatyrot lóbál. Mintha menne valahová. Pedig csak szereti az utcát, unja a házat az összes lakóval együtt. Amolyan szociális bérlakásokban élnek valamennyien. Két-három évet tölthetnének ott, amíg összeszedik magukat. De jónéhányukat már a huszadik tavasz érte itt. Igazán nem csoda, ha Lajos unja a házat. Mintha önbizalma támadna attól, hogy az utcán megnézik, mert a háromemeletes ház folyosóin már senki. Ki ilyen, ki olyan, ő kövér, gondolta. A fogyókúra távol állt tőle. Özvegysége előtt az asszonyának így tetszett. Tulajdonképpen barátságos. Szívesen vált szót másokkal, ám nehéz megérteni. Mintha szilvás gombócok lennének a szájában. Minden második szavát érti az ember. A többit hozzágondolja. Mindig panaszkodik. Szinte belefullad az adósságokba.
Kell egy érdem és hozzá ötszáz aláírás, töprengett, és megvan a díj. Utánajárt. Alulról jövő kezdeményezés, ahogy mondják. Sokakkal megosztotta ezt az ábrándot. Többnyire azokkal, akik ebben a nem mindennapi házban hozzá hasonlatosak voltak. A kisebbségen, aki hajnaltól éjszakáig, szombaton és vasárnap is törte magát, csak ámultak-bámultak. Valami hibádzik náluk, gondolták. Jó, néha horgásznak, de sose könyökölnek órákig az ablakban. Nem csoda, ha semmiről se tudnak. Legalább tízen akarták elmesélni, hogy gázolta el egy autó a cicánkat, mert azokban az órákban történt, amikor náluk az ablakban való bámészkodás ideje van. Úgy, ahogy másnál a munkába járás, az ebéd vagy az alvás. Könyörögtem, hagyják már abba a cica halálát. Mindent tudok. De újabb és újabb tanú akadt. És volt bennük részvét. Hát elviseltem.
Kövér Lajos egyszer csak a fejéhez kapott és megszólalt. Meglesz. Mármint a díj. És ezzel együtt vagy százezer forint. De nem ez a fontos, hanem a dicsőség. Ettől kezdve kiállt az egyik iskola elé a reggeli órákban, és elkezdte a zebrán terelgetni a gyereknépet. Látták is, meg mesélt is róla. Mennyi idő! Mennyi munka! A városért teszi meg a gyerekekért. Mindenki egyetértett abban, hogy ez bizony rendes dolog. A kisebbség meg abban, hogy végre csinál valamit a Lajos. Ráadásul önzetlenül, ami nem mindennapi dolog. Méltányolta az iskola is. Amikor kérte, a díjra is javasolták.
Kövér Lajos egy novemberi reggelen hirtelen gondolt egy nagyot, és belevágott az aláírásgyűjtésbe. Alig akad emeletes ház a környéken, így aztán elég keserves munka volt: Becsengetni, várni, elmesélni, mi járatban van. Jó, ha két-három aláírás összejött óránként. Tart, amíg tart, gondolta. Megéri. Buzgalmában nem ötszáz, hanem hétszáz aláírást gyűjtött. Erre aztán vérszemet kapott a ház: ezer aláírás már díszpolgárságot ér. Meg kell próbálni. Ez lenne az igazi dicsőség! Levélírásba fogtak. Mindenki íródeák akart lenni, csak a tollbamondásra nem jelentkezett senki. Törték a fejüket, rágták a körmüket, hol együtt, hol külön, de nem ment. Senki sem látott közülük eleven díszpolgárt, vagy nem emlékezett rá, hogy milyen. És miféle legyen az érdem? Az égadta világon semmi se jutott eszükbe. Pedig dicsőség lenne a háznak, nagyobb, mint Lajosnak. Arra nem is gondoltak, hogy egy díszpolgár nyomban máshova költözne innen, és esténként nem velük sörözne. Fogyott az idő, de egy árva érdem nem sok, annyi sem jutott eszükbe. Végül elvetélt az ötlet, Belátták, Lajosnak be kell érnie kevesebbel.
Kövér Lajos végül annak rendje módja szerint megkapta a díjat. Ideig-óráig élvezte is. De ezzel a történetnek koránt sincs vége. Néhány nap alatt elterjedt a hír, hogy Lajosnak immár van százezer forintja. – Láttunk a tévében – birizgálták a hiúságát. Eleinte csak a folyosón. Aztán bekopogtattak. Egymás után. „Megint jőnek, kopogtatnak”, mondhatnánk, pedig ott bent senki se vigad. Kövér Lajosnak még a százezer forintja is szorongott. Hát még ő. Kitalálta, hogy visszakérni jöttek, amivel tartozik. Senki sem sokat, de a sok kicsi sokra mehet. Ki tudott ebben a házban sokat adni? Senki. Lajos kicsiben „utazott”, jó, ha öt-tízezer forintot kért egyszerre. Nagy ritkán a rokkantnyugdíjából törlesztett is valamennyit. De most mintha tehetetlenül verembe esett volna, vitték a pénzt. Ha tízezer marad, az is valami, gondolta. Nem is volt többre remény. Aztán annyira sem.
Mert végül beóvakodott egy kamasz a szomszédból. Nem nyegle, nem vásott, nem esetlen, amolyan kis vézna szőke lúzer, mint Nemecsek Ernő volt. Háromszor is lenyelte a kérést, amíg végre ki merte mondani. – A mamám azt mondta, Lajos bácsi most tudna segíteni rajtunk. Tízezer forinttal kihúznánk, amíg pénzhez jutunk. Kérem, adjon. Köszönt is, kért is a gyerek. Kövér Lajos először lélegzethez se jutott. Eleinte készülődött benne valamiféle indulat, hogy miért „nem” ad, hogy „csak” meg „azért sem” meg „hogy gondolod?”. Aztán kerek képén hirtelen elomlott valamiféle boldogság. Tőle kérnek, mégpedig pénzt, és adhat. Ez aztán a dicsőség! Istenem, mi minden megtörténhet még! Minden! És szétáradt benne a remény.
Kövér Lajos ezután gyakran álmodott. Ott áll a színpadon, hosszan tapsolják. Lassan, ünnepélyesen lépdel a lépcsőkön. Szétnéz. S közben egész ház tévét néz. Arcán fénylik a dicsőség. A lelkében soha nem ismert boldogság lakik, ebből a pénzből akár kölcsönre is telik. Talán bekopog hozzá az a kis szőke, és kér valamennyit.
Illusztráció: fh. D. Lambert
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
