Zdeněk Svěrák: A gyógyfürdő
*
Forgács Ildikó
Zdeněk Svěrák A gyógyfürdő című elbeszélése a Kettős látás című kötetben szerepel, amely a Napkút Kiadó gondozásában jelent meg a 2017-es Nemzetközi Könyvfesztivál idején.
A szerző közismert cseh színész, humorista és forgatókönyvíró. 2008-ban és 2011-ben megjelent elbeszélésköteteiért megkapta a cseh Bestseller-díjat. Forgatókönyvei közül a magyar közönség számára legismertebb Az én kis falum, melyből Jiří Menzel rendezett nagy sikerű filmet többek közt Bán János szereplésével. A kilencvenes évektől fiával, a filmrendező Jan Svěrákkal értek el komoly filmes sikereket: az önéletrajzi ihletésű Általános iskolát (1991) Oscar-díjra jelölték, a Kolja 1997-ben elnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar és Golden Globe díjat is. Közös filmjük a Csereüvegek 2008-ban közönségdíjat nyert Karlovy Varyban.
Svěrák történetei mindennapi emberekről szólnak, népszerűségük egyik titka talán éppen az, hogy az olvasó könnyen magára ismerhet bennük. Legfontosabb jellemzőjük a humor és a filmszerűség. Jeleneteinek lendülete sosem megy az irodalmi érték kárára.
Svěrák közismerten a cseh nyelv elhivatott védelmezője, írásai szórakoztató formában hirdetik a nyelvi igényesség és a színvonalas humor szükségességét.
Néhány évtizeddel ezelőtt a magyar olvasó még „szokva volt” a csehekhez. Bohumil Hrabal és Milan Kundera művei például kiváló fordításban jelentek meg és igen nagy népszerűségnek örvendtek. Nyugodtan kijelenthetjük azt is, hogy Hašek Švejkje mifelénk az irodalmi alapműveltség részét képezte.
Zdeněk Svěrák műveinek fordítása számomra ezt a „csehséget” hozta vissza – a carpe diemnek nem a hollywoodi „csinálj őrültségeket, mert ki tudja, meddig élsz”, hanem a „nézz körül, ember, ott van minden, csak vedd észre” típusát. Én minden szavát élveztem. Remélem, önök is fogják.
Zdeněk Svěrák
A gyógyfürdő
A Jesenius gyógyszállóban lévő szobám ablakából hatalmas régi parkra nyílik kilátás. Mindig ezt a szobát kérem, mert a gyógyfürdőben lassan telik az idő, viszont a parkban folyton akad látnivaló. Férfiak és nők, akik kettesével, vagy magányosan sétálgatnak az ösvényeken fürdő-tempóban, ami egészen más, mint a városi séta tempója. Meg tudom különböztetni a régóta összetartozó párokat azoktól, akik csak itt ismerkedtek össze a Nemzeti Kávéházban, amit Kerítőnek is neveznek. Figyelem a madarakat, amint félelem nélkül röppennek a páciensek tenyerére, hogy felcsipegessék a morzsákat, amelyeket evés után az abroszról söprögettek össze nekik, meg a mókusokat, akik a csemegékért cserébe már rég lemondtak velük született félénkségükről, és úgy kéregetnek mellső lábacskáikat felhúzva, mint a koldusok.
A megfigyelésre szánt időm nagy részét a fák töltik ki. Mokřadyban a talajt annyira átitatja a víz, hogy olyan, mint egy szivacs, s emiatt egyes fák nem merőlegesen állnak, hanem ferdén, mert gyökereik a puha földben nem találnak biztos fogódzót, erős szélben a törzsük mély földalatti recsegéstől kísérve megdől, és már úgy is marad. Vannak köztük idegenek is, távoli tájakról bevándorolt fák, ezeken cédula hirdeti latin nyelvű tudományos elnevezésüket.
A park csak mára vált olyanná, amilyennek megalapítója, doktor Maurer megálmodta, aki azzal a keserű tudattal adott utasítást a zsenge fácskák kiültetésére, hogy a parkalapítók sosem érhetik meg művük kiteljesedését. Ezért aztán néha, amikor a terebélyes tölgyek boltíveire tekintek, így suttogok: Sikerült, doktor úr.
