Kész Barnabás: Az otthon szíve – a hagyományos ugocsai parasztház konyhája és tűzhelye
Előszó
A meleg otthon, a családi tűzhely mindig is központi szerepet játszott az emberek életében. Ahogyan a főzés, sütés helyszíne fokozatosan különvált a pihenés, a szórakozás színterétől, illetve az élelmiszer tárolására szolgáló kamrától, úgy vált a kezdetben egyosztatú kunyhó a középkor végére kétosztatú (szoba+kamra), sőt háromosztatú (szoba+pitvar/konyha+kamra) paraszt lakóházzá, nem beszélve a módosabb rétegek lakhelyeiről. Ahogyan a különböző népek lakáskultúrája a párhuzamok, interetnikus kapcsolatok ellenére részleteiben különbözhetett egymástól, úgy egy nép – jelen esetben az általam kutatott kárpátaljai magyarság – lakóhelye, lakberendezése is falvanként, kistájanként némileg más és más lehetett.
Az etnográfusok által leginkább kutatott időszak (a 19. század vége – a 20. század dereka) tárgyi kultúráján belül a magyar parasztháznak, a népi építkezésnek és lakberendezésnek, a magyar konyhának hatalmas szakirodalma van. Így a magyar néprajznak is az egyik legjobban, legmélyebben kutatott területe az építkezés. Felsorolni is hosszú lenne az ezzel foglalkozó kutatókat Herman Ottótól, Huszka Józseftől, Jankó Jánostól, Györffy Istvántól, Bátky Zsigmondtól, Cs. Sebestyén Károlytól, Viski Károlytól, Kós Károlytól kezdve Vajkai Aurélon, Gunda Bélán és Tálasi Istvánon, Bakó Ferencen, Tóth Jánoson, Mendele Ferencen, Gilyén Nándoron, Páll Istvánon, Dankó Imrén, Tóth Ferencen át Balassa M. Ivánig, Cseri Miklósig, Sabján Tiborig és másokig.
Bár az általam kutatott Kárpátalja 20. századi történelme az első világháború után a többi magyarlakta vidéktől külön útra tért, a felsorolt szerzők számos megállapítását e térségre is érvényesnek tekinthetjük. Sajnos azt látjuk, hogy míg a népi építészet kutatásával Magyarországon egyre többen foglalkoznak, Kárpátalján e téren némi lemaradás tapasztalható. Az egyéni és szervezett gyűjtések közül itt meg kell említenünk az akkori magyar hatóságok által központilag szervezett táj- és népkutató táborokat: az 1941 augusztusában megszervezett viski falukutató táborban 8 fő kutatta egyebek között az építkezés sajátosságait, az ugocsai kutatótáborban (1943 júliusa–1944 januárja) pedig 37 kutató dolgozott.
Miután a Szovjetunió 1967-ben belépett a Kárpátok lakosságának kultúráját és életmódját kutató nemzetközi bizottságba (Mezsdunarodnaja karpatszkaja komisszija), a Szovjet Tudományos Akadémia Néprajzi Intézetének két expedíciója kutatta külföldi szakemberekkel karöltve a vegyes lakosságú Kárpátalján többek között a magyar lakosság gazdasági, társadalmi és kulturális helyzetét. Az 1968. évi első expedíció tagjaiként Grozdova I. N., Gracianszkaja N. N., Filimonova T. D. több mint 20 települést vizsgáltak a Nagyszőlősi, Beregszászi, Ungvári és Munkácsi járásokban. 1969-ben a következő expedíció tagjaként Grozdova I. N. két hónapon át végzett terepmunkát a magyar falvakban, elsősorban az anyagi kultúrát (lakás, viselet, munkaeszközök stb.) kutatva. Jelentős anyagot gyűjtöttek össze, melynek egy részét a Moszkvában 1972-ben megjelent Karpatszkij szbornyik-ban és egyéb helyeken publikálták.
Az említett kutatások idején, 1969 nyarán gyűjtött Salánkon Morvay Judit magyarországi néprajzkutató, akinek a Magyar Néprajzi Atlaszon alapuló kérdőíves gyűjtése a negyedszázaddal korábbi ugocsai táj- és falukutató tábor ugyancsak publikálatlan anyagával együtt a terepen végzett saját kutatásaink alapját, kútfőjét képezi.
