Kriston-Vízi József: Kiss Áron „Magyar gyermekjáték-gyűjteménye” és a Budai Képző
*
Dr. Kiss Áron, 1880-as évek
Ebben a hosszúra nyúlt és vidámságra kevés okot adó időszakban külön is jó emlékezni és emlékeztetni két olyan, egymáshoz szervesen kapcsolódó jeles évfordulóra is, amely – ha online térben is, de – kiválóan illeszkedik a konferenciánkat életre hívó intézményhez. 175 éve immár, hogy megszületett az a kiváló férfiú, aki 1875-től majd’ három és fél évtizeden át volt a legendás Paedagógium, majd a Budai Képző magyar és neveléstan tárgyainak tanára, majd 1895 és 1907 között igazgatója.
Igen, Kiss Áronról van szó, akit furcsa módon mind a mai napig alig találhatjuk a hazai neveléstörténet folytonosságát oly sok szálon megújító szereplői között s főleg az őt megillető helyen.
A Budai Képző egykori épülete
Ezen adóssággal elszámolni ugyan nem nekünk, az etnográfus pályán lévőknek kell, ám mégiscsak öröm, hogy néhány évvel ezelőtti kezdeményezésünk értő fülekre és szívekre talált: így a Magyar Pedagógiai Társaság szorgalmazására az elmúlt esztendő Kiss Áron Emlékévnek nyilváníttatott. Ennek kapcsán, civil összefogással egy tanulmánygyűjtemény született Tanító emberség címmel, amelynek – sokak nagy örömére – több, a mostani Képzőhöz is kötődő szerző lett alkotótársa (Kriston-Vízi szerk., 2021.)
Jubileumi kötet Dr. Kiss Áron születésének 175. évfordulójára.
Ám most nem erről a könyvről szólnék, hanem a bevezetőben említett jeles előd: Kiss Áronnak, valamint számos kor- és kartársának nagyszerű munkájáról: az éppen 130 évvel ezelőtt megjelent, emblematikus „Magyar gyermekjáték-gyűjtemény”-ről hoznék néhány gondolatot.
Kiss Áron 1874-ben, már oktatói pályájának elején határozottan szól a néphagyományok szerepéről a népiskolai könyvek szerkesztésében. A Fröbel-féle eszközök kritika nélküli átvételének s bevezetésének kérdésével kapcsolatban, az ún. tanító- és a játszó óvoda körüli viták kezdetén – még nagykőrösi működése alatt – ’A természetes fejlődés’ című cikkében így fogalmaz: „…az alapelv s a kiindulási pontok mind igazak; azonban a rendszer további kiépítése s különösen a magyar gyermekekre való alkalmazása sok hibában sínylik. A gyermek megszűnt maga játszani, nemcsak csengettyű szóra játszatják, hanem készen kapja mind, amiből játék közben alkosson valami maradandót, mind a mit megkészítsen s újra szétszedhessen… A gyermek dalolni-szeretését nem azok a vidám, eleven gyermekdalok elégítik ki, melyeket még magunk is daloltunk s melyek ma már a népköltési gyűjteményes könyvekbe szorulva eltűnnek a gyermeki ajkakról, hanem…elővesz a gyermekkertész (ez is elég furcsa szó!) egy német Kinderliedes könyvet s azt fűzfa-poesisével átfordítja...” (Kiss, Á. 1874.)
Fröbel Frigyes foglalkoztató eszközeihez készített gyakorlati kézikönyv. Kobány Mihály fordítása és írása. Budapest, 1879.
De Kiss Áron nem elégszik meg a – már akkor is felbukkanó oktatási divatjelenségek – kipécézésével, hanem választ, programot is ad a jobbításra. „A Fröbel alkotásainak fölvirágzása vagy megsemmisülése attól függ: fog-e ez a rendszer ügyesebben alkalmazkodni…a magyar gyermek természetéhez, megszűnik-e a játékot sematisálni s iskolamesterkedni, és végre befogadja-e magába a népszellem egészséges elemeit…visszatér-e a néphez, hogy erőt nyerjen? Megfigyeli-e a falusi gyermek játékait, különböző foglalkozási módját, ellesi-e mit dalol, hol még a gyermeki kedélyt nem szedték annyira kordába.” (Kiss, Á. u.o.) Kiss Áron a népi játékkincs, a – mai keletű szóval: – gyermekfolklór megörökítéséről a széles körben népszerű és igen olvasott protestáns Egyházi Reform utódjának hasábjain így ír: „Gyűjtsük össze, éppen úgy, mint a népdalokat, Székelyországtól kezdve a másik határig a magyar gyermek játékait, gyermekeink dalait s mindazon módokat, melyekkel magukat mulatni szokták, s megnyertük a valóban becses anyagokat… Tegyük még ehhez azt, hogy a magyar gyermek azzal s azt szeret játszani, amivel s amit az apja vagy az anyja dolgozik….így lehetne a tananyagot összegyűjtenünk..” (Kiss, Á. u.o.)