Épp az ablakom alatt van egy telefonfülke. Most, amikor már mindenkinek van saját mobiltelefonja, ritkán használják, de volt idő, amikor az emberek sorban álltak és türelmetlenül kopogtak a fülke üvegfalán, mondván, hogy nekik is joguk van közölni az otthoniakkal, hogy jól érzik magukat a gyógyfürdőben. Vannak, akik máig hűek maradtak a nyilvános telefonhoz. Érdekes módon a legtöbb ember azt hiszi, hogy a telefonba ordítani kell, főként, ha távolsági hívásról van szó. Nem hiszik el, hogy olyan messzire elhallatszik a hangjuk. Így aztán én a szobámban a beszélgetések nagy részét tisztán hallom. Ez néha zavar, de legtöbbször inkább szórakoztat.
– Halló! Te vagy az, Veruskám? Itt Laci! – kiabál egy morva vendég, és én próbálom a kiejtése alapján kitalálni, hogy vajon Brünn, vagy Haná környékéről származhat-e inkább?
– Hát azért hívlak, hogy jössz-e vasárnap? Én nem tudom, Verus. Itt szörnyű idő van, eső, köd, hideg…
Az ablakhoz lépek, hogy megbizonyosodjak a hirtelen időjárás-változásról, de kinn továbbra is kék az ég, a tavaszi délutánt beragyogja a nap. Viszont rögtön észreveszem a rossz idő okát is: a padon egy középkorú, teltkarcsú hölgy páciens vár és legyezgeti magát a szalmakalapjával.
– Hát, nem tudom, Verus, van-e értelme ideutaznod. A jegyet se adják ingyen… Hát, nem tudom… Igen. Hiszen már csak egy hét van hátra. Igen. Halló? Már megvettem az édességet a gyerekeknek! No, szia!
Amikor a fickó leteszi a telefont, nem bírok magammal, kihajolok az ablakon és vidáman rákiáltok:
– Szóval köd, eső meg hideg, ugyebár?
Fölnéz rám és így válaszol:
– Te meg mit hallgatod ki mások beszélgetését, te idióta!
Hát így múlatom az időt a Mokřady nevű gyógyfürdőben, ahol a páciensek gyógyulgatnak és párosodnak.
Minden reggel, amikor a felkelő nap sugarai épp csak elkezdik felderíteni a park hűvös, párás levegőjét, egy házaspárt látok közeledni a főúton. A park túlsó végében vannak elszállásolva, de a mi gyógyszállónkba járnak reggelizni. Egy olyan párról van szó, akiket nem lehet nem észrevenni. Magas, ötven körüli, őszes férfi, a bőre napbarnított és olyan emelt fővel jár, mintha nem is lenne szüksége arra, hogy lássa az utat maga előtt. Oldalán, könnyedén belékarolva feltűnően szép, nála csak valamivel alacsonyabb felesége, aki fekete haját lófarokba fésülve viseli. Karcsú és hosszúlábú. Az ilyen nemes párok a teniszpályán ismerkednek meg, ahol fehér sortban és rövid szoknyácskában nyújtózva és hajlongva, ahogy a labdamenet megkívánja, kölcsönösen bemutatják egymásnak izmaik és bőrük rugalmasságát, testfelépítésük arányosságát, a hálónál megérzik egymás izzadtságának izgató szagát, majd lezuhanyozva és felpezsdülve találkoznak a teraszon és egy jeges ital mellett megbeszélik, hogy közelebbi megismerkedésük elkerülhetetlen. Akiről itt most szó van, Karel Hokr, és felesége, Jana. Hokr mérnök úr vak.
Kalina főorvos úr, a mozgásszervi megbetegedések híres specialistája várójában ismerkedtünk meg. Kalinát a betegei Medvének becézik. Biztosan ismerik azt a jelenetet Smetana Eladott menyasszonyából, amikor a medvének öltözött Vašek leveszi medvefejét és így kiált: Ne féljetek, emberek, nem vagyok én medve, Vašek vagyok! Amikor Václav Kalina főorvos úr reggel kinyitja a váró ajtaját, neki is ezt kéne kiáltania, mert még az orvosi köpeny sem tudja leplezni, milyen hihetetlenül szőrös ez az ember. Meleg hónapokban talán csak azt a köpenyt hordja meztelen testén, ami tulajdonképpen nem is meztelen. Széles mellkasán csomókban türemkedik elő a fekete szőrzet, a köpeny feltűrt ujja látni engedi hatalmas, bozontos karját és mancsát, amely csak a tenyerén és az ujjbegyein szőrtelen. Ahelyett, hogy Kalina főorvos úr megnyugtatna bennünket, hogy nem medve, reggelente az ajtóban megállva elégedetten összedörzsöli két kezét és ránk üvölt:
– Lássuk, ki jött el ma hozzánk? – és ezeknél a szavaknál még jobban felgyűri a köpenye ujját, mintha egy csapat vakmerő fickó lennénk, akiknek van bátorságuk kiállni ellene.
