Szisz Róbert: Ars poetica (két vers)
Ars poetica
Vers, az elevenszülte édes gyermek,
a kézen foghatatlan lélek-lény, mégis
bennem kacag, létemben pezseg,
———————mint egy üveg Dom Perignon
mi felrázza tompa létemet, hogy
énemnek egy másik énjében,
szívem más amplitúdón lüktessen,
és agyam váljon kiélesített pengévé,
lelkem írjon harmóniát,
a szótagok, mint élő satuk
szorítsák szavakba az értelmet,
sebezzenek, ha célba érnek,
simogassanak, ha szerelmet érzek,
szavaim karcsúak legyenek
———————mint a Brooklyn híd íve
ahogy szakadt parttalan partok
között legyőzi a teret és hömpölyögve
fut át rajta a rend káoszában
az emberi lét, visz békét
vagy háborút, hát forrjon belül
bennem béke vagy harag, írok
szavakat, de kerülöm a rímeket,
a vers ritmusa zengjen bennem
———————mint afrikai xilofon hangja
fülem belül hallja, de kimondom
a hangokat, mik bennem zubognak,
az áradjon, söpörjön gátat,
szenvedjek vagy szeressek,
mindegy csak érezzek,
ne legyek hasábfa, ember vagyok,
élő, csont, hús, szövet, vér és agy,
ebből gyúrom versemet, halljak
meg benne és támadjak fel,
———————mint főnixmadár
szálljak fel az égbe,
isten fényes kékjébe.
Szent Longinus
Két rögmarkod katonáé,
nem hű testvérek azok,
de egy testre vannak szabva,
egy közös bennük, lándzsád,
amit markolsz, hogy kezeden
kék-ágú ereid kidagadnak.
Parancs szó köt a kereszthez,
miközben harmadnapi
boros női csókra gondolsz,
tivornyákra, átkozva,
szitkozódva, emlegetve
e napot, űzve haragot,
gyűlöletet. Júdea, vagy
más ingerli évekbe
rozsdásodott eldurvuló
lelked? Hát dühvel szúrod
lándzsádat, az elernyedt test
bordái közé, ejtve mély
sebet, halállal festettet,
ami örökké mélyül,
be nem heged, és nyílik
majd az öröklét mellében
stigma, emberi szégyen
foltja. De hisz már tudod,
mit az ég dühvel kimondott:
Jézus halt a kereszten,
s belül széthasad lelked,
hitehagyott fél felét
eldobod és hitet gombol
melledre zubbonyod.
Római sarud csak ócska
bocskorod, mit ki tudja,
hol visz utad és magányodat
visszhangozzák körül kopár
hegyek, tanyák képe leng
a forró homok felett,
mint lidérc-álmok remegő
kerete és fáj a gyász,
de édesíti szívedet
a megbocsátás íze.
Caesarea megnyíló
kapujában állsz, s ott
áll, kiért elhagytál mindent,
szólsz, s feltárod melled,
kinyílt stigmád seb, mi vissza
zuhan terád, de Ő csak néz,
meg sem ismer, száműzött vagy,
életeddel vezekelsz.
Intelem az embernek
Isten lelked egyszer adja és egyszer
veszi vissza, az a nap lesz, hogy végső
szenvedésed oltárára kell tenned.
Az életet halálodra rá adja,
nem örökre, s van kinek hosszabb az,
s van kinek rövidebb, de számon
fogja rajtad kérni:
adtad-e neki hited, vagy élted
hazug gúny volt? Nem menekülsz! Elmúló
életévek megméretnek és Isten
ítél rólad. Könnyűnek vél: akkor az
égi kapuit bezárja előtted,
bolyonghatsz az alvilágban, pokolnak
tornáca lesz lelked háza, hol ördög
fattyak várnak, letepernek, kínoznak,
bottal vernek, időtlen az időd, hát
az életben kellett volna lenni szebbnek!
Szisz Róbert a 2022-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: Részlet a Northumberland Bestiáriumból (1250–60)
Ezek is érdekelhetik!
Pintér Ferenc: „Akkor a legszebb” (haikuk) →
Bánki Éva: Infinitív (versek) →
Kelemen Lajos: Karácsonyra →
