Kovács katáng Ferenc: „Engem a földszintes Magyarország érdekel”
Párbeszédben a mindenséggel, régmúlttal és jövővel
Kovács katáng Ferenc: Hogyan telt a gyermekkorod? Mire emlékszel jó szívvel, s mire keserűséggel?
Kunkovács László: Az emlékezet mindent szépre fest. Amikor már kezdtem érteni a világot, épp akkor érkezett haza édesapám három év eltelte után az orosz hadifogságból, a felére, 47 kilósra lesoványodva. Sok furcsa szokása ide vezethető vissza. Például amikor kimerte magának a levest, a mellé rakott szelet kenyeret mindjárt beleaprította, mert így többnek látszott. Folyton azt kérdezte, hogy termett-e elég krumpli? Nap mint nap visszatért rá. Anyukám ekkor belékarolt, és kisétált vele a búzás kamrába, ahol hat zsák krumpli sorakozott szépen egymás mellett. Apukám, mint aki nem akar hinni a szemének, sorba végigtapogatta a zsákokat, végül megnyugodott: ha krumpli van, minden van. Jóanyám hozzátette: soha nem termett ennyi krumpli, mint legutóbb. Én még nem értettem az egészet. Megkérdeztem édesanyámat, félve bújva hozzá: Meddig lesz nálunk ez az ember?
Ahol a békési, a sárréti és a nagykun táj találkozik, ott születtem 1942. március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján. Hetedik gyermekként, mint a mesében. A háborúra csak a kilőtt tankok révén emlékezhettem. Az egyik a kondorosi kövesúton volt, közel a faluhoz, a másik pedig a Körösbe pottyant. Fahíd volt még. Figyelmeztették katonákat, hogy egy tankot nem bír el. A részegek, mert azok voltak, mégis nekilendültek, és a híd beszakadt alattuk. A túlpart közelében süllyedt el, a teteje kilátszott. A monstrumokat a “Gyűjtsd a vasat és a fémet!”-mozgalom idején szállították el. Tréfás, hogy a mozgalmi lázban nem tudták, hogy a vas is fém!
Szüleim mindkét ágon sokgyermekes családok legkisebbjei voltak. Elmesélem a megismerkedésük történetét: Nagyapám úgy volt azzal, hogy jó iskolába adja a gyerekét, nem baj, ha távol van, csak jó legyen. Az öreg Petrovics is így gondolkodott, amikor a Kiskunság közepéről költőpalánta fiát Pápára küldte. Így apám, aki elvégezte a tanítóképzőt Temesváron, még belekóstolhatott az Osztrák-Magyar Monarchiába. Az osztálytársai között románok, szerbek, magyarok egyaránt akadtak, és semmiféle ellentét nem volt köztük. Egy szerb osztálytársa például a Deliblati-homokhátságra hívta meg a nyári vakáció idejére, ahol tejbe-vajba fürösztötték. Mesélte, ott találkozott rákosi viperával (Rákosi Mátyásra tekintettel, tehát politikai okból, tévesen, parlagi viperának nevezték, a szerk. megj.). A Gyulai Tanítóképző igazgatója marasztalta volna, hogy maradjon ott nevelőtanárnak, és sűrűn célozgatott arra, hogy a három szép leánya közül választhat magának. Nem asszonynak valók, gondolta apám, dologtalanok. Volt a tágas udvarban két póniló, hozzájuk méretezett hintóval és a lányok, nagy kacarászások közepette, ott rajcsúroztak minden szabadidejükben.
Az idő beigazolta, hogy az apám túl szigorúnak bizonyult, mert bejáratos volt oda az akkor még ismeretlen költő, Sinka István, aki az egyik lányt később feleségül vette. A fővárosba költöztek. A versek után vékonyan csordogált a honorárium. A fiatalasszony varrónő lett, és abból tartották el magukat.
Hogyan ismerkedtek meg a szüleim? Mindkét családnak volt ültetvénye a falutól három-négy kilométerre lévő Öregszőlő területén. Apám a kocsiderékban állt, és a hordót helyezgette. Egy mosolygós fiatal lány egy szép szőlőfürtöt nyújtott át neki. Ez az, amikor első látásra szerelem támad. Érdekes, hogy a két legnagyobb gazdafamíliának a legkisebb tagja is összeházasodott és a legidősebbek is: Kovács Ilon néni és Uhrin Sándor bácsi, aki a sok pipázástól korán megvakult.
(Endrőd, 1960-as évek eleje)
A rokonság Endrődön a Szarvasvég nevű településrésznek a három-négy utcájára koncentrálódott. A magyar néprajztudomány hadas településrendszernek nevezi, amikor egy család egy utcába tömörül. Ez millió előnnyel jár, jóban, rosszban. Ha a gyermekágyas asszonynak kell vinni ebédet, ha tökgyaluért kell elküldeni a gyereket… Az udvar hátsó végében mindig volt átjárás a szomszédba, a mi esetünkben Kovácsékhoz, apám bátyjának a nagyfiához, aki bivalyt tartott. Mind a két gazdaság egy közös ásott kutat használt, és amikor itatták a fekete szörnyetegeket, mindig megcsodáltam. A lányuk, Rózsika volt a játszópajtásom.
Kezdjük a Király utcát a falu közepétől, a patikától lefele, a ridegvárosi faluszélig. A meglepően hatalmas patikával szemben laktak Cseh doktorék a három lányukkal. A felesége Kovács lány volt, rokonunk. A járdás oldalban egy mészáros mester élt, akinél a marha- és a juhhúst vásároltuk, a disznóhús kitellett a magunkéból. Vele szemben a mindig csizmában járó Dienes Izra tanító, aki, hogy a nevét félre ne értsék, mindig hozzátette a bemutatkozáskor: székely magyar ember! Kovács Frigyes bácsi következik. Ő Vlagyivosztokból vergődött haza; apukám leggyakrabban nála tanyázott. Meglepően tájékozott volt a világ folyásáról.
Szemben laktak Veronka néniék. Apukám nővére, akit, miután mindentől megfosztottak és nem tudta beszolgáltatni a száz tojást, be kellett vonulnia Márianosztrára, a női börtönbe. Vén kurvának szólították a mélyen vallásos parasztasszonyt. Ettől megtört, és soha többé nem látták mosolyogni.
Veronka néni három fia közül Laci volt a legszerencsésebb, aki Csongrádon lett pincemester. Az ő révén jó vörösborokat ihatott a rokonság, mi több, a Hanyec ház tornáca afféle zugkocsmává alakult. Egy pohár bort 10 forintért mértek, aztán leültek kártyázni, és zsírost játszottak. Apám lenézte ezt a játékot. Ő akkoriban az úri osztályhoz méltóan a kalábert játszotta szombat esténként, amit csak a szűk értelmiség tudott. Jellemző, hogy volt köztük egy parasztember, Ugrin Benő bácsi, aki paraszt maradt, mert a tanyán is kellett laknia valakinek. Ott igazi nomád életet élt. Egy vakációban Zoli bátyámmal meghívott minket. Emlékszem, nem volt kenyér, de tej, tejszín akármennyi. Volt szeparátor, így a tej nem romlott rá, mert feldolgozta. Szilvát is ehettünk akármennyit. Kenyér sehol. Úgy volt vele: majd találunk magunknak eleséget, mint az ég madarai.
A következő épület, három utcai szobával, a keresztszüleimé volt. Ugrin Pista bácsi kultúrmérnök élt itt a feleségével, az igazi szépasszony Gyurica Maca nénivel. A fiúk, István – endrődiesen Pityu vagy Pitykó – vénlegény maradt. Földmérőkkel dolgozott egész héten. Pityu cipelte a teodolitot és ő volt a figuráns. Naiv festő lett, a négy évszakot ábrázoló képei a gangot ékesítették. Remek ötletnek bizonyult, hogy őt bízták meg a hunyai katolikus templom stációinak elkészítésével. Igazi különlegesség! Idegenforgalmi látványosságnak kívánkozik.
Szemben laktak “Szüksíg Tímárék”, akiket azért hívtak így, mert ha például elkérte volna valaki a hosszú létrát, azzal hárította el, hogy “adnám én, de ippen most szüksíg van rá”. Tímár Pista bácsi a rekvirálások elől Budapestre menekült útépítéshez. A nővéreméknél gyakran megfordult, folyton anyagi zavarban volt, de a kölcsönt rendre megadta. Nótáskedvű fia, akit afféle endrődi Jávor Pálnak neveztek, Gyomára nősült, ott volt a lagzi. Emlékszem, hogy miközben vendégeskedtünk, félelmetes robaj hallatszott be a szobába: 1956 októberét írtuk, megérkeztek az orosz tankok.
Apámat később nem tudták meghurcolni, hiszen ő volt, aki csitította a népet: nem a mi dolgunk az ítélkezés, azt hagyjuk a bíróságra. Talán ennek köszönhetjük, hogy a vasszigor nem terjedt ki mindenre. A hetven hold negyvenkét aranykoronás földjét elvették. Ettől nem zsírosabb televény a Bánát talaja sem!
A tanyánkat is elvették. A tanyásunkat, Pelyva Jóska bácsit a tsz-be kényszerítették. A vadonatúj, hatalmas istállónkat a tsz lebontatta az építőanyagáért. Meghagyták Jóska bácsinak, hogy szíjostorral kergesse el az igazgatóékat, ha apám ott mutatkozni mer. Jellemző, hogy évekig szekérderékszámra hozta hozzánk az időszerű termelvényeket. Augusztusban telerakta a pincénket dinnyével. Főzni való kukoricát hozott, szilvát vagy a vilmoscsászár körtefánk teljes termését. Vágni való csirkét, félvad gyöngyöst, a tehénnek meg szénát és leveles íziket.
Térjünk vissza a Király utcába! Hanyec Manci szép lány volt, nem értjük, miért nem ment férjhez. Könyvet írt a kuláküldözésről. Az öccsének, a szintén érettségizett Illésnek húsboltot bérelt Pesten, a Bosnyák téri piacon. Ő a falu egyik különös alakjának, Sáfián temetőcsősznek a lányát vette feleségül. Mi az Epres utcában lakó Szedlák bácsit vagy Hanyes Illést hívtuk disznót vágni. Amikor “Ili” szétnyitotta a levágott disznót, valóságos biológia órát tartott, hiszen belülről szinte azonosak vagyunk.
