Pergel Ferenc: Gyógyulás
*
Pergel Ferenc 1932-ben született Pusztaszabolcson. Érettségi után, 1952-ben felvételt nyert a Színház és Filmművészeti Főiskolára, dramaturg szakra, ahol egy évig tanult, majd – mivel érdeklődése az irodalomtudomány irányába fordult – az ELTE Nyelv és Irodalomtudomány karának újságíró szakján folytatta tanulmányait. Itt a Toll c. újság munkatársa volt, 1956 október 26. és november 2. között pedig az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság tagja. December 11-én letartóztatták. 1957-től 1964-ig fizikai munkásként dolgozott (a szerszámgyárban szerzett tapasztalatai szolgáltak a Hajnali harangszó c. novellájának alapjául; a novellát 1972-ben közölte a Vigilia két részben, némileg rövidített formában, a végét kihagyva (I. rész: ⇒, II. rész: ⇒). Tanulmányait 1964-től folytathatta, immár a magyar szakon. 1964 és 1968 között gyermekotthonokban volt nevelő (a Béke Nevelőotthonban eltöltött évek tapasztalatait A beduin c. novellában összegezte: ⇒).
Irodalmárként fő kutatási területe a második világháború alatti magyar irodalom története volt. Szakdolgozatának témájául Örley István életét és munkásságát választotta, az államvizsgát 1967-ben tette le. 1968-ban szerkesztésében és utószavával jelent meg A Flocsek bukása c. kötet. 1969-től az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa. 1971-ben védte meg doktori disszertációját, melynek címe: Magyar Csillag és kora, 1941-1944. Dokumentumtanulmány a magyar szellemi ellenállás történetéből.
Kutatásait romló egészségügyi állapota ellenére is tovább folytatta. „(…) a Vigilia lapjain Pergel Ferenc méltatta a Magyar Csillag jelentőségét a szellemi ellenállásban, folyik a Petőfi Múzeum anyaggyűjtése hangszalagon, lemezen, kéziratokban, megmozdult a Magyar Rádió is, csatlakozott e történelmi fölméréshez” – írta Cs. Szabó László 1977-ben a Két tükör közt c. könyvében. Pályáját 1979-ben bekövetkezett öngyilkossága zárta le.
A Gyógyulás című elbeszélés az író hagyatékából került elő, 1972-es keltezéssel.
P. Gulyás Márton
Pergel Ferenc
Gyógyulás
I.
Az író börtönben ült, pontosabban álldogált és sétált jobbára, a magánzárkában. Hat lépés előre, fordulás, hat lépés vissza. Amikor elszédült, leült a priccsre. A szabály úgy szólt, hogy üljön az ajtóval szemben, kezét rakja a térdére. Így nem látott mást, mint a kátrányos vasajtót az etetőnyílással meg a kukucskálóval. S látta a halvány, fehér vonalkákat, amelyeket faldarabkákkal húzogatott, a napok múlását jelölendő.
Napokra hetek, hetekre hónapok sorakoztak az ajtón, és ő csak nézegette a málladozó vonalkákat, hallgatta a surranó smasszerlépteket, méregette a cella hosszát, bámult fel a rácsos, dróthálós ablakra, azon túl a rongyos téli égdarabra, minden vágyakozás nélkül.
Kihallgatták, megpofozták többször, aztán visszavezették a cellájába. Sétált és ücsörgött tovább. Már jócskán a télbe fordult az idő, fűtés meg nem volt ezen a télen, még ebben a rangos börtönben sem. A kihallgatók szobáját fűtötték, de ez neki semmit nem jelentett. Ő a cellában lehúzta fűző-nélküli cipőjét, és jéghideg kezével melengette a szétmállott zokniból kikandikáló lábujjait. Aztán szakadozott kabátjába bugyolálta kezét-lábát, bár a háta fázott, mégis enyhülést érzett a dermedt végtagokban.
S nem gondolt semmire. Illetve, arra vágyott, hogy ne legyen hideg, meg szeretett volna rágyújtani. Más élvezetet nem kívánt.
Fekete meg italok eszébe se jutottak. Minek élénkíteni az agyát? Úgy sem tudna semmi okosat kisütni.
Azt sem tudta, nem értette, hogy mit akarnak tőle. Bár számított a kihallgatásokra, kíváncsi volt, de a hideget, meg a ciginélküliséget nem vette számításba. És ez a két dolog kínozta legjobban.
Kaphatott volna ugyan naponta öt kincstári cigit meg olvasnivalót, de kihallgatója eltiltotta tőle. Büntetésből, mert nem úgy mondta a válaszokat, ahogy azok a kihallgató fejében készen voltak. Tehát semmije sem volt, csak a hideg, meg a gyötrelmes cigiéhség.
Második hónapja rovogatta az utat a cellában, amikor egy reggel új fegyőr kukucskált be az ablakon. Vigyorgott, ráncai szétszaladtak, megőszült hitlerbajusza mozgott. Ennyit jegyzett meg magának. Aztán nem törődött vele. Délután azonban akarva-akaratlanul észre kellett vennie, mert könyvtári könyveket tett az etetőnyílásba: Móricz, Dosztojevszkij, Passuth, Rákosi Mátyás könyvei, vegyesen.
– Válassz, zsivány! – invitálta barátságosan a szemlélődő rabot.
Az író habozott. A smasszer sürgette, mondván, hogy más zsiványok is várják az abrakot.
Így kezdődött kapcsolatuk. Eleinte ennyiben is maradt. Minden tilalom ellenére, a börtönőr könyvet adott a rabnak.
S amikor látta a rongyba-kabátba bugyolált melegedését, valahonnan egy rossz pokrócot kerített és azt bedobta a cellába. Egy hét telhetett el ebben az ideálissá vált állapotban.
Az író a könyvekből sok mindent megtudott a betűk átszurkálása, beceruzárása révén; a borítók felfeszített kartonjai közé meg üzeneteket és dátumokat, neveket jelöltek be más rabok.
