Koppány Zsolt: Curriculum vitae helyett
Valamikor, az ötvenes évek vége felé,
szinte minden este úgy fordultam a falnak, hogy várnom kellett másnapig: mi történt a meseszép királyleánnyal, megbűnhődött-e a gonosz mostoha, a kedves zenészek eljutottak-e Brémáig és így tovább. Édesapám olvasta föl ezeket a meséket, s ón, ólompillák hagyta réseken át szapora lélegzettel és gombóccal a torkomban vártam a folytatást, amely jót ígért ugyan, de sejtelmes volt és halálos, hétköznapi és túlvilági egyszerre, azonban külön-külön is emocionálisan szorongató.
Ezekre az időkre datálható óvodáskori emlékek ma is föl-fölsejlenek. Ha társaságba, ismerősökhöz mentünk – én mindig nagyon elegánsan, szinte kislányosan befésült hajjal, lakkcipőben, fehér térdharisnyában, fekete, rövid nadrágban, kihajtott gallérú patyolatfehér ingben – rendszerint elő kellett adnom azt a tudományomat, hogy mindössze négyévesen kívülről fújom a Sicc-könyveket, fütyülöm, sőt, elég jó hangon éneklem is az akkor oly népszerű slágert, a strandolás beláthatatlan örömét, a Pancsoló kislányt. Olvasni még nem tudtam ekkor, tehát csodagyerekségről szó sem lehetett, de jól fogott az agyam, no meg valamiféle szereplési vágy űzött-hajtott, amely ma már tudom, kisebbségi érzésemből fakadt. Szent István napján születtem, s bimbózó koromban kidagasztott mellel sétáltam szülővárosomban, Budapesten, az “alkotmányünnepi” csattogó zászlók között; azt hittem, miattam ez a nagy fölhajtás. A tűzijátékot meg már végképp nem értettem! Hát hogy jövök én ehhez? Úgy néztem az esti város vibrálását, mint a kiváló Ludwig Meidner; a vidékről Berlinbe csöppenő német expresszionista festőnek, a falakon futkározó fényreklámok és a tűzijáték láttán apokaliptikus víziói támadtak.
Sokan azóta is föltűnési viszketegségnek vélik determinált földönkívüliségemet, pedig amolyan Gulácsy Lajos féle Nakonxipán az a világ, amelyben élek. Ezért, hogy vonzódásom a művészetekhez “középkori.” Pilinszky “sötét mennyországa.”
Ha a gyerekkor szorongásoktól átizzadt, de mégis, olykor édes éjszakáira gondolok, nem kell erőlködnöm az emlékek fölidézésével. Hatvan évesen álmaim ugyanolyanok, mint az ötvenhat-ötvenhét évvel ezelőttiek. Jézus Krisztus követése a Szentlélek által ma is meggátol abban, hogy az igazán nagy bűnöket megcselekedjem. És félek Apám szeretetétől is, aki harminc éve halott, de tudom, érzem: figyel engem. Valahol a Mennyország kacskaringéin ballag, le-lenéz, tarkómon pásztáz örökké fénylő tekintete; hallom újból megindult szíve dobbanását, mely a földi létben mésztől roncsoltan állt meg 1985. június 8-án, Medárd napján, megállítván számomra az időt. Így aztán gyermekkorom bármily sötét volt és kegyetlen, valaki szeretett; ettől ma úgy fénylik a múltam, mint a föltámadás. Gyerek maradtam. Nyitott és befelé forduló, álmélkodó és dühös.
Nem élek. Átderengek a világon. Élőkkel és holtakkal kavargok lapjaimon, egymást ölelve, ahogy életet ölel a halál.
Egyetemre, főiskolára sohasem kerültem, “hála” intézményrendszerünknek, úgy az “átkosban”, mint manapság: fölvételiztet. Nem lehet csak úgy beiratkozni, és kihullani, ha nem megy. Számomra a fölvételi olyan, mintha tudásom szinopszisát adnám. Magolni nem tudok, csak tapasztalni és mesélni. Kifogyhatatlanul. A bizottság az ilyesmire nem kíváncsi. Pedig mesélés nélkül tudást továbbadni…? Magolni és felejteni – végzetes koncepció. Maradtak hát a mesterek, akiktől megpróbáltam megtanulni a megtanulhatatlant. Olyan költőknél ültem tátott szájjal, mint Hajnal Anna, Nemes Nagy Ágnes, Kálnoky László, Vas István, Vészi Endre, Szentmihályi Szabó Péter, Rákos Sándor, Zolnay Vilmostól a mesterséget tanultam, ami a prózát illeti. Szász Imrétől azt, hogy ha autót vezet az ember, fékez és indít, tolat és megáll, gyorsít és lassít. Így kell hullámzania a novellának, a regénynek. Az esszének is! Esszéistaként más művészeti ágakat is megismertem. Hat évig jártam Kocsis Zoltánhoz a Zeneakadémiára a legendás 8-as terembe, ahol Ő is tanult Kadosa Pálnál, hogy közelebb érjek a muzsikához. Zalaváry Lajos és Makovecz Imre építészek juttattak el
Leon Battista Albertitől Andrea Palladión át a Bauhausig, Gropiustól Calatraváig. Lechner, Ybl, Petz Samu, Steindl, Feszl, Schulek, Hauszmann, és a többiek magyarul szólítanak, és beszélgetek velük, ha valamelyik házukat megsimogatom. Több mint háromszáz festő, szobrász, építész zakatol a lelkemben, jóban vagyok valemennyiükkel. Róluk mesélek igazán, írásban és szóban, akár álmomból fölriasztva is. Ilyenkor mintha súgnának nekem évszázadok irdatlan távolából.
