Knut Ødegård: Iskarióti Júdás
Szappanos Gábor
Mind írói, mind fordítói szempontból hallatlanul izgalmas vállalkozás a Jézus-tematika újrafeldolgozása. Az evangéliumok ugyanis kiváló irodalmi művek is egyben. Óhatatlan, hogy ha egy költő Júdásról, Jézus árulójáról ír, akkor ezt ne az Úrhoz való viszonyának szemszögéből tegye. A modern norvég költészet nagy öregjének elbeszélő költeményében már születésüktől fogva – a jászoltól – összekapcsolódik a két férfi élete. A keresztény vallás misztériumába dermedt gonosz áruló itt emberi színeket kap, tragikus sorsának mikrorealisztikus, súlyos metaforákban gazdag leírása nyomán árnyalt kép bontakozik ki az iskariótiról, a korról, a Jézus és Júdás közti különös kapcsolatról.
Fordítói oldalról nézve a költemény nem nehezebb, mint bármilyen más szöveg, vagy legalábbis számomra nem, mert fél életemet a Jézus-jelenségen való gondolkozással töltöttem. És állítólag minden nyelvből mindent le lehet fordítani bármely tetszőleges nyelvre. (Távoli kultúrák esetén egy halom jegyzettel ellátva.) Itt azonban utóbbira nincs szükség, mert bár kétezer éves történet elevenedik meg, a szerző a XXI. századi ember szemével – jóllehet teljesen egyedi módon – láttatja az eseményeket és a szereplőket, amiket és akiket egyébként is jól ismerünk az Újszövetségből.
Knut Ødegård
Iskarióti Júdás
1.
Egy félreeső helyről jött, a júdeai Kariótból,
ahol egy ivóhely – mint síró szem a homokviharban –
tartott életben néhány nyikorgó, szamár húzta kordés
gazdát. Profetikus szavak érkeztek
egy imaházból, melyet türelmesen építettek homokból s enyvből, hogy ellenálljon a fekete
szélnek, amely csak úgy jött, majd elült Kariót fölött, fullasztó volt,
mint a Holt-tengerről jött óriási, haldokló madarak verdeső szárnya –
de néha a szél visszatartotta lélegzetét, és az ivóhely – holmi kutacska – szeme
világosan látta odafönt a hömpölygő csillagképeket éjszaka a fekete
óceánban. Aztán a falu reggel életre kel, a nap
még a holtakat is melengeti a temetőben, és fiatal nők
tűnnek elő a homokbefútta házakból, mellük tejtől súlyos,
és vizet húznak a kútból. Megmosdatják és bekenik Kariót legifjabb
zsidó lakosait a jó szellőben. Aztán a szél feltámad megint
és profetikus szavak szállnak föl, hogy találkozzanak e széllel, mely öregebb,
mint a világ, a semmiből jön, és a semmibe
tart, és e homokszemekből több van, mint égen a csillag,
amikor az Úr megengedi, hogy megszámoljuk őket, több, mint az összes csapás,
amit az Úr választott népének el kell viselnie: sáskákat és skorpiókat
végtelen vándorlásaink során a pusztában, és Róma hitetlenek alkotta légióit
és a táj vibrálni kezd a perzselő sivatagi szélben
Kariót fölött.
Dávid házából származott, s így távoli
rokona volt annak, akit később Messiásnak hívtak.
Azokban a napokban történt, hogy megjelent Augustus
császár rendelete, miszerint mindenkit az égvilágon össze kell írni
egy népszámlálás során, és ment mindenki a maga városába
gyalog, szamárháton vagy kordén, hogy összeírassék.
Simon felment Kariótból Dávid városába,
Betlehembe, feleségével, Judittal együtt,
aki várandós volt, és az asszony leányával, aki
egy idegen katonától fogant. A katona is a széllel jött.
De úgy esett, hogy amíg ott voltak, eljött az ideje
a szülésnek.
És életet adott fiának, az elsőszülöttnek, bebugyolálta
és egy jászolba fektette, mivel nem akadt szoba számukra
a fogadóban.