Eddig a szokásos börtönéletből kimaradt. Nem volt kedve a fal kopogtatásával hírt adni magáról. Bár a szomszéd és a felső cellák lakói híradásait hallotta, nem figyelt rájuk. Most azonban elsilabizálgatott egy-egy nehezebb, rejtjeles üzeneten, Halálítéletek, utolsó üzenetek, új és régi keletű bejegyzések kerültek hozzá. Ő nem üzent. Hozzátartozói nem voltak. Barátai meg nem olyan körből kerültek ki, akik vállaltak is volna valamit. Nők nevei, lakcímek villantak fel a fejében, de ezeket is elfelejtette.
Egyedül volt. Itt is meg kint is.
Magányát azonban hamarosan megzavarta a smasszer. Csendes délután volt. Kinyitotta az ajtót, tábori széket tett a küszöbön kívülre. Letelepedett. Az író felugrott és az ajtóhoz ment. A pokróctól nehezen mozgott.
– Menj a helyedre, zsivány! – vakkantott az őr.
Az író leült a priccs sarkára.
– Mesélj valamit, te zsivány! Te író vagy. Mesélj regényt nekem.
Parancs volt ez, nem vad, de határozott, megtagadhatatlan. A szó értelmét furcsán hangsúlyozta a homályban ülő, pufajkás, szűrcsizmás, géppisztolyos ember.
Az író nézte ezt a tudatos, célszerű alakot. És gondolt valamit.
– Nem megy. Cigi nélkül nem megy. Írni sem tudtam csak úgy, ha égett a cigim.
A fegyőr egy cigarettát kotort elő a zsebéből. Meggyújtotta és odadobta az író ölébe.
Az író szédült az első szippantásoktól. Füstös messzeségből hallotta az őr hangját.
– Olvastam egy író könyvét, akit Faragó Lászlónak hívtak. Igaz, jó magyar könyv. Tudom, hogy kint te vagy az a Faragó, de itt te is zsivány vagy. A zsiványoknak pediglen nincs nevük, csak számuk. Egy-per-három vagy és nem Faragó művész úr. Értjük, ugye?
Az egy-per-hármas szédülő fejjel bólogatott.
– Csak a miheztartás végett mondtam. Most pedig jöjjön a regény, te zsivány. De jó legyen ám, mint annak a Faragónak a könyve, olyan jó magyar.
Faragó László író, az egy-per-hármas zsivány fújta a füstöt, a nikotinéhes tüdő boldogan adagolta a mérget a vérbe, agya azonban tisztult és mesélni kezdett. Gyerekkorát, a cselédsorsot mondta, meg azt, hogy árva lett. Így került Pestre a keresztanyjához, aki masszírozónő volt. Büszkén mesélte, hogy ő is megtanult masszírozni.
– Várj csak, te zsivány – szakította félbe a mesét az őr. – Te tudsz masszírozni?
Az író büszke volt erre a tudományára. Igaz, hogy jobbára csak a nőkön alkalmazta ezt, de ismerősei, olvasói is számontartották mint olyant, amit illik tudni, Faragóról, az íróról. Volt, aki csak így tartotta nyilván, könyvét soha nem is vette a kezébe.
Büszkén, öntudatosan igenelt az őr kérdésére is. És megállt a szóval, várt. De a smasszer intett:
– Folytasd!
A második folytatás éjjel következett. Takarodó után a fegyőr letelepedett az ajtóban, a tábori székre. Fegyverét is letette. Nyögdécselve lehúzta a csizmáját.
– Hajtsd össze a pokrócot, és tedd a küszöbre, ülj rá!
Faragó nézte a fegyőr meztelen lábát, amely büdös volt, kiütéses és maszatosan piszkos az izzadságtól.
– Na, mit bámulsz? – mordult rá a fegyőr. De az író nem mozdult. A fegyőr pufajkájában kotorászott. Egy doboz Kossuth cigarettát vett elő. Feldobta a levegőbe, elkapta.
– Ez a tied. Amíg mesélsz, masszírozol!
Hangja, viselkedése tudatos, kiszámított volt. Faragó László logikusnak is tartotta a kérést, illetve: a parancsot. Csak a praktikussága lepte meg. De aztán nem sokat gondolkodott. Nem is volt mit meggondolni. Könyv, cigi, meleg. Még az agyát is mozgathatja. Ír. Ellenőrzi, hogy jó-e a történet?
Mesélt és masszírozott. Ölében a rothadásnak indult bűzlő lábbal, fújta a füstöt.
– Jaj, de jó, de jó kezed van, te zsivány – nyögdécselte kéjérzés szülte hangon a fegyőr.
Később, fogvatartásának harmadik hónapjában a könyves-cigis smasszer szabadságra ment. Egy fiatal, suhanc-fegyőr vasárnap este néhány, neki nem tetsző magánzárkást alaposan megvert. Miért-miért nem, Faragó sem tetszett neki. Őt is rugdalni kezdte, mert nem állt rendesen fel, és amikor WC-re ment, meglökte őt, állítólag. Faragó egy ideig ellenállt. Csak amikor hasba rúgta őt a fegyőr, akkor csuklott össze és terült el a kövön. De még akkor is káromkodott és szidta a smasszert. Az meg ráugrott a fetrengő író hátára és tiporta, csizmája sarkával verte a farát, gerincét. Az író még ekkor sem hallgatott el. Nyöszörögve, de vonyított, és mondta az átkot. Aztán elvesztette eszméletét.
Nem vitték kórházba. A cellában kínlódott, gyógyult. Amikor már járt, az orvosi rendelőbe, a második emeletre kísérték kezelésre. Aztán ez is elmúlt. (Egészséges soha nem lett, de úgy viselkedett, mintha semmi baja nem lenne. Különösen ölelkezés közben nyilait a gerince, de ezt csak később tudta meg, s ezen nem segített az sem, hogy a háttipró legényt “törvénysértésért” elítélték két évre.)