A mi utcánkat és a Bangó utcát (később Arany János utcát) összekötő sikátor után a Hegedűs Elek kőműves takaros háza következett. Ők zárkózott emberek voltak. A fiúk olajmérnök lett, és az Eger melletti Demjénben, a bólogató olajkutak mellett találkoztunk riporter koromban. Továbblépve egy prolicsalád lakott. Szemben Fülöp cipészék, aztán Hanyec Éváék gazdaháza. Okkal volt sok suszter Endrődön, mert egy cipészműhely felszerelése kevés pénzből is megvan. Szurovecék temérdek libát tartottak. Egyetlen fűszál sem maradt az udvarukon, viszont zöld libapiszokkal teliterítették. Így lett a mi családunk kacsapárti.
Mögöttünk egy zárkózott család élt, és csak akkor élénkültek meg, amikor Csehszlovákiából ideköltözött a népes Cibulka család. Apám elhamarkodott módon rögtön a barátságába fogadta a repatriált tanítót, aztán hamar kiábrándult belőle, mert hanyagul tanított. Míg akárki más zsíros kenyeret vitt tízóraira, ő négyesével falta be a krémest a cukrászdában. Kitették hát külterületre.
Annál kedvesebb volt Vaszkó Irénke néni tornatanár, aki végre megtalálta volna a párját, Kovács Imre Gyomáról ideköltözött zenetanárt. Már-már összeházasodtak, amikor Irénke néni mégis elküldte, mert fülét-farkát behúzta, ha bárki kritizálta a politikai rendszert.
A legutolsó nádfedeles ház következett, az artézi kút mellett: Hangyáné rongypokróc készítésből élt, az özvegyasszony tisztaszobáját lefoglalta a hatalmas szövőszék. A falu szélén volt Tímár kocsmája. Onnan már látszott a Ridegvároson átvezető körgát.
Egész gyermekkorom a tanyavilág és a Körös árterének csodálatában múlt el. Vadóc barátommal, Gellai Tibivel, a falum nyelvén Tibával, aki ugyan rossz tanuló volt, egyszer meg is bukott, de a természetről mindent tudott. Bármikor fogtunk egy-egy főzet halat, mindenféle segédeszköz nélkül. A hét öt napján biztos, hogy halat ettünk. Én, mint afféle kis tudálékos, folyton az apám Brehm-köteteit búvárkodtam. Tudtam a madarak nevét latinul is, Tiba viszont minden fészket ismert.
Ritka fajok is fészkeltek az ártéren. Az éjszaka vadászó lappantyú a babona szerint hatalmas torkával kiszopja a tehén tőgyét vagy épp a kecskéét. Ezért nevezik kecskefejőnek. A papagájszínekben pompázó szalakóta karvaly nagyságú madár. A négy fecskefaj mindegyike fészkelt Endrődön: a toronyban a sarlósfecske, az istállókban a füstifecske, az ereszaljakban a molnárfecske és a folyó magaspartjaiba fúrt lyukakban a partifecske. Augusztusban, amikor már gyülekeztek a hosszú vándorútra, mind ott csivitelt a villanydrótokon.
Akkoriban még felhőben szálltak a verebek, és a kisebb faj, a mezei veréb a vén fűzfák odvában talált fészkelőhelyet. A nyaktekercs is az odúkban fészkelt. Ha benyúltunk, a kígyó sziszegését utánozva riasztott el minket. A nagytestű vízimadarak, a gémek, a kiskócsag és a bakcsó, amit a nép vakvarjúnak nevez, óriási kolóniákban fészkelt. Ilyen, hozzánk legközelebb, a Szarvas határában lévő Halásztelken volt. A Csepel-szigeten is van egy Halásztelek, és, hogy ne legyen zavaró, a miénket Halászlaknak nevezték át, miközben egy lélek sem lakott a közelben.
A kubikgödör onnan kapta a nevét, hogy a gát földanyagát a folyamszabályozások idején a töltés belső oldaláról termelték ki, 10×10 méteres gödröket képezve. Akkoriban még nem bolondították meg az időjárást. A Köröst minden évben kétszer, a télvégi jeges ár és a májusi zöldár idején gáttól gátig víztükör borította. Az ár elvonultával a kubikgödrökben augusztus végéig megmaradt a víz, és az ott rekedt halakat feneke-vesztett szilvás kassal, a vízben lábolva szedtük ki a komámmal.
Ismerjük a gyerek olthatatlan tudásvágyát: Apu, miért? Édesapám elfoglalt ember volt. Hogy, mint “rossz káder”, nélkülözhetetlenné tegye magát, minden túlmunkát elvállalt: korrepetálást, dolgozók iskoláját, óraadást az Orosházi Mezőgazdasági Iskola kihelyezett tagozatában.
Engem a négy gimnáziumi év alatt kollégiumba adtak, a tőlünk bakugrásnyira lévő Gyomára, egy barakkszerűen megépített kollégiumba, ahol egyetlen óriási hálóterem volt. A felsőévesek durva vicceket műveltek a kicsikkel, ebben élték ki rossz hajlamaikat. Volt, akivel csillagot rúgattak. Amikor már elaludt, papírfecnit dugtak a lábujjai közé, meggyújtották, és vigyorogva várták, amíg a fájdalomtól fölébredve rúg egyet a levegőbe. A halakra és a madarakra ezután már csak a vakációban tellett.
Szegedi főiskolás éveim alatt rögtön csatlakoztam dr. Bereczk Péter, a Dél-Alföld leghíresebb madártudósa csapatához. Korombéli diákok, hatan-nyolcan, mindig elkísértük vasárnapi szemléire a Fehértóra. Különleges élmény volt, amikor gyűrűzés idején becsónakáztunk a Korom-szigetre az óriási dankasirály telepre gyűrűzni. Ott készült el a Sirályok és az Önarckép című képem: a “klasszikusaim”.
(Önarckép)
A Szegedi Tanítóképző fotószakköre egy személyből állt, és az én voltam. A sötétkamra berendezése megfelelt a kornak. A nagy könyvtárakból kihoztam minden létező könyvet a fotográfiáról, faltam azokat, kipróbáltam a képmódosító eljárásokat. A High-key, vagyis fehér a fehérben nevű technikát nem a vörös vérlúgsós eljárással készítettem, hanem egyéni módon, a patikában kapható tömény citromsavval. Ez volt a később avantgárdnak nevezett korszakom.
Ott maradtunk páran nyári munkára a Szabadtéri Játékokra, díszletezőnek. Magyarán a kereszt alakú deszkákkal kifeszített vásznakat vettük a vállunkra, és rohantunk vele, amikor elhangzott a “Változás!” vezényszó. Valóságos Krisztusként cipeltük. Egyikünk – a nem csenevész legénykéhez mért munkától – vért köpött.
A következő nyáron, immár MTI-sként kiküldettem magam a Szabadtéri Játékokra, azzal a határozott szándékkal, hogy álmaim képét megalkossam. Egy félmeztelen diák, ahogyan a keresztet cipelte. Dehogy is volt szánandó! Sokkal inkább megdicsőült. Krisztus-képemet Korpusz címen a legelőkelőbb helyeken is bemutatták, szerepelt a párizsi UNESCO Palotában is. Otthonomban főhelyre függesztettem. Ez az én oltárképem.
A néprajz szinte körülölelt. A tanyavilág, a halászat, a mi udvarunk, de bárkié a környéken, a sokféle mesterember, ma már mind a néprajztudomány tárgya. Apám könyvei között is bőven voltak etnográfiai kötetek. Bartucz Lajos A magyar nép című munkája sok-sok fényképpel rajzolta meg népünk embertani összetételét, fotóportrékkal illusztrálva. Innen tudtam meg, hogy a magyar nép alapvetően turanid, ez a széles koponyájú, erős járomcsontú alkat. Ilyen volt az édesanyám és jómagam is. Apám a turanid és a dinári keveredése. A dalmát szikár, magasnövésű férfiak ilyenek. Jellemző, hogy a tarkójuk egy vonalat képez a gerinc síkjával. Megvolt A magyarság néprajza négy kötete is.
Ekkoriban jelentek meg az egykötetes falumonográfiák, először Kecelről. Nyomban követte a Tápéról szóló. Igaza van a nótának: Szeged híres város, Tápéval határos… Önérzetesek a tápaiak! Én még láttam a tápéi Krisztust, amiről Juhász Gyula írt. Könyv is készült róluk, a Gyékényből szőtt falu. Jellemző, hogy ülve szőnek. Az alapanyag olyan fontos a számukra, hogy az Ecsedi-lápig is eljártak. Szerencsém volt Derekegyházán megörökíteni, amikor a vízben lábolva aratták a gyékényt a tápaiak.
Endrődnek van egy saját balladája. Egy Szocnyák nevű emberről szól. Egy tanyáról a szomszédunkba költözött Almási néni mesélte el a tragikusan végződő szerelmi történetet. A szocnyák szó tótul disznópásztort, kondást vagy csürhést jelent. Ezt a balladát lejegyeztem. Nos, eszerint néprajzi gyűjtő voltam már felső tagozatos koromban is.
Édesanyám konyhája a népi táplálkozás legjobb példája. A kemencében kenyeret sütött vagy tököt, lángost. Lúdtoll ecsettel bezsírozta, aztán fokhagymát hintett rá. Azon nyomban befaltuk. A beltéri kemence univerzális találmány, főzésre éppoly alkalmas, mint fűtésre. Úgynevezett vászonfazékban lassacskán főtt meg a lencse, a bab, a sárgaborsó és a kedvencünk, a töltött káposzta. Furcsa neve van! Dehogy is vászonból készült, hiszen az menten elégne! Hatalmas cserépfazék, amit a mi vidékünket is esztendőnként meglátogató trencsényi drótostótok fontak be, hogyha netán egymásnak koccannak odabent, ne törjenek össze.
