François Lhermitte, Jean-François Allilaire: Camille Claudel, az elmebeteg
*
Kamocsay Ildikó
A legkedvesebb fordításom
A legkedvesebb fordításom nem jelent meg soha. Vaskos könyv, melyet két orvos, François Lhermitte és Jean-François Allilaire írt a valaha élt legnagyobb szobrásznőről, Camille Claudel, az elmebeteg címmel. A fordítást megrendelő könyvkiadó végül nem jelentette meg a könyvet, mert a szerkesztők úgy találták, hogy a képek túlságosan megdrágítanák a kiadást… (De hosszan tudnám sorolni, mi minden helyett lehetett volna ezt a csodát kiadni!!)
Camille Rodin tanítványa és szeretője volt, sok időbe telt, mire a kritikusok önálló alkotóként is méltatták, ám a 20. század elején már a zseninek kijáró hódolat övezi, és némi vagyonra is szert tesz. Alig néhány év múlva azonban kezdetét veszi kálváriája, s a Sorstól kapott pofonok hatására (anyja gonoszsága, könyörtelensége és a Rodinnel való szakítás) úrrá lesznek rajta üldözéses téveszméi. 1913-ban, negyvennyolc éves korában, zárt intézetbe kerül, s ott is marad haláláig, 1943-ig.
„Camille Claudel életében a körülmények, események, társadalmi konfliktusok elegendő okot szolgáltattak ahhoz, hogy ez a szárnyaló szellem súlyosan megsérüljön, s kudarcot valljon mint gyermek, mint asszony és mint művész.”
A két pofon közül – amit Rodintől és amit a családjától kapott – a mesteré lehetett a fájdalmasabb, ezért anyjáról csak úgy véli, azért záratta intézetbe, hogy megkaparintsa a vagyonát, Rodint viszont azzal vádolja, hogy meg akarja mérgezni. Camille Rodin vetélytársának érezte magát, és az volt a vágya, hogy mestere fölé kerekedjék. Sokat tanult ugyan a nagy szobrásztól, de sokat dolgozott is neki, és Rodin jó néhány olyan művet is szignált, amelyet számos műtörténész szerint valójában Camille alkotott.
Lévén bensőséges, finom munkákra hivatott nő, magától értetődően az aprólékos kidolgozást igénylő firenzei művészethez közeledett, amely távol áll a Rodinre jellemző, elnagyolt, néhol otromba megformálástól. Bár Camille sokkal fiatalabb volt Rodinnél, művészi értelemben idősebb volt nála: egy régebbi tradíció papnőjeként érkezett a Michelangelo bűvöletében élő mesterhez. Megérintette az impresszionizmus és a szecesszió is, de eredendő jó ízlése megóvta a második császárság polgárságának steril sznobizmusától, s még csak meg sem kísértették az előző generáció mitologikus és allegorikus cicomái. Szobrainak mérete és témája között tökéletes a megfelelés, ami a műveket tömörré és szabatossá teszi. Camille sohasem próbált egy versnyi anyagból eposzt csinálni, ami Rodinnel néha megesett – gondoljunk a Csók-ra…
A kötetet összeállító két orvos az intézeti naplóból, a szobrásznőt kezelő orvosok feljegyzéseiből és az elmegyógyintézet igazgatóságának a családhoz intézett rövid leveleiből szívfacsaró regényt alkotott a harminc éven át testi, lelki és anyagi nyomorúságban tengődő Camille Claudelről.
„A rendőrségi határozathoz csatolt orvosi jelentés:
Alulírott, a párizsi orvostudományi kar doktora igazolom, hogy Camille Claudel kisasszony nagyon súlyos elmezavaroktól szenved; nyomorúságos rongyokban jár; rendkívül elhanyagolt, szemmel láthatólag sohasem mosdik; minden bútorát eladta, kivéve egy karosszéket és egy ágyat; bezárkózott a lakásába, ahová még levegőt sem enged be, zsalui hermetikusan zárva vannak; hónapok óta nem mozdult ki otthonról napközben, éjszaka viszont néha eltávozik; a fivéréhez írt utóbbi levelei, s a házmestertől nyert értesülések szerint állandóan „Rodin bandájától” retteg; állapota önveszélyes, de veszélyes lehet szomszédjaira nézve is, ezért megítélésem szerint intézetbe szállítandó. Párizs, 1913. március 7.”
Camille téveszméje tehát Rodin körül kristályosodott ki: azt állította, hogy a szobrász megrabolta, s most olasz bérgyilkosokkal akarja megmérgeztetni, hogy tettére ne derüljön fény. A mérgezéstől való félelmében évtizedeken át nem hajlandó mást megenni, csak héjában főtt krumplit és maga főzte tojást.
