Györgyi Csaba: Barokk vihar I. (Nollák)
*
Zeneanyu hazavár
Miután a ripacsok hangos igenjei is vonatra szálltak,
felhívtam egy telefonon a csendvonalat, de foglalt volt.
Tájon át lélegeztetés helyett csak színarany kulcstartóba
karcolt madár a remény, hogy egyszer majd hazaérkezünk.
15
gyönyörű, keserű zendülés
holdig felérő érkezetlenség
belépett és kivonuló fényed
nem vár, lezuhan és elfelejt
Kavics
Ha úgy dobok el egy kavicsot,
hogy a másik kezemben is van egy,
akkor nem dobtam el a kavicsot.
Az utolsó utca
A városban nem az az utolsó utca, amit mindenki annak gondol, utána ugyanis következik még egy olyan, sem térképeken, sem emlékekben nem található, mindkét vége felől lezárt utca is, amely valaha egy másik, a mi időnknél és egyáltalán minden általunk ismert, múlt időnél is idősebb városhoz tartozott. Amikor odaköltöztem, a szomszédaim már aludtak, és színesre pingált, rozoga házaik helyettem is, helyettük is lélegeztek, így tartva életben a város határának mindentől egyenletesen távolodó véletleneit.
neXum
Mielőtt továbbállt volna, gyakran vette szemügyre, ahogy
egy madáróriás lelassított repülésének egy helyben álló,
és a le-lehulló, páratlan kockák miatt szaggatottnak tűnő
képsora fel-feltűnik az égbolt egy-egy kitüntetett pontján.
ittvallás
csend és a kenyér
ez a három egy tálon
mindenre elég
a hegy
Csak azt az egyet kell megtalálni,
ami több is, kisebb is, mint a semmi,
s ha megvan, akkor tovább kell menni,
mintha nem is lett volna ott soha semmi.
vágy vagy
a múlttá fiatalodott régmúlt
gyönyörű ősrobbanása vagy,
a vakságok gyógyulása vagy,
tiéd-enyém édes keveredése
vagy, mindennek az íze vagy
Közlemények
A mikrofont egy rovarcsapónak használt, szakszervezeti újsággal eltakarva:
Ilona, bárcsak addig emelkedne a sóhajok zárójelben felejtett árvize, ameddig egymás elől rejtegetett öregedésünket villahegyre nem tűzi az egyik dadogó, körúti csütörtök.
A mikrofonba:
Balta bácsi, mivel elrejtett életedben is szépen akarsz állni, még mindig szeretettel vár vissza az elárvult háztanács: István, a másik István, dr. Kelemen szelleme, Héderiné és Lacika!
Nevezhetetlen soltára
Értem azt, ahogyan lélegzel, ahogyan a fejed tartod.
Arcmelegednek a valaki titkát folyamatosan feltáró,
csilllag-körívekre tért kiáradásait is szeretem érteni.
Éjformáddal, elgurult gombtereiddel az időmaradék
finomszőttesét félrehajtva vonulsz át rajtam anélkül,
hogy tudnád, hogy átvonulsz rajtam: érzek mindent.
Éppen így öltik fel testetlenségüket a világ sarkaiban
a nemhiába leölt állatokért el-elmondott hálaadások.
Morgen
Jó fények ébresztettek, s hoztak le a partra, ahol most is, mint mindig, elfér minden, a végtelen ugyanis mindig elfér a végtelenben.
A rövid életű, reggeli párák nyomvonalán, kevéssel a tenger fölött, vagy ha úgy akarom, a homályhatár miatt még kevesebbel, izzó csillagtűk közötti, éjszakai barangolásaim szégyenlős megadással merülnek a repülési magasságát hajnal óta bizonytalanul kereső légtömegbe.
A kör bezárult, én pedig megint a körön kívül maradtam.
Dehogyis végtelen
Az éveket élt bánya felé félreeső út vezetett. Szélén a fák nem maguk miatt, hanem a napszakoktól független sötétség miatt nem látszottak, hiszen nemcsak éjjel lehet sötét.
Az út vonala egyszer megakadt, de nem a világ közepén, talán nem is a végén, csak valahol fenn.
Illusztráció: “Barokk kenyér”
Ezek is érdekelhetik!
Pintér Ferenc: „Akkor a legszebb” (haikuk) →
Bánki Éva: Infinitív (versek) →
Kelemen Lajos: Karácsonyra →
