Marton Árpád: Ima (versek)
amikor
amikor fekszem majd
halálos ágyamon, e perc
sem lesz majd: akár a többi millió
– elfolynak némán az időben,
amiképp én is és amint
maga az idő, amely bizonyára
éppúgy nem létezett soha-
sem, akárcsak én, aki fekszem
majd ezen a halálos
ágyon ezen a sorsom-
ból és minden más sorsból kivetett
idő-ladikon téboly, rémület
és nemlét ijesztő
hullámai közt hánykolódva,
levetve minden szép
illúziót, hogy a létezésben
akármi végleges volt,
akármi biztos, maradandó –
sem emlék, sem kapcsolatok,
sem sorsom, amelyet
magam köré fedezékül
emeltem a semmi határán,
és csak a rémület és keserűség,
az elkódorgott gyermek örök álma,
aki fölébredni nem tud
soha többé, lidércárnyak
a jéghideg falakon:
semmi sem immár, sem a reggel,
sem a kezeimből gyöngyként kigurult
millió bizonyosság: a percek,
pedig de jó volt
azt hinni: vannak.
Ima
Mondj ki, és én leszek.
Lehelj, és létezek.
Bennem sóhajtja álmaid
a bús emlékezet.
Nosztalgiád vagyok.
Felsajgó mondatok
mardossák szívem szüntelen.
Mondd azt, hogy nem vagyok.
Illusztráció: “Mondd azt, hogy nem vagyok”
Ezek is érdekelhetik!
Pintér Ferenc: „Akkor a legszebb” (haikuk) →
Bánki Éva: Infinitív (versek) →
Kelemen Lajos: Karácsonyra →
