Turai Kamil: Hegyi Botos Attila evangéliumáról (1-9.)
Hegyi Botos Attila: Evangélium (Cédrus Művészeti Alapítvány – Kortárs Könyvkiadó, Bp., 2021)
1.
Hegyi Botos Attila versei „Finomak, mint a csermelyvíz, / érzékenyek, ahogy a levegő.” Egy személyes Paradicsom megnyilvánulásai – ez a költészet egy tökéletes világ lehető legtökéletesebb leképezése: „Pulzusok tündértánca, tündöklő lebegés”-ű. Nem adja át magát a meddő problémázgatás marhacsont-rágcsálásának, nem növeli a kétségbeejtő bizonytalanságot a valóságkeresés kábító agresszivitásával. „Legyen (…) Légiesen könnyed játék / az értelem.” Mindenre odafigyel, s figyelme révén értékessé és élvezetessé igéz mindent. Beemeli a létezés extázisába (en-sztázisába) még a vonagolva mászó hernyót is. Azzal az isteni teremtő gesztussal, miszerint „Legyenek / a legjelentéktelenebb / mozzanatok.” A költészet mindig is – de Pilinszky óta feltétlenül – a szellőben alig-megjelenő Atyaisten, a kampó csöndjében elrejlő Fiúisten ős-territóriuma. HBA újfent inti magát az „attention” megfeszített „tenziójára”: „halld, ahogyan / két szó közt levegőt / vesznek.” Platón hajdan az ’érintésből’ (hapszisz) vezette le az értelmet (szófia, bölcsesség). Az érintés érzékenysége a HBA-versek fokmérője is. „Gondolatnál sebesebb, leheletnyi, / lázas érintés…” szikráztatja fel a sugársúlyos mondanivalók könnykönnyedségét. Ezáltal bontakozik ki a jelenvaló semmit-tudásából a „felfejtetlen formák sötéten / sugárzó ametisztváza”. A semmi mögött pedig sejtelmesen kirajzolódik „Egy folyton változó határvonal / lényeget ragadó kimondhatatlansága.” De nem ám arcátlan orcátlansággal. Ez a másik másságát másoló Maszk személyfölöttien is „felfénylő arc”. Hogy ki mit tud vele kezdeni, az már magánügy, azaz a legközönségesebb közösségi közügy. Nem vonatkozik rá semmiféle megkövetelhető követelmény. Ki-ki „Merítsen annyit, / amennyi felfogó / szomja hossza.” Úgy véljük, HBA ezáltal ismét kimondta, s tudatosította bennünk Robert Goffin definícióját: ’a költészet pediglen mandarinok párbeszéde’.
2.
Miért élünk a világon? A kötet egyértelműen, egyetemesen válaszol: a szépségért. „Hozd, ami páratlan / szépségében reszket. / Hozd, ami él.” Ez a poézis a ’via negativa’ útját járja, jómagunk plótinoszi ’exaifnész’-élményét. Isten az, akiről mindent tagadhatunk, mindent tagadnunk kell, úgy ismerhetjük meg, úgy se, de egyre egzaltáltabban lelkesedhetünk érte. Teremtés-előtti közvetlenségben: „Tenger és levegő / nyugodt – még ismeretlenek…” Nyelvi, Krisztus-logoszi analógiáját a -talan, -telen logikájában leli fel ez a líra. Mutatván, mutatóban. „Lángoló, szűzi Délben / árnytalan, időtlen mutató.” A hiány-lét hívást feltételez. A látvány olyannyira ellobbanó, egyszeri és végleges a felvillanásban, hogy csak a láng pusztítva-világló mitologémája jelenítheti meg. Mégpedig a szeretve-szenvedés szenvedve-szeretését is közbeiktatva, Krisztus-koncentráltan. „A lángoló gerinccel / súlytalan, szelíd keresztet ír.” A súlytalan sugárzás lebegését imitálja ez a varázsmondás, a nehézségen is felülkerekedő tudós optimizmusát. Szinte szárnyal a „levegőtlen lebegő létezés / súlytalan szemcsék iszapjában.” Világűr kalandtúra kedvezményezett részeseivé válunk a jól megválogatott szövegek által. Mindenütt a józsefattilai ’csilló könnyűség lebeg’. Még ott is, ahol nem várnánk. Az állati másodlagosságban. „Tollcellákban / a súlytalanság.” A legkibírhatatlanabb nehézségeket hányja szemre e theória, de úgy, hogy tudomást se vesz róluk. Újraélvén a platóni prehellén közmondás bölcsességét: ’ami szép, az nehéz’ (kala esztin kalapa). Nem véletlenül pendítettük meg ezeket az antik aranykori húrokat. A költő maga direkte – szó szerint – „attiszi fenyő alatt” éli át halhatatlan boldogságában a „Lélegzettelen szitáló arany” időtlen-örökkévaló „szemlélő aión-idő”-jét. A ’via negativa’ így vált át nagyon is lélektelítő (nem lélektelenítő-talanító) ’via positivába’. A „súlytalanság” tagadása a sugárzás aranysúlyos sugalmazottságába.
