Baka Györgyi: Ha nem csak a héj törik el, hanem én is?
*
A tudat túlfokozását
a gyermeki megnyílás képessége ellensúlyozhatja. Olyan lehetőségeket, utakat láttat meg, melyek a tudat előtt nem tárulnak fel. Olyan teljességet közvetít, melybe a természet erői és a természet fölötti is bele vannak foglalva. A létezés legerősebb indítását adja, ahogy C. G. Jung fogalmaz: „ez a másként nem tehetek” bizonyossága, miközben a tudat folyton abba gabalyodik bele, hogy tehetne másként is.
Él bennünk
egy születés előtti szívverés – egy késztetés, amit a lélek hoz magával. Ez segít bennünket – tudattalanul – arra, hogy milyen megtapasztalásokra vágyunk és azokat hogyan dolgozzuk fel.
A szeretetlenségben – ebben a hideg erőtérben – elveszítjük színeinket, alkotó képességünket… Persze, észre kéne vennünk, hogy a körülményeink sokszor szöges ellentétben állnak a sorsszándékkal.
Miért kéne képzelni a sorsot?
Lehetetlen is. Benne kell mozognunk az elfogadás és a meghaladás által. Nem kívánhatunk mást,
de ha a „másként nem tehetek” megszólal bennünk, feltétel nélkül azt kell követnünk, mert az az út sorsunkhoz vezet. Itt szoktak félresiklani a dolgok. Legtöbbször, amit választunk, az nem a jobb sors, csak jobbnak látszik. Ha ezt a döntést elvétjük, már hosszú ideig csak a balsors terhét hordozhatjuk.
Mit várt tőlem az Isten?
Úgy érzem, hogy valami mást, mint amit én mertem kívánni magamnak. Ideje lenne a jelenbe térnem, ami jelenlétet jelent, odaadottságot, valósulást. Nem szerepek sorát, alkalmazkodást, félig-meddig felvállalást. Ha végképp elakadunk valamiben, sorsunk megszakad, nem teljesedik be.
Élünk, önmagunk mellett. Át kell törnöm a magam védelmére félelmeimből rám kövesült héjat, nem élhetek tovább önmagam bábjaként.
A repülés:
a vonzó, mégis félelmetes ismeretlen vágya. Mi lesz, ha nem csak a héj törik el, hanem én is? Szorongok, pillangós takarómba burkolózva. Álmodok? Talán szabadítóm álom-arcát látom? Aztán szürke ködbe borul minden. Nem akarok felébredni…
Ki vagyok?
Félek a különbözőségtől… Olyan szeretnék lenni, mint a hajnali szélben remegő virágszál, a vidáman ugató Morzsa kutyus, a fák lombja között bujkáló pintyőke, mint a bánat anyám szemében.
Mégis, fájdalmakkal, csodálkozásokkal, de személyessé változik, növekszik az élet. Kivirágzik bennem az első személyes névmás.
Bőröm liliomfehér,
sok orvosság, injekció nyomaként. Megtanultam befelé nézni, amit kívül láttam, attól féltem vagy irtózattal töltött el. Egyedül éreztem magam, bár sokan voltak a kórtetemben. Néha belül a napsütötte rétet láttam, szétpergő forró homokot és egresbokrokat. A patak parton a hat ujjú fiút, aki
megsimította az arcomat. A fűzfa lombjai között kukucskált ránk a nap. Lassan kibontotta a copfjaim. Az ég ragyogva nézett ránk.
Miért küzdök,
tartok ki oly hosszú ideje ebben a soha be nem teljesedő kapcsolatban? Mert valamiképpen mégis beteljesít, azt a sorsot élteti velem, amit élnem kell, élnem rendeltetett: a magányét. A nyugalom, a csend, az elfogadás mögött fölszakadó sebek, hiányok, árvaság, a szeretet-áradás el nem fogadottsága, a sosem teljesen szeretettség fájdalma – birtokolok valamit, ami csak lemondásom hordozza, valamiképpen ez fenyegető léteszmélet.
A megátalkodott megbocsátás
rejtett gyűlöletet hoz létre a szívben. Csak tudatilag bocsát meg. Búcsút vesz valami számára ismeretlentől. Talán az erőszakkal lehunyt szemektől? A lappangó csendtől, amiben minden sejtje kiáltana?
Az összegyűlt szereteterők,
a gyötrelmek között is megszülető jóság áramai tartanak meg minket – kegyetlen időszakokon át is. Leheletnél gyöngédebb tekintet simogatása: látlak téged, érzem szíved melegét, fontos nekem, hogy létezel – testvérem vagy – kedvesem vagy – barátom, embertársam. Te, személyes mindenségem középpontja az örökkévalóságtól áthatott jelen pillanatában. Mi teheti ezt semmissé?
*
Részlet a Rózsaszirmok című készülő műből: gondolatvallomások könyve.
Illusztráció: Rózsaszirmok
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
