Liszkay Zoltán: János és a szamárfülű király (részlet)
Liszkay Zoltán János és a szamárfülű király című regényét a Könyvhét csütörtökén 17 és 18 óra között dedikálja az Etalon Kiadó V17-es pavilonja előtt a Dunakorzón.
Mustraoldalakat ajánlunk a könyvből.
(…)
Nagyapa történetei a soha szigorúan nem vett időrendet tekintve Ökörmezőn, Máramaros keleti szögletében kezdődtek, azaz inkább a környező patak- és folyópartokon, erdőségek mélyén, emelkedő magaslatain. A földi paradicsomot írta, festette le a régi, a saját gyerekkorából átmentett lelkesedéssel. Milyen az édenkert a földön? Megpróbálom röviden összefoglalni.
Mindenekelőtt: lévén földi, lehetne veszélyes, de nem annyira az; medvék, farkasok és hiúzok járják, de kerülik a kétlábúakat. Hegyei a havasok, a Rozsály, a Verhovina és a Nagy-Kriván, nagyapám mindhármat gyakran néven nevezte. Hegymászókalandok kíséretében: később évtizedeken át vissza-visszajárt, hosszú túrákat tett egymaga, és minden biztosítás nélkül mászott, mászkált a függőleges sziklafalakon. Nyaktörő útjait keselyűk figyelték, de angyalok vigyázták, soha nem görbült meg a haja szála se.
Ez az édenkert nem a trópusok pokla, amely éhhalállal fenyegeti a túlélésben járatlan odatévedőt, itt könnyű lakomázni az erdő kínálatából, ráadásul a parázson sült pisztráng és húsos vargánya, a parton szedett saláta, az áfonya, a csupa zamat szamóca, a borízű forrásvíz az adott minőségben máshol föllelhetetlen; bár sportos nagyapám született gyenge gyomrú, válogatós volt, a máramarosi ízeket és vizeket világéletében felsőfokon dicsérte.
Magyarok, románok, rutének (köztük Andy Warhol atyafisága), zsidók, németek és örmények éltek együtt példásan a szelíd vadonba rejtett falvak rönkházaiban. Közel volt az erdő, és az erdő együtt érző csendje, békéje; „mindenkinek volt valamilyen saját kuckója, és senkit nem hagytak magára” – emlékezett nagyapa, és tudta, miről beszél „modern” kori, magányos kitaszítottként.
A közvetlen szomszédjukban keleti menekültek laktak, otthon a jiddis nyelvet használták, de magyarul is jól tudtak, csak az „r” hangokat ejtették sajátságosan. Raccsolt Elemérke is, a Gézával egykorú, kissé gyámoltalan legényke. Elemérke Géza barátja, kis védence volt. Dédanyám családtagnak tekintette, és Gézát is hasonlóképp fogadták a jámbor haszidok a szomszédban.
A vendéglátást illetően könnyebb dolguk volt; nagyapát nem kötötték étkezési tilalmak, amit elé tettek, ha ízlett, nyugodtan elfogyaszthatta. Nem úgy fordítva, amikor Elemérke látogatott át a nagyapámékhoz. Olyankor figyelni kellett: a kis vendég nem ehetett sertéshúst, horribile dictu szalonnát, se zsíros kenyeret. Ha nem, hát nem, a dédanyám mindig talált megfelelő táplálékot Elemérkének.
Egy este éppen zsírszalonnát olvasztott, amikor a fiacskája megérkezett a kis barátja társaságában. Az erdőből jöttek farkaséhesen, a dédanyám máris asztalhoz tessékelte őket. Enni juhtúrós puliszkát, inni erdei málnaszörpöt kaptak, már-már kóser volt a vacsora – talán túlságosan is. Kicsit távolabb éppen kisült töpörtyű illatozott áthatóan, frissen, de ki törődött vele? A dédanyám bizonyosan nem, amikor megkérdezte végül:
– Jóllaktatok, gyerekek? Ennétek még valamit?
Ez már sok volt a megkísértett Elemérkének.
– Evzsi néni, kévem! – kiáltott fel segélykérően. – Olyan szépen néz vám az a töpövtyű, hogy azt se tudom, hova bújjak előle!