3.
Az ökológus Hegyi Botos számos verssorából kilóg. Szakemberként szakszerűen lát. Nem csak úgy átabotában, hanem célszerű precizitással. Mondjuk így: „Belobbant napkorong / a hűvöskék víztükör.” Színes, színpompás, szinesztéziás ez a belső világrész-egész. Tájjelegű kalauz vezet bennünket a titkok belseje felé. „S mögöttük / az agavétüzekre gyúlt / sziklasivatag ezüstkékje.” A szín nem pusztán felszín, hanem a jelenségek színe-java: idő és távolság végtelenébe mutat. Nem annyira serény és sörényes állatok tipratják e tájat, mint inkább szelídszép növényszövetek hálózzák be: „mirigylő nagyezerjófű / citruscsóvája lobban.” Ritka a költészetben ilyenfajta, ásványszintig lehatoló érdeklődés és ihletettség. Goethét és Novalist juttatják eszünkbe „A goethit-irizált homokkövek.” Egyáltalán nem futólag, érintőlegesen illeti meg az alkotót az aljnövényzet: gondosan kibogozza, osztályozza, komoly szándékkal ismerkedési alkalomra invitálja. „Csészegombák köldöke, / arcnyi parazsa kelyhe, / gránátcsepp Grálja.” Nem a kódis földtalajból ered ez a csodálatos lelki tiszta edény, hanem fentről érkezik, a teremtés-kezdeti istenarc vérvonalából. Ahogy az állatövek is táltosi teljességgel ügetik át az élő mindenséget. „Magába görbülő égi sárkány, / csillagrét vemhes ezerszem-csikója”. Magát totemizálja így a dobbal dobrokoló zeneszerző. Látomás magasztosítja, nem elégszik meg a puszta látással. Ha lát, a Jelenések Jánosának perspektivikus univerzalitásával, az örökkévalóság szemszögéből, sub specie aeternitatis. Amit lát, mi is vele látjuk, a részletezés révítő részegségében. „Égöblök sudaras árbócát / pillangózó akácok hántolt, / csiszolt oszlopsorait.” Ezek az oszlopok a világot tartják, afféle Boldogasszony-gerendák avagy tetejetlen világvégi világfák. A látnok, a túlvilágjáró Dante vagy a szférákba-avatott Blake módjára tudósít eme oszlop élő növényi rajzolatáról. „A jobb tövén barackpír / hibiszkusz. A balén bulbák: / fehér pilléjű dendrobium”.
4.
Az alkotó felfedezi a romló-bomló tárgyi világban is a Szentlélek kezdeti friss leheletét. Így visszavidámodnak a pusztulás szindrómái. „Az oxidálódó réz / kristályos édenkertjei…” Igen érzékletesen jelennek meg a számunkra ismeretlen növényegzisztenciák szintén. „Hol aranyzölden lélegeznek / a keménylombú rhizophorák.” Ki tudja, mi az a rhizophora? Én nem. Dehogynem. Kemény a lombja. Ráadásul lélegzik. De nem is akárhogyan: aranyzölden! Azt állítja a szerző, nemigen változik nagy általánosságban. Csak például más megvilágításba helyezi őt egy „dalra / gyúlt fenyőcsúcs”. Ezt a változást konkretizálja aztán a fogalmazás, megfogalmazás plasztikussága. Ugyancsak számba veszi a számadó ökológus, hogy mi mindent is feledett már el. Teszem azt „A hajladozó virágkáka-ernyőt…” No, köszönöm szépen én az ilyféle feledést! Ahol is hosszan sorolja az aktor emlékezvén, hogy mi is bujdosott el emlékezetéből a feledés homályába. Megőrző líra a Hegyi Botos Attiláé. Hatványozottan lépked az Áprily Lajos útján. Csak éppen a tudós okuláréjával felfegyverkezve. Fegyelmezett pontossággal, mértékletes szuggesztivitással: „Aranyvessző-sugarak / gyepnyi százszorszépen.” Mégse igen válik biológiakönyv-művé a leírás, mert láttatóan zenei és költői. Például a „körül mannakőrisek, molyhos / tölgyek” éppen elég auditív és vizuális allúzióval bír a manna és molyhos jelzők révén, hogy tapintva azonosítsuk őket. Hasonlóképpen, ha nem is ismerjük egyik-másik madarat, mégis fülünkbe cseng dala a rávezető-ízes mondat-lejtésben. „Olykor bekiált, felkacag egy-egy zöld küllő.” Nem fogjuk összetéveszteni a kerékpárkerék fémvesszejével. „Csak tedd ki azt a szívet, / hadd szakadjon folyvást. / Fuvolázzon egy sárgarigó torkán, / csengjen kőszirmok súlypátján (…)” Nos, erről van szó. Az a kitett, borzongásoknak is kitett poétaszív fogja hitelesíteni még a legexkluzívabb, legezoterikusabb élménybeszámolókat is. Mert hiszünk a beavatónknak és bízunk felkészültségének bölcsességében!