Egyelőre folytatta az idillikus életet. Most még hálásabb lett a fegyőrnek, mert az betegsége idején anyáskodva ápolta, ha tehette. Még magyarabb meséket szerzett neki. Csillogott az öregedő magyar szeme. Néha az őr is mesélt. Inkább a lábával összefüggő történeteket mondott el életéből. Így kitűnt, hogy a fegyőr is mezőgazdasági cseléd volt, mint az író apja, béres, egy grófi birtokon. Katona lett, bezupált, Jutas, front, fogság, rang az új hadseregben, végül a fegyőrség. Mindig talpon, mindig menni – ezt bizonyították az eltorzult, agyongyötört, visszértágulásos lábak.
Egész jól megvoltak. Már-már unalmas, kispolgári jólét lengte körül a cellát. Nem is történt semmi, csak az, hogy egyik éjjel a fegyőr nem adta oda sem az otthonról hozott könyveket, sem a cigit. Mindent maga mellé rakott a kőre. Faragó elhelyezkedett a pokrócon. Nyúlt a lábért. A smasszer azonban intett neki, hogy várjon. Faragó várt. A smasszer kibontott egy százas doboz Kossuth-cigarettát. Egyetlen darabot vett ki csak belőle. Azt rátette a lábára, úgy, hogy a nagyujj és a mellette levő ujj vájatába került. Így nyújtotta a lábát az írónak. Az nem értette. Illetve: nagyon is jól értette és nem lepte meg a dolog. Talán várt is valami hasonlót. Mégis úgy tett, hogy nem érti, hogy mit akar a smasszer. Az nem hagyott kétséget szándéka felől.
– Hadd lám, a szád is olyan ügyes, mint a kezed, te zsivány? Vedd el a száddal – biztatta.
Az egy-per-hármas nem vette el. A smasszer elment.
Éjjel többször próbálkozott. Kinyitotta a kisablakot, benyújtogatta a könyvet, a százas doboz cigit. De az író nem mozdult. Feküdt a regula szerint: szemben az ajtóval, keze teljes hosszúságában a pokrócon. Mereven farkasszemet nézett az éjjel-nappal égő százas villanykörtével, amely az ajtó felett a falnyílásban volt drótrács mögött. Le-lehunyta a szemét, de nem aludt ezen az éjszakán. A következő éjjel ez megbosszulta magát, mert akkor mélyen aludt és álmában eltért a szabálytól. Hol elfordult az ajtótól és a villanytól, hol betakarta a fejét a pokróccal. Minden ellenőrzéskor feldörömbölte őt a fegyőr. Végül már a folyosón lévő cellák foglyai is felébredtek és kiáltoztak, nem szépeket, az egy-per-hármasra. Végül a fegyőr felállította, a falhoz küldte. Így lett lassan csend, és reggel.
A könyves-cigis fegyőr szolgálata alatt sem változott a helyzete az írónak. Csak annyival különbözött a többitől, hogy ahányszor felzörgette őt a smasszer, annyiszor mutatott be neki valami könyvet, vagy cigit. A főjelenet este ismétlődött: ajtónyitás, csizmalehúzás, meg a cigi felkínálása. Az író válasza: visszautasította a cigit, a könyvet, kivágta a melegítésre adott pokrócot. Megint sétált, ült szabály szerint. És fázott, meg kívánta a cigit, meg mindig álmos volt. Egyik este – lesz, ami lesz alapon – a hivatalos takarodó előtt a pokróc alá bújt. Ellenőrzéskor az ügyeletes fegyőr és a folyosós nyitotta az ajtót. Faragó nem aludt. Látni vélte a megütközött arcokat.
– Ez a dög megint a pokróc alatt van. – Cifrát káromkodott. – Elveszem tőle a pokrócot – ez az ügyeletes hangja volt.
– Hagyd a fenébe. Egy-két nap múlva megszabadulunk tőle – így a folyosós.
– Mi az, szabadul?
– Ühüm. Örökre. Már megvan a kötele.
Röhögés, ajtócsapás, zárcsikorgás: elmentek.
Csend lett.
Faragó kibújt a pokróc alól. Megnézte, hogy tényleg elmentek-e? Nem volt senki a cellában. A kukucskáló lemeze is a helyén volt. Tehát nem ugratás volt, hogy majd lássák: mit tesz, ha megtudja, hogy felkötik őt. Visszafeküdt. Szóval vége, megölik. Nagyon rendesek ezek a smasszerok, hogy ennek örömére aludni engedik. Igazán nagyon jó dolog aludni. Majd azt kéri utolsó kívánságként, hogy közöljék sírig tartó háláját ezzel a két rendes emberrel. Homályos, álomütötte agyában azonban megfordult a gondolat, hogy ezt nem lehet, mert akkor megbüntetik ezeket a jó embereket, pedig igazán hálás nekik. Ezen aztán el is aludt.
Másnap, harmadnap várta, hogy viszik. Le nem vitték, csak kihallgatásra. Valami lényegtelen szembesítés volt. A civil, amikor ránézett, megrázta a fejét, hogy nem ez volt. És visszaküldték a cellába. A folyosón csak ketten voltak: ő és a kísérő. Már odamenet megpillantott egy testes csikket a fal mellett.
Visszaúton lehajolt, – engedéllyel – hogy megigazítsa a zokniját. Gyorsan a csikkért kapott. A kísérő csizmaorra jelent meg ebben a pillanatban a csikk fölött. A kezére lépett. Az író felnézett, a kísérő meg le.
Röhögött.
Úgy egy hét után, este, amikor elcsendesedett minden, ismét megjelent a smasszer. Köteg könyv, pokróc, s a két lábujj közé helyezett Kossuth. Nem szólt. Az író sem, csak nagyot nyelt. Lehajolt, visszatartotta a lélegzetét. A láb közelében lehunyta a szemét, arcával nekiütközött, de a cigit nem érte el. Mellé nyúlt.
– Nyitott szemmel kell azt, te zsivány – figyelmeztette őt a smasszer nyájasan.