Már nagydiák voltam Szegeden. A legkedvesebb tanárunk, dr. Waldmann József írta a Tápé táncairól szóló fejezetet a faluról megjelent monográfiában. Miért éppen tanítóképzőbe mentem? Ennek is története van. Ilyen ügyekben a párttitkár döntött, és leszögezte, mivel kulákgyerek vagyok, főiskoláról, egyetemről szó sem lehet. Intézetbe adhatom?– kérdezte apám. Oda adhatja… Talán javítóintézetre gondolt vagy valamilyen otthonra. Lehetetlen neve volt akkor a szeged-alsóvárosi intézménynek: Tanítóképző Intézet –, holott valójában főiskola volt.
Gál Géza, a kommunista igazgatónk egyszer meghívta Bálint Sándort, aki emlékezetes előadást tartott, nem kerülgetve a korszak kritikáját. A népélet iránti érdeklődésem a szegedi éveim alatt csak fokozódott. Juhász Antal néprajzkutató húga évfolyamtársam volt, és ennek a protekciónak köszönhetően az évfolyamot kivitte Kiszomborba, Löszök Feri bácsihoz, aki ragadványnevét a szavajárásáról kapta. A néprajzos beszéltette, s közben a régifajta magnó felvette az adomáit.
Horváth Dezső Szegeden élő író, szociográfus, akinek a legemlékezetesebb könyve a Tizedik ember című a tanyán élőkről szól. Akkoriban az ország lakossága jelentős részének ez adatott. Hálával gondolok azokra, akik megmutatták a néprajztudomány módszereit.
KkF: A következőket olvastam egy nyilatkozatodban: “Ha matematikával foglalkoznék, senkinek nem kellene elmagyaráznom, mit csinálok. A kiállítótermek közönsége fotóművésznek ismert meg, a néprajzi publikációim olvasói etnográfusnak könyvelnek el, de munkásságom ennél sokrétűbb. A muzeológus bemutat egy tárgyat, a néprajzkutató és a történész leírja, hogyan működött. Én viszont a fotóimmal azt is megmutatom, hogyan használták ezt az eszközt a gyakorlatban.” Ez a dokumentáló késztetés vajon miből eredhet? Származás? Habitus? Tudatos felkészülés?
KL: A népéletről korábban a széplelkek szerettek beszélni a maguk édeskés hangján. Ne hazudjunk! Ezek bizony kérges kezű, elnyűtt emberek. Évek múlva Kecskemét határában egy zöldségkertész kezét fényképeztem le: csupa barázda, akár a felszántott anyaföld.
A műfaj alapvetően puritán, hiszen egy technikai művelet. “Alaptermészete”, hogy igazat beszél. Szenti Tibor szerint a legjobb, ha a néprajzos kerékpárral jár. A profi fotóholmi mind súlyos volt, a fotóstáska lehúzta a vállamat, és porckopást okozott a térdemben. Ott lapult még a jegyzetfüzetem, amibe mindent aprólékosan följegyeztem. Az archívumom a hírügynökség módszereit követi: betűjellel kezdődik, ami nálam Kunk lett, aztán a dátum, év, hónap, nap sorrendben, végül a per jel után a sorszám, amely megmutatja, hogy abban a tételben az hányadik kocka. Minden egyéb a noteszomba került. Ezeket gondosan őrizgetem, mert valóságos kincsesbánya. Folyton bővítettem a könyvtáramat, a szegedi antikváriumokban kivadásztam az alapműveket. Ezek adták a szellemi támaszt a terepmunkához.
Fotó csak arról készülhet, ami tényleg van. Az igazmondás műfaja. A dokumentum szó kicsit durván hangzik. Nos, én érzelmektől fűtött dokumentumokat készítettem az egyszerű emberekről. Habár ember nem lehet egyszerű…
(Csárdaszállás)
A diplomaosztás után kihirdették, hol lehet állásra pályázni. Dehogy is választottam én várost a kényelmi szempontok miatt! Akkoriban pedagógus hiány volt a kiterjedt tanyavilágban. Zoli bátyám a mezőtúri tanyákon kezdte, unokatestvérem, Ugrin Benkő pedig a Hortobágy-széli Pusztakócson, közel az Ohati akácerdőhöz, ahol a Kékvércsék erdejében című film készült. Őket követve a városi lehetőségek helyett a szépen hangzó Csárdaszállást választottam. Korábbi neve Köröstarcsai tanyák; rizstermesztő vidék Gyoma és Mezőberény között. Klebelsberg-féle iskolaépület volt, amit úgy hirdettek meg, hogy szolgálati szobával. Becsaptak, mert csak annyit tettek, hogy a fáskamrát kimeszelték a kedvemért. Az ágy fért el benne meg a csikótűzhely.
A gyerekekben viszont minden örömömet megtaláltam. A második és negyedik osztály, összevonva, negyven gyereket számlált. Úgy tanultuk, hogy felváltva foglalkozzunk a két térféllel. Csendes munkát kellett adni az egyik osztálynak, amíg a másiknak igyekeztem színesen tanítani. Felolvastam nekik vagy verset mondtam. Énekeltem, hegedültem, furulyáztam, és folyton mókáztunk.
Egyszer télidőben jött a tanfelügyelő. Éppen testnevelés óra következett. Kiküldtem őket, hogy hógolyózzanak. Magam is kimentem az udvarra, és elkiáltottam magam: Szabad megcélozni a tanító bácsit is! Attól kezdve én lettem a hócsata célpontja. A tanfelügyelő azzal ment el, hogy remek megoldást találtam. De hiszen ott tornáztattam volna őket az olajos, szálkás deszkapadlón?
A jó tanulók a kedvenceim voltak, de nemcsak ők. Néhány tanítványommal még most is tartom a kapcsolatot, így például a hízelkedő természetű Szűcs Reginával, akit egyszer kilógattam az ablakon, mert egyetlen leckét sem készített el. Hogy is tette volna, hiszen öt kilométert gyalogolt naponta oda-vissza.
(Indiántábor)
Nyaranként Csillebércre rántották össze a tanítóképzősöket és a tanárképzősöket szerte az országból. Ismerkedtünk, barátkoztunk, szerelmi szálak szövődtek. Ott találkoztam Cseh Tamással, aki – mint afféle Bob Dylan – a gitárjával énekelt a színpadon, és pillanatok alatt népszerű lett. Barátságunk csak erősödött akkor, amikor Budapestre kerülve egy ugrásnyira laktam tőlük. Szinte családtagnak számítottam. Elmondta, hogy indiántábora van a Bakonyban. Meghívott, és a Szürkülő Bundájú Grizzly nevet kaptam.
De ne vágjunk elébe az eseményeknek! Mivel országos pályázatokon első díjakat nyertem, ezen felbátorodva a legnagyobb sajtóintézménynél, a Magyar Távirati Irodánál jelentkeztem. Hárman voltunk a ringben. Engem választottak. Gazdaságpolitikai Rovat néven mi voltunk az országjáró tudósítók. Éltem a lehetőséggel, hogy ingyen beutazhatom az országot, és még fizetnek is érte, nem is rosszul. Kollégám, később barátom, Jászai Csaba – Jászai Mari rokona – a Győri Tanítóképzőt végezte el. Megmutattuk egymásnak a szülővidékünket.
Sokat köszönhetek az MTI megyei szerkesztőinek, akik tanítva bemutatták az ottani nevezetességeket. Egerben a pincék világát, a miskolciak a Bükk-fennsíkot, Mezőcsát pásztorvilágát, a Zempléni-hegységet és a tokaji borospincéket. Ott tanultam meg, hogy a nemes penésszel bevont pince falára nem szabad rádőlni, mert alig lehet lemosni. Nekem szokatlanok voltak ezek a nehéz borok. Egyszer Sátoraljaújhelyen, miután kijöttünk a mélyből, megszédültem és elterültem.
A kövek és ásványok mindig érdekeltek. A Mádi Ásványbánya Vállalat geológusa, Benke István egy-kettőre barátom lett, és körbevitt a területén. Sárospatak határában megismertetett a malomkő faragókkal. A mesterség azóta kiveszett. Telkibánya erdeiben megmutatta a köveket összezúzó létesítmény famaradványait. Beszélt arról a legendáról is, hogy, mivel a szokásjog szerint a vasárnapi munkájuk eredménye az övéké lehetett, az emberek mohósága nem ismert határt, és a Jóisten megbüntette őket: rájuk omlott a bánya. Azóta, a vérük színétől, Veresvízű pataknak nevezik, ami a bányából kicsordogál. Valójában vasoxid színezte ilyenre. Megmutatta a jegesbarlangot is, ahol a közeli erdőgazdasági faiskola tárolja a fenyőcsemetéket.
A közelben volt Szép Ilonka sírja. Bár Vörösmarty világosan leírja, hogy a Vértes erdejében találkozott Mátyás király és Szép Ilonka, népünk mindkettőjüket annyira szereti, hogy mit sem törődik a tényekkel. Egy patakparton sírt emeltek, és keresztet helyeztek el, fölvésve Szép Ilonka nevét.
A legendás Kéked faluban élt egy megszállott öreg, Husz Zoli bácsi. A két nagyfiával és kézifúróval vallatta a hegyet. Egy ilyen túráról hazaérkezve kérleltem, hogy ugyan, mutassa már meg, milyen aranydarabkákat talált. Nem értette a kérdést. Csodálkozva nézett rám. Akkor értettem meg: az aranyásónak nincs aranya. Ezzel fejeződött be a róla szóló írásom az Ország-Világban.
A Zempéni-hegység Eperjesi-hegysor néven folytatódik az országhatáron túl. Ott található a középkorban művelt nemesopál bánya, amit kincskeresők, egészen a bezárásáig, gyakran fölkerestek, vállalva, hogy az egész mindenség rájuk omlik. Nos, én megtaláltam egy töbörben az előválogató helyet, és fejjel lefelé hasalva, az idő múlásáról megfeledkezve, mohón gyűjtöttem be a karbidlámpa fényénél fölvillanó nemesopálokat. Gyűjteményemet, hogy kristályvizét ne veszítse el, egy vízzel telt fateknőben tároltam az anyósomék kertjében. Lelkesen magyaráztam erről a rokon gyerekeknek, akik az udvarra vitt fényes köveket eldobálták. Azóta úgy mesélem el, hogy Dunavarsányban is van egy opállelőhely. Amikor az anyósom hátul kapálgatott, és valami keménybe ütközött a szerszám, morogva mondogatta: A fene ezt a Lacit! Már megint a drága köveid!
