Csörsz István: Oroszlánkanyar
*
Nyolcvan éves lenne Csörsz István,
akinek kiadatlan életművét – Csörsz Rumen Istvánnak köszönhetően – műhelyünk mintegy tíz esztendeje jólesőn törekszik megismertetni az olvasókkal a Napút oldalain, online-unk felületén, féltucat alkotását könyvformában is.
2013: Az írás művészete. Feljegyzések (esszé, online függelékben novella- és regényelemzésekkel)
2014: Viharjelzés. Riportok 1956 katonáival (riportok [1989–1990]); később e-book kiadásban is megjelent
2015: Vesztesek (regény [1975])
2016: Földtaposók (regény [2006])
2017: Bóckacaj. Tovamászás (regény)
2021: Vadfarkas (regény [1997–1998]; e-book kiadás)
Nem mulasztunk el ma sem emlékezni a sokoldalú jeles alkotóra; köszönjük Rumen fia újabb feltáró segítségét – vagy negyven éve gépiratban lappangó írását közöljük az évfordulón.
Csörsz István alkotóművészete – megannyi helyen, ahol nem lehetne említetetlen – fájdalmasan háttérbe szorul. Ismertségét ekként szeretnénk az értők között erősíteni: fiókban és kazettán maradt fontos írásainak és gyűjtéseinek megismertetésével. Így jutunk hozzá méltóbban, így emlékezzünk rá: olvasva is felfedezvén. (A szerkesztőség)
*
Fél hatkor a Roosevelt téren tömött sorokban álltak a kocsik. Fényszóróikkal egymás farába világítottak, a stoplámpákon látszott minden porszem. Itt vagytok, gondolta Barta Dénes, amint lenézett rájuk a négyes busz magas üléséről. Itt vagytok már megint! 17 perc volt a négyes járat menetideje.
A nap nyugodt óráiból ellopott perceket senki se kapta vissza a csúcsforgalomban, a késést azonban könyörtelenül beírták. A négyes vonal vezetői káromkodtak és tolakodtak, hogy mégis menetidőn belül érjenek a végállomásra. Ritkán beszéltek erről, de mindegyikük gondolt rá – Barta többször is napközben, pedig az ő számára régen elvesztette jelentőségét a beíró füzet. Tudta, mennyire esetlegesek azok a számok; nem beszéltek az útvonal nehéz pontjairól, még az utolsó, a legrosszabb kanyarról sem ott a hídnál, az oroszlánok előtt. Általában a tér közepe kevésbé volt zsúfolt, a megállóból tehát egyenesen ebbe a sávba ugrottak ki a busszal, végigszaladtak a várakozó kocsik mellett és a híd előtt, visszaváltottak a hídra kanyarodó sávba. Így a soron következő kocsit egyszerűen leszorították az útról. Minden annak a másik kocsi vezetőjének a lélekjelenlétére volt bízva. Néhányon közülük rendszeresen erre jártak négy és hat óra között és tudták, hogy vigyázni kell a hídnál. De azok számára, akik véletlenül keveredtek ide csúcsforgalomban, úgy tűnt fel a busz, mint a villám. Valamennyit javított a helyzeten, hogy igen lassan haladt a kocsioszlop a híd felé. A másik, ami segített, az volt, hogy a busz vezetőfülkéjéből csak egy pillanatig lehetett látni a kis kocsikat: amikor eléjük vágtak. Utána már nem látszott semmi. Húsz- harminc fordulóra volt szüksége az embernek ahhoz, hogy valamennyire megszokja a dolgot. Barta Dénes sohasem tudta megszokni. Néha már a Roosevelt téri megállóban káromkodott, amit pedig sohasem tett. Néha azt mondta fél-hangosan az idegen vezetőnek: „Ne haragudj, pajtás. Ne haragudj, az isten verje meg! Bejövök és minden rendben lesz.” Izzadt a tenyere. Olyan erősen szorította a volánt, hogy megmerevedtek az ujjai. A híd közepén aztán kirázta belőlük a görcsöt, lenézett a Dunára. Itt mindig járt egy kis szél: más szaga volt télen, más nyáron. Hajók húztak el a Lánchíd alatt. Barta szerette a hajókat, és mert tizedik éve járta a négyes vonalát, jó néhányat ismert közülük. Ismert néhány hajóst is: néha a kormányállás ablaküvege mögött, néha a fedélzeten látta őket. Jó dolguk van, gondolta. Legalábbis itt. Nyilván az ő szakmájukban is vannak rossz helyzetek. Biztos, hogy vannak. E nélkül senki se dolgozhat.
