Prax Levente: RÖVID CIKLUS
*
Robert Walser tiszteletére
1.
Az elefánt
Élt egyszer egy pasas, akit a felesége egy elefánttal csalt meg, évtizedeken keresztül. Ő tudott erről a viszonyról, mégsem volt képes az ügyben tenni semmit. Megélhetése nem volt, és egyébként sem bizonyult soha szerencsés alkatnak, minden, amibe csak kezdett, balul ütött ki. A felesége viszont örökölt egy porcelángyárat, amely az időről-időre bekövetkező munkahelyi balesetek ellenére is csak úgy ontotta a pénzt. Az asszony nem jelenhetett meg nyilvánosság előtt az elefánttal, a nagyközönségnek túl sok lett volna, az állatvédőknek egészen biztosan. Erre a célra tartotta a férjét. Ő pedig mindennek ellenére szerette az asszonyt, megbocsátotta a kicsapongásait. Sokáig úgy gondolta, nemes szenvedés az övé, és mivel író volt, (bár erről senki sem tudott) családi viszonyai alapanyagot szolgáltathatnak egy igazán nagy regényhez. El is kezdte, részletesen ecsetelte minden bosszússágát, minden kínját, minden megalázott pillanatát, de a befejezéssel gondjai támadtak. Ahhoz gyáva volt, hogy nyíltan szembe szálljon az elefánttal: tudta, hogy alapvetően békés, növényevő teremtmény, de ha megdühödik, halottkém legyen a talpán, aki újra összerakja pórul járt ellenfelét. Egy nagy puska pontot tehetne az ügy végére, gondolta egy időben a boldogtalan, de nem volt fegyvertartási engedélye, és ami még rosszabb, kapcsolata sem, hogy egy ilyet beszerezzen. Így hát tovább gyötrődött.
Nem egyszer előfordult, hogy az ipse arra ért haza kesergéseiből, hogy zengett az egész ház, remegett az épület, törés-zúzás, recsegés és diadalmas trombitálás harsogott a hálószobából. Miután minden elcsendesedett, egyszerre felpattant az ajtó, és az elefánt kiügetett: eltrappolt a magába roskadt férj mellett, de még csak pillantást sem vetett rá, egyenesen távozott. A reszkető kukac csak ekkor mert belesni az ajtón: a berendezés romokban, a hitvesi ágy szétdúlva, középütt, a párnák között pedig ott fekszik az asszony, még mindig zihálva, de a legmámorosabb kifejezéssel az arcán, amit csak el lehet képzelni. Márpedig melyik szerelmes férj ne lenne boldog, ha a feleségét boldognak látja?
2.
Kultúra
Azt hiszem, ideje lenne már valamit állítanom a kultúráról, mivel egész életemben azzal foglalkoztam; elvárható tehát, hogy valamelyest ismerjem a különféle formáit. A városban, ahol élek, hagyománnyá vált, hogy minden évben óriásbábokkal köszöntik az államalapítás évfordulóját. Méghozzá egyre többel és többel. Ez ám az eredeti képzőművészet! Réges-régi királyok és királynők, hatalmasak, több méter magasak. Persze azért könnyűek is, hogy végig lehessen gurítani őket az utcákon. Mire ezek a gigászi méretek? Talán az ábrázolt alakok történelmi jelentőségét jelképezik? Igen, ennek így kell lennie. De lefogadom, hogy a maguk korában, mikor még éltek, a bábok modelljei egészen átlagos termetűek voltak. Csak a hatalmuk, ha minden összejött nekik, na, az volt korlátlan, még ha néha nehezen is jutottak hozzá. Vegyük csak II. Bélát. Öt éves korában megvakíttatták a nagybátyja, Könyves Kálmán parancsára, aki azt hitte, ezzel alkalmatlanná is tette az uralkodásra. Tévedett. Béla meghúzta magát a háttérben, és csak várt és várt, tizenhat éven keresztül, érlelte magában a gyűlöletet, táplálgatta a lelkében csírázó bosszúvágyat, mint valami egzotikus növényt. És akkor, ha némi veszkelődés után is, de egyszerre, őrá, a számkivetettre, az alkalmatlanra rázuhant a teljhatalom. Így hát végre nekiláthatott. Eljött az ő ideje. Országgyűlést hirdetett Aradon, és ott mindenkit lemészároltatott, akiről úgy gondolta, Kálmán híve volt. Hullottak a fejek, mint a jégverés, szökőkútként lövellt a vér, és mint a tenger, öntötte el a mezőt, mindent vörösre festve. Most persze túlzok, de igen, ilyen lehet az abszolút hatalom.