KkF: Németh János írja rólad az MMA portálján: “A magyar fotóművészet egyedülállóan sokoldalú alkotója: fotóművész, vizuális antropológus, történész, író, felfedező. Ez a sokoldalúsága teszi lehetővé, hogy a szellemi és tárgyi kultúrát egyként vizsgálja és a térben, valamint időben távoli kultúrák közötti ősi kapcsolatokra rátaláljon, és képeivel, írásaival ezeket számunkra is felmutassa.” (Németh János: Kunkovács László fotóművész, néprajzkutató) [1] E pár szavas jellemzés mögött rengeteg tanulás, tapasztalás, fáradozás rejtőzhet. Szólnál nekünk a felkészülésed állomásairól?
KL: Először is apámnak tekintélyes kézikönyvtára volt, aztán magam is könyvbolond lettem. A legfontosabbakat antikváriumban sorra megvásároltam, mostanra már alig férek el tőlük a lakásomban. Nem beszélhetek állomásokról, mert az élet önmagában is egy nagy összefüggés-szövevény, amely szertelenül ágadzik-bogadzik. Egy-egy nagyobb utam előtt belebújtam a szakirodalomba, és a helyszínen is mindig találtam olyanokat, akik majd eligazítanak. Ezek nagy tapasztalatú öregek, helytörténészek, pedagógusok, muzeológusok és a nemzeti parkok munkatársai.
KkF: “Ifjúkorától témája volt a magyar Alföld tanyavilága a nyírségi bokortanyáktól a déli országhatárig, az ott folyt munkákkal, ami időközben agrártörténetté változott. A cséplést minden munkafázisra odafigyelve örökítette meg Móricgáton és Zsanán – alighanem utolsó felbukkanásuk alkalmával. A témakör alig publikált része archívumának.” [1]
A tanyavilág egyik központjában, Nyíregyházán cseperedtem fel, ám sokat nyaraltam falusi, tanyasi rokonoknál. Ugyan nem volt köteles feladatom a hétköznapi tennivalóikban, ám ha hebrencs módra pökhendin leszóltam valamit, s hősködve, hűbelebalázs módjára nekiestem az egyszerűnek látszó műveletnek, egy életre szóló keserves leckét kaptam. A saját tenyeremen, derekamon, vállamon jelentkező fájdalommal fizettem tapasztalatlanságomért, az eszközök “tiszteletlen” használatáért. Veled előfordult-e, hogy fotózott alanyaid próbára tettek? Álltad-e a sarat?
KL: Hamar megtanultam a pusztai rendet. Ha valaki fölkeresi őket, és elvárja, hogy majd valami bográcsban főtt étellel kínálják meg, de nem visz magával valamiféle jobb itókát, azt bizony a pusztaiak megszólják: Nem odahazulról jött Kend?
(Barlangbejárás)
A barlangi fényképezés és az adriai könnyűbúvárkodás veszélyes mesterség, de ez a varázsa. Emlékszem, egyszer Adamkó Péter, a barlangi mentőszolgálat vezetője, nagy mesélő, húzott ki egy barlangból. Odalent az is veszélyes, hogy csuromvizesen a testünk is kihűlhet. Az Adrián pedig, amikor valamilyen üzemzavar volt, a társaim zsilipelve hoztak fel. Ami azt jelenti, hogy időnként meg kell állni a mentés közben, hogy a gyorsan csökkenő nyomás hatása nehogy tragikus legyen. Beszakadhat a dobhártyánk.
(Merülés)
Mi terveltük ki az ország első vulkán-expedícióját, azzal, hogy két autó farát megtöltjük az ottani kőzetekkel, majd odaajándékozzuk a Természettudományi Múzeumnak. A Szerencsi Csokoládégyár a maga termékeivel, a Nagykőrösi Konzervgyár ételkonzerveivel támogatott minket. A doboz tetejére ütött kód mutatta meg, milyen ételféleség van benne, de ezeket a feljegyzéseinket otthon felejtettük. Így aztán a vulkánoknál tapasztaltuk meg, micsoda fönséges étel tud lenni a halászlé borsófőzelékkel. Utunkon mindenkinek megvolt a maga beosztása, és mindenki a tudása legjavát adta. Adamkóra egy olasz az óráját próbálta rásózni, de ő azzal überelte, hogy ő maga a Pobeda óráját adta el neki. A sofőr mellé egy látássérültet ültettünk, aztán úgy gúnyolódtunk magunkon, hogy egy vakot választottunk navigációs tisztnek.
Később a nyelvzseni Somfai Kara Dáviddal szerveztünk belső-ázsiai expedíciókat. Álmosan fölébredve a Jenyiszejhez siettem, hogy föléhajolva legalább az arcomat megmossam. Nem vettem észre, hogy több méteres magaspart volt, és én rögtön lent találtam magam a mélyben. Úgy kellett kötéllel kimenteni. Mindenem átázott, és nem volt más, mint hogy a pizsamámat vettem használatba. Nézték is nagyon az őslakosok, micsoda szép népviselete van ezeknek a magyaroknak.
Már szabad pályán voltam, és Dunavarsányba költöztem, a feleségem falujába, amikor fölkeresett a híres-hírhedt Petőfi Tsz elnökhelyettese, hogy, mint újságíró, tudnék-e egy kollégát javasolni, aki beindítaná a gazdag szövetkezet saját üzemi lapját. Ejnye, hát én észbe se jutok? – kérdeztem önérzetesen. Vállalná? Hogyne! Így lettem egy egyszemélyes lap alapítója, szerkesztője, tördelője. Hamarosan tsz taggá avanzsáltam, kaptam háztájit, amivel semmi dolgom nem volt. Egy Kiváló tsz dolgozó érmet is őrzök az ereklyéim között.
Sajtótermékem messze érdekesebb volt, mint a szokásosak. Humoros írásaim egyike, amikor azt a csodát vettem a tollamra, hogy a világ legnagyobb nyúltelepén egyszer csak, – nem a szokásos időben! – megfialt egy anyanyúl. Fogas kérdés. A nyúlágazat vezetője tudományoskodó fejtegetésbe kezdett. Eszerint szűznemzés történt, mint ahogy, hitünk szerint, Szűz Mária is házasélet nélkül lett anyává. Végül azzal zártam le a magasröptű vitát, hogy ma már a nyulak is megtalálják a kiskaput. Nyomdába adás előtt az elnök elvárta, hogy megmutassam neki a laptervet. A nyulas történethez érvén jót nevetett.
Ha Sárospatakról átmegyünk a Bodrog hídján, síkvidékre érkezünk. Alkalmam volt kútásást megörökíteni. Akkor készítettem el A kútásó című képemet, amikor a feketén sötétlő kútból felcsillan a víztükör, a kútgém, rajta a vödörrel és a reményvesztetten fölfele tekintő kútásó. Poszter készült belőle, Van kilátás! címmel, amit sok ember beszerzett és kitett az otthonában vagy a műhelyében –, akkor volt a rossz emlékű Gyurcsány-korszak.
(A kútásó)
KkF: Somogyi Győző festőművész mondja egy rólad készült portréfilmben: „…megtalálta múltunk ma élő darabjait és ezeket képes dokumentálni. Kunkovács nem a saját szobrát építi, ő a magyarságot szolgálja. Azokat a kulturális töredékeket, amik a szkíták, hunok – egyáltalán a lovasíjász népek – kultúrájából fennmaradtak. Élővé teszi azáltal, hogy lefényképezi. Úgy fotózza le ezeket a tárgyakat, épületeket, hogy az ember azt mondja: a múlt, a jelen és a jövő összefolyik”. [1] A fenti mondatokból belekapaszkodnék a szolgálat szóba. Hogyan képzeljük el a terepen ezt a szolgálatot? Hogy telik ilyenkor egy átlagos napod?
KL: Nem hivalkodom a titulusaimmal. Mivel a leghétköznapibb életük érdekel, kérdezősködésem nem tűnik tolakodásnak. Az az egy évtized, amíg Dunavarsányban éltem, ideális volt a néprajzi gyűjtés számára: egy karnyújtásnyira tőlem Petőfi Kiskunsága! S mindez nem túlzás, hiszen a pásztoremberek élete és a tanyai életforma mit sem változott.
(Apajpuszta)
Fél nap is elegendő volt egy kiruccanásra. Délelőtt átszaladtam a pár kilométerre lévő tsz központba, témákat gyűjtöttem az üzemi lap számára. Ebéd után vonatra ültem, ahol pár megálló után Apajpusztánál kinyílt a nagy rónaság. Oka volt annak, hogy Jancsó Miklós több filmjét itt forgatta, hiszen nem kellett díszlet a rideg világ érzékeltetéséhez. Gaál István is itt készítette a Magasiskola című filmet, amely az ázsiai gyökerű solymászatnak állíthatott volna emléket, ám, a nagyközönségre kacsintva, szerelmi szálat is szőtt belé. A filmben a solymásztelep vezetője “az én hadseregemnek” nevezte a vadászmadarakat, és már-már fasisztoid kijelentéseket tett.
Ki ne tudta volna, hogy a solymászban igazából Lelovich György földbirtokos alakját idézte föl, akit Homoki Nagy István filmjéből ismerhettünk! Ő volt a rezzenéstelen arcú főszereplő, tudniillik, nem tartotta illőnek, ha egy férfi arcáról leolvashatók az érzelmei. A film egyik jelenetében egymásra támadt a réti és a szirti sas. Mindkettő a saját madara volt. Szólíthattam őt Gyuri bácsinak, mint a legjobb gyomai tanárt, akit, mint osztályidegent, egy időre gyógypedagógiai iskolába száműztek nevelőnek. A barátom lett.
Nyári vakációban meglátogathattam vele egy kegyvesztett arisztokratát, aki a falu szélén, rendkívül szerény otthonában fogadott minket. Patkányirtásból és a kecskebékák összefogdosásából élt. A békát a MAVAD-nak leadva Franciaországba szállították, nekik ugyanis csemegéjük. Olykor felkérte a Hortobágyi Halgazdaság, hogy a vadászmadaraival riassza el a halra örökké éhes gémféléket.