Erre a pillanatra várakozva elegyedtünk szóba a Hokr házaspárral. Karel – így fogom nevezni, mert mára jó barátok lettünk – nem születésétől fogva vak. Harminchárom éves koráig statikusként dolgozott. A statikus az a mérnök, aki afelől kezeskedik, hogy a ház nem fog összedőlni. Egy Kovářská utcai régi ház újjáépítésekor a műemlékvédők ragaszkodtak hozzá, hogy a régi homlokzatot meg kell őrizni, míg a többi falat szükség szerint újjal lehet helyettesíteni. Az építkezésen vita alakult ki egy keresztgerenda kapcsán. Karel, mint statikus megállapította, hogy nem tartógerenda, nyugodtan lebonthatják. Vacsoránál aztán a rádióból értesült, hogy a Kovářská utcai ház összedőlt, és a romokban két ember életét vesztette. Ahogy Jana asszony mesélte, a férje elsápadt, kimeresztette a szemét, mindkét kezével megragadta a fejét, és úgy rángatta, mintha le akarná tépni. Azután elvesztette az eszméletét és elterült a padlón. Miután magához tért, kinyitotta a szemét, de nem látott semmit. Ezen már az sem változtatott, hogy kiderült, a szerencsétlenség egy másik Kovářská utcai építkezésen történt.
A különféle szemklinikákon végzett eredménytelen kivizsgálások és H. G. Sharp világhírű professzor londoni szanatóriumában eltöltött egy hónap után, Karel elvégzett egy zongorahangolói kurzust, mert jó hallása volt, és diákéveiben egész jól zongorázott. Karel nem akárhol hangol ám: például a karlíni rádió „A” stúdiójában, néhány neves prágai színházban és a Rudolfinum Dvořák termében.
És ez a foglalkozás, amelynek gyakorlása során órákig görnyed, miközben a hangolókulccsal türelmesen, milliméterről milliméterre feszíti a húrokat, árt a gerincének és fejfájást okoz. Amikor Jana asszony véletlenül hallott a kitűnő Mokřady fürdőről és Kalina főorvos úrról, nem tétovázott, rögtön beutaltatta a férjét.
Döntését őszintén helyeseltem, merthogy nekem is hasonló problémám van. Az én esetemben a gerinckárosítást az írógép kezdte, és most sikeresen folytatja a számítógép. A Medve több hónapra meg tud szabadítani a fájdalomtól. Amikor ezt mondtam, Karel nem látó szeme a szemben lévő falra meredt, ahol nem láthatta az egészséges és az elferdült gerinc ábráját, míg felesége folyamatosan engem nézett. A szeme sötétbarna volt és kerek. A szemhéja ritkán csukódott le, éppen csak hogy megnedvesítse, és új csillogással lássa el a szemet. Az ember próbálta kerülni ezt a tekintetet, mert félt, hogy a szava is elakad. Csak amikor mosolygott, akkor jelent meg a szája sarkában néhány apró ránc annak egyedüli bizonyítékaként, hogy ez az arc nem egy leány, hanem egy asszony arca. Hány éves lehet? Harmincöt, negyven? Nem, még nem lehet negyven.
– Maga író? – kérdezte.
– Újságíró – mondtam, és szerettem volna, ha még valamit kérdez, mert nem akartam elhinni, hogy tényleg ilyen rozsdás hangja van. Ez az a bizonyos rekedtesség, amely hozzá ugyan egyáltalán nem illett, de amit én úgy tudok imádni egy nőben.
– Lássuk, ki jött el ma hozzánk? – kérdezte helyette a Medve.
Bár enyém volt az első időpont, nagyvonalúan átengedtem Karelnek és feleségének.