– Ne bújj sehova, Elemérke! Inkább kóstold meg! – nevetett a dédanyám, és a vendéglátás törvényét a tilalomnál fontosabbnak ítélve máris ment a töpörtyűstálért. Elemérke pedig evett, falt, tömte magába a tréflit kenyérrel és hagymával, és ártatlan arca ragyogott a gyönyörűségtől. Öröme azonban nem tarthatott sokáig, miután valóban jóllakott, menten elkezdte furdalni a lelkiismeret. Kiszaladt a kútra, szappannal dörzsölte a száját, sopánkodott erősen:
– Jaj, mi lesz most, mi lesz most, csak meg ne lássák otthon, hogy töpövtyűt ettem!
Meglátták, nem látták? Valamit azért mindenképpen észre kellett venniük, erre utal a „bosszú” néhány nappal később. Egy egész tányér csirkecombnak nyilvánított békacombbal etették meg a szomszédok az enyhén gyanakodó nagypapát, és biztatták is közben: „Egyél, Gézuka, ne kérdezősködj, a combocskák meg azért olyan kicsikék, mert kiscsirkékből készültek kisgyerekeknek”, és Gézuka így már hitt nekik, és falta, nyelte az apró combokat, mint a „töpövtyűt” Elemérke náluk, és ehhez azért annyit tudni kell, hogy nem véletlen a Virágékról szóló „recefice-dal”, a rántott békacomb becsülete a XX. század elején nagyjából a sült sáskáéval volt egyenértékű Magyarországon. Meg hát ilyenek voltak a „vallási villongások” is…
*
Munkács, Máramarossziget, Nagybánya – a sokat mozgó család útja Géza és Péter (Petur) gyerekkorában. Nagybányán nagy élet volt akkor, a messze földön híres, mégsem fennhéjázó, valamiképp mindenkit befogadó festőiskola jó szelleme uralta a várost. Az ihlető légkör egyik megnyilvánulásaként lelkes műkedvelők sokasága lepte el az utcákat, állvánnyal, palettával közlekedett, szaladgált az alkotás lázában égő kertész és pákász, a majdani íróóriás és az immár a felszínen kincskereső aranybányász is. És festették a hajnalt és az alkonyt, meg ami köztük van és belefér, a girbegurba utcák fényeit és árnyait a szent ügyekhez méltó odaadással. Csak Ferenczy Károly nem festett semmit, legalábbis nagyapa időutazásain. Mint mindig fehér öltönyben feltűnő, délceg férfiúról emlékezett meg róla, aki lassú méltósággal, egymagában sétálgat a korzón délután, arca komoly, tűnődő, bár tisztában van önnön értékeivel, láthatólag szenved a vállára nehezedő, nem kis felelősség súlyától.
A másik véglet szegény Kiki volt, őt bezzeg még a gyerekek is kicsúfolhatták. Odaálltak mögé, ahol éppen ügyködött, aztán mintha ott se volna, éles nyelvvel megkritizálták: „Nézd már, Kiki megint zöld tehenet (piros macskát, hupilila háztetőket) fest, nézd azt a kutyát, nem szamár az inkább?” – így dobálóztak a nyílt froclizásnak szánt megjegyzésekkel éppen nem a végtelenségig. Akkor kezdődött a XX. század, és a századdal a zöld tehenek, piros macskák, hupilila tetők, szamárnak látszó kutyák korszaka a festészet felgyorsuló forradalmában, és Kiki forradalmár volt, elnyomott és körbemosolygott, így hamar „elforrt” minden béketűrése, és a pemzlit földhöz csapva fölkapta a mindig kéznél lévő, vasalt fejű sétapálcáját, aztán megperdült, és üldözőbe vette szétrebbenő kritikusait. Őszes kecskeszakállú, pocakos kis ember volt, teljességgel esélytelen bármiféle versenyfutásban, soha senkit nem sikerült nyakon csípnie. Végül mindig kifulladt, megállt lihegve, de maradt még egy eszköze az ingyencirkusz fokozására: a vasalt fejű sétabot, hát utánuk vágta, de azzal se ment semmire, a bot mindig célját tévesztve csapódott az utcaköveknek…
