Erdélyi Z. János: A koca
– részlet a szerző Kinek a bőre? című, ősszel műhelyünkben megjelenő kötetéből –
*
Elhatároztam, hogy amiért elpusztítottak, én is romlást hozok erre a szigetre és újdonsült lakóira.
Már csak azért is megérdemlik, mivel imádott rózsaszínű malackáim anya nélkül maradtak. Még belegondolni is borzasztó, milyen sorsra jutottak, noha túl élénk fantázia aligha kell hozzá, kiismervén ezeknek a lényeknek vérszomjas kegyetlenségét.
*
Amikor – még a szörnyű események előtt – az erdőt jártuk csemetéimmel, eszembe sem jutott bármin gondolkozni. Nem volt más dolgunk, mint békésen túrni a földet és megenni, amit adott: gyökereket, gumókat, olykor pajorokat, különféle rovarokat és lárváikat, csigákat. Ha csörtetésünk közepette egyik-másik bokorról levertünk egy-egy madárfészket, amelyben vagy fiókák csiviteltek, vagy éppen kiköltésre váró tojások lapultak, ezeket is nagy élvezettel fogyasztottuk el.
*
Koca vagyok. Ez állapot is, foglalkozás is, no meg tegyük hozzá, velem született sajátság. Az a dolgom, hogy napestig a kicsinyeimről gondoskodjam. Merthogy teljes egészében rám maradt ez a feladat. Az apjuk (mit tagadjam, nagy disznó volt – méretben is, modorban is) azon túl, hogy kiélte rajtam pillanatnyi férfiúi felhorgadását, soha többé nem törődött se velem, se később a kölykeivel. Még szülnöm is egyedül kellett. Nem volt mellettem senki, hogy a nehéz pillanatokban fogja a patámat. Behúzódtam a szövevényes-indás, szinte áthatolhatatlan bozótba, s ott hoztam világra őket. Potyogtak is kifelé szépen egymás után, szám szerint öten. No igen, bevallom, nem ez volt az első almom, volt már gyakorlatom az ellésben, de egyedül akkor is nagyon rossz.
Szóval, öten voltak: három lány és két fiú. Szerencsére mind egészségesen születtek, egy sem pusztult el.
Malackáimnak – Micinek, Macának, Micunak, Mócinak és Mucinak – igyekeztem boldog és gondtalan gyermekkort biztosítani. Azt tehettek, amit csak akartak. Ha úgy tetszett, durmolhattak fényes délben, ám ha arra támadt kedvük, mehettek éjnek évadján bóklászni (no persze csak a környéken, ahol még meghallottam szuszogásukat-röfögésüket).
*
Vidám, békés és háborítatlan nyugalmunkat, egymás között megosztott boldogságunkat egyszer csak valami szörnyűség zúzta szét, mégpedig örökre.
Egyik éjjel sosem hallott dübörgésre riadtunk fel. Irdatlan szörny húzott el a levegőben alacsonyan a sziget fölött, hátsó részéből rémisztő fényes, villódzó valamik csaptak ki. Mikor eltűnt szemünk elől, egy darabig még hallottuk a robajt… aztán hirtelen csönd lett. Biztosan a tengerbe zuhant. De előtte még kidobálta magából azokat a lényeket, amelyek másnap reggel összegyűltek a parton. Mondhatom, igen furcsán néztek ki. Két lábon, a két hátsó lábukon álltak és jártak, mégpedig olykor meglepő gyorsasággal, és harsány hangokat adtak ki. El is neveztem őket mindjárt Kétlábúaknak.
A Kétlábúak nagyon zsengének látszottak, s bár a fajtájukból addig nem láttam senkit, megéreztem, hogy csak kölykök lehetnek. Süldők, ahogy nálunk mondják.
Malackáimmal messziről, erdőszéli bokrok takarásából lestük őket. Hol egybegyűltek, hol szétszóródtak, de mindezt különféle erős hangokra tették. Mi legfeljebb visítani tudunk a röfögés mellett, azt is többnyire veszélyhelyzetben. Ezek meg állandóan visítottak és harsogtak. A termetre kisebbek visítottak inkább, a nagyobbak többnyire harsogtak. Mintha ez mozgatta volna őket. Általában mindent együtt és egyformán csináltak. Egyformán léptek két hátsó lábukkal, egyformán mozgatták-lóbálták két mellső lábukat. S mindezt különböző hangokra.