Itt jegyzem meg, ezekben az esztendőkben fogalmazódik meg egy hasonló szellemű és indíttatású, az eszközös játékok nagy családjába tartozó – egykor oly virágzó – labdajátékok összegyűjtésének, majd az oktatásban újra kedveltté tételének gondolata. Születik ez akkor (1877 márciusában), amikor a később mindent elsöprő futball Európában még csak egyike a divatos sportjátékoknak, ám a Londonban külszolgálatot teljesítő gróf Esterházy Miksa, a felhívás megfogalmazója s a pályázati munka mecénása, a távolból is jól látja a magyar néphagyományvesztés és értékrendváltozás veszélyeit, ezért az éltethető tradíciók átadásának fontosságát. A végül is a Barátosi Porzsolt Lajos (1850-1922) által kézbe vett s jelentősen kibővített díjnyertes pályamunka 1885-ben látott napvilágot „A magyar labdajátékok könyve” címen. A 110 korabeli, valamelyest még ismert, itt-ott játszott „magános és társas ” játékfajták igen színes anyagot közlő gyűjteményének előszavában többek között ez áll: „Nálunk Magyarországon is vannak labdajátékok, itt-ott még labdáz is a tanuló ifjúság, de lazán és hanyagul foly a mesterség s az idősebb generációk matadorjai, – kik más labdavilágot ismertek – bevallják, hogy biz a méta, róta stb. végpusztulásnak kezdenek indulni. Ennek meggátlására kívánatos, hogy a magyar labdajátékok, azok története, fajtái, szabályai egy megfelelő kézi könyvben (a szükséges ábrákkal ellátva) összefoglaltassanak, s mely műnek hárma s feladat a leend….” (Barátosi Porzsolt, 1885. Előszó, V.) Minderről azért is szóltunk ehelyütt külön hangsúllyal, mert a könyv oly sikerrel töltötte be hivatását, hogy Kiss Áron erre való tekintettel „a lapdával űzött játéknemeket ” teljes egészében kihagyta gyűjteményéből.
Labda ütő fajták „A magyar labdajátékok könyve” c. műből (p.10.)
Labda ütés egy fajtája („A magyar labdajátékok könyve, p.13.)
Amikor a nagyszabású, országos gyűjtőmunkára való elszánás további mozgatórugóit kerestük Kiss Áron írásaiban, többek között ezt, a kortörténeti szempontból igencsak érzékletes gondolatsort olvashattuk tőle a Néptanítók Lapja 1880. évi hasábjain közzétett írásfüzérében: „Ha körültekintünk különösen a miveltebb és városi családoknál, szomorúan kell látnunk, hogy a jóregélő nagymamák, kedélyes magyar dajkák nagyobbrészt kihaltak… elharapódzott az európai kimerültség, fásultság, kedélytelenség, s mi a legszomorítóbb, a magyartalanság pusztája!”
Kiss Áron, a vidékről indult képezdei tanár a magyarországi játékgyűjtés komplex néprajzi megközelítését hangsúlyozza „A játékok pedagógiai szempontból” című, a sorozatot nyitó írásában. Ritkán, s a 20. század egy hosszabb periódusában bizonyosan okkal nem idézett gondolatai közül most álljon itt az alábbi – talán ő maga sem gondolta volna, hogy jóval később is mennyire aktuális – részlet: „Lassan levedlik rólunk, ami a magyart magyarrá tette. A specialitások helyét bizonyos nivelláló európai máz foglalja el, s a nemzeti sajátosságok iránti érzék elvész.”