Apajpusztán csak annyiban volt pásztorkodás, hogy a híres állami gazdaság ott tartotta a szürkegulyáját. Egyébként kevesen lakták. Kunszentmiklóson viszont mind ott találtam a törzsökös pásztorfamíliákat, a Harnosokat, Czieglereket, akik annyira megszerettek, hogy családtagjuknak számítottam. Czigler Karcsi, a szép juhászlegény a barátom lett. Ő később Tolna megyébe költözött, mert, mint indokolta, ott annyi legelőt kanyaríthat ki magának, amennyit csak akar, odahaza viszont szinte civakodni kell a területért. A testvére, Jóska, híres lótenyésztő hírében állt. A fülöpszállási vásárban, aki csak élt és mozgott, mind megcsodálta a nemes állatait.
Apajpusztán ismertem meg az egyik utolsó magyar táltost, Csősz Sándor bácsit, aki bő gatyában, ezüstgombos lajbiban üldögélt a bakon. Szabadszálláson lakott, és a tanyája a Fülöpszállás határában lévő Kolon-tó partján állott. Hogy időt nyerjünk, átvágtunk a nyár közepére már-már kiszáradt tavon. Jócskán benne voltunk, amikor megjegyezte, hogy nem egyformán fehér a szik. Látja, bejjebb egy kicsit mintha sötétebb lenne! Ha arra ráhajtanék, kocsistúl-lovastúl elnyelne minket a feneketlen mocsár. Ez a vidék a lakosai természetismeretének köszönhette, hogy túlélték a tatárt, törököt vagy a portyázó, elcsapott zsoldosokat. A tó kiszáradt részére csalogatták őket, hogy aztán életveszélyes részen kelljen átvergődniük. Így tűntek el nyomtalanul.
Sándor bácsi tanyáján elevenedett meg előttem az a jelenet, amit a Fekete-tenger melletti, a görögökkel is kereskedő királyi szkíták világhírű ezüstvázája domborművein láttam. Egyiken fejik az anyajuhot. Máshol a ló ledöntésének módszerét ábrázolták: a hátulsó lábához kötött kötelet előrefelé húzzák, a mellsőket pedig hátra. Így a jószág, tehetetlenné válva, ledől, és kénytelen eltűrni, amíg ivartalanítják.
Sándor bátyám már intett is az asszonynak, hogy gyorsan üssön rá pár tojást, és süsse meg a heréket. Jóízűen befalatoztuk, ittunk rá, aztán továbbiakat is megtudtam az életéről. Elmondta, hogy ha dolga van a városban, elég, ha a kalapját a bot tetejére tűzi, a gulya estig ott legelészik körülötte. Kicsit elpilledtem, és elindultam a vasútállomás felé. A kupéban ült egy hivatalnokféle valaki. Egyszer csak megszólal: szalonnáznék, de nincs mivel. Volna magánál egy bicska? Vanni van, mondom, de nem baj, hogy az imént heréltek vele? Jót nevetett. De jó humora van magának! No, adja csak!
A kunszentmiklósi vásárban láttam Cziegler Józsi bácsinak a ceig anyagból készült nadrágját, a katonai viseletből származó, oldalt gombolt rájthúzlit. Fekete zsinórból felvarrt díszítése volt. Az ő családjában örökítettem meg a foggal herélést, ők ugyanis nem hívtak állatorvost, mert mindenféle műtétet sikeresen elvégeztek maguk. A koponyalékelés legalább a honfoglalás koráig nyúlik vissza.
Juhászaink a kergeség okozóját úgy távolították el, hogy érzékeny újbögyükkel a koponyatetőn kitapogatták, hol puhult meg a csont. A bőrt itt felnyitották, és a bicskahegy végével kiemelték az élősködőt, ami egy kukacforma undormány volt. El kellett ásni vagy égetni, mert ha ledobták a fűbe, azt bizony rosszul tették! A kutya gyorsan bekapta, így aztán ő lett a köztesgazda.
A tél elmúltával akkoriban minden hónapban volt egy-egy vásár Kunszentmiklóson. Nem hagytam ki egyet sem. A tömött bukszájú juhászok a vásár vége felé mind ott gyülekeztek Pannika lacikonyhája körül, aki egy kiskőrösi cigányasszony volt. Nekem nem volt annyi pénzem, hogy a drága húsokra költsek. Pannika megvárta, amíg a többiek elszállingóztak, aztán nagy karéj kenyeret vágott le, és megmártóztatta a finom sült zsírban. Azzal megvolt a késői ebédem.
Akadt egy különleges figura, valahonnan Pest külső kerületéből járt ide, a kocsitáblafestő. Előre kiszabott furnérlemezeivel a hóna alatt megjelent a forgatagban, és táblát festett azoknak, akiknek hiányzott
Ideális bázisul szolgáltak a néprajzi terepmunkához a Művészeti Alap alkotóházai. Kecskemétre jártam a legtöbbet. Az állatkert közvetlen szomszédságában volt, áthallatszott az oroszlánordítás, és még szibériai tigrist is tartottak. Közvetlenül az alkotóház mögött megállt a Kiskunfélegyháza, majd Szeged felé vivő vonat. Elég volt, ha ebéd után felkapaszkodtam rá. Félegyházáról már Bugac is kínálkozott. Ott aztán voltak különlegességek!
Bugacon a cserénynél lévő látófa, ami korábban az ellenség kikémlelésére szolgált; újabban az elkóborolt állatot kereste odafentről a lakos. Így nevezték a cserénynél tartott bojtárt. A félegyházi múzeumban őriztek egy kunbabát, amely persze rekonstrukció volt. Működőképes szélmalom állt a múzeum udvarán, mellette pedig a Móricgát környékéről előkerült határkő.
Tudjuk, hogy – miután Rózsa Sándor bandája már odáig vetemedett, hogy Kisteleknél kisiklatták a Bécstől a Balkánig zakatoló vonatszerelvényt –, mindenkit kivezényeltek és gatyára vetkőztettek, köztük egy nyugati diplomatát is. Persze őtőle is elszedték a pénzét. Telekürtölte az egész nyugati világot, hogy a zsiványság milyen uralma tombol Magyarországon. Több se kellett nekünk. Ráday Gedeon grófot kormánybiztossá nevezték ki, aki “korszerű” lélektani gyötrelmeket alkalmazott, hogy mindent kiszedjen a haramiákból. (Erről szól Jancsó Miklós Szegénylegények című filmje, amihez rekonstruálták a szegedi Palánkot.) A császár mindőjüket halálra ítélte, csak a vezérnek, Rózsa Sándornak kegyelmezett. A múzeumban portrégyűjtemény van az elhíresült bandáról. Megindultság nélkül néznek a szemünkbe.
Kecskemétről déli irányban egy bakugrás volt Bácsalmás, ahol Skorutyák János vendégeként végigfényképeztem a hatalmas műhelyét. Hol voltak kékfestő műhelyek hajdanán? Pápán már régtől csak múzeumi látványosság. A kecskeméti asszonyt még láttam árusítani, műhelye azóta összetöppedt. A jászapáti Jakkel műhely még működött, de az agg mester holtával az is múzeum lett. Jelenleg öt helyen van kékfestő műhely az országban: Bácsalmáson, Győrben,
Nagynyárádon, Tolnán és Tiszakécskén. Természetesen fényképeztem a tiszakécskei Kovács Miklóst is. Ő ma 94 éves, Kossuth-díjas és a Nemzet Művésze.
A hódmezővásárhelyi csendes kis alkotóház Szentes, Szeged, Makó és Hódmezővásárhely “bevételére” volt ideális. Dolgos nép a szegedi. A túlszaporodott őslakosság a kirajzottak révén gazdag kertészeti kultúrát teremtett a Homokhátság dél-keleti részén, és híres paprikatermesztését kiterjesztette Makótól Békés megye déli széléig. Ha Félegyházát elhagyjuk, fóliasátrak valóságos erdejét pillantjuk meg, ahol zöldségeket, szamócát, karfiolt vagy az úgynevezett tv paprikát lehetett kapni, aminek semmi köze a televízió készülékhez, mert azt jelenti, hogy tölteni való.
Az egész környék kertészeti kultúráját meghatározza Szalva Péter növénynemesítő munkássága, aki egymagában 300 új fajtával dicsekedhet. Vásárhelyen nem a múzeum néprajzosát kerestem föl. hanem Szenti Tibort, aki akkoriban még a kórházban dolgozott. Mondta, a világért se sorakoztasd fel a témákat, mert a vadásznak az adja az élményt, ha ő találja meg a vadat. Rögtön megtaláltam a széldarálót a békéssámsoni úton. Ugyanitt a bolondkocsit, ami arra való, hogy ne kelljen a szénát boglyába rakva magasra emelni.
A békéssámsoni úton, közel a csomorkányi várromhoz találtam egy alulfújtatós kovácsműhelyt. Azóta sem láttam ilyet az egész országban!
Hódmezővásárhelyen kívül sehol nincs ilyen, hogy a város közepén lenne a skanzen. Mintha otthagyott műhelyek lennének! Itt sorakozik a kerékgyártó, a szabó, a takács és a fazekas.
A vásárhelyi rátarti nagygazdák életesházat, góréforma hatalmas építményt emeltek az udvarukban. A padlásnak a felhordott termények miatt is szellőznie kell. Akárhol máshol ez egyszerű kerek lyuk, itt túldíszített ornamentika ékesíti.
A fotós alkotótáborokban egyik társunk úgy érezte: ha azt követi, amit mindnyájan, kiderül, hogy nagyon átlagos tehetség. Így hát ráadta a fejét, hogy az elmélet embere lesz. Folyton a szociofotós örökségünket emlegette. A két világháború közötti magyar fotóművészekre valóban odafigyelt az akkori művészvilág. Bizony, a legjobb fotográfusaink akkor még amatőrök voltak, kivéve a fotóriporter Escher Károlyt. Ő a vak koldust fényképezte le, Tabák András egy villanykaró tövében üldögélő koldust, netán csavargót. Mitől lenne ez szociofotó? Hiszen arra lennénk kíváncsiak: Miért jutott oda? Hogy lehet ilyen felelőtlen a társadalom?