Az író megfogadta a szót. Nyitott szemmel nyújtotta ajkait a cigiért. El is érte, el is vette csak azt az egyet, először, aztán a többit is, mind a százat. Így ismerkedett meg közelebbről a LÁB-bal, amely ettől kezdve meghatározta életét.
A kivégzés – amit egy este megjósoltak a smasszerek – elmaradt.
Néha kihallgatták, megverték még, mert hallgatott vagy káromkodott, de nem érdekelte semmi, csak a LÁB, és a hozzávaló viszony. Ez lett a kapcsolat számára a világhoz, az országhoz, az emberiséghez. Ez volt a szellem, az élvezet, a jólét: könyv, cigi, melegítő pokróc. A többi, még a sötét zárka is, lényegtelen volt számára.
Egyetlen, valóságos kapcsolata a mindenséggel csak ezen az ekcémás lábon, annak felpüffedt bőrén, öldöklően büdös szagán keresztül történt. Ismerte a kisujjat, a mellette lévőt a bütyökkel, a középsőt a fagyással és furcsa szőrszálával. A nagyujj-fagyásáról volt a legkimerítőbb a tudása. Már a szagról tudta a kapcacserét, a mosást, mindent, még az időjárásról is tájékozódott. A fagyások és bütykök állapotából következtetett erre. Tudott mindent a körmökről és szőrszálakról.
Tudománya félelmetes mértéket öltött volna, ha nem szabadul ki a börtönből. De valaki úgy döntött, hogy ellene nem emelnek vádat. Mehet, vissza a társadalomba, a szabad életbe, csak becsülje meg magát és tartsa a száját, mert baj lesz – ezeket kapta útravalóként.
II.
Már tavasz volt. Faragó László azonban nem törődött az idővel. Ki sem mozdult a lakásából. Üldözési mánia, szorongások, félelem-rohamok – ezt hozta a börtönből. Úgy látta, hogy bent a börtönben jobb volt. Volt valami, amihez kötődött, és volt, amit várt. Várni lehetett a kihallgatást, a smasszert, a cigit, a könyvet, a reggelit, az ebédet, a vacsorát és még sok mindent. Megmondták mit szabad, mit nem. De most nem tudott mihez kezdeni. Néha alaposan leitta magát, aztán gyakrabban. Egyszer egy vidéki szállodában öngyilkos akart lenni. Az ereit metszette fel borotvapengével. Nem mű-öngyilkosság volt az, nem az elszánáson múlt, hogy túlélte, úgy esett össze, hogy a karja behajlott. Így lassabban vérzett. Később magához tért, hányhatnékja volt. A WC-csésze előtt újra elájult, de a karját feje alá tette. Így újra csak elszorította a vérzést. A sikertelenség fő oka azonban járatlanságában keresendő. Nem tudta, hogy az ereket nem metszik fel pengével, akik igazán meg akarnak halni. A penge elferdül, a penge nem vágja el az inakat. Egyáltalán: pengével undorító dolog az ilyesmi, hasonlít a rossz mészáros disznóöléséhez, egy bugylibicskával. Később tudta meg, hogy erre a célra, a legalkalmasabb szerszám a borotvakés. De akkor már nem akart ilyen módon eltűnni az életből.
Orvoshoz, ideggyógyászhoz járt. Kezeltette magát. Írt is néha. És amikor eljött a letartóztatásának évfordulója – az orvos tanácsára – bevonult az idegosztályra. Gyógyszerekkel, elektrosokkolással, lelki masszázzsal igyekezett visszaszorítani az előtolakodó élményeket. Nem sokat használt neki az egész. Az az élmény, amit magával hozott a börtönből, megült benne. Rothadt volt, mint a szülés előtt maghalt csecsemő a méhben. Napvilágra nem került, csak bomlott bent, és – mérgezte az ép szerveket.
Látta ezt orvosa is. Vallani nem vallott erről az író, de több évi kezelés után világossá vált mindkettőjük előtt: ezt ki kell írni, mert rámegy az ember. Esze, fizikuma felemésztődik a takargatott-bomlott-élmény hulla-mérgében. Amikor újra bevonult bérelt különszobájába az idegosztályra, teljes felszereléssel jelent meg: írógép, kávéfőző, géppapír.
Az orvossal megállapodott, hogy semmi gyógyszert nem szed. Most éppen a józanságnak kell feltörnie, és nem az emlékek elaltatása a cél. Még idétlen viccet is megengedett magának arról, hogy tulajdonképpen most bolond, mert minden írás abnormális dolog. Így valójában méltó helyen van.
Ez több szempontból is igaz volt. A különszoba ablakán rács, a folyosóról ki nem mehetett, mert zárt osztályon volt. Minden szabályosan zajlott. Ébresztés, reggeli, még a fürdetés is felügyelet mellett történt. Ápoló volt a nyomukban, vigyáztak rájuk.
Egész délután, este aludt. Átaludta az ápolóváltást is. Nem is nagyon érdekelte, hogy ki van éjjel. A nappalosok leviziteltek nála, elvitték a húsz-harminc forint borravalót.
Cserében megveregették a vállát és biztosították, hogy vigyáznak rá, békében hagyják.
Éjfél körül ébredt. Fohászkodott, nézelődött. Mielőtt lefeküdt előkészítette az írógépet. Bekészítette a feketét, csak be kellett kapcsolnia a főzőt. Ébredéskor ezen a nagy előkészületen tűnődött. Nem bízott a sikerben. De mivel szeretett mindent ígéretéhez híven megtenni, felugrott az ágyról. Kávét főzött, megmosdott.
A börtöncellát idézte, meg a smasszert. Itta a feketét, egyik cigit a másikról gyújtotta meg, és azt gondolta, hogy soha nem fogja megírni a LÁB-at.
Mégis, koncentrált, hívta a könyveket, a lábat, és a LÁB-at. Talán a cigi íze segítette – vagy az akaraterő –, előtte volt a cella, az ajtó, a küszöb. A láb ezen benyúlt és megnőtt félszobányi LÁB-bá. A hegek és az élő ekcéma-sebek, meg a bőrgombák tenyérnyiek lettek. A szőrszálak vesszőnyire nyúltak és hajladoztak a leheletétől. A LÁB-bal együtt a rothadás szaga is ellepte a szobát. Ettől hányhatnékja támadt. Ablakot nyitott, de az undor nem múlt el. Öklendezve indult a WC-be.