Pontosan el tudtam képzelni, mi történik odabent. Miközben a szőrmedve üdvözlésül kis híján szétmorzsolja a páciens feleségének törékeny kezét („Au!” hangzott fel a rendelőben, alighogy ezt végiggondoltam), Karelt Lenka, a rehabilitációs nővér ülteti maga mellé, hogy kitöltsenek egy kérdőívet. Lenkát érdemes pontosabban leírni. Ez a mézszőke lány azért van itt, hogy bájával némileg emberibb légkört teremtsen a Medve barlangjában. Kalina főorvossal ellentétben a lány egész testét, amelyből természetesen csak a karját, lábát és apró melleinek északi lankáit ismerhettem, finom, alig látható szösz borítja, amilyen a kajszinak vagy az őszibaracknak adatott. Ha a napfény megfelelő szögben éri a bőrét, az dicsfényhez hasonló csodákat tud eredményezni. A kérdőív kitöltése után Lenka nővér megkéri a pácienst, hogy majdnem teljesen vetkőzzön le és szakavatott kézzel megkezdi a kezelés előkészítését. Számomra ez az egyik legértékesebb ajándék, amit Mokřady fürdő nyújthat. Magabiztosan tapintja ki a csigolyákat és egyéb olyan helyeket a hátamon, amelyek gyömöszölésre vágynak, és enyhe fájdalommal vissza is jelzik, hogy a keresett csomópontok felfedeztettek.
Csak miután az egész izomzat át van gyúrva és el van lazítva, akkor kap mancsai közé a Medve. Ha Lenka nem készítene elő a harcra, valószínűleg nem is élném túl. Kalina főorvos úr mellső mancsaival megragadja a lábamat és olyan szögbe hajlítja, amilyenben még életemben nem volt. Aztán megpróbálja kiszakítani a testemből, majd amikor ez nem sikerül, igyekszik kificamítani. Később azt próbálgatja, milyen mélyen van a karom lehorgonyozva a vállamban, és mi lenne, ha az ízületemet kiszabadítaná a tokjából.
Amikor feljajdulok, a vadállat elégedetten szuszog.
Ez eddig csak harcunk első fordulója. Ezután leülök egy székre és beszélgetünk. De ez a látszólag ártalmatlan, baráti csevegés mindenféléről nem pihenés céljából történik. Valódi rendeltetése az, hogy elterelje a figyelmemet a következő csapásról. Ezt jól tudom, mégis mindig hagyom magam becsapni. A Medve mögöttem áll és a nyakam környékét, az ütőereimet, vállamat tapogatja, s közben kérdez:
– Maga írta azt a cikket a második világháborús repülőkről?
– Abba a női magazinba? – kérdezek vissza, és érzem, hogy a Medve átfogja a nyakamat. Ez az a fogás, amellyel kisfiú korunkban mindig két vállra tudtuk fektetni az ellenfelet.
– És mi a véleménye a százkilences Messerschmittekről? – kérdi, miközben jobbra balra forgatja a fejemet.
– Veszélyes vadászgépek – mondom.
– Szerintem jobbak voltak, mint a brit Spitfire-ek – mondja ő.
– Ebben téved, mert… – És ez az a pillanat, amikor a vadállat váratlanul olyat ránt a fejemen, hogy beleroppannak a csigolyáim, és mielőtt még észhez térnék, még egyet ránt, csak most a másik irányba.
– Azannya! – sóhajtok és kinyitom a szemem, hogy ne lássak csillagokat.
– Készen vagyunk – mondja győzedelmesen a vadállat és megy kezet mosni.
Megállapítottam, hogy Mokřady fürdőben rengeteg zongora van. Majdnem minden magát komolyan vevő gyógyszálló halljában áll egy pianínó vagy egy zongora. Leegyeztettem Karel számára, hogy felhangolja a zongorát nálunk, a Jeseniusban, a Csillag Szállóban és a helyi színházban is. Úgy terveztem, hogy majd együtt megyünk hangolni, és közben beszélgetünk. Jana asszony is örült a lehetőségnek. A színházban kezdtünk.
– Már megrángatta a fejed? – érdeklődtem.
– Még nem – mondta Karel, miközben felnyitotta a zongora fedelét, és mint valami varázsló, a hangszer belső részei fölé nyújtotta a kezét, hogy szétterpesztett ujjakkal kitapogassa őket és el tudjon igazodni a számos filccel borított kalapács és fényes húr között, amelyek ott feszültek hármasával, kettesével és a kövérebbek magukban.
