Szabó Palócz Attila: Imperium Romanum
*
Hétköznapi hűtlenség: felszarvazza érzékeink a létezés…
Így tett akkor is, amikor Petya kollégámmal, a lap fotósával
szülei vidéki házában kávézgattunk,
mielőtt útra keltünk volna a városba riportozni…
Petya a szüleiről mesélt, akik épp nem voltak otthon, amikor betoppantunk,
így nem találkozhattam velük…
De a kávé így is elfogyott…
Régi kocsinkban még csak kazettás magnónk volt,
így hát gyermekkori kedvenc kazettáimat tartottam kint a kesztyűtartóban…
Mit szólnál egy jó kis bosnyák rockzenéhez? – kérdeztem Petyát a visszaúton,
aztán pedig már dübörgött is a kocsiban a Zabranjeno pušenje,
még a háború előtti felállásban,
egy régi albumról,
ahogy nyeltük sorsunk csíkjait az autópályán hazafelé…
Petya, aki nem érthette a dalszövegeket,
mert nem ismerte a nyelvet,
az anyósülésről egyszer csak rám emelte tekintetét:
„Te, miért énekelnek ezek Romániáról?”
Először nem is értettem a kérdést…
Megtévesztők tudnak lenni olykor ezek a földrajzi nevek,
akár az érzékeink, oly kacérak,
ahogy ismereteinkkel bujálkodnak…
A dalban megénekelt Romanija hegységnek,
ott valahol Boszniában,
és a Drina folyó völgyének (kanyonjának…)
ugyanis semmi köze sincs a románokhoz vagy Romániához…
így csalja meg érzékeinket a létezés…
szemüvegemen napfény csillan, pedig már a Nap is lemenőben,
ráérünk még, bár időnk nincsen,
a Drina völgye, simlis képpel,
jövendőt szólva felesel a jelennel…
jövendölve felesel a meglevővel…
még ha elsőre talán nem is értjük a múltidéző kérdéseket
az össznépi feledésben…
mintha nemcsak a káosz lenne örök,
de a kétely is annak bensejében…
szlávok és az avarok törtek be a mai Bosznia vidékeire,
akik lerombolták a régi, római városokat,
a latin (romanizált…) lakosságnak pedig vissza kellett húzódnia,
és a környező hegységekben lelt menedékre…
az elnevezés tehát a Római Birodalomra utal,
és a feltételezések – szerint mert ezt
a történészek is egyelőre
találgatóra fogták –, nagyjából
a 7. században alakulhatott ki,
mert a velük szomszédos lakosság kezdte később
ezt a területet Romanijának,
vagyis a rómaiak földjének nevezni…
így idéztem fel ott a kocsiban ülve, a volánnál,
a biztonsági övvel jól bekötve,
Petya kérdésére válaszolva az egykor tanultakat,
összevissza olvasottakat,
egymáshoz illesztgetve a félinformációkat,
amelyek a dalszöveggel ellentétben
az én emlékezetemben sem éltek akkor már
épp a legtisztábban…
mert a létezés már megint megcsalta az érzékeket,
hisz nemcsak azt a százvalahány kilométert szeltük át hirtelen
Petya szüleinek vidéki házától
hazáig emésztve a csíkokat,
hanem évszázadok peregtek a történetekben…
az a néhány évszázad – mint holmi semmiség –
a létezésnek visszajár,
hiszen terheit ma is itt cipeljük lelkünk peremén,
melynek csiszolt fényét egyenes ívvé varázsolja szemünkben a képzet,
keserű ízt kap tőle levesünk,
és sunyítva kell lapítani, ha előböffen
– mint valami problémát, gondot,
a szőnyeg alá söpörnek majd minket is –,
akárhányszor csalódjunk is az elődökben,
vagy a hétköznapi hűtlenségben…
Illusztráció: Drina, J. Vladimir
Ezek is érdekelhetik!
Tornai Xénia: Holt költők társasága (versek) →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Szederkényi Éva Kata versei* →