Ha mind egybegyűltek, annyian voltak, hogy kezdtem félelmet érezni. Hátha nem jó szándékkal kerültek ide. Hátha kiderül, hogy veszélyesek ránk nézve. Főként kicsinyeimet féltettem tőlük. Ha ártó szándékkal jöttek, nekünk bujkálnunk kell, nehogy ránk találjanak.
*
Egy ideig úgy tűnt, ártalmatlanok, mert beérték a fák, bokrok gyümölcsivel, terméseivel. Megfigyeltem, milyen ügyesen használják mellső lábaikat.
Ágakra hosszú, nagyon vékony indákat kötöztek, aztán az indák végét messzire bedobták a tengerbe, aztán kis idő múltán kihúzták, s a végükön kisebb-nagyobb halak fickándoztak. Ezeket olyan lobogó vörös felett, ami akkor éjjel abból a hatalmas repülő micsodából is kicsapott, egy ideig botra tűzve forgatták, aztán megették. Közben igen izgató, orrot birizgáló illat áradt onnan.
*
Napokig ment az így. Gyümölcsök, bogyók, hal. Gyümölcsök, bogyók, hal. Már-már azt hittem, ennyivel be is érik. Egy ideig együtt gyűjtögették ezeket, együtt is ették meg.
Aztán ez a közös tevés-vevés egyszeriben megbomlott. A Kétlábúak egy része folytatta, amit addig csinált, másik részük viszont különvált. Ezek mellső lábában az addigi indás ágak helyett hirtelen vastag, hegyes végű botok jelentek meg, s tartózkodási helyük is megváltozott. A víz mellől és a part menti bokros részek helyett az erdő sűrűjét szemelték ki. Ahol mi is rejtőzködtünk, ha közelünkbe jöttek.
Legügyesebb közülük a vörös fejszőrű Kétlábú volt. Az igazi pofáját sosem láthattam, mert mindig be volt kenve különböző színekkel. Volt közöttük banánsárga, kókuszbarna, földfekete, bokorzöld. Viszont csak neki volt vörös szőr a fején. A többieké vagy barna volt, mint a fiatal fák kérge, vagy világos, mint a száraz fű. Amúgy testük teljesen csupasz volt, akár az újdonsült malackáké. És majdnem ugyanolyan rózsaszín. Ezért is hittük róluk sokáig, hogy ártalmatlanok. Nagy-nagy tévedés volt. Hamarosan saját bőrünkön éreztük, mekkora.
*
Kezdetben ugyanis úgy véltem, az erdő sűrűjében is gyümölcsöket, bogyókat, esetleg madártojásokat keresnek. Tévedtem. Minket kerestek. A vastag, hegyes botokra azért volt szükség, hogy azokkal döfködjék a sűrű bozótot, azokkal ijesszenek ránk és űzzenek ki búvóhelyünkről. Mikor azután végveszélyben visítva kiugrottunk menedékünkből, nyomunkba eredtek, vastag, hegyes botjaikat utánunk hajították, nem egy esetben súlyosan vagy könnyebben megsebesítve valamelyikünket.
Én mindig hátul futottam, terelgettem-ösztökéltem kicsinyeimet, hogy mielőbb elmenekülhessünk üldözőink elől. Szokatlan és ijesztő volt ez a menekülés, hiszen mindaddig, míg azok a lények meg nem jelentek a szigeten, nem volt kitől félnünk, hiszen méretünket tekintve mi voltunk a legnagyobb testűek. A kisebb állatok nem mertek megtámadni bennünket. Talán nem is akartak.
Csak azt nem szerettük, ha ömlött az eső és közben az égből tüzes-fényes cikk-cakkok csapkodtak lefelé iszonytató hangokat keltve. Olyankor összebújtunk és megvártuk, míg vége lett a szikrázó csattogásnak. De ez sosem bántott senkit.