Volt néhány pásztor kint a földeken,
őrizték éjjel a nyájaikat. Azt mondták, egy angyal
állt meg előttük, és az Úr dicsőségének fénye ragyogott
köröttük, és megrémültek.
És az angyal így szólt: „Ne féljetek!
Mert nagy örömöt hirdetek nektek,
és az lesz az egész népnek.
Ma megszületett nektek a megváltó, Krisztus, az Úr,
Dávid városában.”
És Judit látta, hogy a pásztorok bejönnek az istállóba,
de egy másik jászolnál állnak meg: a „názáreti József
és Mária” neveket hallotta, míg első, újszülött fiát
feltartotta a pásztorok fekete hátának.
Júdás így nézett bele először Jézus szemébe
a csecsszopók homályos, életlen pillantásával –
mint amikor valaki kútba bámul.
2.
Őt felszögezték.
Én pedig nemsokára itt
himbálózom: a fejem
kékes-lila lesz, szemem kiguvad,
a nyelvemből kígyó lesz,
ami a sivatagi homokba lő ki,
s kék, merev vesszőm fehér magvát
kilövelli a szél
üresen tátongó combja közé.
De Ő volt az, aki elárult.
Van egy sárga szél, amely
sosem csitul bennem: az Ő árulása
az enyém volt.
Nem akartam, hogy így legyen.
3.
Nevettek rajtam, mert nagyon későn választottak el.
Amikor jött két kistestvérem, Anyának mindig maradt nekem egy kevés
a mellében. Engem jobban szeretett, mint őket.
Édes tejével a nyelvemen szorosan összezártam
ajkamat, amikor kimentem az örök szélbe.
Az iskolában senki sem volt jobb nálam. Kötöm a csomót a kötélen,
és Anyára gondolok: úgy volt, hogy én szerzek megbecsülést a családnak.
Az ellenségünktől fogant nővérem szégyenét én mostam le
kemény munkával az iskolában.
Már nem emlékszem Apám bőrére: homok és só
jut eszembe, meg pergamen és barna izzadság.
Anyámat és szégyenletes nővéremet örömmel fogadta be
papi családjába.
Mint prédikátor jó hírnek örvendett a juhtenyésztők között
Kariótban és a környező falvakban.
Másfél fejjel magasabb voltam a többieknél.
Fel kellett nézniük rám.
Szép fürtű gyerek voltam, aki történelmi
könyveket olvasott: ebben telt örömem,
de dühöm is ezek okozták, és meg akartam menteni ezt az országot.
A dalokat fejből tudtam. Most is itt égnek bennem, ahogy összefonok három szálat:
A kötelet fonom.
A tanítók jobban szerettek, mint a többieket: senki
buzgóbban nem készült a Messiás jövetelére,
hogy igazságot hozzon az elnyomott népnek.
Fel kellett nézniük rám.
Tudtam, hogy a keskeny állam miatt kinevetnek.
4.
Amikor láttam, felismertem Őt,
mintha már láttam volna korábban: gondoltam,
Ő az, akinek jönnie kell. Árulása
az enyém volt.
Nem akartam, hogy így legyen.
Azt mondták, az Ő Anyja is
rovott múltú. Sutyorogták,
hogy nem József az apja.
Ekkor úgy éreztem, még erősebb köztünk a kötelék.
Ifjoncként nyurga voltam és vékony.
Magas hangon énekeltem, és pengettem húrokat: akár a mirha,
akár a balzsam, édes, mint a méz és a tej, mondta Anya.
Éjjel van. Ülök a fazekas földjén, fekete gyűrű
a telihold körül. A kötél szálai mint
kígyók tekeregnek a kezemben.
Hagytam lenőni a szakállamat az alsó ajkam alatt
a nyakamig, amikor láttam Őt három éve.
Több százan sereglettünk Köré, megismertük
a lélek szelét, amikor beszélt hozzánk.
Amikor kiválasztotta a tizenkettőt, én is köztük voltam.
Kettesével indultunk útnak, hatfelé, s hirdettük,
hogy közel az idő.
A sárga szél most már nem annyira gyötör.
Itt ülök ezen a földön, giliszták és bogarak között,
a szél belemászott a testembe.
