Zalán Tibor: Az a bizonyos „közép”
Befutott a Könyvhétre Zalán Tibor Istenek az árokparton című gyűjteményes kötete (műfajtalan könyv – mindenféle rövidprózai írások – határozza meg a szerző könyve tartalmát)…
Itt nyílt ki a kötet…, ezzel az írással hívjuk fel az olvasók figyelmét a százszöveges gyűjteményre, melyet kedvezményesen megvásárolhatnak az Etalon Kiadónál (V17-es pavilon a Dunakorzón).
Íróember elsődleges dolga, hogy az írással foglalkozzék. Minden azután kéne, hogy következzék: haza, pár, párt, erkölcs, szerelem, család, miegymás. Ez így rendben is lenne, ha így lenne, pontosabban, ha így lehetne. De mert ez nincs így, nincs is rendben soha ez az elsődlegesség, meg az ezután következőség, legfőképpen pedig a miegymás. Az embert mindig eltérítik, hol a körülményei, hol a pályatársai, hol az önmagából fakadó ellentmondásai az írástól. Ez egyébként nem mindig szerencsétlenség. Itt van például a Petőfi esete. Jött egy forradalom, ami eltérítette. És jött egy szabadságharc, ami azzal járt, hogy egy (vagy több) orosz pikának áldozatául esett. A dolog minden szerencsétlenség-szaga ellenére a legnagyobb rendben is van így, utólagosan elnézve. Az eljövendő korok megsüvegelik, a feleség ismét férjhez megy a maga idejében, négy új gyermeket szül, halála után naplójegyzetei jelennek meg P. Sándorral átélt boldogságáról… Vagy, hogy menjünk messzebb az időben, itt van például a Balassi Bálint-eset, ki az oskolai irodalomkönyvek szerint az első magyarul verselő verselő. Őt hol ez, hol az térítette el a versírástól. Hol várat kellett el (vissza) foglalnia, hol a patikáriusnét kellett elraboltatnia, megerőszakolás céljából. Azután jött az a fránya Esztergom vára, hol is egy ágyúgolyó úgy tökön találja, hogy abba bizony bele is hala. Valamiképpen azonban még ez is rendben lenne.
Manapság nincsenek forradalmak, se törökök (törökök persze vannak), se németek (amúgy németek is vannak), a pikákat felváltják a cselgáncs – filmekből visszaköszönő – gáncsai és eldobásai, az ágyúgolyó is lófasz a koreai hidrogénbomba-kísérletekhez képest. Ámbátor, kérdezhetik, idáig jutva e kósza fejtegetésben, mi köze is van Putyinnak és ennek a nem tudom hányadik Kim Ír Szennek, vagy kicsodának, a költészethez. Természetesen semmi. Ahogy a költészetnek sem kellene, hogy köze legyen pikákhoz, ágyúgolyókhoz, váll- és átdobásokhoz, illetve kísérleti atomrobbantásokhoz. Hogy mégis van, az nem feltétlenül szerencsés konstelláció, sőt, kimondottan szerencsétlen.
Művelném írói (el)kötelezettségemet, írnám csuklófelvágó verseimet (Sára és Judit lányom közös, meglehetősen tiszteletlen definíciója szerencsétlen ősük irodalmi nyavalygásaira), nézőboldogító és -bolondító drámáimat, soha el nem készülő regényciklusom aktuálisan nem folytatott részét, egyszóval, orrba-szájba irodalmár lennék, ha lehetnék. De beléakadok a napi akadályverseny aktuális akadályaiba, jelesen most egy fiatalabb, általam becsült pályatársam ellentmondást nem tűrő kijelentésébe, miszerint olyan, hogy közép, innentől kezdve nincs. Hogy honnantól nincs pontosan, nem igazán tudnám megmondani, mert legalább két-három hete olvastam az írását, mondjuk, akkor közelesen két-három hét óta. S hogy költőien fogalmazzam meg a dilemmámat, nagy szarban vagyok.