A Kétlábúak vastag, hegyes botjai azonban már komoly és közvetlen fenyegetést jelentettek. Társaink közül egyre többen estek áldozatul az ilyen hajtóvadászatoknak. Dobogó szívvel hallgattuk az elejtett társak halálsikolyait, utolsó hörgéseiket. Ha elhibázott helyen érte őket a döfés, hosszúra nyúlt a haldoklás, sokáig lehetett hallani a folyvást gyengülő visításokat, amiket a Kétlábúak vad üvöltözése lassanként elnyomott.
Amint beállt a csend, az üldözők magukkal vitték halott társunkat, s hamarosan ismét éreztük az újabb orrcsiklandó illatot. Ez egy idő után elviselhetetlenné vált számunkra, mivel rájöttünk, hogy összefüggésben van társunk elpusztításával. Úgy is hívtuk ezt, hogy a pusztítás szaga.
*
Nemsokára a mi családunkra is rátaláltak. Régóta tisztában voltam vele, hogy csak idő kérdése és mi kerülünk sorra. Ugyanis nem volt az a hely túlságosan nagy, s azok olyan módszeresen kutatták át a bozótost, hogy szinte lehetetlen volt elmenekülni előlük. Egy kígyó sem tudott volna észrevétlenül átsiklani közöttük. Megszállottan kutattak utánunk. Testünkön kiütött a rettegés verítéke, s mintha csak megérezték volna, tévedhetetlen biztonsággal csörtettek felénk.
Fedezékünkben összebújva hiába suttogtam kicsinyeimnek, hogy maradjanak csendben, nem értették, miért van erre szükség. Halk röfögésüket-szuszogásukat, vissantásaikat végül is meghallotta valamelyik Kétlábú. Azonnal szólt a többieknek, s azok több oldalról döfölni kezdték a sűrű bokrokat. Hogy malackáimat mentsem, egyedül törtem ki rejtekhelyünkről és csaltam magam után a vadászokat.
*
A vörös fejszőrű Kétlábú vastag, hegyes botja talált el elsőként. Belefúródott az oldalamba, hirtelen lépni sem tudtam a fájdalomtól. Mégis tovább kellett iszkolnom, hogy mennél messzebb csalogassam őket kölyköcskéimtől.
Először próbáltam halkan nyögdécselni, nehogy eláruljam, milyen komoly a sérülésem. Nem sokáig bírtam azonban így, mert a többi hegyes bot is célba vett, s egymás után találtak el. A hátamba fúródót még le tudtam rázni a lehajló ágak segítségével, ám amikor a bal sonkámat döfte keresztül az egyik bot kemény hegye, teljesen lebénultam. Lépést sem tudtam tenni többé. Meg kellett hogy adjam magam sorsomnak.
Onnan azután már közel volt a vég. Rám vetették magukat, úgy leszorítottak a földre, hogy mozdulni sem tudtam. Ekkor a vörös fejszőrű egyik mellső lábában megvillant valami, majd lesújtott, én pedig éreztem, amint az a fényes-hegyes a mellembe fúródik. Egyszer-kétszer megforgatta bennem, aztán kirántotta, s amikor a többiek oldalamra döntöttek, elvágta vele a torkomat.
Bőséges sugárban ömlött a vágásból a vérem, én pedig addig rángatóztam haláltusámban, önkéntelenül is még mindig menekülni próbálva, míg az utolsó csepp is le nem csordult és be nem itta a föld.
*
Először a fejemet vágta le a vörös fejszőrű Kétlábú. A másik már előkészített egy vastag, két végén kihegyezett karót. Egyik végét ledöfte a földbe, a másikra pedig rászúrta levágott fejemet. A nyakamon ment be, s a lágy részeken áthatolva érte el a szájüregemet. Szájpadlásomba ütközve állt meg.