A 2000-es évek elejétől végzett néprajzi kutatásaim célja az volt, hogy rekonstruáljam és dokumentáljam a kárpátaljai, azon belül is az ugocsai[1] magyar falvak hagyományos tárgyi műveltségét, elsősorban a népi építészetét és lakáskultúráját. Konkrét feladatul tűztem ki a helyi háztípus megállapítását, a tradicionális parasztház, azon belül is a konyha, a tüzelőberendezés sajátosságainak, átalakulásának leírását, a magyarság és a vele együtt élő népek (ruszinok, ukránok, románok stb.) közötti párhuzamok feltárását. A tüzelőberendezés-típusok meghatározása során kiemelt figyelmet szenteltem a fejlődési láncszemek, analógiák, eltérések, változások és interetnikus kapcsolatok kimutatásának. Kutatásaimat arra a hipotézisre alapozva kezdtem meg, hogy a kárpátaljai magyar lakosság tradicionális tárgyi műveltsége még kutatható, de rohamosan pusztuló jelenség (ez adja meg egyben a téma aktualitását is). Feltételezésem szerint e kultúra szerves részét képezi az összmagyar örökségnek, ugyanakkor számos közös vonás fedezhető fel e soknemzetiségű vidék más etnikumaival kapcsolatban is. Ami pedig az alkalmazott módszereket illeti, a kutatómunka gerincét az archív források és a szakirodalom feldolgozása mellett terepbejárások, a terepen végzett személyes megfigyelések, fotódokumentálás, egyes tárgyak, munkafolyamatok, lerajzolása, illetve a helyi lakosokkal készített interjúk alkották.
Kéményalja, pitvar, konyha
A kárpátaljai falvakban szép számmal fennmaradt tornácos hosszúházak ma is szemléltetik, hogy a hagyományos paraszti lakóház általában három helyiségből állt: első ház (tisztaszoba)+pitvar/konyha+hátulsó ház (kamra).[2] Más vidékeken általában a pitvarnak nevezett középső helyiség nyáron (sok helyütt télen is) konyhául szolgált, itt volt a bejárati ajtó és egy udvari ablak. A konyha belső oldalában szabadkéményt építettek, amely télen alkalmas volt a hús füstölésére. A szabadkémény alatt álló tűzhely kettős célt szolgált, hiszen egyúttal kemence is volt. A pitvarból nyílt jobbra és balra is egy-egy szoba: az első ház és a hátulsó ház, vagyis a korábbi kamra.
Mint ahogyan Balassa M. Iván és Dám László is rámutatott, a Kárpát-medence északkeleti részében, így nálunk is, más vidékektől eltérően a pitvar egy általános funkciójú (közlekedés, tárolás stb.) helyiség volt, de nem a konyhát, hanem annak előterét jelentette – ez az alföldi háztípusra jellemző jelenség. A zárt konyhától eltérően a pitvar gyakran nyitott volt. Nem volt benne tüzelőberendezés sem, mint a feldolgozótérben, vagyis a konyhában.[3]
Nyitott pitvaros ház – Fotó: Morvay J., Salánk, 1969
Salánki nyitott pitvar – Fotó: G. Szpirin, 1969
Salánki nyitott pitvar – Fotó: Morvai J., 1969
Itt ki kell térnünk az ún. nyitott pitvar kérdésére. Dám László szerint a nyitott pitvar, más néven nyitott eresz vagy kutyafekvő a szatmári ház jellegzetessége volt, amelyre már Móricz Zsigmond is felhívta a figyelmet a tiszaháti ház leírásakor.[4] Dám szerint a teljesen nyitott ereszes ház egy viszonylag szűk területre jellemző, egyedül a Székelyföldön vannak párhuzamai. Elképzelhetőnek tartja, hogy a Kárpát-medence keleti térsége egykor azonos gyökerű házkultúrájának egy olyan archaikus formájával állunk szemben, amely egyes elzárt területeken – ilyennek tekinthető az ugocsai Salánk is – a közelmúltig fennmaradt. A nyitott ereszes ház eredetiségére Gilyén Nándor is felfigyelt, akinek a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum Felső-Tisza-vidéki tájegységében berendezett milotai ház nyomán az ötvenes évek végén és a hatvanas években még kilenc ilyen épületet sikerült találnia a Tiszaháton és a közeli vidékeken. Mint Gilyén írja, a nyitott eresz neve bizonytalan, nevezik szabad pitvarnak, pitvarnak, tornácnak, füstháznak, sütőnek, kutyafekvőnek stb.[5]
Az 1968-ban és 1969-ben Kárpátalján kutató szovjet néprajzosok is felfigyeltek a nyitott ereszre mint a hagyományos magyar parasztház egyik ritka és archaikus elemére. Grozdova és Kovalszkaja hangsúlyozták, hogy a nyitott eresz már csak nagyon kevés településen előforduló ősi, átmeneti forma, amely a 19. századra volt jellemző, de néhol még az 1930-as években is építettek ilyet. A szerzőpáros írja, hogy a Kárpátok ukrán lakosságánál a mai napig megmaradtak az ilyen hideg nyitott ereszek, mivel a magyaroktól eltérően ők nem alakították azt át meleg konyhává.