Egy időben szociofotós tábort szerveztek Baján és a közeli Nagybaracskán, ahol nem mellesleg a legjobb halászlét főzik. Engem is meghívtak, aki már többször jártam ugyanitt, nem megvárván, hogy ezért kényelmes szállást és napi háromszori étkezést adjanak. Meghívtuk ide a kecskeméti Forrás folyóirat főszerkesztőjét, Hatvani Dánielt, akinek előadásából kiderült, hogy a fotó teendőiről fogalma sincs.
KkF: “Nemrégiben került a Magyar Mezőgazdasági Múzeum tulajdonába Kunkovács László fotóművész, néprajzkutató 48 számozott vintage, zselatinos ezüst nagyítása. Az összefüggő témájú fekete-fehér fényképegyüttes hortobágyi pásztorok életéről készült. A fotók nagy része 1974-től kezdődően az 1980-as évek első feléig mutatja be az alföldi pásztorélet szereplőinek – a 21. századi ember számára oly ismeretlen – rejtőzködő világát.” (Vörös Éva muzeológus: Kunkovács László fényképanyaga) [2] Mi a szándékod a tetemes mennyiségű dokumentumgyűjteményeddel? Sokfelé juttatsz belőle, hogy minél több helyen is elérhetővé, láthatóvá, kutathatóvá váljon, vagy igyekszel egy gyűjteményben megőrizni?
KL: Nem vagyok hobbista, azaz amatőr, aki csak a rokonságának mutatja a fotóalbumát. Önálló kiállításaimat nehéz összeszámlálni, mert a Hannoveri Világkiállítástól kezdve Ulánbátorig és Pekingig megfordultak. Ankarában maga a kulturális miniszter nyitotta meg, és kívánságomra egy hónapig Törökország vendége voltam: reggel a bérelt taxi várt a ház előtt. Ekkor barangoltam be Kappadókiát, ahol a síkvidékből kiemelkedő mésztufa tornyokba vájva élnek ma is, korszerűen beépített otthonaikban.
Tavaly jelent meg a tizedik könyvem. Több száz ismeretterjesztő írást publikáltam hazai lapokban és folyóiratokban. A következő külföldi egyetemeken tartottam előadást: Alma-Ata, Biskek, Tartu, Odessza és a dél-szibériai Abakan.
A Kunkovács-archívum őrzője Gyöngyvér lányom. Ezt jogos büszkeséggel tüntettem föl a kötetek legelején. Reményeim szerint előreláthatólag összesen harminchárom könyvben rakom le képeimet és tapasztalataimat.
A halászat ősfoglalkozásunk volt, de rendeletileg megtiltották. Akik művelték, lassacskán vénséges vén emberek. Én szinte mindőjüket fölkerestem, és csak úgy ontották magukból az emlékeket. Magnófelvételeimre támaszkodva, néhány esztendőn belül, talán 300 oldalas összefoglaló munkát fogok hátrahagyni. Vízi remeték, tollforgató halászok lesz a címe.
Az archívumomat, amely fekete-fehér negatívokból, színes diákból, kontaktokból és különféle nagyításokból és hangfelvételekből áll, hűvös, száraz helyen tartom. Lesz utódom: az unokáim mind tehetségesek.
KkF: Az interneten elérhető, rólad szóló vagy veled készült anyagokban elmerülve az alábbi szavaidra külön is felfigyeltem: „Azt pedig csak kevesen tudják, hogy a Kiskunságtól Mongólia túlsó végéig terjedő egybefüggő síkságon azonos fűfajták nőnek, hasonló életformát kialakítva. Az eurázsiai sztyeppövezet nyugati csücske épp nálunk van, itt, a nagy Alföldön.” Kérlek, beszélj erről bővebben!
KL: Bárhol legyünk, a földrajzi környezet, a növény- és állatvilág határozza meg az emberek életmódját. A Bécsi-medencétől Mongólia túlsó sarkáig egybefüggő fűtenger húzódik, a nomád népek ezen jártak-keltek, keletről jőve, szinte maguk előtt tolva a legelőszomszédjaikat, akik a Bécsi-medencén túl már nem találtak állataik számára legelőt. Ilyen nagy távolságban kell vizsgálnunk történelmünket és sajátságainkat!
A Magyar Tudományos Akadémia Botanikai Kutatóintézete Vácrátótra települt. Kiváló szakembere, dr. Molnár Zsolt, nemzetközi konferenciákra is juhászbicskájával és a sallangos bicskatokkal ékesíti fel magát, mert fő kutatási területe – botanikusként – a legeltető kultúra, vagyis a pásztorkodás. Ezek a nehéz életű emberek immár a barátai lettek. Amikor elújságoltam neki, hogy megint megyek Dél-Ukrajnába, megkért, tegyem meg azt az apró szívességet, hogy lefényképezem a lábam előtt lévő abrosznyi területet. Megtettem, de aztán rájöttem, hogy teljesen fölösleges. Ugyanaz, mint a Hortobágyon, s azt ő is ugyanúgy ismeri. Az azonos fűfajták tehát azonos civilizációt teremtenek.
KkF: Galgóczy Zsuzsa: Műfajok határán, világok találkozásánál, Kunkovács László képeihez című írásában olvashatjuk: “… vándorló garabonciásként, embert próbáló terepeken bárhol jár is <<Lhasszától Sigacéig>>, legyen az a <<Hortobágy mellyéke>> Balmazújváros, a hazai tájak vizei vagy Belső-Ázsia hegyei – <<fotóművész etnográfusként>> mindig, mindenütt az ember és környezetének sajátos összhangját tárja elénk, mert veszélyben vannak a szentélyek. A kazahsztáni sziklákra festett, évezredeket megért napfejű embereket soha nem tapasztalt gyorsasággal koptatja a savas eső, természetes vizeink pusztulnak, önmagunkról és természetről alkotott ősi tudásunk pedig lemerülőben van.” [3] A környezetszennyezés manapság felkapott téma a nyugati világban. Jó úton járnak a “hirtelen-zöldek”, vagy Te másképpen látod ezt?
KL: A környezetvédelmet talán civilizációnk kezdetétől fogva kellett volna általánossá tenni. Kiderül, hogy a halászok és a legeltetők mindenféle okítás nélkül bele tudnak simulni a természet rendjébe. Ők pontosan tudják, mi az, amit a természet adhat nekik. Ott találják meg a legtöbb táplálékot. Soha nem láttam, hogy a pásztorszálláson konzervet tartottak volna. Nem kell messzire menni a táplálékért!
KkF: Kóka Rozália emlékezik így egy 1990-es írásában: “A múlt nyáron rekkenő hőségben kutyagoltunk egy bodrogközi falu marhalegelőjén. A kiaszott rét közepén folydogáló sekély, zavaros vizű csatorna felé tartottunk egy kisgyerek, egy öreg és két fiatal cigány férfi társaságában. A férfiak, a falu közismerten kiváló orvhalászai, titkos rejtekből előszedett ősi halászóeszközeikkel hamarosan munkába kezdtek. Az öreg tapogatóval lépegetett a térdig érő víz közepén, az egyik ifjú villámgyors mozdulatokkal, puszta kézzel kapta el a vízinövények közé bújt halakat. A másik hatalmas rúdon merítőhálót eresztgetett a vízbe. A kisgyerek közben szöcskéket fogdosott, s egy dobozba gyűjtögette. Kunkovács László lázasan csattogtatta gépét, igyekezett megragadni minden mozdulatot.” (Nekifeszülve a teljesíthetetlennek. Arcképvázlat Kunkovács László fotóművészről) [4] Nem vizsgáztatni akarlak, csak kíváncsi lennék, Te hogy emlékszel vissza erre a jelenetre. Amilyen híresen jó a memóriád, talán még a négy halfogó neve is eszedbe jut?
KL: Az öreget Apónak hívták, a fiúcska nevét is tudtam, de nem ezt tartottam fontosnak lejegyezni. Mindenesetre iskolapéldáját adták annak, hogy miként lehet megélni, bárhogy is legyünk. Lenyűgöző volt a csapatjáték és az összerendezett technika. Az asszonyka, akinek pedig népes családot kellett megetetnie, fél órával azelőtt még azt sem tudta, miként fogja ezt megoldani, de joggal bízott abban, hogy a férfiak előteremtik a hozzávalót. Az is egy változat, hogy ilyenkor ürgét öntenek –, mesterien értik. Megnyúzzák, és máris készülhet az ürgepörkölt.
A természeti népek semmiért nem mennek a sarki boltba. Jakutföldön tanúja voltam, hogy egyszer csak a Léna egyik holtágában derékig gázolva összegyűjtötték a hínárt, aztán a partra vontatták, hogy kiszáradjon. Akkor tudtam meg: náluk, ahol minden ház fenyőfagerendákból áll, a hézagokat ezzel a hínárral tömik be nagy gonddal.
Turkológus barátommal egy ilyen, épp elkészült épületben szállásoltak el minket. Nehéz fenyőszag ült benne, és mi aggodalmaskodva tettük szóvá. Semmi pánik, mondták, és megmutattak egy fadugót, vele szemben egy másikat, amit, ha kihúztunk, percek alatt átszellőzött a teremnyi helyiség. Utána úgy aludtunk, mint egy-egy bundadarab.
KkF: A fenti írásban Czine Mihálytól is van egy idézet, amit a Pásztoremberek című kiállításod megnyitóján mondott: „Amikor felvonultatta őket Kunkovács László, aki nem tudom, hány száz kilométert utazott, gyalog, szekéren, kerékpáron, valami olyan munkát végzett, mint Móricz Zsigmond. Móricz is járta a szatmári mezőket, járta Biharnak, Békésnek a falvait, és jegyzett mindent a jegyzetfüzetébe. Kunkovács László nemcsak jegyzeteket készített, hanem előhívta az arcokat is.” [4] Cikkeidről, tanulmányaidról, köteteidről még nem is kérdeztelek. Hogy találod meg a kellő egyensúlyt a dokumentálás (fotózás, anyaggyűjtés, jegyzetelés, archiválás) és az írói alkotás között? Jó előre megtervezed, vagy az “alkalom szüli…”?
KL: Az az egy évtized, amit az MTI országjáró tudósítójaként lehúztam, a legjobb iskolának bizonyult. Rutint szereztem a fényképezésben. Felszerelésként világmárkákat kaptam. Bár két Volgája is volt a rovatnak, azokat, érthető módon, inkább az öregeknek adták oda. Éltem a lehetőséggel, hogy akár a drágább szállodák számláit is kifizették.