A hosszú, széles folyosón, csak a kórtermek előtt, az éjszakai lámpák adtak tompított fényt. Hang nem hallatszott, csak a szomszéd folyosón lévő elmeosztályról. Eszelős kiáltás, sóhajtás, nyöszörgés: mind megszokott már. Az évek megismertették vele a hangok tulajdonosait is. Most nem is figyelt rájuk, hanem gyors, csendes lépésekkel surrant a folyosón.
A félhomályban és az őrültek kísérteties hangzavarában kísérte a LÁB. A levegőben lógva úszott, hol előtte, hol mögötte. Szinte érezte a LÁB várakozását, hogy nyúljon érte, hogy megfogja a bokát, kitapintsa az inakat, izmokat. Vele úszott a szag is, de ez elkeveredett az elmeosztályról áttóduló emberi ürülék szagával, amit nem tudtak eltüntetni soha, mert nem egy beteg végezte el dolgát ott, ahol rájött a szükség.
Ment a folyosón, ment a LÁB-bal. Már el is felejtette, hogy WC-re indult Nyúlt a bokáért. Érezte a bőrt és hallotta a hangot is
– Jaj, de jó kezed van, te zsivány, de jó kezed van.
Az éjszakai ápoló szobájából erős fénykéve csapódott ki és állta útját De nem ment el a LÁB és nem szűnt meg a szag. A hangot is újra hallotta. Örült annak, hogy így merte és tudta a maga előtt is tagadott emléket felidézni. Büszke volt az emlékezetére, meg is dicsérte magában. Mégis, lazítani akart. Nem kell ez az öldöklő naturalizmus. A fény lassan észre térítette.
A LÁB eltűnt előle. Újra gratulált agyának. Már indult a dolgára, átlépte a fénycsóvát, amikor a hang a háta mögül kúszott utána.
– Jaj, de jó, de jó kezed van te zsivány – dörmögte a smasszer hangja.
Az író csak állt, a hang meg csak szállt, kavargott a folyosón. Érezte, hogy sörte haja lassan meredezik. Keze szárán, egész testén lúdbőr bizsergett. Beleszagolt a levegőbe. A gyógyszer és az áporodottság bűzén át is kiszűrte a láb szagát. Nem mert mozdulni. Újra és újra parancsot adott agyának, hogy múljon el a hang meg a szag. A szemét már meggyőzte. Látta a homályos folyosót. Üres. Az ajtók felett a gyenge fényű lámpák. Ezek világánál látta a folyosó kockaköveinek illeszkedését, és az illeszkedés messze futó vonalait is jól kivette. A vonalak az üveges ajtóba ütköztek, amely mindig zárva volt, csak orvosoknak és ügyeletes ápolóknak van hozzá kulcsuk. Minden rendben volt. Nagy lélegzetet vett. Nézett előre, hátra. Sikerült. Se LÁB, se hang, se szag nem volt. Újra eszébe jutott a WC. Már indult is.
– Csak nyomkodd te zsivány – szállt újra a hang.
Gyorsan döntött. Nem fog itt magának megőrülni. Bemegy az ápolóhoz. Megfordult. Pár határozott lépés vissza és máris ott állt az ajtóban.
A félszakra nyitott ajtón jobbra lehetett látni. Ott asztal állt székkel. Az asztalon állólámpa. Az asztal mellett mérleg és gyógyszeres kocsi. A lámpa fényét letompították. Tudta, hogy balra egy öreg, foszladozó fotel állt. Ebben szunyókált az éjszakás. Most is ott kellett lennie. Hirtelen eszébe ötlött, hogy nem is tudja, ki az éjszakás. Átaludta a váltást. Na, legalább ezen is átesik. A maga pénzét ez is megkapja, aztán kész. Még örült is ennek az új gondolatnak, mert lám, megszabadította agyát a kényszerképzettől. Csak az az észbontással határos koncentráció zavarta meg.
Pihent, már-már nyugodt volt, ahogy ott állt az ajtóban, s még mindig az éjszakás kilétén gondolkodott. Semmi sem zavarta, csak a szag.
– Jaj, de jó, de jó kezed van, te, zsivány!
A füléből, az orrából indult el egyszerre az inger. A sarokba pillantott. A szeme is azt látta, amit az orr és a fül idézett: a félhomályban ott ült a smasszer a fotelban, előtte, igen, látta, nem kétséges, előtte ő, az író ült és masszírozta a lábát. És látta a gombákat, a rothadást, érezte az izmokat, a bütyköket. És, ami eszét vette: mindketten kórházi ruhában voltak. A smasszer fehér köpenyben, ő meg a kórház csíkos, elegáns házikabát-féle köpenyében ült egy kis sámlin.
Felemelt kézzel el akarta nyomni a képet. Hátrált. Néhány lépést tett így. A falat tapogatta. Még ezt valóságosnak gondolta. Hideg, olajos, sima volt. Aztán futott a szobájába. Magára csukta az ajtót. Meggyújtotta a nagyvillanyt. Reszketve megállt a szoba közepén. Kereste a képet itt is, amit az előbb látott. Semmi nem volt abból. Csak a szíve lökött nagyokat a mellében, és érezte, hogy halántékán pattanásig feszültek az erek.
III.
Ha hisz valamiben, akkor imádkozik, vagy valami hasonlót kezd. De nem hitt. Remegett. A mosdóban vizelt. Leöblítette, aztán belehányt. Amíg öklendezett, a szemét meregette. Mindent látott normálisan. És a kép nem jött a szeme elé. Teljesen helyhez kötött volt. Agyában élt csak úgy, ahogy az ápolószobában látta.