A konyha berendezése, háztartási eszközök
Az általam kutatott Salánkon a pitvar a konyha előtere volt, míg a főzés színhelyét kéményaljának, a szabadkémények lebontása és a főzőhelyiség füsttelenítése után pedig konyhának nevezték. A pitvart tehát egy előszobának tekinthetjük, ahol a mosakodás és a hétköznapi étkezés folyt, itt állt a vizeslóca és néhány vizesedény. A huzatos és füstös kéményalja viszont csakis főzésre szolgált, itt állt a kemence, a kisebb főzéshez pedig a tűzrakó padkák, lábas serpenyők és egyéb alkalmatosságok. A mozsarak, fűszertartók, edények a padon vagy a falra akasztva kaptak helyet. A szabadba nyíló konyhán egy ajtó volt, amely egyrészes lehetett, vagy pedig lécekből készült levelajtó (félajtó).
Az idővel füsttelenített, és a pitvarral egybevett konyha viszont, mint láttuk, sok helyen a család fő tartózkodási helyévé vált. A lakókonyhában és a kamrában, esetleg a tornácon állt a háztartási eszközök nagy része: a tűzhely tartozékai (vasháromláb, tűzikutya), kisebb-nagyobb famozsarak és törők, rézmozsarak, darálók, lófej alakú húsvágó bárd, káposztavágó kés, káposztagyalu, hurka- és kolbásztöltők, fateknők, fatálak, fa merőedények, fakanalak, vessző- és gyékényedények (kosarak), fali sótartó, a csigacsinálás (levestészta készítés) kellékei, a mosás eszközei (mosósulykok, mangorlók – ezek néha igen szépen faragottak), a kendermegmunkálás eszközei (faragott guzsalytalpak, rokka, gereben, cifrafák (kákók), cérnamotolla, csüllő (fonaltekerő), vetélő stb. Ezekről mellett szót kell ejtenünk a család életében és a népi kultúrában fontos szerepet játszó cserépedényekről (tányérok, tálak, szűrőtálak, kanták, korsók, csecseskorsók, butykoskorsók, szilkék, fazekak, tarkedlisütők, butellák, kulacsok stb.). A konyha falát gyakran borították feliratos falvédők, melyeket az asszonyok kézi munkával, több színű cérnából varrták, de később ezeket kiszorították az üzletben vásárolt festett, igés feliratos falvédők.
A szakirodalom szerint a régi magyar parasztházak bútorzata a falak mentén húzódó, ülésre és alvásra egyaránt szolgáló padokból fejlődött ki, és eleinte a gazda maga készítette el. A 19. század közepétől azonban már asztalosmesterek készítik a bútorokat, elsősorban a módosabb parasztok számára: díszesen faragott karosszékeket, tálasokat, kanalasokat, fogasokat, ágyakat stb. A kutatók kiemelik a falat díszítő tányérokat és a fehérre meszelt kemence cserépszemeit is. A bútorok egy részét festették is, de a legtöbb bútordarab a gyakori petróleummal, olajjal történő áttörléstől sötétbarna színű volt. Később jellemzővé váltak a fehér konyhabútorok és a lakkozott, pulitérozott szobai bútorok.