Nem tudom, nekik mi céljuk volt velem. Én viszont attól a pillanattól, hogy a karó végére kerültem, csodás lelki átalakuláson mentem keresztül. Ez ugyan furcsának tűnhet, hiszen honnan lehetne lelke egy levágott főnek, mégis így van. Amint onnan fentről széttekintettem elhomályosult, üvegesedő szemmel, egyszerre láttam az egész világot körülöttem, s tudtam, hogy én vagyok ennek a világnak egyedüli ura. Egy kegyes mosolyt akartam szétküldeni, de lehet, hogy csak torz vigyor lett belőle. Éreztem, hogy fogaimon már feketedik az alvadt vér. Akkor ennek a mosolynak még egyik Kétlábú sem tulajdonított jelentőséget. Pedig ha figyeltek volna rám továbbra is…
Ám hamarosan magamra maradhattam gondolataimmal, mert a Kétlábúak, elunván az öldöklést, fej nélküli összekötözött tetememet magukkal cipelve eltávoztak, hogy nekifogjanak szokásos lakomájuk elkészítéséhez.
*
Elmondhatatlan nyugalom szállt meg magányom első pillanatában. Megéreztem, hogy most teljesedett be az életem. Hogy erre születtem. Mármint hogy a világ ura legyek. Ugyan sajnáltam, hogy ezt akkor senkivel nem tudtam megosztani, mégis örültem az egyedüllétnek, mert volt időm és lehetőségem önmagamban elrendezni a történteket és a történendőket.
Nyugalmamat rövid idő múlva halk, de egyre erősödő neszek zavarták meg. A legyek. Először csak egy jelent meg és kezdett körözni. Aztán egyre többen érezték meg az alvadó vér és a kiontott belek szagát, hiszen a Kétlábúak előbb kizsigereltek, mielőtt holttestemet magukkal vitték volna, és halomba hányt belső részeim kigőzölgése vonzotta magához az egyre népesedő légycsapatot. Egymás hegyén-hátán másztak a bűzös, vöröslő rakáson, kezdték belepni; először csak egy részét sötétítette el az áradat, aztán ez a sötét folt terjedt, egyre terjedt, míg végül az egész olyan lett, mint egy állandó mozgásban-zizegésben-rezgésben-nyüzsgésben lévő fekete szénkupac.
Közben néhány érzékenyebb érzékelőjű egyed észrevett engem is odafent a magasban. Egyre szűkülő körben kezdtek körözni körülöttem, mígnem egymás után települtek meg rajtam. Mikor egész fejem olyanná vált, akár egy fekete labda, nekiláttak tisztogató munkájuknak.
*
Végiggondolva helyzetemet, magamnak is vigyorognom kellett, ha az jutott eszembe, én vagyok a legyek ura. Pontosan úgy ragaszkodtak hozzám, mint urukhoz a szolgák. Ezt akkor én konkrétan a rajtam nyüzsgő teremtményekre értettem. Ám ahogy elmém megvilágosodott, rájöttem, hogy A legyek ura nem más, mint az ördögök fejedelme, vagyis maga a Rossz, a Gonosz.
Megértettem, hogy nem véletlenül történtek így a dolgok. Nekem kell Gonoszként a Kétlábúakon uralkodnom és elpusztítanom őket. Mert én az vagyok, akivé ők tettek. A legyek ura!
*
Egészen addig sosem foglalkoztam azzal, milyenek is a legyek valójában. Annyit mindnyájan tudtunk, hogy kellemetlenek, mert folyton a fejünk körül döngenek, ott zúgnak a fülünk mellett, ami hosszabb idő múlva roppant idegesítő, sőt csípnek is olykor, de hogy ez a zúgó-döngő-zümmögő csapat kikből is áll, egészen addig közömbös volt számomra. Mióta azonban a karóra került a fejem, s a legyek jóvoltából népes társaságom is akadt, kezdtem tüzetesebben vizsgálgatni őket. Sőt, beszélgettem is velük. Persze csak úgy, mint uralkodó az udvartartásával. No nem hangokkal, hanem gondolati úton. Érdekes tényeket tudtam meg tőlük.
Nekik is megvan a saját történelmük, ráadásul igen figyelemreméltó. Ápolják is hagyományaikat mind a mai napig, s büszkék arra, hogy a föld első értelmes teremtményei között tudhatják magunkat.