Ha nem kellettem az egyetemeken, főiskolákon, hát mentem a TIT József Attila Szabadegyetemére. Persze, hogy nem ér föl ez a fajta iskola az igazihoz, mert nincs vizsga, szigorú kontroll. Tudást viszont adott.
Hol van olyan egyetem vagy főiskola, ahol ennyiféle szakra iratkozhat be az ember? Nyolc év, tizenhat szemeszter. Orvosi pszichológiától az egyetemes művészettörténeten át az ókeresztény írókig és a modern dráma- irodalomig mindent tanítottak ott, a kor legjelesebb tanárai! Ehhez azonban kell némi aranyfedezet. Frissen érettségizett – szakközépiskola – suhancként anyám két nagyon régi könyvet nyomott a kezembe. Arthur Schopenhauer A nemi szerelem metafizikája és a Parerga című munkáit. A létező legtöményebb szubjektív idealizmus a kádári derűben, a gyárba éppen belépő fiatalembernek. És csodák csodája, értettem. Pontosabban: éreztem a felfoghatatlan ontológiát. És a Nyugat nagy nemzedékeit. Intuícióim megmagyarázhatatlan módon judícium nélkül is működtek. Később jött Nietzsche Zarathustrája, és az Ecce homo. Majd Kant, Pascal, Kierkegaard, Rousseau. Még a hivatalos megjelenés előtt, Pilinszky János lakásán kezdtem ismerkedni Simone Weil misztikájával. Zúdult rám a legmagasabb kultúra, tető már volt a fejem fölött, csak vesém maradt csupaszon, mezítláb álltam a lápon fél kézzel egyensúlyozva a tetőt, míg másik kezemmel hol ügyesen, hol kétbalkezes módjára próbálom rakni a falat lefelé, ha egyáltalán biztos alapok nélkül megállítható az esetleges süllyedés. Talán innen, hogy szinte valamennyi művem szakadatlan negatív-fejlődéstörténetét.
(“Húsz kötetem hatalom? / Húsz könyvemet eladom!”)
Lakatos, eladó, hivatalsegéd, anyagbeszerző, bútorraktáros már voltam. Jelenlegi státusom: “járadékos”, hullámzó depresszióm okán. 1992. és 2000. között a Magyar Nemzet havi tárcaírója voltam. 1998-tól 2006-ig, külsősként a C·E·T (Central European Time) című havi periodika kritikai rovatszerkesztője és állandó kritikai esszéistája voltam. Székely Magda és Mezei András halála után engem választottak főszerkesztőnek öt szám erejéig. Ezután a folyóirat támogatottság híján megszűnt. Világlexikonokban vannak szócikkeim. Bécs, London, Cambridge, Dublin, New York. Kétszer szerepeltem elbeszélésekkel a Körképben, egyszer az Év esszéi című antológiában. Az irodalom mindhárom műnemében, valamennyi műfajában jelentek meg írásaim. 1976. óta publikálok. Vers, novella, regény, esszé, dráma, hangjáték, film. A többi? A nagy “súgások” égi birodalmában.
2007-ben, mikor a harangok Rómába mentek, infarktus-roncsolta szívemből, az alsó falból fölkaptak egy darabkát, mely nem lüktet többé, de hitem szerint ott lebeg valahol a Cappella Sistina fölött, míg egyszer talán végleg megpihen Michelangelo Utolsó ítélet című hatalmas freskóján az üdvözültek között. Megmarad ennyi belőlem?
Az utóbbi tizenöt évben már én tartottam előadásokat a Szabadegyetemen, meg ahová csak hívtak – többek közt Stockholm -, igyekezvén életben tartani a fölülmúlhatatlan modern magyar költészetet, több mint ötven költővel illusztrálva.
A művészet szakrális és csupa szenvedés.
A szeretet fontosabb mint a mű, illetve az a mű fontos – ami szeretet. Részvéttel próbálok szeretni. Ólomnehéz. Terhétől sok ember összeroppan. Szerelmem, szeretetem, bűntudatom, halottjaimba-olvadásom, halál- félelmem és szorongásom – “csillapíthatatlanságom” (Wutka Tamás) — szenvedélyes. Predesztinált sorsom ellenére nem nehéz jónak és gyöngének maradnom. Kosztolányival szólva nem vagyok különb, csak különböző.
Éjjeli szekrényemen Leibniz Metafizikája és Szent Ágoston Fiatalkori párbeszédek-jei várnak rám. Közben azon rágódom, hogy az általam húsz év alatt kiharcolt Pilinszky János köz és a Cukor utca sarkán legyen végre a költőről szobor, büszt, mindegy.
Az egész élet egyetlen nagy olvasás. Amikor az utolsó könyvet is becsukjuk és visszahelyezzük a polcra, az a halál.
(2017)
Illusztráció: Önszócikk
Ezek is érdekelhetik!
Jámborné Balog Tünde: Önszócikk+ →
Sárközi László: Önszócikk →
Lajtos Nóra: Önszócikk →