Hasábkemence, elé épített csempespórral – Fotó: Kész B., Salánk, 2010
Nyeregkemence – Fotó: Kész B., Salánk, 2010
Lépcsőzetes homlokzatú kemence – Fotó: Kész B., Salánk, 2010
A főzés, fűtés és világítás eszközei – tüzelőberendezések
A konyhai tüzelőberendezést eredetileg a kemence alkotta, melynek füstjét a konyha fölé emelt pendelykémény (kas, szabadkémény, nyitott kémény) vezette el. A pendelykémény kifejezés a szakirodalomban sem ismeretlen, s ahol a tájra jellemző füsttelvezető berendezéstípusként jellemzik. Ez sövényből kasszerűen fonott nagy építmény volt, amely a konyha tűzhelyes részét teljes mértékben vagy részben beborította.[6] Kívül-belül vastagon tapasztották, tetejére szikrafogó és esővédő funkciójú fedelet építettek. Készülhetett favázra, sövény-, nád- vagy lécoldallal, szintén vastagon tapasztva. A tapasztást meszeléssel védték a lemosás ellen. A pendelykémény (szabadkémény) legtöbbször teljesen befedte a konyha hátsó, tüzelésre használt, kéményaljának nevezett részét. A kéményaljában általában a kerek kemence is helyet kapott. A belülfűtős, búbos, boglyaszerű kemencék mellett négyszögletes hasábkemencék és nyeregkemencék is előfordultak, az előbbiek lapos tetején mindig száradt paprika vagy valamilyen más termény. A kemencéhez ülőpadkák, sarokpihenők is tartoztak, ezek neve e tájon kucik (kocik), sut volt. Amennyiben a kéményalja üres volt, a kemence a kertben, a csűr mögött, tetővel védve épült meg. Az 1920-as évektől kezdve ugyanis a benti kemencéket kezdték felszámolni – ezt a jelenséget a nyári konyhák elterjedésével köthetjük össze, ahová a kenyérsütő kemencéket kiköltöztették. A szabadkéményt padlással fedték le vagy teljesen lebontották, a nyitott pitvart befalazták, vályogból szögletes tűzhelyet – spórt, illetve kemencével kombinált spórt építettek, melynek füstjét a szabadkémény helyett a falba épített zsákkémény, esetleg vaskürtő vezette el. A konyha füsttelenítésével a 20. század derekára eltűntek az utolsó szabadkémények is, az őket felváltó vályog- és téglakéményekben gyakran képeztek ki füstölőt a sonka, szalonna és kolbász tartósítására. A zárttá tett, és immár konyhának nevezett főzőhelyiségben a 20. század derekára a vályogfalú spórt a vándoriparosok által készített, vaslemez csikós spór és a gyári, zománcos takaréktűzhely váltotta fel. Ezeket viszont a 60–70-es években kezdték felváltani a palackos gáztűzhelyek, csempespórok, villanyrezsók és más modernebb tüzelőberendezések.
Pitvar kemencével és nyílt tűzhellyel, farkasfalvi skanzen – Fotó: Kész B., 2010
Nyitott kémény, farkasfalvi skanzen – Fotó: Kész B., 2010
Szegényparaszt házának konyhája a mestergerendával, farkasfalvi skanzen – Fotó: Kész B., 2010
Konyhabelső, farkasfalvi skanzen – Fotó: Kész B., 2010
Köztudott, hogy a tüzelőszerkezet a ház egyik legfontosabb szerves eleme, mely annak építését is meghatározza, nem véletlenül vette ezt figyelembe Bátky Zsigmond a háztípusok táji rendszerének kidolgozásakor. Az ő rendszere szerint, a szoba tüzelőberendezése alapján, vidékünk háztípusa a keleti magyar vagy erdélyi (nyílt tüzelős, méghozzá egytüzelős-kandallós) háztípushoz köthető. A szakirodalomban található térképvázlatok szerint is a 18–19. században a vidékre a nyílt tüzelő és kandalló volt jellemző, akárcsak a Szamos-mentén vagy Erdélyben.[7] Hasonló eredményre jutott a Szernye-mocsár környékének magyar falvaiban 1939–1942 között kutató Gönyey (Ébner) Sándor is. Bátky Zsigmond rendszerezését Barabás Jenő finomította tovább. Az általa kidolgozott háztípusok térképén Ugocsa a szamosi házterület északi csücskében helyezkedik el, az alföldi házterület határán, ami megmagyarázza a sok kevert jellemvonást. Amíg a háromosztatú alaprajz, azon belül a pitvar, a szabadkémény, a kemence a közép-magyar vagy alföldi háztípussal köti össze az itteni települések parasztházait, a szoba tüzelőberendezése (kandalló) a keleti magyar vagy erdélyi háztípuséra emlékeztet. Az utóbbinak egyik altípusa a szamosi házterület, amelyet Kós Károly „pitvaros ház”-nak nevez.[8] Barabás Jenő a Kárpát-medencének a Lubló – Bártfa – Sárospatak – Beregszász, Nagykároly – Arad – Lugos – Karánsebes vonaltól keletre eső részét (ide tartozik Ugocsa is) a nyílt tüzelő területének tekinti, ugyanakkor felhívja a figyelmet a számos kevert formára, mint például a kandallós kemencére vagy kemencés kandallóra.[9]