– Akkor későbbre tartogatja. Először megdolgoz egy kicsit – konstatáltam.
Karelnek nincs szüksége túl sok mindenre a hangoláshoz: normál zenei A hangot adó hangolósípra, hangolókulcsra, egy gumiékre, a kezére és a hallására. Az éket, ha jól értettem, akkor használja, amikor a hármasával álló húroknál tart. Beékeli kettő közé, ezáltal letompítja őket és hangolhatja a fennmaradó harmadikat. De most nem találja az éket. Tapogatózik a táskája mélyén, meg a táska mellett körös-körül, de hiába. Ez a gumiék volt az oka annak, hogy kiküldetésbe mehettem Jana asszonyhoz.
Miért is tagadnám, a gondolat, hogy egy kis ideig kettesben lehetek azzal a csodálatos asszonnyal, kellemes izgalommal töltött el. Útközben azon törtem a fejem, mi vicceset mondhatnék neki egyből az ajtóban. Először az jutott eszembe, hogy: Amiatt a kis fekete ék alakú valami miatt jöttem. De ezt máris elvetettem, mint primitív kétértelműséget, amivel csak jól lejáratnám magam előtte. Végül el is szégyelltem magam, hogy egyáltalán eszembe juthatott ilyesmi az én koromban, hogy a vak barátom feleségét elcsábítsam, de hát sajnos, eszembe jutott.
Amikor megérkeztem a szállodába és bekopogtam a tízes szobába, egy ötven körüli szobaasszony nyitott ajtót. A feje kendővel volt bekötve, és kissé ijedtnek tűnt.
– Hokrová asszonyt keresem – mondtam.
– Jó napot. Éppen megtalálta – mondta azon a rozsdás hangján és behívott a szobába.
– Ne haragudjon, hülye vagyok – szaladt ki a számon és borzasztó kínosan éreztem magam.
– Ugyan, dehogy! Csak még nem volt időm kisminkelni magam – mosolyodott el szomorúan és közben ujjaival végigsimította arcát, amelyből ráncok hálójával körülvett apró, fáradt szemek néztek rám. Hihetetlen volt.
– Megkínálhatom egy teával? – kérdezte a teáskannával a kezében.
– Nem, köszönöm. Azért a kis ékért jöttem, amit a húrok közé kell feszíteni. Karel itt felejtette – mondtam.
– Biztosan a zakója zsebében lesz – mondta és a szekrényhez lépett. Miközben a kordbársony zakó zsebeiben keresgélt, háttal nekem, így szólt:
– Így már nem kellenék magának, ugye?
– Hogyan jött rá, hogy előzőleg megfordult ilyesmi a fejemben? – mondtam gyorsan, mielőtt még megfordult volna.
– Azt mi, lányok észrevesszük. Nézze, itt van – átnyújtotta a gumiéket és mosolyogva, amitől további ráncok mutatkoztak meg a szája körül, azt mondta:
– Talán jobb is így… nem bolygatjuk a fürdő nyugalmát.
A zongorahangolás egy beteg hangszer gyógyítása. Türelmes ápolás, melynek sikere majdnem biztos. Karel a billentyűzet középső részén kezdi a munkát. Kérlelhetetlenül lazítgatja és feszíti a húrokat egészen addig, míg az oktávok, kvartok és tercek nem hangzanak tökéletesen. Amikor ezzel a maggal elkészül, és ezt a tiszta akkordok is alátámasztják, csak akkor kezd a gyógyító a mély hangokkal foglalkozni, ahol a kis kalapácsok kövér basszus húrokat ütögetnek, majd áttolja a székét jobbra, a legmagasabbakhoz, amelyek már szinte nem is szólnak, csak úgy kipi-kopognak, mintha a csempét kocogtatnánk.
– Hogy néz ki a főorvos Lenkája? – kérdezte Karel, miközben a jobb kezében lévő emelő mozgását figyelte.
– Gyönyörű – válaszoltam.
– Gondoltam. Az egész testét beborítja? – érdeklődött.
– Amennyi látszik belőle, azt igen.
– Akár egy őszibarack – mondta. – Rendkívül izgató lehet, gondolom. Könnyedén végigsimítod a bőrét, és…
– Bizonyára.