Azt mesélték, hogy kettőszáz-ötven millió évvel ezelőtt jelentek meg ezen a bolygón. Ez idő alatt négyszázezer faj fejlődött ki belőlük. Olyan hihetetlen számok ezek, amikkel hirtelenjében nem is lehet mit kezdeni.
Hogy a négyszázezerből ma hány faj él, nem derült ki. Az viszont igen, hogy amit a külső szemlélő egyöntetű fekete rajnak vél látni, az tarka egyedek sokaságából áll, noha kétségtelen, hogy a sötét színek dominálnak ebben a kavalkádban.
Olyan neveket hallottam, hogy csak ámuldoztam. A leggyakoribb előfordulású házilégyen kívül számtalan fajtájuk van. Például a vérszívó legyek. Aztán a döglegyek. Ezek főként elhullott állatok maradványain élnek. A selymes döglegyek színe például zöld, sőt nagyon szép élénkzöld. A húslegyeknek is több fajtájuk van, mégpedig színek szerint. Léteznek kék, zöld és szürke húslegyek. Vannak bársonylegyek, rezgőlegyek (ezek szép csíkosak), aztán a pihés testű pöszörlegyek, a fémzöld katonalegyek, a barna-sárga csíkozású fürkészlegyek, majd az ugyancsak csíkos, mégpedig sárga-barna színű iszaplegyek. Olyan érdekességekkel is találkoztam, mint a farkaslégy, a gyászlégy, a halálfejes odúlégy, vagy éppen a rablólégy. Egyik roppant különleges fajtájuk a cecelégy, amelynek csípése igen veszélyes, mert halálos álomkórt okoz.
A legyek közé tartoznak a böglyök is, amelyek ugyan nem terjesztenek gyilkos kórt, viszont nagyon tudnak csípni, és égő-viszkető csípésük sokára múlik el.
Hát ennek a végtelenül változatos rovarcsaládnak lettem én ura, noha akkor még fogalmam sem volt, mit kezdjek ebbéli hatalmammal.
*
Sorra jöttek el hozzám. Sorra jöttek azok, akiket kivetett a Kétlábúak közössége. Nem tudták, hogy hozzám jönnek, de hirtelen ott voltak előttem, hogy tőlem hallják a jövőjüket. A pusztítók jöttek el hozzám. A gyilkosok. Ők nem tudták, hogy én tudom, de akkor már tudtam, hogy utánam a malackáim következtek, hogy azok is a pusztítás szagát árasztó lakomán végezték.
Ott a karón már nem volt könnyem, hogy értük hullassam. Csak a bosszú égett egyre jobban szétrohadó agyamban. Ez a bosszú sugallta nekem a jövendöléseket, amiket a hozzám érkező pusztítóknak mondtam. Egytől egyig mindegyiknek megjósoltam, hogy nem lesznek hosszú életűek ezen a szigeten, amelyre átkot hoztak a gyilkosságaikkal. Merthogy ahányat közülünk elpusztítottak, az egy-egy gyilkossággal ér fel. Megjósoltam nekik, hogy egymás által fognak ők is pusztulni. Nagyobb dühvel fogják egymást irtani, mint amivel minket irtottak. Megjósoltam azt is, hogy az utolsó sem ússza meg büntetlenül. Az én bosszúm őt is eléri.
Futva menekült mindegyik a jóslatom hallatán. Nyilván azt hitték, hogy képzelődtek, amikor egy döglött disznó feje szólt hozzájuk. De én tudtam, hogy szavaim úgy hatnak, mint a lassan ölő méreg. Csakhogy nem a testbe jutnak, hanem egyenesen az agyba és először a tudatot kezdik bomlasztani. Csak utána magát az agyat. Ez irtózatos fájdalommal jár, és aki ezt a kórt megkapja, beleőrül. Onnan már könnyű prédája a többieknek, akik nem tűrik meg maguk között a bomlott elméjűeket.
