Mezey László Miklós: A debreceni sajtó történetének másfél évszázada
Debrecen
Amióta írott magyar kultúráról beszélhetünk, azóta léteznek a fővároson kívüli művelődési centrumok – változó tér- és időbeli kiterjedéssel. A történelmi Magyarországon számos vidéki város vált ilyen központtá – hogy csak neves iskolavárosokat említsek – Selmecbányától Nagyenyedig. Trianon után a történelmi kényszer hozott létre sajátos arculatú magyar kulturális régiókat, főként Erdélyben és Felvidéken; olyannyira, hogy egy-egy régióban több szellemi centrum vetélkedett egymással az elsőségért, így Pozsony és Kassa, Kolozsvár és Marosvásárhely, vagy a XX. század második felében Újvidék és Szabadka. A kelet- és közép-európai szocializmusok uniformizáló és centralizáló szemlélete redukálta a vidéki szellemi központok lehetőségeit; elegendő arra utalni, hogy a Kádár-korszakban vidéken nem működött hivatásos könyvkiadó. A megyei sajtó is központi, azaz fővárosi irányítású volt; a helyi lapok ritkák voltak, mint a fehér holló; Dunaújváros vagy Szentes a ritka kivételek közé tartozott. A rendszerváltozás után állt vissza az a – sajtóra is jellemző – sokszínűség, amely a Monarchia időszakát idézte: minden valamire való településen megjelent helyi lap, olykor több is.
Debrecen viszont minden történelmi korszakban jelentékeny kulturális centrum volt, részint megyeszékhely, részint egyetemi város mivoltából következően, és nem utolsósorban azért, mert a hazai reformáció, illetve a református egyház nagy hagyományú székvárosa volt, a „kálvinista Róma”. Ily módon érthető, hogy a debreceni hírlapirodalom története a magyar sajtótörténet jelentős fejezetét alkotja – e fejezet megalkotásának, kidolgozásának alapozó adattárát alkotta meg Gellér Ferencné, aki évtizedeken át volt a megyei könyvtár munkatársa, majd igazgatója. Nem ez a most szemügyre veendő kötet az első sajtótörténeti munkája, hiszen néhány éve jelent meg Dongó és Dongó fullánkok című könyve, amely a Fejezet a debreceni élclapirodalom történetéből (1861—1915, 1953 és 1956) alcímet viselte[i]. Most pedig nyomdafestéket látott a debreceni sajtótörténet egészét áttekintő, alapozó funkciójú, ám vegyes műfajú (bibliográfia és kislexikon) kötete.
A kötet
Mindenekelőtt a kötet kissé félretájékoztató címéről valamit. A Debreceni újságírók emlékkönyve 1843—2000 cím valószínűleg jobb híján született meg, hiszen sajtótörténeti adattárról van szó, két bibliográfiáról és egy életrajzi kislexikonról (az élő személyek vonatkozásában pedig ki kicsodáról). Az „emlékkönyv” szavunk rendszerint magánhasználatú, kéziratos-képes, többek által írott bejegyzéseket tartalmazó, afféle „kollektív napló”. Itt legföljebb abban az értelemben lehet használni, hogy a kötet több mint másfél évszázadra való visszatekintő adatföltárás, tehát a kulturális emlékezetet szolgálja.
A címben szereplő dátumok magától értetődők, hiszen a kezdő év az első helyi lap, a Debreczen-Nagyváradi Értesítő megjelenésének esztendeje; az ezredforduló pedig a lezárás magától kínálkozó, kerek dátuma. Ily módon tehát Gellér Ferencné adattára teljes képet ad a reformkor végétől a forradalom és szabadságharc időszakán át az önkényuralom és a dualizmus kora, a két világháború közti korszak, a szocialista periódus és a rendszerváltozás utáni évtized debreceni sajtójáról.
