Petrozsényi Nagy Pál: Amatőrök
*
– Ennyi. Köszönöm, hogy meghallgattatok – fejezte be a felolvasást elcsukló hangon Ubiobi, a kopasz, 50-60 körüli prózaíró, civilben temetkezési vállalkozó.
– Bámulatos! Ez a mű igazi gyöngyszem, uraim – hallatszott innen-onnan a teremből.
– Mester! – térdelt eléje eléje egy pirszinges tinédzser. – Smacizz, kérlek, homlokon!
– Mit csináljak?
– Csókold meg a homlokom, mert akivel te smárolsz, azt a múzsák is homlokon csókolják!
– Kérlek, állj fel, és ne nevezz mesternek! Nem vagyok én más, mint egy tanulatlan amatőr, aki néhanapján csip-csup dolgokat firkálgat.
– Bár én lennék ilyen tanulatlan, csip-csup dolgokat firkáló amatőr – tipegett melléje egy ősz hajú nénike. – Kaphatnék egy autogramot, fiatalúr?
– Me too (én is) – csatlakozott hozzájuk a mindig atillában járó műfordító.
– De hölgyeim, uraim, csak szép sorjában! Nők és idősek előre! – figyelmeztette a Búgócsiga portál főszerkesztője és adminja az Ubiobi körül tolongó írókat, költőket.
– Engem kihagytok? – ágált a portál legsokoldalúbb törzstagja, a tolószékben ülő költő, író és festőművész.
– Helyesbítek: fogyatékosok, nők és idősebbek előre!
– Fogyatékos? De adminkám, szerinted a tolószékes ember fogyatékos is egyúttal?
– Bocsánat, nem így akartam mondani?
– Hanem hogy? Nyomorék?
– Kérlek, ne add a számba, amit nem mondtam! Viszont, hm, akkor mégis hogy szólítsunk?
– Hát a nicknevemen, Bús Tuloknak vagy Vip-tagnak.
– Vip-tagok, előre, illetve… jobbat mondok: hagyjuk a gratulációkat, autogramokat a végére, és kommentáljuk előbb inkább Ubiobi munkáját.
– Mit mondott? – kérdezte az idős hölgy kezéből tölcsért formálva.
– Kommentáljunk! – ismételte hosszúnyakú, sovány férje hangosan, aki minden összejövetelre elkísérte, bár jó maga sosem írt, de még csak nem is olvasott egyetlen novellát, verset sem.
– Einverstanden (egyetértek)! – helyeselt a mindig atillában járó műfordító. – Véleményem szerint fenoménális prózavers.
– Egyperces – javította ki Ubiobi finoman.
– Karcolat – vágta rá a pirszinges.
– Nem mindegy? – mosolygott Bús Tulok. – A lényeg az, hogy engem levett a lábamról.
– Más kommentár, vélemény? Nincs? Akkor átadom a szót Serkötő Pál szerkesztő úrnak, aki volt olyan kedves, és…
– Csak még annyit, hogy olyan ez az izé… szösszenet, mint egy pisztrángos, tojásos rizsköltemény – jelentkezett szólásra az anyóka. – Ettetek már effélét? Nem? Pedig igazán fenséges. Próbáljátok ki, megéri. Nem kell hozzá más, mint egy kis pisztráng, petrezselyem, tojás, némi tejszín, vaj és currypor. De tehettek bele mazsolát, sőt, borsót is.
– Éljen! – tapsolta meg a férje lelkesen.
– Megkérdezhetem, hogy maga most mit tapsol? – bámult rá tolószékéből Bús Tulok.
– Miért, nem kell tapsolni?