5.
Lassanként azért a könyvolvasó feltalálja a kötetben is a primér férfitermészetet. „Himnuszt énekel hitveséhez, / az ágyukon lobbanó naphoz.” Kirajzolódik az antik mediterrán szerelmi miliő idilli kelléktára: középen a gyönyörű istennővel. „Sziklaperemre ült / csepp Nereidája – / csípő, kar, uszony / hullámzó sziluettje.” Nem kétséges, beteljesült szerelemről hallunk. A férfi, a dalnok alig fér bőrében. „Ujjongó feltámadás lettem: / csapra vert sugarak mustja.” Nem is sejtjük, miféle keresztről kellett felszárnyalnia a megdicsőült léleknek. Az újjászületett test magára ébred a másikban. „Kicsapódó hajadon teste / álom, túlparton rekedt virág.” A bűnbeesés előtti zavartalan béke és boldogság időszaka ez. Nem vetül rá még a gonoszságra hajló lélek árnya. „Köszönöm, / hogy megcsendíthetem, / villanásra (…) tested.” Az örökkétartó pillanat exaifnész-élménye ez. Még nem érezzük a csendítés és villanás mulandóságát. Eljön annak is az ideje. „Viszem a sajgó, / az édes dallamokat, / a reménytelen szerelmet, / a félénk szépséget.” Olaszaink ’dolce dolore’ édes fájdalma közelít a trubadúr félénkség reménytelenségéhez. Éppencsak felsejlik az átok sejtelme. „S te a poklok / poklát fogod elszenvedni.” Nem kerülheti el a művész a szaturnuszi végzetet: a melancholia epefekete veszendőségét. „Lassúdan ér hozzád / szerelmem szertelen szava. / Mire megérint, már / elvesztett aranykor.” Vagyis nem lehet megtartani időtlen időkig az aranykor maradéktalan örömét. A legtöbb, amihez ragaszkodhatunk, a „mézédes, szívszorító / melancholia.” A virág és az ajtó egyszeri nyílásaihoz, megnyílásaihoz, nyilallásaihoz. Az isteni teremtő bumm genezisbeli kinyilatkoztatásaihoz. „Kinyílsz, te teremtés / könyve, te árnykék madonna – / te akaratlan mozdulat, / te ajtó, te virág.” Van néhány olyan pillanat, mely kilóg az időből – észrevételezte Weöres. Az arisztotelészi szigmét, szentágostoni momentumot, hegeli s heideggeri Jetztet detektálta ezáltal. A látás, a darsan, a visio Dei beatricei beatificája ez. „Egy makulátlan pillanat (…) / pihegő meztelenséged.”
6.