– Milyen a szeme?
– Kék.
– Gondolod, hogy a Medve lefekszik vele?
– Nem tudom – mondtam.
– Biztos, hogy igen. Még ha magázódnak is. A hangjukról megérzem. Milyen a melle?
– A melle olyan… mintha vadonatúj lenne – böktem ki, mire Karel úgy elkezdett nevetni, hogy abba kellett hagynia a hangolást.
– Hát igen, a lányok! Mikor szokunk már le erről? – sóhajtott, aztán abba az irányba fordult, ahol engem sejtett:
– Nem tudom, olyan szép-e még a feleségem, amilyenre emlékszem. Valaha hihetetlenül gyönyörű volt. A vakság egyetlen előnye, hogy nem öregszik a feleségem.
– Még mindig hihetetlenül gyönyörű – mondtam.
– Esküdj meg – mosolyodott el.
– Esküszöm – mondtam, mert néha muszáj hazudni.
Amikor a zongorák doktora befejezi a hangolást, még egyszer meghallgatja a meggyógyított pácienst. Karel letette a hangolókulcsot, a billentyűk fölé hajolt és játszani kezdett. Erroll Garner Misty című számát játszotta, amely szomorú, mint egy esős nap. Először egy bárzongorista előadásában hallottam, valamikor régen, éppen akkor, amikor elhagyott az első barátnőm.
– Miért pont ezt játszod? Honnan tudod, hogy imádom? – mondtam, miközben hálásan a hátára tettem a kezem.
Karel nem hagyta abba, és munkája eredményével elégedetten magyarázta:
– Azért, barátom, mert itt közvetlenül egymás mellé kerül a dé és az esz, két ellenséges hang, amelyek nem tudják elviselni egymást. És ha sikerül úgy felhangolni, hogy nem csak elviselik egymást, hanem egyenesen örülnek egymásnak, akkor az a zongora tutira rendben van.
Csütörtökön Karelt is utolérte a Medve rettegett rántása.
– Az első benyomásom az volt, hogy letépte a fejem, hogy a vitrinjébe tegye – értékelte, amikor Jana asszony átadta őt nekem. Úgy terveztük, hogy amíg a felesége úszik egyet az itteni új medencében, mi tévét nézünk a szobámban. Furcsa azt mondani, hogy Karel nézni fog valamit, de mivel teniszbajnokságot közvetítettek, neki elegendő volt a sportriporter kommentárja és néhány pótló megjegyzés tőlem, hogy el tudja képzelni, mi történik a pályán.
– Furcsán érzem magam – mondta, amikor leültettem a szobámban egy fotelbe.
– A fejed?
– Igen. Nem tudom, hogy az a gazember nem vitte-e túlzásba. A nyakcsigolyáim nincsenek ilyen bánásmódhoz szokva – forgatta a fejét a fotelben ülve, aztán a tenyerébe temette az arcát, a szemét dörzsölte.
Bekapcsoltam a tévét. Felhangzott a pattogó labda pukkanó hangja és a képernyőn felpiroslott a salakpálya. Ott futkosott Radek Štěpánek talpig fehérben.
– Hogy néz ki ez a Štěpánek? – érdeklődött Karel.
– Kihez is hasonlítsam… Olyasmi, mint Petr Forman. Vagy Matěj. Azok az ikrek, tudod – mondtam neki, aztán felkiáltottam: – Micsoda röpte!
– Micsoda röpte! – ismételte a riporter.
– A Forman ikreket akkor láttam egy filmben, amikor ötévesek voltak, úgyhogy az információd félrevezető – mondta Karel és fájdalmas arckifejezéssel hátrahajtotta a fejét.
– Feketehajú srác, inas, szívós… De most rosszul tette, hogy a hálóhoz futott, mert a francia átemelte fölötte, és ezt már nem éri utol, ha megszakad se!
Egy kis időre megfeledkeztem Karelről, és az izgalmas labdamenetet figyeltem, de egyszer csak ezt hallottam a fotel felől:
– Lehetséges, hogy a fák ferdén nőnek és nem függőlegesen?
– Ez csak itt Mokřadyban lehetséges, mert szinte mocsárban állnak – vetettem oda pillantásommal a képernyőre tapadva.
– Josef…? – szólt Karel furcsa, bizonytalan hangon.
