Rentsch Piroska: Naplemente
„Életünk csak villanásnyi fény két sötét örökkévalóság között?”
/Nabokov: Beszélj, emlékezet/
Az aszfalt szinte ontotta magából a forróságot. Még mindig torokfullasztó a meleg levegő. Az öregember óvatosan rakosgatta a lábait. Lépte már nem vert zajt. Nagyon törékenynek tűnt. Leült egy padra. Kihalt a sétány, a Duna vize is nesztelenül halad medrében. Elhagyott minden. Olyan magányos, hogy a csönd is megilletődött körülötte. Ahogy nézte az időtlen sima víztükröt, érezte, az emberinél sokkal nagyobb erő fogadja kegyeibe. Szemeiben a múlt rebegett. A múlt, ahol a titokzatos idő hol megmutatkozik, hol elrejtőzik, ahol az évek, a messzeség távola nem számít. Az érzés, ami körbe ölelte és soha nem tapasztalt nyugalommal hatotta át, az atmoszférával összekapcsolódó béke teljességéhez hasonlítható.
Hetek óta most az egyszer szegte meg a szabályt, a járvány miatti intézkedések egyikét. Valami megmagyarázhatatlan késztetés vonzotta. Szeretné látni a naplementét. Látni, érzékelni, átélni, amint utolsó erejével az izzón áradó Nap vére vörösre festi a Dunát, lángba borítja a szemközti hegyeket, és narancsszínű sivatagi homokdűnéket varázsol az Égre. Szinte karnyújtásnyira a padtól a Duna, a lomha nagy folyó. Az idő ezer rétege, mint megvakult tükör fedi felszínét. Egy uszály közeledik. Súlyos terhével könnyedén, nyugodtan siklik a vízen. Most nem jönnek a nagy szállodahajók. A part is, a víz is csöndes. Országok közötti zárlat mélyíti a csendet. Gondoktól terhes a világ. Szinte hallani a levegő rebbenő sóhaját.
2020. Ez a tavasz így sikerült. Bomló rügyekkel együtt bomlasztó vírust hozott. A természetnek megújulást, az embereknek halált. Ember és vírus között folyik a csata. Kemény a küzdelem, s ebben a küzdelemben elsősorban az öregek a vesztesek. Kevés kivétellel csak az öregek. Úgy tűnik, mintha a pusztulást okozó vírus ellenük jött volna erre az egyébként is örökösen háborgó világra. Erre gondol, s arra, mire a természet átesik az újjászületésen, az öregek a friss tavasz ellenére… A tudat terhes az enyészet szagától. Nincs mit tenni. Az ártó szellem kiszabadult a palackból. Egyetlen gyógymód kínálkozik ellene, a sokat hangoztatott maradj otthon. Az elválasztó falak. Most az egész világ otthon van, úgy is lehet mondani: karanténba zárta magát a világ. Kihaltak az utcák. A városok kísértetvárosok. Csak a virtuális világ működik. Az emberek többsége a világhálón lóg, abba kapaszkodik. Az öregember sóhajtva veszi tudomásul, hogy nagyot változott a világ és rohamléptekben fog is, de ehhez neki már nincs köze.
És egyre veszélyesebbé is vált, válik. Hogy honnan származik, honnan szabadult el, és miért éppen most ez a Covid-19 nevű, a köztudatban csak koronavírusnak nevezett parányi gonosz lény nem tudni. Persze vannak feltevések. Emberi kéz és ész alkotta, vagy a természet? Madarak terjesztik? Denevérek? Vagy egy ősi vírus támadt fel hamvaiból? Talán az egyre jobban kizsigerelt bolygónk védekezik a túlnépesedés és a felelőtlen emberi lépések ellen? Ez is, az is meglehet. Egyszer talán fény derül rá. Vagy soha. Homály fedi el, mint annyi mást. Az öregember messze néz, arcán átfut néhány felhő. Az évek kitörölhetetlenül beleégtek a tekintetébe.