Mikor végre Béla vérszomja kielégült, már csak az alkoholos italok után vágyakozott. De a hatalom aurája továbbra is éppen úgy lengedezett körülötte, ahogy a szeszfelhő. Becsiccsentve bármit aláírt, amit elétettek: halálos ítéletet, adománylevelet, mindegy volt neki. Ma már a maradványai a Mátyás-templomban nyugszanak. Az oklevelei, rendeletei, parancsai rég nem érvényesek. Még szerencse, hogy itt van az őt ábrázoló óriásbáb, különben attól tartok, senki sem emlékezne rá. Nahát, hogy eltértem a tulajdonképpeni tárgyamtól, a kultúrától. De most már mindegy.
3.
A figyelemhiányos író
A figyelemhiányos író bizonyos szempontból unikális jelenség. A világon rengeteg, minden jelző nélkül létező író él, és alkotja műveit; sőt, megeshet, hogy valaki a mellére csap, és kijelenti, hogy „Én író vagyok!”, anélkül, hogy akár egy sort is papírra vetett volna, de meggyőződése, hogy egy napon majd fog, és valami olyan nagyszerű dologgal áll elő, ami visszamenőleg is igazolni fogja felkiáltását. A figyelemhiányos író az valami más. Ez egy sajátos címke. Senkinek eszébe nem jutna saját magától ilyen kategóriába sorolni magát. Nem hangzik túl jól. A figyelemhiányos író ugyanis csak nagy erőfeszítések árán képes alkotni, és képtelen beleélni magát mindabba, amit leírt. A szereplőivel sem azonosul, a saját cselekményét is alig tudja követni: egészében a dolgok csak szétfutnak a kezei közül, mert képtelen odakoncentrálni. Csak rövid szövegdarabokat tud létrehozni, amiket utólag valahogy egymáshoz fércel. Ezért nem is érdemes sokat várni tőle.
Természetesen az igazán mélyértelmű írók nem lehetnek figyelemhiányosak, azok, akik tényleg értik a csíziót. Mint például az a ravasz néhai francia, az a Flaubert. Ő annyira tudott koncentrálni, hogy ha egy szülési jelenetet írt le, hát az fizikailag fájt neki, és ordított a rettenetes kínoktól. Vagy amikor kijelentette: „Bovaryné én vagyok.” És tényleg odatette azt a Bovarynét, ami tanúsítja, hogy teljesen megértette a bovarynéságát, és ezt nem restelli úgy az olvasóközönség elé tárni, hogy csak úgy csattanjon. Még szerencse, hogy nem menstruált. Bár ki tudja, ha igazán koncentrált, mikre lehetett képes. Meglehet, hogy elmélyülve az általa teremtett világban, ment az utcán, és egy hebrencs, szemtelen ficsúr megszólította, hogy „Elnézést, kisasszony, lenne-e kedve…” – ám ezzel kiugrasztotta Flaubertet a koncentrációból, az illúzió megtört, a mamlasz pedig ott állt szemben egy megtermett bajszos férfival, aki így mordult rá: „Mit akar, uram?”; és a tekintetével szinte felnyársalta a megdöbbent széptevőt, aki eloldalogni is alig volt képes szégyenében. A figyelemhiányos íróval ilyen gikszer még véletlenül sem történhet meg. Hacsak véletlenül ténylegesen nem ő Bovaryné.
Illusztráció: Louis Dalrymple
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