De amikor bizalmasan suttogott a sima képű
Jánossal, és hátradőlt a szószátyár Péter felé,
Akkor éreztem, hogy a kénköves szél
beszivárog az orromba.
Én nem kételkedtem. Amikor a tömegek ellenünk
fordultak, én nem mentem el, mint mások.
Amikor hazatértem Kariótba és prédikáltam,
a tanítók azt mondták, hogy Ő Júda ellensége.
Még szülővárosom porát is leráztam lábamról.
Elhagytam Érte Apámat, Anyámat meg a tanítóimat.
Most már Ő volt a mindenem.
Olyan különös szeme volt, korábban mintha homályos tükörben vagy kútban
láttam volna már: irdatlan csillagfény-robbanást pillantottam meg benne –
mennyei dalt odalent a mélységekben.
Ő adta nekem az erszényt, én vigyáztam a pénzre.
A legrosszabb az volt, hogy el kellett hagynom Anyát.
5.
És éjszaka volt.
Gyorsan kiment, de mindegy, merre fordult,
úgy látszott, hátat fordít
a város fölött a csillagképeknek: nem látott mást, csak a saját
végtelen árnyékát, amely – mint valami fekete nyelv – siklott az ösvényeken
és házak sötét körvonalain, majd ki a sötétségbe.
Aztán a kutyája halkan morgott, és a hajnali kakas
kukorékolt a fazekas házában.
Tudta, hogy a Halak Júdea jele,
a Szaturnusz meg Izráel csillaga, tanult ember
volt itt a földön. Most nem látott
világosan, a Halak jelét nem látta, mert susogtak
a levelek és a sárga szél csípte
a szemét, jól megragadta a kötelet,
amit a kutyája rángatott mögötte, rá is szorult
a kutya nyakára.
És az állat meg is találta az utat az utcaköveken.
Az volt a küldetése, hogy megakadályozza ezt az árulást.
6.
Nálam volt az erszény, nagy bizalom jele. Takarítottam meg pénzt,
hogy erőt adjak az összetörteknek.
Azt mondták, elvettem a pénzből, de ez nem igaz.
Egy keveset félretettem, amíg megérett az idő,
És amikor kitört Rajta a téboly, szükség volt rá.
Azt mondták, csodákat tesz.
Én nem láttam a vízen járni, egyébként is mi értelme
a trükköknek?
Nem ő volt az egyetlen, aki betegeket gyógyított, viszont
tényleg meleg volt a keze, meg kell hagyni.
Mondták, hogy feltámasztotta a halott Lázárt.
Én nem voltam ott, de azt hallottam, beteg volt.
Az emberek tán azt hiszik, mennyei lény –
talán elkezdenek nyelveken beszélni, a légiósok meg ezrével özönlenek
be az országba, hogy véget vessenek az őrültségnek.
De tudtam: azért születtem, hogy megosszam az életem ezzel
az emberrel, mintha tejtestvérek lettünk volna,
amióta szoptuk az édes tejet,
ami le-lecsöppent ránk fiatal anyánk melléről
a szent Júdea fölött ragyogó hatalmas csillagok alatt. Arra gondoltam:
Mindent föl fogok áldozni az Ő szeretetéért.
Tudtam, hogy választott vagyok.
Nevezzük tébolynak vagy épp betegségnek, ha tetszik,
ami úrrá lett Rajta, miután olyan férfias lendülettel elkezdett
új életet lehelni eltunyult népünkbe.
Ott voltam, amikor felborogatta a kalmárok asztalait
a templomban, és kötélostorral szétcsapott közöttük.
Ott voltam, amikor így kiáltott: „Ne gondoljátok,
hogy békét jöttem hozni a földre, hanem kardot!”
Voltak asszonyok, akik ott csüggtek Rajta.
Mint az a Mária Magdanéna: „Mitévők
legyünk a tébolyával?”,
kérdeztem.
Nem voltak hajlandók meghallgatni. Péter
odahajtotta a számhoz hatalmas, csupa zsír fülét.
János elpirult annak a világító arcnak a fényében,
amelyről egyértelműen lerítt a téboly
minden normális felfogású ember számára.
Megkérdeztem, hova fog ez az egész vezetni.