Az ablakhoz ment. A rácshoz szorította égő, lüktető homlokát. A cella emlékét hordó mozdulattal fordult és járkálni kezdett, fel-alá. Fütyülni próbált, hogy hangot halljon. Álla, arcizmai úgy reszkettek, hogy csak idétlen – savanyú almaevés utáni – hang jött ki összecsücsörített ajkai közül. Nem tudott mihez kezdeni.
– Megőrültem. Kétségtelen, hogy elvesztettem az eszem – dörmögte. Reménytelenül ült az asztalhoz, és az üres írógéppapírra bámult.
Hirtelen kilökte maga alól a széket, és az ablakhoz ugrott, két nagy lépéssel. A rácshoz szorította az arcát. Kint, a kerten túl utca, lámpák. Emlékezetébe idézte, hogy hánynak kell lennie. Aztán megszámolta. Egyezett az emlékkel. Hat lámpát himbált a szél. Forgalom semmi. Csak a kazánház tetején csattan néha a kátránypapír. Ellépett az ablaktól. Csak egy fél lépést, hogy a friss levegő érje. A hallását próbálta. Fütyült. Az ötödik szimfóniát kaparta elő reszkető emlékezetéből. Figyelte a hangokat. Nem azokat, amelyek bentről indultak, hanem amelyek a fütty nyomán a fülébe jutottak. Amennyire meg tudta állapítani teljesen jól fogta fel a kieresztett hangsort. Észrevette, hogy a harmadik ütem teljesen hamis. Aztán dúdolt. Valami népdalt szűrt ki a torkán. Figyelt. Ez is rendben volt.
Leült az ágyra. Cigarettára gyújtott. A cigi parazsába nézett. A parázzsal karikákat rajzolt a levegőben. Aztán krikszkrakszokat. Szippantott egy nagyot. Kifújta a füstöt és a levegőbe szagolt. Dohány és arcszesz-, meg kávéillat szívódott be az orrába. Az ablakhoz ment és kiszagolt. A hideg levegő szinte összeragasztotta az orrcimpáit. – Több lehet tíz foknál a hideg – ezt gondolta.
Eddig csak figyelt. Eleinte egyszerre akart mindent ellenőrizni magán. S most, hogy tempósan, fegyelmezetten meggyőződött arról, hogy érzékei épek, csak állt az ablaknál. A homlokcsont mögött még mindig az előző mozdulatok, benyomások vonulnak el.
Azt gondolta, hogy ő normális. Bár félt ettől, mert minden bolond épeszűnek tartja magát. De ennyire pontosan még nem figyelte meg érzékszerveinek reagálását az ingerekre, és nem ellenőrizte magát, hogy az agya valóban a gondolkodás szabályai szerint dolgoz-e fel minden befutó ingert.
– Akkor meg mi volt ez? – szólt hangosan, ideges, rekedt hangon. Nem akarta elhinni, hogy ennyire az emlékek, a régi börtönélmények hatása alá került. Nem, valami nincs rendben. Ha ő normális, akkor az agya tréfálta meg különösképpen. Ha pedig nem normális, akkor is az agya játszott vele. Eddig mindent rendben is talált. De megakadt. Mert mi van akkor, ha a tapasztaltak igazak, léteznek? Itt, tőle pár lépésre ül a smasszer és ő masszírozza a lábát. Akkor mi van? Nem igaz az egész? Nem látott semmit, csak a képzelete játszott vele? De ő igenis látott mindent. Ehhez ragaszkodott. Csak megint megállt. Veszélyes dolog éjjel, a bolondokházában ragaszkodni az ilyen élményhez. Ez már kész őrület. Igaza volt, hogy egy évtizedig nem mert a témához nyúlni, nem akarta megírni. Persze, ezekkel a bölcsességekkel nincs eldöntve a kérdés: mi is a valóság, itt, a szomszédban?
Nem mert mozdulni, pedig a természetes ösztön már emelte a lábát, és előre furakodott egy gondolat: megnézem. De nem olyan egyszerű ez. Mert ha látja újra a képet, akkor ő bolond. Ha nem látja, akkor az előbb volt bolond, és nem tudni, mikor lesznek újra ilyen kényszerképzetei arról, amit ír, legyen az bármi.
De ebben a bizonytalanságban nem maradhatott. Újra érezte, hogy a haja meredezik az ég felé és testében borzongás szaladgál mindegyik lehetőségtől. Azt azonban eldöntötte, hogy kórházban van, és itt ilyen képet nem láthatott, pláne úgy, hogy ő ott ült a smasszer lábánál, de ugyanakkor itt is van, sőt, az előbb az ápolószoba ajtajában állt és figyelte, hogy hogyan masszírozza a smasszert. Nem, így nem lehet! Ki kell menni! Legyen, ami lesz.
Máris indult a folyosóra. Még menet közben is ellenőrizte magát. Az ajtóból balra kell fordulni. Arra fordult. A folyosó jobb oldalán vannak a kórtermek. Ott voltak. Az ő oldalán először a vizsgáló, aztán a tálaló következik. Így volt. Mindent a helyén talált. Na, most jön az ápolói szoba. A lendülettel, ahogy eddig lépett, ment egyenesen a fénynyalábnak. Pattanásig feszülő izmokkal és idegekkel lépett az ajtóhoz.
Nem lépett be. Megmerevedett, görcsösen kapaszkodott a szárfába. Lazított. Az izmait és az idegeit is normális állapotba akarta hozni. Hang se hallatszott, szag sem érződött. Még egyszer körbenézett. Jobbra a WC-ből valaki kilépett. Balra senki, csak a lámpák félhomálya. Mögötte senki. Aztán belépett az ápoló szobájába. Egyenesen a bal sarokba nézett. A fotelben – a fejét félrebillentve, fehér ápolói köpenyben, rajta a kórház pecsétje – aludt a smasszer. Lába egy széken, cipője mellette.
Az íróasztalhoz ugrott. Felemelte a lámpa bádogernyőjét. Az alvó arcába világított. Semmi kétség, gondolta, semmi, kétség, a smasszer. Ez a smasszer. Akkor pedig ő nem a kórházban van, hanem a börtönben. Csak aludt, álmodta, hogy kint is járt és szabadon élt. A LÁB mindig is vele volt. Ők együtt lesznek örökkön örökké.