– Köszönöm a tárgyilagos elemzést, amiből ismételten kiderült, hogy mi, sok más irodalmi klubbal és portállal ellentétben, nemcsak elolvassuk, de értékeljük is egymás műveit – vette át a szót ismét a Búgócsiga 120 kilós adminja. – Sajnos ugyanakkor azt is meg kell állapítanunk, hogy, bár kommentjeink nem nélkülözik az építő szándékú segítőkészséget, szakértelem, irodalomelméleti tekintetben van még mit tanulnunk. Igen, hölgyeim és uraim, ez a szomorú valóság. Az internetnek hála ugyan évről évre terjeszkedünk, prosperálunk, de mi haszna, ha eközben nincs, aki vezessen bennünket. Ja, nincs egyetlen olyan hozzáértő tagtársunk, szerkesztőnk sem, aki tudjon, és akarjon is tanítani, vezetni. Beleértve saját magam is – tette hozzá őszintén. – Legalábbis a szakértelmet illetőleg. Én a magam részéről igyekszem behozni a lemaradásomat, ezért úgy döntöttem, hogy ezentúl havonként meghívok egy-egy magyartanárt, szerkesztőt, hadd tanuljunk a profiktól is valamit. Nektek mi a véleményetek: jól tettem?
– Maximálisan – értett egyet vele Ubiobi. – Mindnyájunkra ráfér egy kis továbbképzés.
– Köszönöm. Én is így gondoltam.
– Nem kifogásként mondom, csak… csak úgy megjegyzem, azért tanulhat valaki írás, olvasás révén is – köhintett a pirszinges.
– Tanulhat – bólintott a Búgócsiga adminja. – Nem mindenki, de tényleg tanulhat.
– Übung macht den Meister: gyakorlat teszi a mestert – tódította a mindig atillában járó műfordító.
– Csakhogy mennyivel gyorsabban menne egy ez egy tanítóval, mesterrel, mintha magunktól kellene rájönnünk, mi a különbség például egy egyperces novella és vicc között. Ettől függetlenül természetesen nincs erőszak. Aki úgy érzi, megvan ő mester és holmi gúzsba kötő szabályok nélkül is, nyitva az ajtó, nyugodtan távozhat. Én megértem, ilyen alkotók is léteznek – hallgatott el az exbirkózó. – Senki? Ezek után mondja nekünk még valaki, hogy az amatőrök nem tudnak, és nem is akarnak tanulni.
– De akarunk! – vágták rá néhányan kórusban.
– Sejtettem, éppen ezért bátorkodtam meghívni szerény körünkbe Serkentő Pál urat, a Piffpaffpultri művészeti-irodalmi folyóirat szerkesztőjét, tiszteljen meg azzal, hogy méltassa ő is pár szóval kedves szerzőtársunk, Ubiobi opusát – fordult a Búgócsiga adminja a mellette ülő magas, intelligens arcú emberhez.
– Kérem, nagyon szívesen, viszont máris előre bocsátom, hogy elsősorban azokhoz szólok, akik nemcsak igénylik, de viszonylag bírják is a kritikát, ugyanakkor képesek és akarnak is tanulni belőle. Főszerkesztő úr?
– Próbálja ki!
– Rendben. Nos, kedves Ubiobi, az ön szösszenetét hallgatva, rögtön azt mondtam magamban: íme, egy tipikus, műkedvelőkre jellemző prózai alkotás. Egy mondatba foglalva: felfokozott, itt-ott szentimentalizmusba fulladó érzelmek, sematikus, könnyen emészthető tartalom, leegyszerűsített formai és szerkezeti elemek – sandított a szerkesztő a megdöbbenve hallgató költőkre, írókra, miközben folyton azon töprengett, vajon képes lesz-e bárkit is megokosítania a csoportból.
Ha viszont mégis, megéri, tudniillik úgy agyba-főbe dicsérik ezek egymás munkáit, hogy ennél többre-jobbra nyilván már nincs is igényük. De vajon tényleg elhiszik, amit egymás munkáiról zengenek? No, majd megmutatja ő a komáknak, hogyan kell szakszerűen és pártatlanul bírálni.