„Felvételi jelentés, Ville-Évrard, 1913. március 10.
Én, alulírott, a Ville-Évrard-i Intézet orvosa igazolom, hogy Camille Claudel belemagyarázásokon és konfabulációkon nyugvó, rendszerezett üldözéses téveszmétől szenved; sértett hiúság és bosszútervek; egy híres szobrász (akit megnevez) zaklatásának az áldozata, aki ellopta az általa alkotott remekműveket, és meg akarta őt mérgezni, ahogyan már sokakat másokat is megmérgezett. Mint elmondta, több mint egy éve bezárkózva él otthonában, csak nagyon ritkán mozdul ki, és senkit sem fogad.”
Ville-Évrard közel van Párizshoz, az anyja mégsem látogatta meg soha, érdeklődni is mindössze kétszer érdeklődött hogyléte felől, bár az orvosok gyakran tudósították leánya állapotáról. 1914 szeptemberében Camille-t a német megszállás miatt átszállítják a montdevergues-i elmegyógyintézetbe, s itt is marad haláláig. Hiába könyörög, nem kerülhet vissza Ville-Évrard-ba: az anyja kifejezett óhaja volt, hogy leánya maradjon távol Párizstól.
„1914. október 31. (értesítés a családnak)
Betegünknek nincs cipője. Szüksége lenne egy gyapjú vállkendőre is. E holmik megvásárlásához a montdevergues-i intézet pénztárnokához juttathatják el a pénzt.”
„1915. július
A fogorvos betegünk négy fogát pótolta, amelyért szíveskedjenek 40 frankot küldeni az intézet pénztárnokának.”
„1916. április
Inzultálta az orvosgyakornokot, megfenyegette, hogy felpofozza, mert azt mondta, hogy ne főzzön külön, hanem egyen úgy, mint a többiek.”
„1920. június
Claudel kisasszony nyugodt, üldözéses téveszméje, bár nem szűnt meg, csöndesedett. Nagyon szeretne visszatérni családja körébe, esetleg vidéken élni. Jelenlegi állapotát figyelembe véve úgy vélem, hogy egy próbakimenővel megpróbálkozhatnánk.”
Ha kérése teljesül, s kikerülhet a zárt intézetből, talán újra dolgozni kezd, amire az elmegyógyintézet nyomasztó légkörében nem volt képes. A család azonban hajthatatlan, s ezért ez a zseniális művész életének utolsó három évtizedét teljes tétlenségben töltötte. Szellemi űrben, lelki vegetációban.
„1920. június (értesítés az anyának)
Ha ön nem kívánja visszafogadni Claudel kisasszonyt, úgy gondolom, előnyösen befolyásolná a beteg lelkiállapotát, ha legalább közelebb kerülhetne a családjához, amely után annyira vágyik. Már hosszabb ideje egészen nyugodt, üldözéses téveszméjének további csöndesedése idővel talán lehetővé teszi, hogy próbaidőre elhagyja az intézetet.”
„1923. november
Claudel kisasszony nyugodt, könnyen kezelhető, unatkozik. Panaszkodik amiatt, hogy távol van a családjától, szeretne közelebb kerülni Párizshoz. Erőszakos, veszélyes reakcióktól nem kell tartani; nem lehetne eleget tenni a kérésének?”
„1927. augusztus (értesítés Paul Claudelnek)
Claudel kisasszony változatlanul kéri, hogy közelebb kerülhessen Párizshoz, és hogy a családja látogassa. Egy látogatás bizonyára nagy örömet szerezne betegünknek, felcsillantva előtte a reményt, hogy egyszer még kiszabadulhat innen.”
„1942. december 7. (értesítés a családnak)
Betegünk fizikailag legyengült, végtagjain ödémák mutatkoznak, és elég nehezen táplálkozik. Ráadásul végbél-előreeséstől szenved, amely a visszahelyezések után mindig kiújul.”
„1943. szeptember 1. (értesítés Paul Claudelnek)
Betegünk keze puffadt (hiánybetegség), és a testét véraláfutások borítják. De mindenkit felismer, és nagy örömmel várja az ön látogatását.”
„1943. október 19.
Betegünk, Camille Claudel, elhunyt. A halál oka: szélhűdéses roham.”
Camille Claudellel sírba szállt az utolsó firenzei. Az a néhány alkotása, melyet az intézetbe szállítása előtti dührohamában nem semmisített meg, 3,5 millió euróért kelt el a 2017-es párizsi aukción.
Illusztráció: I. m. Claudel…
Ezek is érdekelhetik!
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