Végtére – ahogy a világ egyetlen jajba vagy jujjba summálódik – a legáttetszőbb, legtisztább, legegyetemesebb, legközönségesebb szerelmi vallomás lép érvénybe. „Annyira, de annyira / szeretlek, Gyönyörűm”. Meg lehet indokolni, magyarázni ezt az érzelmet, a szerelmet. Mért is szeretem? „Megejtettsége, / magatudatlan szépsége” S a kései Szabó Lőrinc természetmisztikus rituáléjával az univerzum valahány csodáját felfedezni a kedvesben: „Láttam a lábikráin hasadó / hajnalpírt / hallottam az ajkán / gyöngyöző ibolyántúli nevetést.” Amit a tudós ökológus elsajátított a zsibongó biologikum mélyeiből-magasaiból, mindazt átruházhatja az egyetlen számító, mindent betöltő és pótló angyali teremtmény trezorjaiba. „Torkod (…) sulyom lüktető, bíbor légnyele.” Mint a szent hinduk a feledhetetlen fehér elefántban, Ganésában, sohasem szem elől téveszteni virágban-világban az Imádnivalót: „anemónában a szemérmes, / az érintésedtől megrebbenő / tengert.” Akár a Napbaöltözött Asszony, az égkék-köpenyes Szűz, fátylas istenanyává magasztosul a szerelembe-szőtt választott. A mindenség pásztoraként felvetíti-totalizálja énekese a misztikus asszonyt: „édes, könnyű felhőket / legeltetek arcodon”. Nem számít most, hogy milyen áldozatokat kellett meghoznia a sóvárgott idolért, mindent megért az Énekek Éneke világszépe. Ahogy Ady kiáltó-sikoltó ellentétekben látja-láttatja a mindent elsöprő szerelem odaadását (’Mit bánom én, ha utcasarkok rongya, / Csak elkisérjen egész a síromba’), úgy vállalja a természet természetellenes mocskát-szennyét a modern lovag a természetfölötti szépségért. „Begázol / egy csatornába az iszap / tündérrózsa-rizómájáért.” A látvány és érintés a másikkal egyesülő mágikus azonosulást involválja, az Evangélium ős-örömhíre értelmében azt jelenti, hogy egymásba szűnt már a két különlét, ’lesznek ketten egy emberré’. Azaz HBA kozmikus lapidaritásában: „Látni téged (…) / ahogy már bennem létezel.”
7.
HBA tud valami nagyon fontosat, amit korábban igazán csak HB tudott. „Az írás a holtak, s a még / meg nem születettek / ügye.” Merthogy – ugyebár? – mi magunk, gyarló élők egymás fülébe súghatjuk titkainkat, nem úgy a holtak s a még meg nem születettek. Ki mást is érdekelne olyan textus, minthogy „lángbaborult márvány: / tisztásközépen”. Az élőt még csak nyomasztja, nyuvasztja az a kenotikus űr-nyavalya, hogy „semminél semmibbnek lenni”, a holt ennek az üde üdvösségnek kívánatos kipárolgásait élvezi-érzi. S egy idő múlva még az avatott szöveg is elveszti mediális funkcióját. „Ha vers is – csak levegő.” Itt nem lehet beszívni, ott nem lehet kifújni.
De a kötet tud a valami-semmi fölötti felsőbbrendű struktúrákról is: „ébredő Uru városát” említi, ami természetszerűleg nem független a mi úr-ország szibillai szillabánktól. Összekapcsolja rendeltetésszerűen szerelmi szerkezetünket a szerzetesség szertelenségével, vagy fordítva: „Milarepák virágszála, / Nauszikaák ege ég”. Finom áthallások gazdagítják a magyar Isten-sztár-mitológiát „Istár hajnalkertjével”. Az elrabolt Perszephoné állatalakot ölthet a tűzizzó Iz-ten lúdszentélyében. „Ízisz / Perszephoné templomában. Nyári lúd…” Előtolul a lingam-jóni gyermekvágya: „Incipe, parve puer…” „Kai to fósz” a sötétben világol, sorjáznak az őskeresztény logémák: „Hé agapé” sose múlik el. Otthonra talál ezekben a töredékekben Attila ókor-nosztalgiája, s egyúttal vadonatúj metaforastruktúrák komplex világlátása: „a sérülékeny múzsák / hajnalligetét hüllőpikkelyek / lánggyűrűje óvja”. Ebben a kontextusban „mennyei köldököd / Boreas dérborókája”. Sőt, Füst Milán égtőgy-szomja is betelik: „Már megfejték az éj / teheneit.”
8.
Mindazonáltal a kötet szigorú esztétikai objektum, amelynek „érlabirintján / lobban a lomb / Árama mámora / (…) /dobban a domb”. Weöres Sándor is beledöbbenhetne eme alliteráció-sorozatba. S továbbal is messzemenően átélhető együtt-utazással szembesülünk. „Lépek villózó vizekből / pergő gyöngysorú / nevetéssel.” Érezzük, s nem ám talmi után-érzéssel, az originális élmény elementaritását. Beleélve hiszünk a szerzőnek, ha vallomást ejt: „tenger kincs ropogó / csigáin pőrén lépdelek”. Perceg fülkagylónkban a ropogás, észleljük a férfitest csigádzó meztelenségét. Mert HBA meggyőz szenvedelmei keresztül-kasul átlós átéltségéről. Utánajár a nyelvi – és nem csak nyelvi – szó-fejleményeknek: „szegett szenvek: úgy ellenek, mint rokonok”. Sejthetjük, aki imetten utána-vadászik, az nem mentesül hason-szenvi szenvedélyes ellen- és kellem-szenvektől. És azt is megtudhatjuk, hogy nem mentes a költő a klasszikus áldás-átok dichotómiától sem. Tud átkozni is (ami a Sátán ellen elemi követelmény): „Élj-halj, távolodj (…) / terülj, térülj, térj meg (…)” Itt bizony konkrét feladatot és útmutatást kaptunk, a színvalóság látványára: „táguljon szem, / lélegzet lágykorallkertjei / (…) nyilalló ér”. Botos Attila az évezredeken át közkeletű látásmódba vezeti vissza a mostani embert. Amit mi már csak a régmúltból regisztrálunk: „Tücsökpirregés (…) / tölgyelő alkonyok szarvasbogárzúgása”. Ide kellene vissza-találnunk: „Kavicstöltése iringóin innen / napszagú fenyőtornác”. Történetesen magam is ismerem az iringót, azaz a gyanús pedigréjű ördögszekeret. Ámde a fenyőtornácot már nem! Bizonyára vissza kellene térnünk Hegyi Botos Attila ökológus filozófiai-költői muzsikus-ösvényére. Oda, ahol még „az éj, / a sötét szárnyú szender” Pillangó s nem Hóhér!