Volt a „kritikusok” közt egy Józsi nevű mókamester is, hűha, kiálthatunk fel, jó, hogy már nem Pistike, de ez a Józsi Tersánszkyék Józsikája, na még egyszer: Tersánszky Józsi Jenő volt, a majdani zseniális író és zseniális mindenféle más, és látom a debreceni nyárfasort, és mögötte a düledező házat, és benne az ifjúkori önmagam ’987 vízárasztó-vízválasztó tavaszán, és belép Tersánszky, berobban Kakuk Marcival, és heteken át ott marad, és maradnak, és együtt járunk egyetemre nappal, és mulatni az éjszakába nyúló estéken, és átveszem a szavuk járását… Nem tudom egyszerű ténynek álcázni, hogy a nagyapám a közös gyerekkorukból ismerte ezt a madár módra tilinkózó, rigóarcú, a Pilisben is erdőjáró, csodálatos embert. Aki ugyebár annak idején Nagybányán a helyi ihlet szellemében úgyszintén festőként indult, „de eltanácsolták”, mondta nagyapa, és tőle ezt is elfogadtam akkor. Ma már viszont kétlem, mármint az „eltanácsolás” jelentőségét, és fogadok, hogy Józsi Jenő lustaságból tette le az ecsetet, és jól tette, hogy letette, mert nyilván lustának is zseniális volt.
Később a nagyapámmal iskola- és sporttársak lettek a helyi gimnáziumban. Főként latint és magyar irodalmat tanultak, módjával pedig számtant, fizikát, biológiát és németet, görög nyelvet viszont nem, bár a hiánya még ott lebegett fölöttük, és a „szabadkézi rajzot” hívták másképpen és enyhe bűntudattal „görögpótlónak”.
„Görögpótló” – elkésett kibicként én már aggodalmak nélkül szerethetem ezt az összetételt, továbbgondolandó kompozíciót, nekem már nincs bűntudatom tőle, sőt ott tartom a szókincstáram díszhelyén, a fénytöréses reflexióknál. A nagyapám, pontosabban a régi tanári kar szavai, de a saját örökségem is, és nem csak azért, mert mástól azóta se hallottam. Földi kincseimet megrágták a molyok, és kiásták a rablók, de a szívhez szóló tilalom, ám legyen, az örök tehetetlenek könnyen teljesülő jelszava (mi sziszavrízere imín sziszavrúsz epi tisz jísz! – Ne gyűjtsetek földi kincseket!) meg- és velem van ellophatatlanul, és tudom, hogy a pótló mit pótol, így „beérem” a „rajzpótló” eredetivel…
A sportot a birkózás jelentette, és ezek a kemény, izzasztó és borzasztó, de azért gyönyörű, egész életükre kihatóan hasznos edzések vezették őket vissza a szavak és elméletek kiiktatásával a leghamisítatlanabb, noha éppen elszakadni készülő, klasszikus hagyományokhoz. „Görög-római stílusban, birkóztunk” – mondta nagyapa büszkén, és elhittem, látszott a tartásán, a mozdulatain, az egész felépítésén. Vagyis a fényes attikai csodát ismételték meg az eldugott Máramarosban, és Fídiász készíthetett volna róluk szobrokat, és miért ne, Apollo atletikus alakja elválaszthatatlan a barbár pangás, rossz kedély ellen mozgással védekező, hellén arisztokraták sportéletétől.
Tersánszky és Répászky is így, a sport által vált két lábon, sőt igény esetén éppenséggel két kézen járó, vidám hérosszá a Monarchia végnapjaiban, de mit számított mindez akkor már! Majdnem semmit a darabdarab-szemléletű alkalmassági vizsgálatokon, és mehettek a „szűkkeblű” lúdtalpasokkal egy kategóriában és vagonban golyófogónak a különféle frontokra és lövészárkokba. Vagy még oda sem?
(…)
Illusztráció: könyvlapozó
Ezek is érdekelhetik!
Lukáts János: Karácsony a faodúban, Dodó bohóc karácsonya (kisprózák) →
Szabó K. Orsolya: Örökség →
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