Nyolcvannyolc év alatt már sok különös dolgot megélt, átélt. El kellett fogadnia, amit az élet hozott jót is, rosszat is. Küzdelmes út volt az övé. De nem panaszkodhat. Így utólag nézve, – ahogy gondolatai útján számot vet – szép élete volt. Nehéz, de szép. A megpróbáltatások ellenére is. Adott is, kapott is. Ezt is, azt is köszöni. Sokat tanult az útja során. A miértekre sem keres már választ. Tudomásul veszi, hogy a miértekre többnyire nincs válasz, az élet velejárója, mint az éhség és a szomjúság, az öröm és a bánat. Elmúlik. Mert az idő múlásával arányosan mindennek el kell múlnia. Neki is. Már nem vágyik semmire. Most már csak azt érzi, az öregség egyre nagyobb nyűg. A baj az, hogy nemcsak magának, a környezetének is. Pár hónapja, hogy… Igen, akkor tudatosult benne tisztán, feszítően, – de elfogadva – hogy nyűg… amikor a gyerekei javasolták, hogy legjobb lenne, ha beköltözne egy öregotthonba. Azt mondták, féltésből merült fel bennük ez a lehetséges megoldás. Ha baj van, kéznél a segítség – érveltek. Megoldás… Érti ő, persze… Átgondolta, méricskélte fizikai és egészségügyi korlátait, azt a kevés lehetőségét, ami még hátra van, és úgy döntött, marad. Nem megy a sok öregember közé. Elég neki a maga öregsége. És milyen jól döntött! Időt nyert… Most itt ülhet a padon és gyönyörködhet a naplementében. A vírus ott aratott igazán kedvére, ahová… Több, mint negyven haláleset és még nincs vége… De nem csak ott. Világszerte végiglátogatta az idősotthonokat és tarolt. Könyörtelenül tarolt. Akadt olyan intézmény is – talán Franciaországban? – ahonnan a személyzet elmenekült, magukra hagyva a tehetetlen aggokat. A sok kiszolgáltatott öreg egymás kínját végignézve halt meg. Nem győzték elszállítani a többnapos halottakat. Embertelen? Megtörtént! Amerikában bőven százezer fölött van az áldozatok száma, Olaszországban harmincezernél is több, van olyan ország, ahol szinte követhetetlen, Spanyolország és Anglia is a nagy számokkal küzd. Minden kontinens temeti az áldozatait. Van, ahol már hely sincs számukra. Tömeghalál, tömegsír… Egymásra rakják a koporsókat, úgy földelik el. Nagyüzemi módon. Hozzátartozók és szertartás nélkül. Sírásók helyett a markolók ássák a gödröket. A kórházak zsúfolásig teltek, nem jut hely mindenki számára. Az orvosok, ápolók emberfeletti küzdelmet folytatnak, – és közben ők is halnak. Lélegeztető gépek hiánya miatt sok orvosnak lélekpróbálóan mérlegelnie kell: a fiatalabbnak, vagy az idősnek adjanak esélyt a túlélésre?
A vírus léket ütött a világon.
Pozitívum viszont, hogy a sok szenvedés láttán az emberekben felébredt valami. Sok lett a segítő kéz. Talán valahol a lelkek mélyén egy szebb, emberségesebb világ csírái kezdenek bomladozni? Úgy legyen. A sebek majd behegednek. Az élet törvénye, az élni akarás erősebb a szomorúságénál. A jövő, a túlélés parancsa parancsolóbb a lélek fájdalmánál. Majd eljön újra az az idő is, amikor az élet éli tovább az életét a maga megszokott hétköznapi módján. Talán még lesznek ünnepek is. Talán…
Beesteledett. Szürkületbe burkolózott a sétány, a vízpart. Fekete árnyalatú köntöst öltöttek a fák lombjai. Az öregember felállt, lassan indult el. Néha, néha megállt, mintha a bő, viseltes nadrágszárakba bújtatott két szolgálója – egy ideje ilyen „nagyapja módjára” nevezi köszvényes lábait – nem engedelmeskednének tovább. Elhagyva a parkot megszédült, falnak támaszkodott, pihent egy keveset s újra elindult. Egyensúlya helyreállt. Talán nincs nagy baj, talán még egy ideig… Talán…
Nehezen fordult a kulcs a zárban. Reszketeg kézzel újra próbálkozott. Sikerült bejutnia. Fény gyúlt. A lépcsőház kongott az ürességtől. Mindenki bezárkózott. Félnek. Neki is ezt kellene tennie, de ő nem fél. Már nincs mitől és nincs miért. Tudja jól, hogy az életet nem lehet túlélni. Felkapaszkodik a fotelba. Bekapcsolja a rádiót, – a televízió sugározta borzalmakra nem kíváncsi – zenét keres. Pihen. Lazán, hunyt szemmel pihen. Egy idő után érzi, mintha a zene hullámain úszna a tudata. Furcsa érzés. Mintha a szelíd ütemek hatására mosollyá békülne minden benne és körülötte… Olvasta valahol, hogy amit a zene nyújt, gyönggyé nemesül, és azt is, hogy a lélekből fakadó zene könnye a léleknek. Halálon túl is győzedelmeskedő, élő igazgyöngyszemek, a mulandóság fölé emelkedő élet szimbóluma. Egy csodálatos nagyszabású szertartás része, mint maga az élet is az.
Az öregember érzi, hogy számára a szertartás vége közeledik. Elfáradt. Készülődik. Napok óta egyre nyugodtabban készülődik. Az öregség már csak ilyen… Ha már jönnie kell, jöjjön… De ne tömegesen és ne lélegeztető szenvedéssel. Ha lehet, ha kérhet ilyet, váratlanul, szelíden. Visszavonhatatlanul, hogy ne okozzon gondot a szeretteinek. Így szeretné. Olyan hirtelen, mint ahogy a zene ér véget, amikor a karmester utolsót int…
Illusztráció: S. Bleekrode akvarellje
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