Valamit a kiadvány műfajáról. Említettem, két bibliográfiáról, egy életrajzi kislexikonról és az ezekben való eligazodáshoz szükséges mutatókról van szó, vagyis a mű könyvészeti és lexikográfiai összeállítás, amely a részletekbe menő debreceni sajtótörténeti kutatás és földolgozás alapjául szolgáló fontos adatok tárháza.
A tartalma
A kiadvány az előszót és a rövidítésjegyzéket követően négy részből áll. Az első a Könyvészet, amely nem más, mint a debreceni sajtó történetének válogatott bibliográfiája, és amelynek alapja Korompai Gáborné Hajdú-Bihar megye sajtóbibliográfiája (1843—1970) című munkája[ii]. E részben a könyvészet 135 tétele időrendben sorakozik, számba véve a fontosabb napi-, hetilapokra, szaklapokra, folyóiratokra, egyházi és szakmai periodikumokra vonatkozó szakirodalmat. Gellér Ferencné az előzmény-bibliográfia 1970-es időhatárát átlépve a következő négy évtized anyagát is fölgyűjtötte. A tételek a sajtótermékek nevének és alapadatainak föltüntetése után a rájuk vonatkozó szakirodalom megjelenési helyeit veszik számba, az első, 1843-ben megjelent értesítőtől a rendszerváltozás után kiadott helyi nyomtatott lapokig.
A második, az Újságírói pályaképek címet viselő rész a Debrecenhez kötődő, az itteni újságokban is publikáló írók, költők, illetve hivatásos újságírók, publicisták, szerkesztők rövid pályaképeit közreadó életrajzi lexikon. Itt természetesen a nevek alfabetikus rendje szerint vonul föl a kereken kétszáz tollforgató. Érdemes tallózni a névsorban, mert szemléletesen megmutatkozik, hogy a magyar irodalom és zsurnalisztika színe-virága jelen volt a város sajtóéletében. Csak néhány kiragadott név: Ady Endre, Bényei József, Csontos János, Görömbei András, Hankiss János, Juhász Géza, Kardos László, Kolozsvári Grandpierre Emil, Mocsár Gábor, Móricz Zsigmond, Cs. Nagy Ibolya, Obersovszky Gyula, Sarkadi Imre, Sárközy György, Simándy Pál, Szabolcska Mihály, Táncsics Mihály, Tóth Árpád, Varga Domokos, Vas Gereben vagy a személyi kultusz áldozatává vált Zöld Sándor. Ez a néhány kiragadott név is demonstrálja, milyen színvonalú szellemi centrum volt az elmúlt másfél száz esztendőben – az újságírásban is – a „pusztai metropolisz”, ahogyan Szabó Zoltán nevezte a várost.[iii]
Az informatív lexikoncikkek különböző terjedelműek és egyenetlen tartalmúak, attól függően, mennyi adat maradt fönn az illető után. Gellér Ferencné az előszóban mentegetőzik is, hogy az életrajzok sok esetben hiányosak, mozaikosak. Ugyanitt meghatározza azt is, kit tekint újságban is rendszeresen közlő írónak, tudósnak, szakembernek, illetve hivatásos hírlapírónak és szerkesztőnek.
A szócikkekhez rendre kis méretű és sajnálatosan gyönge minőségű portrék társulnak. A címszóként szereplő személynév mellett áll a születés és a halálozás lehetőleg napra pontos dátuma. Minden szócikk vázlatosan, de egész pályaképet ad, ám a szöveg írója a debreceni működésre, az itt kifejtett munkásságra koncentrál. A cikk végén még három adatsor található: az illető főbb önálló műveinek fölsorolása, a róla szóló irodalom néhány főbb tétele, valamint elismeréseinek, kitüntetéseinek számbavétele.