Kandalló, Tiszaszászfalu – Rajz: Katona F., 1943
Kandalló Salánkról – Rajz: Hidvéghy I. és Szász M., 1943
Salánki kandalló – Rajz: Hidvéghy I. és Szász M., 1943
Grozdova és Kovalszkaja is leírják, hogy a szobai nyitott tűzhely füstjét egy szőlővesszőből font és sárral betapasztott füstfogó sátor gyűjtötte össze és vezette át a pitvar szabadkéményébe. A 19. század közepén a szabadkémény megszűnésével a hideg pitvar átalakult meleg konyhává, ugyanakkor a pitvar kifejezés a mai napig használatos helyenként. A szerzőpáros ugyanitt mutatja be, hogyan választották ketté a 19. század közepe táján, a szobai kemence szájának a pitvarba való áthelyezése után egy boltívvel a korábban egységes, nyitott pitvart egy belső, zárt, meleg konyhára és egy nyitott, hideg bejárati előtérre. Szerintem ez nem volt túl gyakori megoldás, mivel tudjuk, hogy a vidék számos településén, így Salánkon is a szoba fűtése nyitott, kandallós volt. A régi tűzhelyekkel foglalkozó tanulmányában Ébner aprólékosan leírja a kandallót, melyet egyes helyeken kabolának is neveztek.[10] Itt magyarázza meg a tűzikutya néven is ismert vasmacskák funkcióját: erre támasztották a nyitott tűzhely padkáján a fahasábokat, de két vasmacskára rátehették a fazekakat is ugyanúgy, mint a vasháromlábra.[11] A tűzi kutyáról Deák Geyza is említést tesz, miközben a szobai kabolát (átmeneti tűzhelynek nevezi a szabad tűzhely és a boglyakemence között), a konyhai szabad tűzhelyet és kemencét írja le.[12] Külön dolgozatban foglalkozik a tűzikutyával Viga Gyula is.[13] A vasháromlábat és a tűzikutyát nekem is sikerült felkutatnom Salánkon, de csak mint eredeti funkciójukat elvesztett, szobadíszként használt tárgyakat.
A szoba fűtését tehát eleinte a kandalló, később pedig a kályha biztosította (ez utóbbi biztosítja a legtöbb helyen ma is), bár sok parasztház elsőháza fűtetlen volt. E tűzhelyek leírását Dám Lászlónál részletesen megtalálhatjuk.[14] 1943–44-ben Katona Ferenc még működő kandallókat rajzolhatott le Tiszaszászfaluban, 1969-ben viszont Morvay Judit már csak az elmondások alapján tudta rekonstruálni a salánki kandallót, mely vályog talapzatra helyezett, négyszögletes, tüzelőberendezés volt, melynek deszkából készült falait vastagon betapasztották sárral. Cseréppel lefedett tetejéhez illeszkedett a füstelvezető kürtő. Volt olyan kandalló is, amelynek egyik oldalán a szoba fala, a másik oldalon pedig vályog védőfal fogta közre a középen égő tüzet.
Varga Sándor szerint a kandalló egyértelműen erdélyi hatásra terjedt el vidékünkön, e tüzelőberendezésnek létezett magasabb és alacsonyabb tüzelőpadkájú változata, a füstelvezető pedig készülhetett vesszőfonásos technikával, vályogból, de van adat zöld kályhacsempékből rakott kandallóra is. Tőle tudjuk, hogy az ugocsai falukutató tábor idején Csepében, Csomán és Hetényben kutató Rhédey Piroska még fel tudta gyűjteni a hagyományos tüzelőberendezést: a kandallót, a főzésre szolgáló cserépfazekakat (Csepében az 1880-as évekig használták őket), a treifuszt. A kandallókról az elbeszélések alapján három rekonstrukciós rajzot is készített. A szobában álló, különböző formájú (hasáb alakúak és felfelé keskenyedő formájúak is lehettek) kandalló füstjét a füstfogó a pitvar nyitott kéményébe vezette ki.[15]
Már Bátky Zsigmond is megjegyezte, hogy a kandallók nemcsak meleget, de világosságot is biztosítottak a szobában. Alkalmazásuk jó levegőt, szellőzést biztosított a házakban, ellenben a főzésre használt konyhai tűzhelyek párával árasztották el a házat. A kandallók nagy részét már az első világháború előtt elbontották. A 19. század derekától megjelent vaskályhákat a vidéken, Munkácson is gyártották. E díszes öntöttvas kályhák még a 20. század második felében is használatban voltak az olcsóbb kerek fűrészporos pléhkályhákkal együtt. Ezt követően kezdték el a szobákat egészséges, fatüzelésű csempekályhákkal fűteni, amelyek máig méltó vetélytársai a gázkonvektoroknak, kazánoknak és más korszerű tüzelőberendezéseknek.