*
Utoljára a szárazfüves fejszőrű Kétlábú jött el hozzám. Kezdettől fogva tisztában voltam vele, ki melyik oldalon áll, mégsem éreztem szánalmat vagy irgalmat egyik iránt sem. Az én szememben minden Kétlábú egyforma volt attól a pillanattól, hogy első társunkat megölték.
Mióta a fejem a hegyes karóra került, elhomályosult, megüvegesedett, majd a rovarok által felzabált szemem ellenére mindent tisztán és világosan láttam. Visszamenőleg is. Láttam tehát, miként különültek el egymástól a Kétlábúak két csapatra, hogyan maradt meg a szárazfüves fejszőrű vezetésével békés tevékenysége mellett az egyik és hogyan vált a vörös fejszőrű vezetésével vérszomjas üldözővé, gyilkossá a másik.
Láttam, mint indult meg a két csapat között az ellenségeskedés, aztán azt is – még mielőtt bekövetkezett volna –, hogyan kezdi az üldöző csapat gyilkolni a másikakat. Mérhetetlen elégedettséget éreztem ennek láttán. Elégtételül szolgált a mieink haláláért.
Nem maradt más dolgom, mint várni. Türelmesen. Az idő nekem dolgozott.
*
Utoljára tehát a szárazfüves fejszőrű jött el hozzám. Pontosabban nem is jött, sokkal inkább rohant. Lélekszakadva. Az üldözői elől. Éppen úgy, ahogy kevéssel korábban én. És éppen azok elől menekült, mint én. Érezhettem volna sorstársamnak, de nem. Ő is Kétlábú volt. Tehát ellenség.
Néztem rá és olvastam gondolataiban, noha azok oly sebesen vágtattak, szinte egymás előzve, hogy alig értem nyomukba a magam értelmével. Láttam, halálos félelem rettenti és védelmet keres rá vadászó társai elől.
Egészen közel jött hozzám és szinte kíváncsian szemlélte immár fehér csonttá csupaszodott koponyámat. Belenézett sötéten tátongó szemüregembe, ahol a legyek és egyéb rovarok lázas tevékenysége után már csak néhány lusta hangya szorgoskodott. Visszanéztem rá, igyekeztem üres tekintetemmel megigézni. Már-már sikerült is, amikor valami történt, mégpedig olyan hirtelen, hogy rákészülni sem volt időm.
Váratlanul erős érzelemhullám kerítette hatalmába, aminek hajtóereje az engesztelhetetlen düh volt. Úgy gondoltam, a gyilkosokkal szemben. Aztán ahogy szemben állt velem, fölemelte jobb mellső lábát és tőle nem várt erővel csapott le rám. Kétszer egymás után. Az első ütésre a karó rugalmasan hátralendült velem, majd ismét előre, úgy, hogy az orrcsontom egészen közel került az ő arcához. A második ütés után koponyám két darabra törve a hegyes karó két oldalára hullott, s úgy hevert ott, mintha mosolyom – amit ő undorító, csúfondáros vigyornak látott – hat láb széles lenne.
A Kétlábú a látványomtól irtózva rántotta ki a földből a két végén hegyes karót, s mintha tőlem, a szétzúzott csonttól félne, védekezőn tartotta maga elé. Úgy tűnt, egy pillanatra elfeledte, kik a valódi üldözői, s hirtelen bennem látta megtestesülni a Rosszat. Vagyis felismert.
Aztán elfutott.
*
Egy ideje eltűntek a Kétlábúak. Kipusztították egymást vagy elmentek. Elnémult a sziget, visszatért a béke. Most tudnék igazán eleget tenni elhivatottságomnak, hogy uralkodjam. Széthasadt koponyámmal azonban mintha a tudatom is meghasadt volna. Alig vagyok képes értelmes gondolatra.
A Kétlábú ütésétől kétfelé tört koponyacsontokban sötétlő üres szemgödreim a vastag, hegyes karó mellett két oldalt, a legyektől, bogaraktól fehérre csupaszítva bámulnak fel a mennyboltra, és csak addig tudok eljutni állapotom megítélésében, hogy most már nem hogy a világ, de A legyek ura sem vagyok.
Szekszárd, 2019. szeptember 1 – 20.
Illusztráció: L. Szabo
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