A következő rész címe – Debrecen és a magyar sajtótörténet válogatott irodalma – önmagáért beszél; itt soroltatnak föl a témakör forrásai, illetve földolgozásai. Ebből következően e rész három, együttesen 244 tételes bibliográfiai alfejezetből tevődik össze: Debreceni források; Debreceni tanulmányok; Válogatott magyar sajtótörténet. Az összeállító a források részbe fölvette a kéziratos anyagokat, a nem publikált szakdolgozatokat is; míg az általános sajtótörténeti könyvészetbe a történeti anyagon túl bekerültek a sajtójogi, a sajtópolitikai tanulmányok, a sajtószabadságra, illetve a cenzúrára vonatkozó értekezések, cikkek is.
Az utolsó rész értelemszerűen a Mutatókat tartalmazza. Ezt a négy alfejezetből álló egységet némileg problematikusnak tekinthetjük. Az első alfejezet (A Könyvészet betűrendes mutatója) önálló szerepeltetése indokolt, hiszen itt a kötetben említett sajtótermékek soroltatnak föl, betűrendben és zárójelben a kiadás-megszűnés évszámaival, viszont az előfordulások oldalszámainak megjelölése nélkül. A további három alfejezet voltaképp személynévmutató, de kötet fejezeteire visszautalóan három részre bontva: Újságírók mutatója; Sajtótörténeti mutató; Szerkesztőkre/újságírókra vonatkozó irodalom. Nyilvánvaló, hogy az egységesített, a kötet teljes névanyagát egyben tartalmazó mutató hatékonyabb lett volna, gyorsabb keresést tett volna lehetővé. Ugyanakkor hasznos segédlet az újságírók, szerkesztők által használt álnevek feloldásainak listája.
Végül újra Debrecen
A kulturális centrumok témájának, egy-egy táj vagy város szellemi örökségének tanulmányozásakor mindig hasznos föllapozni Szabó Zoltán Szerelmes földrajzát, amelynek 48. és következő fejezeteiben esik szó Debrecenről. Az író szellemes megfogalmazása szerint „A magyar költő javarészt, mihelyt a pennája Debrecenhez ér, valami szokatlan méreg futja el, azonnal morogni kezd”. A magyar poéták valamiért haragudtak e városra, köztük is Petőfi volt a legdühösebb. Ezt írta: „Ha porba, sárba akarsz fulladni, csak ide jöjj, itt legkönnyebben célt érhetsz, de az orrodat jól befogd, mert különben mielőtt megfúlnál, a guta üt meg a szalonnaszagnak miatta, mennyi szalonna, mennyi hízott disznó van itt! Szellem meg oly sovány, hogy csak úgy csörög a bordája…”[iv] Pedig e város adta a magyar irodalomnak Csokonait, Fazekas Mihályt, Tóth Árpádot, Oláh Gábort, Szabó Magdát, hogy csak a legjelentősebb tollforgatókat említsem. De erős szálakkal kötődik ide megszámlálhatatlan alkotó, tudós, tanár, lelkész, képzőművész, színész és persze hírlapíró is. Gellér Ferencné összeállítása könyvészeti és életrajzi adatok sokaságával cáfolja Petőfi egykori lesújtó vélekedését.
Jegyzetek
[i] Gellér Ferencné: Dongók és Dongó fullánkok. Fejezet a debreceni élclapirodalom történetéből (1861—1915 , 1953 és 1956). Debrecen, Gellér Ferencné kiad. 2017. 146 p. – Ism: Mezey László Miklós: Fejezetek a debreceni élclapok történetéből. = Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 2017. 12. sz. 50—52. p.
[ii] Korompai Gáborné: Hajdú-Bihar megye sajtóbibliográfiája, 1843—1970. Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem Könyvtára, 1973. 460 p.
[iii] Szabó Zoltán: Szerelmes földrajz. Budapest, Nyugat Kiadó és Irodalmi Rt. 1942, 204 p.
[iv] Idézi Szabó Zoltán: i. m. 146. p.
Illusztráció: a borító felhasználásával
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