Megállapíthatjuk, hogy a kandallók lebontása a lakáshasználat kulturáltságát is visszavetette, emellett egészségügyi és technikai szempontból is visszalépést jelentett. Ezt követően a hétköznapi élet színtere az immár füsttelenített, lepadlásolt konyhába tevődött át, az elsőház pedig valóban tisztaszoba lett, jobbára használaton kívüli és fűtetlen helyiséggé vált.[16] Amelyik konyhában megmaradt a szabadkémény, a kandalló helyett öntöttvas spórt igyekeztek a házba (szobába) betenni, ezeket sok helyen még ma is megtaláljuk.
Ami a tüzelőanyagokat illeti, a kandallót és kályhát leggyakrabban fával fűtötték. Emellett ellenére felhasználták a rőzsét, kukoricaszárat és más hulladékot is, elsősorban a kemence fűtésére. Trágyával viszont soha nem fűtöttek.
Világításra régen a kandalló tüze mellett a napraforgóolaj mécsest, esetleg faggyúgyertyát használtak, melyet általában a kandalló párkányára helyeztek. A 19. században jelent meg a petróleumlámpa, melynek számos változata közül a legszebbek a mennyezetről függő lusztracsillárok (lusztercsillárok, parasztcsillárok) voltak. Az ugocsai falvakban 1961-ben vezették be a villanyvilágítást. A helyiségek megvilágításában fontos szerepe volt a kintről beszűrődő fénynek is, bár a régi parasztházak nyílászárói igen keskenyek voltak a jobb hőszigetelés miatt.
Változások a konyhában
Bár kronológiailag az általam kutatott időszakhoz már nem tartozik bele, szót kell ejtenünk azokról a változásokról, amelyek a hagyományos ugocsai építészetben és lakáskultúrában a 20. század második felében bekövetkeztek. Az 50-es években a régi háromosztatú tornácos házhoz hátulról újabb helyiségeket csatoltak. Ezenkívül egyre több L-betűs, sőt T-alaprajzú házat kezdtek építeni. A 60–70-es évektől kezdve viszont a községi tanácsoknál lévő 15–20 típusterv alapján négyszögletes, 10×10 m alapterületű), sátortetős házakat kezdtek építeni, igaz, továbbra is vályogból. A konyha elé gyakran kiugrót, verandát vagy teraszt építettek. Az átalakított lakásokon kicserélték a régi ablakokat három szárnyas ikerablakokra. Ezekben a házakban már gyakran fürdőszoba, vezetékes víz is volt, a villannyal együtt egyre több házba bevezették a vezetékes rádiót is. A szobákat lepadlózták, a padlót rongyszőnyeggel, pokróccal borították, a verandát, a kamrát lebetonozták, a konyhát műkő lapokkal burkolták vagy lepadlózták.
Ahogyan a házak túlnyomó részét fokozatosan átépítették, úgy alakultak át a belső helyiségek is. A kamrából konyha, fürdőszoba vagy spájz lett, a régi konyhából pedig szoba. A kenyérsütő kemencét kitették az új konyhába, az ereszbe vagy a nyári konyhába. A háztájiban megtermelt kevéske termék elfért a spájzban, a pincében is, többet pedig a szovjetrendszer idején úgysem halmozhattak fel az emberek.
Az első udvar túlsó felén a pitvarral szemközt, esetleg a ház után, sok helyütt nyári konyha is épült, amelyet ma is megtalálhatunk majdnem mindegyik portán, s amelyet a helyi építészet sajátos vonásának nevezhetünk. Itt nyáron egyetlen helyiségben főznek, tisztálkodnak, sőt aludhatnak is. A nyári konyha a 19. század végén jelent meg a módosabb parasztportákon, majd az 1950-es évektől kezdett általánosan elterjedni. Az egyszobás, nyeregtetős épületek berendezését a kemencén vagy takaréktűzhelyen kívül ebédlőasztal, pár szék, konyhaszekrény, esetleg egy kiságy alkotta, illetve alkotja.