Pesti játékkereskedés reklám cédulája, 1890-es évek. – Tészabó Julia közlése nyomán
Láthattuk, pedagógiai eszményében már igen korán fontos helyet foglalt el a játék s a játszás, mint biztos műveltségi alap, és mint fontos tudás- és kultúra szervező mozzanat. E sajátosságok megismerése érdekében a következőkre hívja föl pedagógustársai figyelmét: „Vegyük elő most pedagógiai irodalmunk legjobban elhanyagolt ágát, azt amelyik a játékokról szól. Lássuk, mi van ott s minek kellene ott lenni…szóval írjunk a játék-ügy reformjáról a pedagógia és a nemzeti élet tekintetbe vételével. ” A második rész végső szakaszát pedig – amelyben a magyar gyermekjátékok miben létét nagy alapossággal járja körül, – így zárja: „ Vajha cikkemnek legalább annyi eredménye lenne, hogy ezután kisdedóvó intézet s iskola a játékokat (s meséket) jobban fölkarolnák s a játékkönyvek szerkesztői sem maguk csinálnák a játékokat, versikéket és meséket, hanem fordulnának oda, a honnan meríthetnek eleget…s olyanokat, melyek a nemzeti geniusnak is megfelelnek, de a melyeket aztán akár beszéd és értelemgyakorlati módon iskolás célokból is értékesíthetnének… Egy készülendő játékkönyv számára azonban össze kellene gyűjteni azokat a játékokat is, melyek dalokkal összekötve nem lévén ama gyűjteményekbe föl nem vétethettek, de utána kellene járni annak is, hogy mint játszották azokat a játékokat, amelyeket (elődeinknél is) elvétve találunk.” Kiss Áron amúgy többször és sarkosan még a játék és a torna, szerinte szándékában és indíttatásában egymásnak ellentmondó két testgyakorlási forma kérdését is fölveti. Miként Árpássy Gyula, Képzőnknek negyed századon át egykori vezetője megjegyzi: a pedagógus Kiss Áront néhány alkalommal jócskán elragadta a hevület, amikoris „az eötvös-i demokratizmust összekapcsolta a haladó jellegű Comenius-Pestalozzi-Diesterweg-Dittes féle demokratikus népoktatási irányzattal.”
Nézzük hát röviden a játék és a játszás Kiss Áronnál privilegizált szerepét tekintve oly jellemző megállapítások némelyikét! „Játék alatt értjük a szabad, önkéntes, – torna alatt a vezényszóval járó, rendszeres test- gyakorlatokat. A torna úgy tűnik föl én előttem, mint az abszolút állam előiskolája… A torna tehát magában hitvány pótlék s a játékot sohasem helyettesítheti.”
Koós László: Önfeledt játék
Igen tisztán látja egyúttal a játékban, illetve a játék mint tevékenység, cselekvés folyamatában megnyilvánuló jellegzetes mozzanatokat. „Nincs oly könnyű játék, mely bizonyos nehézség legyőzésével ne járna!… A társas játékoknak még egy más jó oldala is van, mégpedig, az így megállapított szabályokat megtartják, hevöket kölcsönösen korlátozzák, egymás iránt türelmesek.”
Miként azt a jubiláns játékgyűjtemény teljes kiadásának Előszavában olvashatjuk, a II. Országos Képviseleti Tanítógyűlés Kiss Áron indítványára 1883 nyarán fontos tételeket fogadott el. Minderről így tudósít a Néptanítók Lapja: „A délután folytatott közgyűlésnek tárgya a ‘gyermekjátékok’ volt. Dr. Kiss Áron előadó találó képet adott beszédében a »mai gyerekekről«… Tegyük a játékot közüggyé, adjunk tanácsot a szüléknek, hogy az egészség többet ér mint a szép ruha vagy a nyelveken szólás… Játékkönyvünk ugyan még nincs, de a falusi élet bizonyosan sok ősi gyermekjátékot őrzött meg, amelyek összegyűjtése nemzeti érdek is. Erre következett a bizottsági javaslat felolvasása, amelyben előbb a játék fogalma van meghatározva, azután annak paedagogiai jelentősége, szó van aztán a játékhelyekről s indítvány van téve a játékok gyűjtésére.” 1885-ben Trefort miniszter hivatalosan is állást foglalt az ügy mellett.
Mint arról Kiss Áron /ön/kritikusan beszámolt, az országos méretűre tervezett helyszíni, a ki-ki „terepe”, azaz működés e szerint való anyaggyűjtés eleinte így is akadozva és lassan ment. Kiss Áron az általa is szerkesztett Néptanítók Lapjának az 1886-os esztendőt búcsúztató számában még csak arról számolhatott be, hogy az idáig mindösszesen 10 fő küldött – részben kottával ellátott – különféle gyermeki és ifjúsági játékokat. A szerző így érvel a gyűjtés nagyobb szabású folytatása érdekében: „Ma játékokért is a külföldre megyünk s a német játék rosszabbnál rosszabb fordításai terjednek el a magyar családok közt, veszélyeztetve a gyermek magyar karakterét, rontva a magyar nyelvérzéket, s mintáikkal tönkre téve a gyermek magyar ritmusérzékét. E szégyenletes állapot nem tarthat tovább… Van nekünk játékunk elég, gyűjtsük össze azokat s teremtsünk eképpen is egy újabb eszközt a nemzeti nevelés szolgálatára.”