Kezdetben nyilván a szülővidékemet pásztáztam végig, a korábbi ismereteimre támaszkodva. A békési Sárrétet, Csonka-Bihart, a Kiskunságból Mezőtúr és Túrkeve környékét, Csongrádot, ahol rokonságunk is volt, Gyulát, Békéscsabát.
Szegedet és környékét főiskolás éveimben ismertem meg. Horváth Dezső újságíró a barátom lett. Veled tartanék valamelyik nap, ajánlkoztam. Jó, hát akkor holnap reggel 7-kor találkozunk a Takaréktár utcai buszmegállóban. Hát nem autóval megyünk? – kérdeztem. Minek az! – intézett el kurtán. A várost elhagyva leszálltunk az első tanyánál. A noteszt nem használta, és egy fia szót sem szólt arról, hogy újságíró lenne. Nem is úgy nézett ki, rövidnadrágban volt. “Csak” elbeszélgetett az emberekkel. Civakodó tanyaszomszédokkal találkozott. Az egyik ugyan megvette a tanyát, de azzal kellemetlenkedett, hogy amikor ő kiválasztotta magának, még állt az udvarán egy kenyérsütő kemence. Hogy ne akadékoskodjon tovább, hát újraépítették neki, tudván, hogy új gazdája alig fogja használni. Hazabuszoztunk, és a másnapi lapban már meg is jelent a fura történet Kemencepör címmel.
Már diákkoromban is hajlamom volt az íráshoz, a tanítóképzős diáktársaimat a színpadi felolvasásaimmal szórakoztattam. Első szerelmem, Balázs Magdi bizonyára ezért kedvelt meg.
Budaörsön voltam katona, de csak három hónapig. Az ezredes tudta, hogy az ifjakat valahogyan le kell kötni, ezért örömmel fogadta a találmányomat, hogy gyakran tartsunk humoros esteket. Persze a honvédélet vidámabb oldalát tűztem tollhegyre. Velem bizony kivételeztek… Így aztán nekem egyszer sem kellett az őrségben egész éjszaka vacognom. Hogy szokjuk a nehézségeket, gyakran fújtak riadót. Hiszem, hogy mindenféle ciráda nélkül, ha tehetséges valaki, akkor úgy árad belőle a szó, hogy az már nyomdaképes.
KkF: 2015-ben, a Kossuth-díj átvétele évében egy veretes ars poeticával válaszoltál kérdeződnek: “Ha egy varázsütésre valóságos tárgyakká változtatnák át mindazt, amit összegyűjtöttem, megörökítettem, akkor nincs a világon akkora múzeum, ahová egyáltalán beférnének. De lehet-e az élethelyzeteket, az embereket másként begyűjteni? […] A népi élet gyöngyszemeivel nagyon sok tudományág foglalkozik. A néptánc, a népzene, a népművészet mind gyönyörködtet. Az élet viszont ennél többrétegű. Amihez gumicsizmát kell húzni, azzal már kevésbé törődnek mások.” (KA: Egy elsüllyedt világ lenyomata – Interjú Kunkovács László Kossuth-díjas művésszel) [6]
Azt rebesgetik rólad, hogy akár a Földet is megkerülhetted volna, annyit voltál úton életedben. Összeszámláltad talán a kilométereket? Hány gumicsizmát nyúztál el az idén márciusban betöltött 80 éved alatt?
KL: Sem a kilométereket, sem a gumicsizmákat nem számolom, és a szenvedelmeimet sem szabad komolyan venni, hiszen jószántamból tettem. Azt viszont elmondhatom, hogy nagyon sok fényképezőgépet tettem tönkre. Elestem velük, vízbe pottyantottam vagy megsínylődték a barlangi túráimat. Még az Adria tengerfenekét és a vulkánokat is megszenvedték a fotómasináim. Egyik társam megörökítette, ahogy egy barlangi szifonban nyakig úszva szíjánál a fogaim között tartom a 6×6-os Praktisix-et. Máig kínzó porckopásom is a fotófelszerelés miatt van.
Ki akartam tanulni a műszaki fényképezést is, ezért 6×9-es lemezes gépet vettem fel az MTI raktárából. Csodálkoztak is: miért nekem ez a méregdrága felszerelés, amit egymagam cipelni sem leszek képes, hiszen robosztus állvány is kellett hozzá. Érdekes, hogy a filmkamera nem vonzott, mert hamar felismertem, hogy a fotó tömörebb. Egy-egy fotó – akár egy tőmondat.
KkF: Lójárgányos öntözőművek c. könyved utószavában írod: “Művészként hadd mondjam ki a nehezen kimondhatót: ezek az emberek szerették a növényeiket, és a növények visszaszerették őket. […]Az öreg kalapos férfi szipkás cigarettát tartó, agyondolgozott, durván kiszáradt tenyere, összerepedezett bőre, földtől piszkos körme mindennél pontosabban kifejezi azt az áldozatos és nehéz fizikai munkát, amit ezek a kérges kezű, dolgos emberek véghez vittek. Valóban főhajtás illeti őket.” [7]
Gondolod, hogy az 1983-ban készített fotódhoz hasonló kérges kezű munkás lencsevégre kapható lenne manapság is?
KL: Minden bizonnyal, csak éppen meg kellene őket keresniük a kényeskedő értelmiségieknek.
KkF: A “sztyeppei kőemberek” nyomába szegődve az Ukrajnát és nyolc ázsiai országot érintő gyűjtőutadon a sztyeppei népek különös és titokzatos szoborparkjait örökítetted meg a fényképezőgépeddel (Kőemberek. A sztyeppei népek ősi hagyatéka, Masszi Kiadó, 2002). Kérlek, avass be bennünket, hogyan is zajlik – az ötlettől a könyvig – egy ilyen egyszerűnek hangzó, de meggyőződésem, hogy végtelenül összetett és fáradtságos expedíció!
KL: Legendák keringenek arról, hogy a keletről érkező kunok országunk területén is állítottak fel kunbabát vagyis áldozószobrokat. Egyetlen egy sem került elő, és nem is fog! IV. Béla azzal a feltétellel fogadta be őket, hogy felveszik a kereszténységet. Hogy ennek ellenére embermagas szobrokat állítsanak, aztán pogány ünnepeiken ezt körbeállják, arról szó sem lehetett. Nyílván titokban őrizték magukban a múltjukat. Erre utal, hogy a kunszentmiklósiak a mai napig fejből végigmondják az úgynevezett Kun miatyánkot, a mi Halotti beszédünknek megfelelő nyelvemléküket. Fennmaradásában segített, hogy ennek ismerete a híres kunszentmiklósi gimnáziumban tananyag volt, ahogy azt Illyés Bálint tanár úr leírja a monográfiájában.
Tánchagyományuk is a Felső-Kiskunságban maradt fent. Demeter napján, miután hazahajtották a birkaállományt, a népi együttes tagjai eljárták a kun verbunkot.
A másik felejthetetlen alkalom az volt, amikor a Pásztoremberek könyv bemutatóját tartottuk Kunszentmiklóson. Amikor megérkeztek a Cser Kiadó szerkesztőnői, mindenki felállt, és rázendítettek a Kun miatyánkra. A hölgyek csak ámultak-bámultak, és hálálkodtak nekem, hogy megélhettek egy ilyen csodát.
Eurázsiai kutatóutakhoz akkoriban az NKA-hoz és többféle alapítványhoz fordultak az ambíciózusabbak. Somfai Kara Dáviddal rendre pályáztunk, és meg is kaptuk a támogatást esztendőről esztendőre. Ha mégsem, hát elindultunk a magunk pénzén. Tudtuk, hogy számíthatunk a rokon népek vendégszeretetére. Emlékszem, az Altaj Köztársaságban, amikor Diószegi Vilmos, a leghíresebb sámánkutató nyomdokaiban jártunk, egy szerényen élő őslakos osztotta meg velünk otthonát és konyháját. A keleti népek vendégszeretete közismert.
KkF: A Világjelek című kötetedről szóló ajánlóban olvasható: “Elődeink létéről, tevékenységéről tanúskodó leletek sokasága került napvilágra, s bukkan elő napjainkban is a Kaszpi-tenger mellékétől Dél-Szibériában s az Altajon át egészen a széljárta Mongóliáig. Mind bizonyosabbá válik, hogy az emberi kultúrának legalábbis egyik bölcsője ott ringott valaha távol a világtengerektől, e hatalmas eurázsiai térségben.” S egy másik ismertető azt emeli ki, hogy “E hetedik kötet egy eredendő világkép, a világot szerves egységben látó szemlélet nyomait kutatja a hagyományos kultúrák környezetében, amely körben <<a világmindenség a megszokott lépték>>. Az ázsiai univerzalizmus mindent egységben lát, így tesz szert lényeglátásra. E szemlélet közvetlen, képekben megnyilatkozó hordozója az a vizuális ősnyelv, amely mint világnyelv, világjelek összessége, földrajzi területenként ugyan helyi eltéréseket mutathat, dialektusokkal rendelkezik, ám a nyilvánvalónak tűnő hasonlóságok, a közös vonások az összetartozást jelzik.” (Világjelek. Magyar Fotóművészek Szövetsége, 2016) [10]
Hány országban jártál? Hány nyelven igyekeztél megértetni magad?
KL: Európában voltam vagy öt országban, a Baltikumban, Moszkvában, Szentpétervárott, az Urálon innen és túl. Törökországban, ahová a Sztyeppei kőemberek kollekciómat vittem el. Aztán a Fekete-tengertől északra fekvő síkon, ahol ma is ott magasodnak Aszkania Nova természetvédelmi területen a kőemberek legszebbjei. Voltam a Krímben is, jártam a krími tatárok skanzenjében. Tudnunk kell, hogy a kései tatár betörések nekik “köszönhetőek”. Mongóliában a fotókiállításommal voltam, amit végül nekiajándékoztam az állami közgyűjteménynek.