Nem is amiatt jöttem zavarba, hogy a kijelentésnek nincs logikai létezése. Mert egy költőnek miért is kellene logikával és létezéssel foglalkoznia. (Mondjuk, a létezést és a létezés-technikát semmiképpen ne keverjük össze, még ez utóbbiban leginkább jeleskedő kollégáink kedvéért sem! – és ez fölösleges közbevetés volt itten.) Azonban nem kell filozófiai magaslatokba emelkednünk ahhoz, hogy belássuk, ha nincs közép, akkor nincsen szél sem – ahová megmondó emberünk elirányítaná a középen sunnyogó, s ebből a legkevesebbet sem profitáló (ezt persze nem tudhatja) keveseket. Ám, ha el is tekintünk ettől az apró logikai zavartól, akkor sem jutunk kijjebb a felvetés mentén kialakuló téblábolásunkból. Írnám a verset, de, mert definiálnom kell a magam létezését valahogy, el vagyok foglalva az elhelyezésemmel, kínosan ügyelve arra, hogy ne helyezkedés (látszata) legyen a dologból. Szóval attól, hogy a közép megszűnt, mert fiatalabb kollégám úgy döntött, hogy eldönti a megszűnését, szerényen, és az argumentálás fölöslegességének megalapozott tudásával, teszi mindezt, még vannak szélek, amit, ha nem is mond ki definitíve, de éreztet. Ha jól dekódolom, amit ki sem mond, van egy jó szél, és van egy jobb szél. A dolgot bizonyára bonyolíthatja, hogy a jobb szél szerinte éppenhogy a rosszabbik szél (bolond lyukból bolond szél fúj, mondhatná elhamarkodottan, aki csak úgy belecsöppen ezekbe a széljárásokba), de ebbe se bonyolódjunk most bele!
Az eddigiekből nyilván kiderülhetett, hogy én lettem a hazátlan, ez után a kijelentés után. Mert azt gondoltam, efféle botor gondolatok gyakran környékeznek meg, hogy én sem ezen a szélen, sem azon a szélen nem gondolnék tanyát verni és virítani (lennék szabadgondolkodó), s hogy ez kellően ragozódjék, sem onnan nem akarom az erkölcsi és egyéb elismeréseket bezsebelni (ez a bezsebelni szó nem is rossz, csak olyan furcsa leírni annak, aki nem szokott hozzá), sem innen. Magyarán, sehonnan. Azt persze már eddig is tudtam, hogy aki se itt nincs, és se ott nincs, az valahol a senki földjén van, s mint ilyen, legalább két oldalról lőnek rá kellő impertinenciával és permanenciával. De eddig legalább ez a szerencsétlennek is mondható, jámborságnak hihető, ostobaságnak minősíthető, dilettánsnak tartható, magát a pozíciótlanságban pozícionáló állapot nem kérdőjeleződött meg. Legfeljebb legyintettek rá a bátrak és az önkéntesen sorba állók, Isten (kis i-vel vagy naggyal, kinek-kinek az ízlése és meggyőződése és pillanatnyi érdeke szerint) kiköpi szájából a langyosokat, halk felkiáltással, halkkal, mert ma már a langyos szót sem lehet kimondani hangosan minden következmény nélkül.
Mit mondjak, jó volt így kiköpve (inkább, mint leköpve) lenni, ha már az istennek/Istennek sem kell az ember, akkor mi egyéb baja eshet, mint hogy nem vagyok senkinek, nem vagyok senkinek. Mondotta volt a költő, aki persze mindig volt valakié, valakié. De most, hogy ezt a kiköpöttségben levés állapotot is meg akarják vonni tőlem valami definiálatlan erkölcsi magaslatról leszarva – s a néhány hozzám hasonló lúzertől, kik szintén leszarva vannak –, kezd elmenni a kedvem. Nem folytatom a mondatot, mert azt tudom, hogy mitől kezd elmenni a kedvem, csak azt nem tudom, hogy most már hová is mehet el ez a kedv. Ha eddig nem, miért is menne most már valamelyik szélre? A jóra és/vagy a jobbikra? Amikor fene nagy öntudatában egyik szél sem tudja pontosan, hogy jó vagy jobbik-e éppen… És megfeledkezik arról valamennyi, hogy menetelés közben mindig így szól a vezényszó: bal, jobb, bal, jobb… így, bizony így, felváltva… Hol egyik, hol a másik…