Hova vezet ez, amikor a pénzt
Mária kenőcsökre meg illatszerekre herdálta,
amikkel bekente az Ő testét:
lenge öltözetben fölé hajolt,
ringó mellekkel. Elfordultam. Itt ülök
és hallom az ágak ropogását, a rovarok és a varangyok
zizegését, zörrenését, ahogy másznak körülöttem a földön.
De a kutya nyugodtan hever a lábamnál. Leszedem a
pórázt a nyakáról, jó hurok lesz belőle,
egy csomóval a kötélhez erősítem: aztán a durva
végét átvetem egy fekete, levéltelen ágon,
amely alatt a kutya bámul a sárga szemével.
7.
Nem kerülték el az álmok.
Gyakran álmodta, hogy elkerülik a szavak.
Elhagyatott csecsemő egy
sötét istállóban. Álmodott szénaillatról, a
tej szagáról, trágyabűzről, lóhugyszagról
meg boldog lónyihogásról, kotkodáló tyúkokról
meg horkoló disznókról.
Álmodott anyjáról, aki háttal feküdt neki,
Aztán a saját sikolyaira riadt (álmában),
És belenézett egy másik gyerek szemébe,
aki ott feküdt.
A másik gyerek őrá tette
a kezét, és afféle bölcsőtestvériség alakult közöttük,
és álmában megcsókolta a másik gyereket.
Mikor fölébredt, rájött, kié volt az a szem,
És ilyen álmok után a csillagok gyötörték,
Mert mintha belülről szúrták volna a szemét, mint a homok.
Ilyen napokon alig beszélt, és az Ő közelében
maradt.
Angyalokat soha nem látott.
8.
Ott voltam az ünnepségen Lázár otthonában
éppen húsvét előtt. Mária Magdaléna
vitt el bennünket híres bátyjához
Betániába.
Úgy volt, hogy csak mi leszünk, a tizenkettő meg Ő
az összejövetelen, a nők pedig, Mária és a nővére, Márta
készítik az ételt és szolgálják fel.
De egy bandányi neveletlen fickó összegyűlt
odakint, a ház előtt, hogy lássák a csodatévőt és Lázárt,
miután fölkelt a sírból bűzlő halotti ruhájában.
Nem voltam jól, álmodtam aznap éjjel,
villództak a fejemben a fehér homokszemek.
Megint próbáltam lehunyni a szemem,
de éreztem, hogy odébb megy Ő, amikor kezemmel
illettem a köntösét.
Ettünk és vörösbort ittunk, és az,
aki korábban minden jel szerint halott volt,
kövér combját csapkodta, még többet ivott, és nevetett
Péter képtelen történetein a kék cetekről, amik
a Genezáret-tóban akadtak a horgára.
Aztán szúró, félig nyílt szemeim résén át láttam,
amint Mária M. intett Neki, hogy hagyja el az asztalt,
és lehúzta egy szőnyegre.
Ráfeküdt, szétterpesztett lábbal feküdt Rajta, és gömbölyű hátsófele
az égnek meredt, és leeresztette hosszú sörényét, ami csak úgy Ráomlott:
kezdte bedörzsölni az Ő lábát a Himalájából hozatott eredeti nárdusolajjal,
és csak haladt fölfelé a testén, a combjain, bedörzsölte
keskeny ujjaival, és a saját hajával
törölte meg Őt!
Égett a szemem, a fejem
akár a darázsfészek, de valakinek véget kellett vetnie
ennek az őrületnek, és kétségbeesetten felkiáltottam,
hogy eddig és ne tovább, ez azért már túlzás,
azok a csöppek drágák,
háromszáz dénárt érnek legalább: Miért? Miért
nem adták el ezt a fölösleges, hívságos olajat,
és a pénzt mért nem adták a híveknek Júda törzséből?
Fehér darazsak zúgtak a szemem mögött
és a helyiség csordultig telt
a parfüm illatával s nekem elakadt a szavam
s homály borult a szememre, de nem álmodtam,
tán csak pár pillanatig tartott, aztán láttam,
hogy e szégyenletes szerelmi aktust nem hagyták abba,
s mintha ezt hallottam volna Tőle: Hadd tegye,
hisz ezt az olajat a temetésemre tette félre.