Kínát és Tibetet még az MTI-s korszakomnak köszönhetem. A Külföldi Szerkesztőség vezetője választott fotós munkatársul. Az ő látóköre addig terjedt, hogy amikor beszél valakivel, azokról kép maradjon. A kultúra mélységeihez igazából nem volt szeme. Túljártam az eszén, mert pisilési ingert mímelve megállíttattam a terepjárót, így örökítettem meg a jakbőrből készült csónakokat, amiket a hátukon vittek a révészek a partra, hogy megszáradjanak. Máskor a távoli szemhatáron látom, hogy – mert a szántás szent művelet, ilyenkor termékenyítjük meg a földet –, a szántóvető ehhez méltóan öltözött, és piros szalagokkal ékesítette fel a szarlak szarvait. Tudni kell, hogy a jakot csak félig sikerült domesztikálni, ezért munkára nem hajlandó, a szarvasmarhával való kereszteződése, a szarlak, viszont igen.
A füves pusztát végigpásztáztam a Kaszpi-tenger keleti oldalától, ami egy Mandislak nevű bizarr szikláról nevezetes táj. Láttam vizahalászatot Asztrahányban: a Volga (baskírul Din), amit egy korábbi magyar rádiós expedíció Gyomának vélt hallani, és ujjongva híresztelte, hogy íme a bizonyítéka finnugor eredetünknek.
A nyugati nyelveknek, legalábbis a köznép körében, nem vesszük hasznát, de iskolai tanulmányaim nyomán, és azt még megtoldva, oroszul jól elboldogultam. Akkoriban még Kínában is az orosz volt a kötelező nyelv az iskolában. És hát nem kell mindent szavakká átültetni, látja az ember, hogy mit tesznek-vesznek. Gyakran áldoznak az ősöknek, és olyankor bekapnak egy-egy vizespohár vodkát. Én ezt mindig a tűzbe löttyintettem, de ezt nem hogy sértésnek, hanem az ősök tiszteleteként értelmezik arrafelé.
KkF: Gy. Szabó András Az „egybenlátók” igazsága c. tanulmányában írja rólad, hogy “gyermekkorát egy olyan közegben töltötte, melynek zárt, organikus szerveződése az élet minden kérdésére tudta a maga illő válaszát. Ennek a világnak az elfogadása, a szeretete, ami megemeli fotói belső szépségét.” [8] Gy. Szabó egy megfigyelést is idéz tőled: „Ősi tapasztalat, hogy a szamár együtt tartja a juhnyájat. Köré sereglenek, eszükbe se jut elbitangolni. Magyarázatát csak úgy érthetnénk meg, ha tudnánk állatnyelven is. Így aztán titok marad. Egyszóval a szamarat csak az ember tartja szamárnak. A birkák szemében talán ő a nagy tapasztalatú bölcs, aki a legjobb helyekre vezet a legelőn, akinek jó a közelségét érezni. Ezért tart a juhász legalább egy szamarat, mert könnyít az őrzés gondján.”
Közismert, hogy szinte baráti kapcsolatokat ápolsz a képeiden megörökített emberekkel. Emlékszel-e rá, hogy kitől hallottad a fenti bölcsességet? S talán egy hasonló történettel most is meg tudnál örvendeztetni bennünket?
KL: Janovics Sándor – sajnos korán elhunyt – kunadacsi juhász volt az. De ugyanezt mondaná bármelyik juhász a Felső-Kiskunságban.
Nagy Lajos hadjárataira az ősmagyarok eledelét, a szárított húst vitték magukkal a zsoldosok. Ezzel egy szabadszállási tanyán találkoztam. Gyanús volt nekem egy vászonzacskó, amely ott függött egy hűvös kamrában. Elmesélték, hogy eltört a borjú lába, muszáj volt levágni, de körülményes lett volna beszállítani a legközelebbi mészároshoz a faluba. Így aztán felevenedett az ezer esztendős konzerválási metódus.
Hogy megkönnyítsék a birka megnyúzását, sajátos módszer a Kiskunságban: egy nádszállal a bőre alá fújják a levegőt. Ezt a kunszentmiklósi Harnos Zsiga bácsi, a híres nemzetségfő mutatta be nekem. Ilyen jelenetek láttán válik megfoghatóvá a népek őstörténete.
KkF: Ozsda Erika írja a Húsevő hegyek című cikkében: “Több évtizedes hazai és a közeli országokban tett gyűjtőútjai után tíz évig járt Belső-Ázsia és Szibéria népei közé. Kirgizisztánban, Mongóliában, Hakaszföldön, a Tuva Köztársaságban, Baskíriában, Kazakisztánban, az Altaj Köztársaságban és Jakutföldön készített felvételeket büszke lovas népek mindennapjairól, ótörök kőemberekről, felkereste a nagy hírű sámánokat és a különleges emlékezőtehetségű énekmondókat. Nekik köszönhető, hogy népük óriási terjedelmű mitológiája, eredetmítosza megmaradt.” (Világjelek Magyar Fotóművészek Szövetsége, 2016 – magyar, angol és orosz nyelven) [9] Nagy valószínűséggel az utolsó pillanatban végezted ezt a feltáró, dokumentáló munkát. Van elképzelésed, tudomásod arról, hogy ottjártad óta merre fordult az ottaniakkal a világ kereke?
KL: Áttételesen van. Csak a nemzetközi bányaipar által nagyon-nagyon belakott Mongólia változott meg teljesen. Úgy látom, a volt-szovjet népeknek általában semmi bajuk az identitásukkal. Ápolják a hagyományaikat, a könyvkiadásukban súlyponti szerepet kap az ősi múltjuk. Van, hogy a nemzeti ünnep főszónoka egy sámán. Virágzik a kézművesség, a népművészet.
A 2010-es években néha nyolc-tíz, a Mesterségek Ünnepén szereplő kazak és kirgiz népművészt és iparművészt hívtunk meg magunkhoz egy birkagulyás vacsorára. Alig fél éve, 2021 későőszén járt nálam Abakanból két hakasz vendég. Egyikük, a neves történész professzor asszony, Tuguzsekova Valentyina, magyar régészeket igyekszik meghívni kutatni hozzájuk, a Jenyiszej-menti régészeti paradicsom Hakasz Köztársaságba. Náluk is van negyvenezer kilométernyi ázsiai típusú öntözőcsatorna, ezért szeretnék, hogy a hazai hasonló rendszerek kiváló szakembere, dr. Takács Károly régész, történész előbb-utóbb náluk is kutathasson.
Hálás vagyok a Türk Tanács budapesti munkatársának, mert segített újraéleszteni a kapcsolatomat a kazak Szamasev régészprofesszorral, és tavaly eljuttatta neki a Világjelek című kötetemet meg a rólam szóló Egy fotóművész időutazása (Könyvesműhely, 2015) című kiadványt –, az utóbbiban magyarul megjelent Szamasev-írással.
Szamasev Zajnollához ismeretlen magyarként kopogtattam be a kutatóintézeti szobájába 1993-ban, és azonnal meghívott az akkor induló sziklavéset-kutató expedíciójába! Végtelenül hálás vagyok neki: ebből az expedícióból nőtt ki bennem a petroglifák iránti olthatatlan szerelem és egy évtizednyi eurázsiai kutatásuk.
KkF: Eifert János fotóművész megnyitóbeszédéből idézek: “Kunkovács minden képén ott van a csoda, de sallagmentes, természetes formájában van jelen. Képeinek legfontosabb célja pedig az igazság kimondása, megmutatása. […]egyszerűen, tisztelettel és szeretettel örökítette meg a valóság adott szeletét, ami aztán túlélte a pillanatnyiságot. (Kunkovács László az ArtPhoto Galériában, 2020) [5] Ez még a pandémia előtti “boldog” időkben volt. A betervezett programjaid lebonyolításában mennyire akadályozott téged ez a kétéves kényszerzárlat? Sok programod maradt el? Pótolhatók?
KL: A terepjárást a korom és egészségi állapotom miatt ilyenkor már nem lehet elvárni. Ez bárki másnál az emlékezés és a tapasztalatok átadásának korszaka. Ahogyan Ázsiában az akszakál – a fehér szakálú öreg – maga köré gyűjti a gyekőcöket, úgy adom át én is élettapasztalataimat, mert ettől gördül előre a világ.
[1] https://mmakademia.hu/alkoto/-/record/MMA6173
[2] https://www.mezogazdasagimuzeum.hu/tudomanyos-elet/fokuszban/kunkovacs-laszlo-fenykepanyaga-az-eredeti-fenykepek-gyujtemenyeben
[3] http://www.fotomuveszet.net/korabbi_szamok/199812/kunkovacs_laszlo_kepeihez?PHPSESSID=d2bb6ead494bc55427466e0f3a518b5c
[4] https://epa.oszk.hu/03000/03018/00090/pdf/EPA03018_honismeret_1990_01_31-34.pdf
[5] https://kultura.hu/kunkovacs-valosagszeletek/
[6] https://ujbuda.hu/ujbuda/egy-elsullyedt-vilag-lenyomata-interju-kunkovacs-laszlo-kossuth-dijas-muvesszel
[7] https://szabadfold.hu/lakohelyem/zoldsegkerteszetek-hu-kronikasa-288802/
[8]http://www.magyarmuveszet.hu/upload/userfiles/2/publications/201801/pdf/MM2015_2%20belivek_kepnelkul_12_gy_szabo.pdf
[9] https://www.magyaridok.hu/lugas/husevo-hegyek-1484872/
[10]https://www.mma.hu/sr/level?p_p_id=eventdetailedportlet_WAR_mmaportlet&p_p_lifecycle=0&p_p_state=maximized&p_p_mode=view&_eventdetailedportlet_WAR_mmaportlet_eventContentEventContentId=7048300
Figyelmükbe ajánlunk négy videót:
https://www.youtube.com/watch?v=VzQReYbrNIc
http://nava.hu/id/1514596/
https://www.youtube.com/watch?v=3ZqFU_XJ15E
https://www.mma-tv.hu/pl/videok/-/video/1694445/rovid-utazas-kunkovacs-laszloval-elozetes
Illusztráció: KL-interjú
Ezek is érdekelhetik!
»…a szeretet erősíti az immunrendszerünket« (Beszélgetés Dr. Felszeghi Sárával) →
»Antigonéról másképpen« – Dettre Gábor filmrendezővel Domokos Johanna beszélget →
Az ember, aki valamiért is tudott élni, nemcsak valamiből…* (IV/4. rész) →