A smasszer pislogott. Olyan gyengéd pillantással méregette az írót, mint nagyon kedves, szeretett hozzátartozót néz az ember. Lassan a zsebébe nyúlt. Elővette a cigit. Ráhelyezte a lábujjára.
– Gyere gyorsan, gyere te zsivány – ennyit mondott csak,
Az író most már végkép meggyőzte magát, hogy ez a valóság, és mindent, a gyógyulást, az írást, a börtön óta eltelt tíz évet, mindent csak álmodott. Ez az igazi valóság: a LÁB, a smasszer lába, meg a cigije és a masszírozás. Megkönnyebbült sóhajjal hajolt a cigiért. Elvette a szájával. Rágyújtott, ölébe vette a lábat és masszírozta- A smasszer jól ismert megszokott hangján szólt:
– De jó, de jó kezed van, te zsivány!
Boldogan, bár zavaros érzéssel bólogatott. Igen, ez a valóság. Már biztos volt, hogy álmodott, és álmában majdnem megbolondult. Tudathasadás. – Szép dolog lenne itt a börtönben – gondolta, és ügyes ujjaival kitapogatta az agyongyötört lábszárizmokat.
IV.
Másnap délelőtt, vizitkor, nagyon feldúltnak találta a főorvos. Az író kézlegyintéssel mutatott egy üres papírlapot. Ez volt az éjjel. Nem is figyelt arra, amit az orvos mondott. Gyógyszereket kért. Dupla hibernál adaggal kezdte. Délután az egyik gyógyszerelvonós beteg meglátogatta. Tőle is kapott valamit. Ezek mindig hozzájutottak gyógyszerhez. Így, szédülve csak feküdt, félbódultan. Este erős altatót kapott. Nem is emlékezett arra, hogy elaludt.
Éjfél után ébredt. Összerezzent. Későn van, ez szaladt át a fején. Gyorsan magára kapta a köpenyt és elindult. Kicsi korában, ha elkésett az iskolából, akkor izgult így. Ment, masszírozott, és életen túli, életen kívüli életet élt. Nappal a legteljesebb bódulatban teltek az órák. Gondolat nem gyötörte. Valami néha átsuhant az agyán, valami, ami akarat lett volna, emlék, egy álom, vagy egy régi élmény, de nem tudta megfogni. Ahogy jött, úgy el is suhant a gondolat. Néha nézte a lázlapot, de aztán elvétette a cserét. Nem volt idő, nem volt mérték, csak a LÁB.
A helyzetét nem tudta magában tisztázni. Nem is akarta. Minek? Az orvosok csóválták a fejüket, sőt a főorvos megkísérelte a beszélgetést is. Nem ment vele semmire. Az író nagyon lényegtelen dolognak tartott mindent. Olyan volt az élete, mint amikor az élmény elkezdődött, régen, nagyon régen. Rács, kötöttség, ápolók vagy smasszerek, már nem volt lényeges. Az orvosok, a kihallgatók szintén elvesztették minőségi különbségüket. Azt mondták, amit neki tenni kellett. És ő tette. Nem is figyelt rájuk. Valamit ezek is akartak, ami számára elérhetetlen és céltalan volt. Szabadulás, gyógyulás? Kik a rabok és kik a betegek? Az ő világa rendben van, nagyjából. Tudja a dolgát és kész. A többit rábízta az egyenruhásokra. Azok mindent tudtak. Rend volt.
Egyedül, egyes-egyedül a LÁB érdekelte. Ez volt az ő munkája. Tudta, hogy ezzel kapcsolódik az emberiséghez, a kötelességhez, az élethez. Neki a LÁB-bal kell foglalkoznia. Ha a LÁB éppen a hátán akar táncolni, mint egyszer régen, akkor nyilván ott táncol, mert a LÁB-nak ereje, tehát joga is van ehhez. És néha éppen ez a jog, a LÁB joga lökött valami indulatot az agyába. De el is múlt gyorsan. Húsz, száz éve csinálta már? Vagy ezer éve? Nem tudta már mikor győzte le a LÁB?
Néha, látogatáskor, volt ugyan egy megfoghatatlan érzése, hogy nem úgy van minden, ahogy ő éli az életet, mert emberek jöttek és beszéltek neki mindenről, ami egy volt életben vagy álmában létezett. De azt nem tudta biztosan, hogy nem álom-e az egész látogatás?
Egyszer látogatáskor kávét ivott. Nem is tudta hány duplát hajtott fel. Egy nő volt nála, aki társaságban menyasszonyának nevezte magát, de hát ez csak blöff volt, de nem tudták kapcsolatukat magyarázni. Ez a nő feljárt most is a lakásába. Rendet rakott, meg hasonlók. Így mondta neki. Meg valami szerződést keresett elő, amire az írónak pénz járt. Szóval egészen otthon volt nála, de hogy mi a fenét keresett itt, nem tudta. Gyorsan el is zavarta. Mielőtt azonban kiment volna, a táskájából egy paksamétát dobott az író ágyára. Ő úgy hagyta, végigfeküdt rajta.
Éjfél után ment a LÁB-hoz, aztán öklendezve hasra vetette magát az ágyon. Fejét lelógatta. Jó volt az átforrósodott agyának az a friss levegő, ami a kövezetről áramlott fel. Nyitott szájjal kapkodta a levegőt. Amikor pedig elmúlt az öklendezés, mozdult, az alatta lévő papírhalmaz zizegett. Zavarta. Leszórta az ágy lábához.