Nyári konyhává alakított sütőház – Fotó: Kész B., Salánk, 2010
Sütő – Fotó: Kész B., Salánk, 2010
A hagyományos berendezési tárgyak sem kerülik el szomorú sorsukat. A települést bekapcsolták a gázhálózatba, korábban is megjelent a központi fűtés, de az energiaárak drasztikus emelkedése miatt egyre többen térnek vissza a jó öreg cserépkályhához. A kárpátaljai magyar falvak átalakulásáról író Dragun egyértelműen pozitívan jellemzi a népi építészet modernizációját. Bár nem tagadjuk a fejlődés szükségességét, bizonyos nosztalgiával és sajnálkozással szemlélhetjük a hagyományos stílusok, nemzeti sajátosságok gyökeres átalakulását, eltűnését, amely napjainkban minden eddiginél gyorsabb ütemben megy végbe.
Következtetések
A konzekvenciák levonását azzal kezdhetném, hogy a hagyományos tárgyi kultúra fontos részét képező népi építészet mára nagyrészt átalakult, de még Kárpátalján is kutatható. Kutatómunkám során meggyőződhettem róla, hogy a Felső-Tisza-vidék népi építészetének fő jellegzetességei a kutatott régióra is érvényesek: többek között a tornácos, rédelyes házak, a háromosztatú házszerkezet, a nyári konyha, a kenyérsütő kemence stb.
A szakirodalomból és a saját kutatásaimból egyértelműen megállapítható, hogy a mai Kárpátalja magyarok lakta településein a háromosztatú középső helyiségét alkotó pitvar (konyha) szabadkéményes volt, s míg le nem padlásolták (ez kb. a 20. század harmincas éveire lett általános), lakótérként nem használhatták – addig a család élete az első szobában (tisztaszoba, elsőház) folyt, hol különböző formájú kandalló vagy kandallóval kombinált szögletes kemence volt a tüzelőhely és a főző. Különleges ritkaságnak számított a vidéken fennmaradt nyitott pitvar. A kenyérsütő kis kerek kemence vagy a pitvarban a kémény alatt, vagy az udvarban állott (nyári konyha, sütő, sütőház), a kéményaljának nevezett konyhában, pitvarban, a kemence mellett is állhatott még egy kandalló csak főzés céljára. Az északkeleti területeken korán megjelent a pitvarbeli szögletes kemence is. Mint azt a vidéken kutató etnográfusok megjegyezték, a különböző formájú és elhelyezkedésű kandallók és kemencék, ezek kombinációi, valamint a házak formái függetlenül a nyelvi határoktól, jóval túlnyúlnak a vizsgált területünkön. Összességében elmondhatjuk, hogy a helyi háztípus leginkább a szamosi házterületnek felel meg, de érződik itt az északi, az alföldi és a keleti magyar házterület hatása is. A tisztaszoba nyitott tüzelőtípusa (kandalló), a nyitott, fűtetlen pitvar a keleti típus jellemvonásai, míg a kemencével fűtött, zárt konyhás, szabadkéményes házak az alföldi típusra emlékeztetnek. A ház részei, a konyha berendezése hasonlóságokat mutatnak más magyarlakta területek analóg építményeivel, ugyanakkor szembetűnőek a helyi magyar és a környező ruszin/ukrán népi építészet kölcsönhatásában megnyilvánuló interetnikus kapcsolatok is.[17]
Az elmúlt fél évszázadban a hagyományos tornácos parasztházak nagyobb részét stílustalan kockaházak váltották fel. Hasonlóképpen alakult át a házak belső berendezése, bútorzata is. De ez érthető és törvényszerű jelenség, hisz ezekben a házakban családok, emberek laknak, akik kényelmesebb, jobb életre vágynak. Viszont jó lenne a megmaradt eredeti parasztházakból minden településen legalább egyet megőrizni az utókornak, hogy tájházként berendezve mintául és emlékül szolgáljon a hagyományos népi építészet helyi sajátosságairól, és a kárpátaljai magyar konyha gasztronómiai hagyományaival együtt kulcsfontosságú szerepet játsszon a vidék turisztikai fejlesztésében.