Mondom, írnám én versemet, ahogy eddig, csak nem tudom, a közép ilyen radikális felszámolása (ahol leledzettem) után mi jogosít fel az írásra, egyáltalán arra, hogy éljek. Ha nincs közép, és én középen vagyok, maradok, a szél felé araszolás nélkül, akkor én sem vagyok sehol. Ilyen egyszerű ez. A helyzet az, hogy le lehet törölni, akár egy megtelt táblát, bárki életét, művét, műveltségét és műveletlenségét egy radikálisan megfogalmazott ítélettel. Még akkor is, ha az ítélet meghozatalára a meghozónak semmilyen művészi, erkölcsi vagy emberi felhatalmazása sincsen. Azonban, ha már közepezni támadt kedve az egyik szél vehemens megmondójának, hadd tűnődjem el (hadd nosztalgiázzam) a közép mint fogalom, s a közép mint szemlélet fölött. S bizonyára olyanról kell beszélnem, amit fiatalabb kollégám bizonyára nem tud, mert nem ismer, vagy ha ismer, akkor meg végképp nem tud. Középen lenni nem egy térbeli elhelyezkedést jelent. Inkább és elsősorban emberi készenlétet. Az a fajta kergekór kapja el a középen lenni akaró és tudó Isten/isten szájából kiköpött lényeket, hogy az igazsággal akarnak szembesülni, és nem embertársaik szekértáborokba rendeződő hadsoraival. Ha már, akkor mindenáron. Ebben nincs különösebb megszállottság, sem valami fajta erkölcsi fölény, sem jól jövedelmező számítás, sem a vállalástól eltántorodó gyávaság, egyszerűen csak érdeklődés az iránt, hogy mi történik azzal, aki érthetetlen módon, minden belátást mellőzve, az igazság nyomába ered.
De ki tudja, mi az az igazság, nevetnek fölényesen azok, akik a maguk nézeteiről viszont mély meggyőződéssel tudni vélik, hogy megfellebbezhetetlenül igazak. A magam részéről nem tudom, mi az igazság, csak azt tudom, hogy vélekedésem van arról, mi lehet igaz, és mi hamis. És mert az igaz és a hamis állandóan változtatja a helyét, valójában nincs is közép, csak olyan van, hogy az igazság ingamozgásának megfelelően változik a középnek hitt – vagy titulált – pozíciója. Hogy is van ez? Ha el tudnám fogadni fiatalabb pályatársam sommás kijelentését, hogy a közép innentől (honnantól is) kezdve megszűnt, azt már nem fogadhatom el, hogy valamelyik szél zászlaja alatt hirdessem a továbbiakban igaznak azt, ami hamis, és minősítsem hamisnak azt, ami igaz. Nagyon halványan és sok zárójelbe téve jegyzem meg ezek után, ahhoz, hogy valaki langyos, kiköpött merjen lenni, talán nagyobb bátorság kell, mint a csordába rendezett rendelkezők között hangoskodóvá válni.
Ha ez nincs, pontosabban nem lehet, így, már csak egy lépésre vagyunk a gyűlölködéstől, a gyűlöletkeltéstől, a megfélemlítéstől és a kiközösítéstől, mint az egymással való (pár)beszéd és viszony lehetségesen viszonytalan módozataitól. Félnék, ha nem lehetne közép, ha be kellene állnom valamelyik véres tornasorba, és erőt fitogtatva kellene letaposnom a velem szemben gondolkodókat. Nem csak gyomrom nincs hozzá, indíttatásom sem. Mert tudom, hogy nem lenne igazam. Ott és úgy akkor sem lenne igazam, ha igazam lenne. Mert az igazság nem csak illékony forma, de törékeny is. Törékeny, akár az ember, akit az emberek épp most készülnek kiközösíteni, miután kiköpte a szájából az isten/Isten. Pascal írja valahol, valahogy, az ember a teremtés leggyöngébb nádja. De ez a nádszál gondolkodik. Shelley írja valahol, valahogy, mert tövisekre buktam, s hull a vér. Az ember elbukik, mert esendő. Viszont az ember legtündöklőbb gyöngesége az esendősége. Valaki más valahol, valahogy így beszél, gondoljatok az emberi erőre! Szerényen tenném hozzá, ugyanakkor hagyjátok békén leledzeni az embert a maga erőtlenségében! Hátha abban van az ereje… a mindenkori és folyamatos elbukásában… És – hagyjátok békén, a maga teremtette békességben – írni! És ha lehet, középen. Akkor is, ha az a közép már nincs. A ti fogalmaitok szerint. Vagy ahogy Kohn bácsi mondja a viccben: hacsak úgy nem!
Illusztráció: könyvlapozó
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