Hason fekve turkált a papírban. Röhögött magában, aztán hangosan is azon, amit olvasott. Egy regény első fejezete volt, és a nő mondott olyant, hogy lejár a szerződés, és ő nem találta a folytatást, nem tudta gépelni. Pedig a regény jó. Így mondta a nő. Akkor írja meg, ha jó, vagy vegye meg, vagy egye meg. Csináljon vele, amit akar, csak neki ne mondjon ilyen ökörségeket, hogy ő irt is valaha valamit. Nem, ő nem írta ezeket a marhaságokat. Társadalom, munka, meg becsület, morál. Marhaság. Az élet értelme, az élet igazsága. Minden egy nagy blöff. Szórta a lapokat és lefordította, hogy ne is lássa a betűket. Fejét továbblógatta a kövezet fölé. Szeme tétován, akarata ellenére betűzgette az utolsó gépelt lap hátulsó oldalán a betűket. Nem emlékezett rá, hogy hogyan kerültek oda a piros tintával irt szavak. Erőltette az agyát. Lenyúlt a papírért, és forgatta a kezében.
Valami derengett, hogy ezt régen, amikor szabad volt, az utolsó szabad perceiben írta, hogy kész legyen a fejezet. S a lap hátsó oldalára, az asztalnál állva nagy piros betűkkel ráírta: A LÁBAT IS LE KELL GYŐZNI!
Ezt szánta a börtönélmény alapgondolatának. S most, itt van világosan, hogy komolyan le akart számolni a LÁB-bal.
Felült. Legyintett. Persze szép dolog, nagyon szép. Felvette a papírt. Igen, ez az, ami valami értelmet adott az eddigi írásának Harc a LÁB ellen. A LÁB-bal nem lehet egy tálból cseresznyézni. De legyőzni sem lehet. Reménytelen.
Kimerült, fáradt volt. Aludni akart, s nem gondolkodni. Eldőlt az ágyon, és átbillent a lebegésbe, a megfoghatatlan szomorúságba, a reménytelen érzések hullámába. Egyedüli megfogható, valóságos élmény és benyomás volt az agyában, a kezében: a LÁB, az izmok, szag és minden nélkül. Egy LÁB terült föléje. A többi minden elérhetetlen, lényegtelen. Ezt gondolta, vagy inkább csak érezte. Ezen aztán el is aludt.
V.
Úgy ébredt, hogy neki valami fontos dolgot kell tennie. Tett is. Nem vette be a gyógyszert. Erre az ápolók hívták az alorvosnőt. Vele összeveszett. Valamire emlékezett az éjszakai gondolatokból, de azt szerette volna, hogy a fejét ne bódítaná a sok gyógyszer. Kávét főzött, sőt, egyik koffeinistától apró, fehér koffeintablettát is kért. Beszedte. Ezzel aztán ki is merült energiája.
Nagyvizitre, amikor barátja, a főorvos érkezett a sleppjével, már ernyedt, enervált volt. A papírokat eltüntette. Üres, udvarias hangon felelgetett a kérdésekre, bocsánatot kért az alorvosnőtől, meg mit tudta, hogy mi mindent mondott. Unta ezeket az embereket. Szépen bevette a gyógyszert, még külön brómot is kapott. Ettől aztán egész nap kábult volt.
Éjjel, ébredés után, mosdás közben érezte, hogy valami fontos, meggondolandó ügye van. Jó lenne végiggondolni. Azt nem tudta, hogy mi az. Még az ajtóban is megállt. Céltalanul bámult vissza a szobába. Hátha megtalálja azt a tárgyat, amihez kötheti azt a gondolatot. Aztán megvonta a vállát és ment. Még az ápolószoba fényében is állt, és hunyorogva pislogott a fényben. Elgondolkodott. Megtapogatta zsebeit. Igen, valami hiányzik. Anélkül, hogy meggondolná mit tesz, visszament szobájába, zsebre vágta a cigijét meg a gyufáját.
A smasszer-ápoló már masszírozásra kész állapotban várta. Az író megállt előtte.
– Gyere már, gyere gyorsan, te zsivány – sürgette egy kicsit türelmetlen hangon.
Az író csak állt. Elővette a zsebéből a cigit. Rágyújtott.
A smasszer arcába fújta a füstöt.
– Nem masszírozok, nekem is van cigim.
A smasszer csak ennyit mondott:
– Na fene. – Gunyoros volt a hangja, ravasz csillogás ült a szemében. Nem is mozdult.
Az író újra fújta a füstöt. Valami lényegeset akart mondani, de mintha meghülyült volna, nem jutott eszébe semmi…
VI.
– Nekem is van cigim – mondta még egyszer. És érezte, tudta: van cigije.
Választ várt. De csak saját hangja visszhangzott. Egyedül volt.
…Ott állt a szobája sarkában a szék előtt. A szék első lábai középen megkoptak. Ettől az észleléstől kiverte a veríték, ina megroggyant. Ágyához vonszolta magát, kimerültén elterült és álomba zuhant…
VII.
Kitisztult a hatalmas mennyiségű gyógyszertől. Hogy minél előbb lábra kapjon, erősítő injekciókat adtak neki. Hátul, a nyakába, vénába, ahogy az orvosok jónak látták. És ő nem tiltakozott. Tűrte a kínzásszámba menő gyógyítást.
Aztán írni kezdett. Megírta a börtönt, a cellát, az ajtót, a lábat, a LÁB-at. Hetekig írta, széttépte, újból kezdte, addig, amíg a befejezéshez nem talált egy mesét. Mert nem boldogult, csak akkor, amikor eldöntötte, hogy mit akar a LÁB-bal. Azt már régen érezte, hogy ezt a történetet csak úgy írhatja meg, ha a végén legyőzi a LÁB-at. Csakhogy nem volt hülye. Tudta, hogy a LÁB-at soha nem tudja legyőzni. Mégis: ragaszkodott ehhez az ötletéhez, és történetet talált ki, a GYŐZELEM történetét. Számolt azzal, hogy ez meseszámba megy, de a mesében is győz a gyengébb, mert erőt ad az igazság.
Ezt hozta fel önmaga védelmére.
(1972.)
Illusztráció: Cella
Ezek is érdekelhetik!
Kiss Benedek: EZ VAGY AZ* →
Hules Béla verseiből →
Németh András: Tanulságeposz →
