Barna Júlia: A túlélő (versek)
koldusasszony
a jelen minden táján terjed a sötét
gyászpompás szegénység a lét
az emlékek kiégett villanykörték
(nem emlékszel a villámmal
keresztezett örömökre
és a házad összedöntő mennykövekre)
ne beszélj az elsikkasztott holnapokról
a tüskés vágy-bokorból
egzotikus madarak rebbennek rikoltva
szemed elől eltűnő utakra
a valóság rózsákat hazudik
és csalánerdőket növeszt
szisszenj sokszor levert lázadó:
fegyvert éleznek ellenem a napok
valakinek eszköze vagyok?
vagy senkinek senkije
a seholnak a semmikorja?
a fájdalmak meggyőznek a létezésről
fény-tüske szúrja a szemed
pilláid összecsapják
a hibátlanul működő reflexek
még ki-be lélegzed mindenség-szerelmed
de a fokozódó hiábavalóságban
minden feladásra szólít
már több a megtorpanás mint az út
a szív üszök-szegleteiben
tágas tért talál a reménytelenség
az élet festmény nélküli keret
űr-négyszög fekete sugárzás
nem használt lehetőségek
el nem olvasott levelek
magaddal ki nem töltött terek
örvénylő csillag-csendje
ereidben kerengeted mésszé ülepíted
a visszafojtott kiáltást:
hol a vers-birodalom
az elátkozott királyság?
szellemjárta táj mondd a neved
hívj és megyek!
a világvége-hangulatból
galamb-gondolatok vinnének messze
de nem maradhatsz ki a halálodból
az erek szűk ösvényein
szívig futó riadót dobolnak
a kétségbeesés fekete hadai
szétrobbanásra szilánkosodik a lét
koldusasszony!
hullámvasúton emelkedik zuhan
félelemtől csikorgó léted
legalább fokozd sikollyá nyöszörgésed:
valakinek meg kell hallani
amit még el akartál mondani!
a túlélő
aszályos nyárban megkísérled a lehetetlent
gyökeret hajtani a szeretetben
hátrálsz az ösztönvilágig
lépkedsz párkányszélen
idomulsz a mások szemében
felismert várakozáshoz
érzelmet visszafogottan
véleményt óvatosan nyilvánítsz
illetlen gondolataidat leplezed
álszentek mindenre elszánt serege előtt:
a hajóból rég kidobtad a lehúzó terheket
a helytelen viselkedéseket
már csak az örömtelen kapcsolatok
és a magadtól elvezető szerepek maradtak
(egymásra vetített képek
egyik sem érvényes)
egyik naptól a másikig lopakodva
disszonáns hangok kísérnek
pisszenések hümmögések gúnyos nevetések
tarkón lövő tekintetek
ferde síkokon kapaszkodsz
de visszazuhansz egy viszonylag
vízszintes valóságba
ahol a tavasz illatai vitorláznak
az ég azúr hazugság
önmaga túlélő mása:
felejtsd el trükkjeidet
úgyis bevetik veled a földet
mikor mindenki másfelé figyel
a téridő-valami torkában eltűnik
minden amit neveden neveztek
Illusztráció: S. Dali
Ezek is érdekelhetik!
Tornai Xénia: Holt költők társasága (versek) →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Szederkényi Éva Kata versei* →