Francia nyelvű játékkatalógus. Tészabó Julia tanulmánya nyomán.
Cikkében még az az elszánás is szerepel, hogy „a gyűjtési idő határát meghosszabbítjuk. A tanítóságon áll tehát a ‘Magyar Játékkönyv’ megalkotása .” (Kiss, Á. 1886.) Már az új esztendő elejéna székelyföldi tanítókhoz fordul az ifjúsági játékok gyűjtése érdekében. Keserűen említi föl, hogy felhívására Magyarország 2000 tanítója közül csupán huszonöten küldtek be játékokat „s csak némelyek játék gyűjteményeket” (Kiss, Á. 1887/a), és hogy igen szomorú a székelyföldi tanítók – remélte, csak látszólagos – érdektelensége miatt. Egy héttel később „Mit gyűjtsünk? Mire fordítsák külön is figyelmüket a népiskolai és ifjúsági játékok gyűjtői?” címmel módszertani útmutatót tesz közzé a Néptanítók Lapjában (Kiss, Á. 1887/b). Nem sokkal ezután „A játékgyűjtés geographiája” címmel áttekintést adott a játékgyűjtésben jeleskedő (főként Dunántúlra való) településekről, valamint szólt a még mindig feltűnően nagyszámú kutatópont fehér foltjairól. A Budai Képző – amúgy igen jelentős vidéki kapcsolati hálóval rendelkező – jeles tanára a lassan szállingózó gyűjtéseket kísérő levelek, megjegyzések, tipikus kérdések egy-egy csoportjával kapcsolatosan „A játék gyűjtés és a kritika” című írásában szól. „A divatból kiment játékok sokszor a legbecsesebbek. Különben is épp a régi, népies eredetű játékok szoktak az iskolai műveltség hatására a nép köréből kiszorulni, s nekünk épp ilyenre van szükségünk. A tartalom értelmetlensége se bántson senkit… a veszélyes gyakorlati játékok is becsesek, legalább népismereti szempontból… Az, hogy esetleg ugyanazt a játékot más helyről is beküldték, nem baj, a különféle változatok elősegítik egy oly játékoknak megállapítását, amelybe minden változat szépségei is bele fognak kerülni.” (Kiss, Á., 1887/c.) Kiss Áron aztán már arról számol be, hogy a korábban „némának” titulált vidékekről is megindult az anyagküldés; tanítók tucatjai buzdultak föl végre. A Néptanítók Lapjának ugyanezen számában még egy újabb kérelmet fogalmaz játék ügyben. „A gyűjtés befejezéséhez hovatovább közelebb jutunk Negyedfélezer játék van kezemben… “- adja örömmel hírül. Könyvből tanult vagy kisdedóvói játékokra nincs szükség, ám mondókás-verses játékok leírására, bizonyos játékokhoz használt eszközök rajzaira, a játékszokások megörökítésére még ugyancsak számított tanítótársai, valamint azok játszó tanítványai részéről. 1887 végére aztán az anyag ilyetén való gyűjtése befejeződött, ám több mint három évet vett igénybe a rendszerezés, a könyvészeti anyag számba vétele s a teljes összeszerkesztés minden szükséges munkálata. Kiss Áronnak ebben az igen fontos, kiadás előkészítő szakaszban több jeles Képző-beli tanártársa közreműködött. Így Sztankó Béla zenepedagógus, zenetörténész; Hermann Antal néprajzkutató, német nyelv- és irodalom tanár; Király Pál magyar nyelv- és irodalom tanár; Öreg János, a gyermeklélektan ismert kutatója.
Kiss Áron: Magyar gyermekjáték-gyűjtemény első kiadása. Bp., 1891. – Az OPKM gyűjteményéből.