Hegyi Botos Attila kilenced
Hetek-évek óta az kínoz, mi az, amivel egy alkotó, szó-alkímista végleges, örökkévaló értéket képes létrehozni? Véletlen kell, végzet, szerencse, képzettség a zseniális maradandósághoz? Lehet-e akarni az eredetiséget? Mire lesz fogékony az utókor? Isten tetszése szerint választ ki, elrendel? Ne is keressük az abszolút értékek érvényét? Akár így, akár úgy, értékérzékenységünknek alávetjük a műalkotásokat s óhatatlanul ítélünk, míg itt élünk… Ami HB Attila versművészetét illeti: részletekben sok mindent elmondtam róla már eddig. Most talán kissé összegzőbben. Meglepett egészen légies, tüzetes érzékenysége, nüansz-finomsága. Megmagyarázza ezt ugyan egyebekben természettudósi hivatottsága, magasszintű érdeklődése – de csak félig-meddig. Szerelmes hominizmusa, ön-viviszekciós szelíd kegyetlensége nemigen jellegez szaktudóst – s fordítva. Néha ez az elszánt bukolikus líra úgy hat, mintha egy egyetemes antik poéta ciklusa, rész-œuvre-je lenne. Nem hiszi el a csalékony ember, hogy sok évtizeden, életen át ki lehet bírni ezt a pengeérzékeny, virtuóz őszinteséget – legalábbis harag, felháborodás, szomorúság, depresszió, összeroppanás nélkül. Félelmet, féltést kelt bennünk eme világlátás. Nehogy beborzasszuk a szépséges, gyöngéd pillangó rebbenékeny hímporait…
Ámbátor kétségtelenül keresztény kultúránkból ered ez a poézis, mégis mintha nem tudna, nem akarna mit kezdeni a kereszt botrányával. Minden kihívása, megpróbáltatása dacára alapműfaja az idill. Könnyedén bele-hallhatjuk, ízlelhetjük ama ’Iga édességét’. Megváltás utáni, s nem közbeni híradásnak minősül a kötet, még a fájdalma is délszakian ’dolce dolore’. Semmi erőszakolt nagyotakarással nem szembesülünk az olvasás során, ahogy az elégedetlenség, fogcsikorgató vereségtudat megnyilvánulásaival se. Annál inkább azzal az alaphangoltsággal, hogy kb. a világ ilyen, öröktől fogva ilyen is lesz, a titok a jelentéktelen apróságokban is megnyilvánul, nincs okunk semmiféle kritikára, javulásra, romlásra. És ezzel nagyjából, nagybölcsen egyet is érthetünk. Hegyi Botos Attila úgy jó, ahogy van. Jaj, nehogy parányit is megváltozzon! Akárcsak Pilinszky fegyence, falujában-nagyvárosában maradva üljön csak – szóval, szótlanul – pohár bora előtt, mit se törődve a füstmilánosan messzerobogó évmilliárdokkal…
A könyv címe Evangélium. Magyarul: jóhír, örömhír. És tényleg örömöt hirdet, örömöt kelt. Nincs okunk semmi pánikra. A világ Isten tenyerében fészkel, ha néha vihar veri is szét.
Illusztráció: Gyermekhalász-kútszobor papirusz-“függönyön” át (HB. Attila-kert, Zugliget)
Ezek is érdekelhetik!
Baán Tibor: Vázlat Halmai Tamás újabb köreiről →
Baán Tibor: Miniatűrök →
P. Gábor Mózes: A rejtőzködő →