– Remélem, nem sértettem meg senkit sem – folytatta a szerkesztő. – De hát a tények, tények, az amatőr irodalomnak is megvannak ám a buktatói, hölgyeim és uraim. Az ön műve, kedves Ubiobi úr, sajnos meglehetősen töredékes, amolyan prózában írt vers, illetve versben írt próza ritmus és rím nélkül. Hogy miért írnak így ennyien újabban, nem tudom. Talán, mert rövid, és tized annyi fáradtságba kerül megírni, mint egy novellát, a regényről nem is beszélve. Sokan egypercesnek hívják, mások karcnak, krokinak. Én torzónak, melynek hol a feje, keze, hol egyéb része hiányzik. És ez baj, nagyon nagy baj, kérem tisztelettel, mert a próza a kerekséget, teljességet kedveli.
– Szólhatok? – emelte fel a kezét a temetkezési vállalkozó.
– Majd a végén, Mórickám – intette le az egykori birkózó.
– Na jó, de addig elfelejtem, mit akartam kérdezni.
– Mit akart? – mosolygott rá bátorítóan a szerkesztő.
– Hogy mit hiányol az én egypercesemből a szerkesztő úr, ugyanis én bizony semmi ilyesmit nem érzek.
– Egyperceséből?
– Karcolatából – vágta rá másodszor is a pirszinges.
– Prózaverséből – vélte Bús Tulok.
– Na látják! Itt van a kutya elásva, egyik sem tudja, micsoda: egyperces, karcolat vagy prózavers. Márpedig mindegyik műfajnak megvan a maga sajátossága, követelménye, aminek a tükrében elemezhetünk egy-egy alkotást. Az öné, Ubiobi úr, valójában meghatározatlan műfajú, így elég nehéz meghatározni, mi hiányzik belőle.
A temetkezési vállalkozó szája legörbült.
– Értem. De akkor honnan tudja, hogy bármi is hiányzik?
– Elnézést, hogy közbeszólok, de szerintem ennek semmi jelentősége – lázadozott egy trapéznadrágos fiatalember. – A végén kiderül, hogy csak azért, mert valami nem sorolható semmiféle műfajba, az már nem is irodalmi alkotás.
– Hát nem egyszerű kérdés, de csakugyan hallottam már ilyen nézeteket is, barátom.
– Érdekes, én eddig azt hittem, abszolút mindegy, mit írunk, prózát, verset, akármit, csak jót, és jól írjunk, ebben áll a nagy titok, és ha ez sikerül, marhára nem érdekes, karcnak vagy egypercesnek nevezik az opusunk.
– Nagyon jól beszél. Igaza van a Potyinak – helyeseltek a társai.
– És ez a dolognak még csak az egyik oldala – fokozta a trapéznadrágos az össztüzet.
Valahogy nem csípi ezt a nyakkendős, leereszkedő modorú úriembert. Az elején még hagyján. Ahogy ott ült fáradt arccal, távolba révedő szemekkel, egy percig még szimpatikusnak is érezte, de amint megszólalt, mindjárt kiugrott belőle a csalhatatlan szerkesztő. És ezt ő kurvául nem díjazza, ám a többi sem, ahogy elnézi.
– Mit mondott? – érdeklődött újfent a nagyothalló nénike.
– Halkabban, Tündi, halkabban! – restelkedett a gémnyakú apóka.
– Csak azt, tisztelt asszonyom, hogy ha elfogadjuk, miszerint egyetlen műfajilag meghatározhatatlan szöveg sem műalkotás… Ugye, ezt tetszett mondani?
– Nagyjából – erősítette meg a szerkesztő, akinek nem kerülte el a figyelmét, milyen irányba kezd fordulni a hangulat a teremben.
– Akkor már eleve nem érdemes új formákkal, műfajokkal kísérletezni – következtette ki a pirszinges.