Jelképes és nem is véletlen, hogy 1891. április 24-én, Szent György napján zárta Kiss Áron az áttekintett és „végsőre összekazlazott” kéziratot, amely aztán nem sokkal később napvilágot is látott. A félezer oldalon először megjelentetett „Magyar gyermekjáték-gyűjtemény” szakmai és feltesszük anyagi szempontból is sikert hozott; a kiadó pedig kiválóan felismerte, hogy a korabeli célközönség (iskolák, egyházi és világi művelődési közösségek, kisdedóvók) számára még ugyanazon évben két, különböző terjedelmű és célzatú válogatás is megjelent a hatalmas gyűjteményből. Az egyik nem titkolt szándékkal, „olcsó kiadásként ” a szerényebb jövedelmű tanítótársakra gondolvást csaknem pontosan felére (elsősorban a mondóka – és játékvariánsokból) csökkentett terjedelemben látott napvilágot. A másik éppen harmada a teljes kötetének, s beszédes címe egyértelműen utal az olvasó-használó közönségre: „Magyar gyermekjátékkönyv kisgyermekek számára. ” /Ezt második ezer példányszám feltüntetésével 1910-ben aztán újra kiadták./
A „Magyar gyermekjáték-gyűjtemény” olcsó kiadása (1891), valamint válogatás kisgyermekek számára (1910). – Az OPKM gyűjteményéből.
S azt is el kell mondjuk, hogy a mindemellett különféle szempontú csoportosításokban s a kor több népszerű gyermek- és ifjúsági szerzőjével (Pósa Lajos, Kun Alajos, Péterffy Sándor stb.) társulva közölt „népszerű” válogatások mellett 1894-ben egy „Játéktanító vezérkönyv az elemi népiskolai tanítók számára” is megjelent; amit Kun Alajossal együtt szerkesztett s jelentetett meg a Vallás- és Közoktatásügyi Magyar Királyi Minisztérium jóváhagyásával. Kodály Zoltán méltató és értő sorai az ez évben szintén jubiláns korpusz: a Magyar Népzene Tára első köteteként 70 évvel ezelőtt megjelent Gyermekjátékok gyűjteményben kaptak helyet.
Végezetül nagyszerű alkalom a mostani, mert e helyütt is
kezdeményezzük Kiss Áron és társainak a korabeli Közép-Európában egyedülálló műve kritikai kiadását a mai korszerűbb használat érdekében,
kezdeményezzük Dr. Kiss Áron (1845-1908) pedagógus, neveléstörténész, közösségszervező munkásságának posztumusz elismerését Magyar Örökség Díjjal,
kezdeményezzük Kiss Áron „Magyar gyermekjáték-gyűjtemény” című művében foglalt történelmi magyar játék anyag beemelését a magyar Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékébe!
*
Előadás: 4. Nemzetközi Művészetpedagógiai Konferencia. Budapest, 2021. május 21.
Irodalom
Árpássy, Gy. (1969). Kiss Áron (1845-1908). In: A Budapesti Tanítóképző Intézet száz éve. p. 176-210., Budapest
Demeter, K. (2021). Kiss Áron a Budai Képzőben. Mozaikok. In: Kriston-Vízi, J. szerk. (2021). Tanító emberség. Tanulmányok Kiss Áron (1845-1908) tiszteletére Budapest, MPT. p. 50-51.
Kerényi, Gy. s.a.r. (1951) Gyermekjátékok. Magyar Népzene Tára I. Budapest
Kiss, Á. (1874). A természetes fejlődés. In: Egyházi Szemle, XI., p. 320-323.
Kriston Vízi, J. (2000). Utószó a Magyar gyermekjáték-gyűjtemény újabb hasonmás kiadásához. Budapest, Holnap Kiadó. p. 519-533.
Kriston Vízi, J. (2005). Kiss Áron (1845-1908). Tudós tanárok – Tanár tudósok. Sorozatszerkesztő: Jáki László. OPKM, Bp.
Kriston-Vízi, J. szerk. (2021). Tanító emberség. Tanulmányok Kiss Áron (1845-1908) tiszteletére. Magyar Pedagógiai Társaság, Bp.
Porzsolt, L. (1885). A magyar labdajátékok könyve. Budapest, Aigner
Tészabó, J. (2021). Kiss Áron és a játékszerkritika kezdetei Magyarországon. In: Kriston-Vízi, J. (szerk.) Tanító emberség. Tanulmányok Kiss Áron (1845-1908) tiszteletére. Magyar Pedagógiai Társaság, Bp.2021. p. 91-100.
Illusztráció: i. m. Kiss Áron
Ezek is érdekelhetik!
Kész Barnabás: Az otthon szíve – a hagyományos ugocsai parasztház konyhája és tűzhelye →
Gráfik Imre: A nyereg, mint hungaricum, és lovas kultúránk lehetőségei →
Miklóssy Endre: Válj azzá, ami vagy! →