Feléje fordultam, és láttam, hogy már nem ül a fotelben, hanem áll, mindkét kezével az ablakpárkányra támaszkodik, mintha kinézne az ablakon.
– Josef! – mondta újra olyan sürgetően, mintha rohama lenne és támaszra lenne szüksége, úgyhogy felálltam és odamentem hozzá.
– Azt hiszem, látok – mondta halkan, hangjában valamiféle óvatossággal, mintha attól tartana, hogy istenkáromlást követ el. – Ha ott lent egy park van, akkor látok!
– Persze, hogy park, Karel!! – kiáltottam, és hátulról erősen átöleltem a vállát. – A fürdő gyönyörű parkja!
Felém fordult, szeme megtelt könnyel. Nem tudta visszatartani a sírást. A könnyek lefolytak az arcán a flanelingére, ahol felszívódtak. Ujjaimmal próbáltam törölgetni a könnyeit, aztán két tenyérrel paskoltam az arcát, mintha magam is szeretnék megbizonyosodni róla, hogy mindez igaz, nem csak képzelem.
– Gyere, ülj le… – ragadtam meg a karját, ahogy szoktam. – Itt a fotel.
– Erre már nincs szükség, te marha, hiszen látok! – nevetett a könnyein keresztül, és amikor leült, így szólt: – Fiatalabbnak képzeltelek, kész vénember vagy. Ne haragudj, de a hangod húsz évvel fiatalabb.
– Jana! Szólnunk kell Janának! És a Medvének. Mondtam neked, hogy csodadoktor! Az a vadállat átkozottul jót rántott rajtad!
– Hát igen – ismerte el Karel, miközben oda sem nézve, emlékezetből megnyomta a mobilján az egyes gombot. – Ki van kapcsolva. Biztosan a medencében van – mondta kis szünet után.
– Odamegyünk, én is ott akarok lenni! Egy újságírónak ott a helye, ahol történnek a dolgok. – Fel akartam segíteni a fotelből, de az egykori vak ember egyedül tápászkodott fel. Néhány lépés után azonban rájött, hogy ez még meghaladja az erejét.
– Összezavar, ahogy tolatnak a dolgok, miközben megyek, érted? Felfordul tőle a gyomrom – mondta, és visszaült a fotelbe.
Így aztán egyedül mentem Jana asszonyért. Már a lépcsőn eszembe jutott, hogy jobb is ez így. Merthogy úszni, gondoltam, a nők smink nélkül szoktak. És én azt akartam, hogy Karel gyönyörűnek lássa a feleségét. Ne járjon úgy, mint én, amikor szobaasszonynak néztem. Egy ilyen sokk nem tenne jót neki.
A fürdő aquaparkjába a kávéházon keresztül lehet bejutni. A márványasztalok közt szlalomoztam, amikor az utolsónál megpillantottam Jana asszonyt. Kiderült, hogy fölöslegesen aggódtam. Gyönyörű volt. Kalina főorvos úrral ült ott, egyik kezével fagylaltot kanalazott, a másikkal a doktor karján lévő szőrt borzolgatta. Amikor meglátta, hogy feléjük tartok, visszahúzta a kezét, és kérdően emelte rám nagy, csodálkozó szemét.
– Karel nem vak! – mondtam lihegve. – Mindent lát!
Mindketten megijedtek ezektől a szavaktól. Nem ezt vártam. Egymásra néztek, majd a Medve sértődötten megkérdezte:
– Ezt hogy érti?
– Úgy látszik, visszaadta neki a látását! – mondtam.
Miközben a parkon át a Jesenius szálló felé tartottunk, Kalina főorvos kifejtette, hogy Karelnek volt valami latin nevű problémája, amit most egy másik latin nevű dolog feloldott, de ilyesmi csak egészen kivételes esetekben történik, úgyhogy akár csodáról is beszélhetünk.
Jana asszony egyre gyorsabban haladt előttünk, nem győztünk lépést tartani vele.
– Megmondom őszintén, ez még engem is meglepett – fújtatott a csodadoktor, miközben le nem vette szemét a távolodó nő csodálatosan hosszú lábairól.
Megjegyzés: A történetet két szemorvos is elolvasta, és mindketten leszögezték, hogy puszta kitaláció és szakmailag teljes mértékben félrevezető. De az az ő bajuk.
Illusztráció: Kettős látás
Ezek is érdekelhetik!
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