Ez hat nappal volt húsvét előtt. Amikor magamhoz tértem,
meghoztam a döntésemet.
Senki nem állhatott közém és a nagy tett közé.
Másnap egy nevetséges szamár hátára ült,
és mint egy vesztes nyugat felé indult a földeken át
a három kilométerre fekvő Jeruzsálembe.
9.
Ezt Őérte tettem
szerettem, pedig elárult
Aki már szeretett, nem teljesen magányos, itt van
nekem a kutya
Volt még valami más is?
A hurok a nyakam körül, a kötél
az ágon, lábujjhegyen állok
a kutyán. Volt még valami más is?
A kutya hátrafordítja a fejét, és megnyalja a lábam,
ő így ken be engem.
Amikor feláll és elmegy, nincs már semmi más
Amit tettem, megtettem
Kértem őket, hogy nézzenek utána Neki
Harminc ezüstöt adtak, nevetséges összeget
Eltettem az erszénybe
Tudós emberek voltak, akárcsak én
Olvastuk Hippokratészt, tudtunk görögül és latinul
Beteg volt, őrült
Egyensúlyhiány állt fenn nála a sanguis, a phlegma,
a chole és a melaina chole között,
racionális empirikus analízis
Be kellett zárni, ezt akarták a tudós emberek
Nem Ő volt, akire korábban gondoltam
de azért szerettem
A szemük nem árult el semmit
Csak valamivel jeleznem kellett nekik, hogy melyik Ő
A kertben megcsókoltam utoljára: a jel
Az ajka puha volt, mint a csecsemő az álmomban,
tej- és mézíze volt
Árulás-e az őrület? A kutya
a lábam alatt hever, mégis
inkább árulás az őrület miatt
néz rám a sárga szemével
mint a telihold a fazekas földje fölött
Átadták Pilátusnak
Nem akartam, hogy így legyen
Ott voltam, a kutyával
Hallottam az emberek kiáltozását
10.
Meglehet, Poncius Pilátus egyenes ember volt.
Az egyik legjobb római családból származott, tanult
jogot, bölcseletet és katonai stratégiát meg szónoklattant is.
Tiberius Julius Caesar Palesztina helytartójává
nevezte ki huszonhat évvel a nagy népszámlálás után.
Egyébként forrásaink bizonytalanok, mintha bámulnánk
lefelé egy zavaros vizű kútba, hogy meglássuk az arcunk.
Josephus és Philo, e zsidó szerzők kemény szívű, kapzsi
embernek látták.
Lukács, a görög orvos és író gyönge, de igazságos embernek
mutatja be, aki Jézust el akarta engedni
némi dorgálás és pár korbácsütés után.
János, egy zsidó-keresztény szerző (és apostol?) ideges
értelmiségit csinál belőle, aki megverette Jézust, korbácsoltatta,
tövissel koronáztatta, bíborpalástot tetetett rá,
és aztán megkérdezte: Mi az igazság?
Pilátus nem szerette a zsidókat meg a jeruzsálemi fullasztó hőséget.
Vékony, fehér bőre volt, és a tenger mellett lakott, Caesareában,
ahol hűsítő szelek fújtak kéken a nagy víz felől.
Hivatali kötelességei közé tartozott, hogy törvényt üljön Jeruzsálemben,
a városban, ahol sok a szűk utca, az émelyítő hőségben izzadság és bűz,
és annál a műveletlen kiskirálynál kellett megszállnia, Heródesnél, akit megvetett.
Izzadtan szól:
Mi az igazság? – miközben folyik le a vér a másik
ember arcán.
Júdás a júdeai Kariótból, Dávid törzséből, ott állt a nép között,
amely úgy ordibált, mintha stadionban volna
és követelte, hogy a bíró bocsássa szabadon Barabást
de ölje meg Jézust.
A kutya rámeredt a töviskoronás emberre, a tömeg
minden oldalról nyomakodott előre és vért kívánt
meg keresztre feszítést.