*
IRODALOM:
Balassa M. Iván
1989 A Kárpát-medence északkeleti térsége lakóházfejlődéséről. In: Cseri Miklós – Balassa M. Iván – Viga Gyula (szerk.): Népi építkezés a Kárpát-medence északkeleti térségében (A Miskolcon 1989. május 15-16-án megrendezett konferencia anyagai). 63–84. Miskolc –Szentendre, Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum – Miskolci Herman Ottó Múzeum
Barabás Jenő
1997 Tüzelőberendezés, füstelvezetés. In: Magyar néprajz IV. 155–169. Budapest, Akadémiai Kiadó
Dám László
1989 Építészeti régiók a Kárpát-medence északkeleti térségében. In: Cseri Miklós-Balassa M. Iván – Viga Gyula (szerk.): Népi építkezés a Kárpát-medence északkeleti térségében (A Miskolcon 1989. május 15–16-án megrendezett konferencia anyagai). 93–107. Miskolc – Szentendre, Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum – Miskolci Herman Ottó Múzeum
Deák Geyza
1998 Az Ung vármegyei „Tiszahát” népi építészete és művészete. In: S. Benedek András (szerk.): Ung megye. Írások Ung megyéről. 81–89. Beregszász – Budapest, Mandátum Kiadó – Hatodik Síp Alapítvány
Ébner Sándor
1931 Régi tűzhelyek: Borsod, Abaúj, Zemplén, Bereg, Szatmár megyében. Néprajzi Értesítő XXIII. 6–16.
Gilyén Nándor
1989 A Felső-Tisza-vidéki nyitott ereszes ház. In: Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum közleményei 5. 51–56. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum
Gunda Béla
1984 A szatmári hagyományos népi műveltség etnográfiai helyzete. In: Ujváry Zoltán (szerk.): Tanulmányok Szatmár néprajzához. 35–137. Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszéke, Debrecen
Kész Barnabás
2016 Az ugocsai parasztporta. Hagyományos építkezés Salánkon. In: Gazdag Vilmos – Karmacsi Zoltán – Tóth Enikő (szerk.): Értékek és kihívások. A 2015. március 26–28. között Beregszászon a Nyelvi és kulturális sokszínűség Kelet-Közép-Európában: érték és kihívások című konferencián elhangzott előadások anyagai, II. kötet. 63–73. Ungvár, Autdor – Shark
Sabján Tibor
2003 A búbos kemence. Budapest, TERC Kereskedelmi és Szolgáltató Kft.
Varga Sándor
1999 Népi építészeti kutatások Kárpátalján 1945 előtt. In: P. Punykó Mária (szerk.): „Madarak voltunk…” Kárpátaljai néprajzi írások. 82–100. Budapest – Beregszász, Hatodik Síp Alapítvány – Mandátum Kiadó
Viga Gyula
1994 Tűzikutyák a Herman Ottó Múzeum néprajzi gyűjteményében. In: Ujváry Zoltán (szerk.): Huszonegy néprajzi közlemény. 149–154. Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem
*
[1] Elsősorban a Nagyszőlősi járásról van szó, amely a 2018. évi közigazgatási reform értelmében a Beregszászi járás része lett.
[2] Kész Barnabás 2016: 65.
[3] Balassa M. Iván 1989: 75; Dám László1992:173.
[4] Dám László1989: 97.
[5] Gilyén Nándor 1989: 53–54.
[6] Deák Geyza 1998: 85.
[7] Sabján Tibor 2003: 23.
[8] Dám László1989: 95.
[9] Barabás Jenő1997: 165–169.
[10] Ébner Nándor 1931: 15–16.
[11] Ébner Nándor 1931: 10.
[12] Deák Geyza 1998: 85.
[13] Viga Gyula1994: 149–154.
[14] Dám László1992: 80–114.
[15] Varga Sándor 1999: 94, 98.
[16] Salánkon a konyha szűk volt, mivel el volt választva a pitvartól, ezért csak főzésre és tárolásra használták. A család a szobában (hátsóházban) étkezett.
[17] Kész Barnabás 2016: 63–73.
Illusztráció: fh. nyitott pitvaros ház fotója
Ezek is érdekelhetik!
Kriston-Vízi József: Kiss Áron „Magyar gyermekjáték-gyűjteménye” és a Budai Képző →
Gráfik Imre: A nyereg, mint hungaricum, és lovas kultúránk lehetőségei →
Miklóssy Endre: Válj azzá, ami vagy! →