Évekig kínozta a félelem. Aztán egy júliusi napon megváltozott valami. Később azt mondta magának, az a fiatalember volt az oka, aki a Roosevelt téren szállt fel a buszra. Közvetlenül a vezetőfülke mellett állt, Barta látta a szemét a visszapillantó tükörben. Üresség volt a fiú pillantásában. Mintha nem akart volna semmit, se ma, se holnap. Barta iszonyodva bámult rá. „Dénes, vigyázz” – mondta magának. „Ez a fickó bajt hoz rád!”
Homlokát és a hátát kiverte a víz. A híd előtt felemelkedett az ülésről, és jobbra hajolt, amit soha nem tett meg azelőtt. A kocsi faránál, közvetlenül a kerék mellett egy piros Wartburg fékezett. Kopasz férfi ült a volán mögött, lehetett vagy ötven éves, nyakkendője szorosra húzva. Barta még azt is megfigyelte, hogy vörös selyemből készült a nyakkendő, rajta kis fekete pöttyök sorakoztak egy vonalban. Bocsáss meg, pajtás, mondta a férfinak. A híd közepéről lenézett a vízre, odalent azonban egy hajó sem úszott. A fiatalember leszállt az Alagútnál, ő pedig baj nélkül ért a végállomásra. Ettől a naptól kezdve nem félt többet. Az ördögbe is, gondolta. A Roosevelt tér most is a Roosevelt tér! Én pedig én vagyok! Mi történt hát? Minél többet gondolkozott a dolgon, annál jobban összezavarodott. A félelem azonban nem tért vissza, és Barta tehetetlennek érezte magát az új helyzetben. Néha arra gondolt, hogy megöregedett, és nem bánta volna, ha nem öt, hanem csak három év hiányzott volna szolgálati idejéből a nyugdíjig. Az öt év azonban öt év volt, és amikor ezt is elmondta magának néhányszor a Roosevelt téri megállóban, csak abban reménykedett, hogy egyszer talán elmúlik az egész.
December tizenegyedikén nem gondolt semmire. Szép idő volt, bár két napja még havazott. Hirtelen jött a meleg, és teljesen felszárította az utat. Hat órakor, alkonyatkor szépek voltak a kocsik. A legtöbbről már lemosták a hólét és a latyakot. Még a kanyarnál sem érzett semmi különöset – talán ezért hallotta olyan tisztán a Trabant reccsenését. Abban a pillanatban tudta, hogy Trabant, mintha huszonöt éves vezetői pályafutása alatt örökké Trabantokkal karambolozott volna. Egy nő vezette a kocsit, Barta látta az arcát. Furcsa, de arra számított, hogy kopasz lesz, ötvenéves és piros-fekete pöttyös nyakkendőt visel. Pedig fiatalabb volt, haját magasra fésülte. Az ütközés után olyan erővel rohant a híd korlátjának, ami hihetetlennek tűnt. Talán a gázpedálon felejtette a lábát, gondolta Barta. Ez volt az utolsó épkézláb gondolata. A kocsisor pillanatok alatt összetorlódott mögötte. Bal kerékkel a záróvonalon állt meg, a víz felé fordított kormánnyal. A nő nem használt biztonsági övet, vékony karjának kellett volna felfognia a hatalmas ütést. Valósággal kiröpült a szélvédőüvegen.
Barta megállt az embergyűrű közepén. A híd alatt egy tolóhajó úszott, négy uszályt tolt maga előtt. Magyar hajók voltak, magyar követ szállítottak, és Bartának eszébe villant, hogy gondolt valamit egyszer a hajókról meg a fényről, de az is lehet, hogy csak a zászlókról. A nő hosszan előre nyújtott nyakára hullottak a szélvédő üvegcserepei. Hegyes könyöke a motorházra támaszkodott, a másik furcsa tartásban a kocsiban maradt. Arcát a híd felé fordította, mintha arra várt volna, hogy odamegy hozzá valaki, és elkéri a jogosítványát. Barta megfogta a kocsi sárvédőjét, majd anélkül, hogy tudta volna, mit csinál, megtapogatta a bal első gumit. Amint lehajolt, arca egy vonalba került a nő arcával.
– Barta Dénes vagyok – motyogta.
(1980-as évek)
Illusztráció: Csörsz István: Oroszlánkanyar
Ezek is érdekelhetik!
Tamási Orosz János: Tánc egy végtelen kötél peremén →
Hegyi Botos Attila: MINA és a Kék Madár (égei égkarcok, minányi minuták)* →
Koppány Zsolt: „Az öröklét nem evilági ígéret”* →