A homok karcolni kezdte belülről a szemét, amikor a napfény
megcsillant a légiós aranysasán, és mindent úgy látott, mintha
egy aranylárvákból és rovarszárnyakból álló darázsfészek belsejéből látná:
Pilátus szája
lassan mozog,
mint egy elszáradt levél
lassan
lefelé, hullik bele
egy kút fekete sötétjébe, iszap
nyelv nélkül, nincs többé
A száj lassan az iszapban a kút fenekén.
Júdás ezt olvasta a béka-ajkakon:
Iesus Nazarenus Rex Iudaeorum.
11.
A tikkasztó hőség mint valami fedő
borult rá, és Pilátus alig bírta
mozdítani a száját. Éjjelente kint, a hűs folyosón feküdt
de amikor ott feküdt és bámult föl a Halak
csillagképre, akkor is száraz homokot lélegzett be. Úgy rémlett,
minden élet elsorvad, a vér megalvad
a növények ereiben, aztán homokká porlad.
Ekkor álmodott csakugyan?
Úgy vélte, nagyon távolról mennydörgést hall,
de amikor fölült, látott egy félig-meddig elmosódott árnyékot
odalent: egy embert meg egy kutyát, amint eltűnnek a templom irányába.
Mély hangú morgás maradt az utcaköveken, ő meg levegő után kapkodott.
A kutya megállt a templom előtt, a férfi
elengedte a pórázt. Álltak mozdulatlanul
virradatig. Júdás
egy kicsit tétovázott, kézbe vette a pórázt.
A férfi meg a kutya visszament a térre,
ahol már gyülekeztek az emberek.
Péntek reggel volt.
A tárgyalás és Jézus méltatlan elővezetése után
Pilátus megint lefeküdt hűs folyosóján. A levegő
még tikkasztóbb volt, savanyú izzadság szivárgott
minden pórusából. Az új öltözék, amit a római
szabó küldött, a testéhez tapadt. Nyújtotta
a kezét a borospohár felé, és ismét hallotta a távoli
mennydörgés moraját,
és gondolatban rövid időre visszatért a názáretihoz,
de a bor olyan volt, mint az epe, és a poharat
a kőpadlóra ejtette.
A lég most nem mozdult, olyan volt, mint a zselé,
és Pilátus igyekezett feltápászkodni,
amikor közelebbről hallotta a morajlásokat.
Még mindig látta odalent az embert meg a kutyát, amint
eltűnnek a templomkapunál. Midőn az első csöppek
elgyötört homlokára hullottak, ember
és kutya ismét kijött a templomból, s mentek
a fazekas irányába, és hirtelen sötétebb
lett. A mennydörgés most csattant, s villám
hasított csapást az égen: a sötétség
lepelként borult Jeruzsálemre, s a zselészerű leget
elmosta a lezúduló víz, szaggatta a cikcakkos villám,
és áradat hullámzott le a templomtérre.
Amikor irdatlan villám csapott a templomba, Pilátus csuromvizesen
besietett. Az égzengésbe beleremegett a masszív palota, és a
helytartó elmosolyodott a gondolatra, hogy a babonás Heródes
fél az angyaloktól, a démonoktól és a halottak feltámadásától.
12.
Őneki, akit szerettem – aki elárult –
én árultam el
Holdpor
a szememben, sárga
kutya
ennyi maradt csak, ártatlan vér
folyik föl a halakhoz
az égbe
A kutya mozdul: ha most el-
megy
a hurok megszorul a nyakam körül
csak homályosan látom a halakat nyüzsögni
az égi csillagképben, mintha
végtelen mély
tenger volna az ég, ott süllyedek
nem
hanem lógni fogok
A kutya feláll.
Siklok
ki a semmibe
most, himbálózom majd
a kötélen,
nemsokára viszi bűzöm a szél, a hasam
fölpuffad, és Iskarióti Júdás
feldagad az esőben és perzseli
a nap, azokat a szemeket, amik
látták szenvedni Őt az én bűnömért,
madarak vájják ki, a száj
nyelv és ajkak nélkül sikoltja
a sivatagi szélben Palesztina fölött
és szerte e földön: az Ő nevét
és szerte a tengereken a szélben
az Ő nevét az Ő nevét
Illusztráció: E. Peterssen
Ezek is érdekelhetik!
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