– Pontosan, amit viszont én abszurdumnak nevezek – jelentette ki határozottan a trapéznadrágos. – Gondolják csak meg, hölgyeim és uraim, hova fejlődne a művészet, ha folyton gúzsba kötve kéne táncolni.
– Nono, ezt azért nem állítottam – tiltakozott a szerkesztő. – Kísérletezni lehet, sőt, szükséges, csak nem mindenkinek ajánlom. Jó, fogadjuk el, hogy nem szeretünk mindnyájan kitaposott úton haladni. Legyen! Kicsit ugyan nehéz lesz, mert olyan szépen kitaposták nekünk már ezt az utacskát, hogy ennél jobbat, szebbet már az isten sem igen építhet.
– Más szóval stop, állj meg vándor: utad végére érkeztél – gúnyolódott a pirszinges.
– Többnyire. Hacsak nem produkálnak valami olyan pluszt, ami miatt egyből elfelejtem a jó öreg irodalomelméleti szabályokat.
– Nekem produkált. Meg is ríkatott rendesen – jegyezte meg az öreg hölgy.
– Elhiszem. A szentimentalizmusnak mindig akadtak követői, amiben viszont semmi pluszt, illetőleg újat nem látok. De hol vagyunk mi már Fanni hagyományaitól, az Érzelmes utazástól, Werther szerelmétől és halálától![1] Ilyen köntösben, higgye el, asszonyom, ma már csak a ponyva-, és lektűrírók parádéznak.
– Plusz az amatőrök – mosolygott ironikusan a trapéznadrágos.
– Többé-kevésbé.
– Nem szentimentális az, csak affektív, érzelmileg színezett alkotás, ami, ugye, nem mindegy – pontosított a mindig atillában járó műfordító.
– Köszönöm a helyesbítést. Valóban nem mindegy, de kinek a pap, kinek a papné. Én személy szerint érzelgősnek, patetikusnak találom.
– Mi nem – harsogták valahonnan hátulról.
– Kérem. Ezenkívül? Mit értékelnek még ebben a Romana- és Júlia-regények hangulatát idéző… írásban?
– Nekem úgy, ahogy van, tetszik – válaszolta Bús Tulok. – Mit kell ezen folyton kérődzni!
– Nos, tulajdonképpen igaza van: szükségtelen, s miután önök is, én is kifejtettük a véleményünket, akár be is fejezhetjük a gyorstalpalást, amire, úgy látom, nincs is olyan nagy szükségük – unta el a szerkesztő az okosítást annál is inkább, mert ha így folytatják, még ezek az amatőrök fognak adni neki tanácsot.
– Á, dehogy, nagyon is ránk fér ez, és őszintén kijelenthetem, hogy máris rengeteget tanultunk a szerkesztő úrtól – biztosította a 120 kilós férfi udvariasan. – Volna szíves folytatni?
– Csupán arra bátorkodtam célozni, hogy a maguk helyében én nem következtetnék a részről az egészre. Lehet, hogy valaki szépen fogalmaz, jó párbeszédeket ír stb., en bloc azonban meglehetősen vérszegény. Vagy fordítva: itt-ott pongyolán fogalmaz, párbeszédei papírízűek stb., mindent egybevetve mégis elfogadható művet tesz az asztalra – hallgatott el az irodalmi berkekben általános megbecsülésnek örvendő szerkesztő.
– Befejezte?
– Engedelmével, vagyis még csak annyit kérdeznék Ubiobi mestertől, mi célból írta ezt az … egypercest?
– Hogyhogy mi célból? Nem volt nekem ezzel az égvilágon semmi szándékom. Csak úgy… izé… kipattant az agyamból, utána feltettem a netre, hogy a barátaim, ismerőseim is olvassák.
– Elolvastuk, köszönjük – bólogatott elismerően a Búgócsiga adminja. – Tedd fel máskor is! Mi mindig örömmel fogadjuk azokat a szerzőket, akik még ebben a prózai, elanyagiasodott világban sem felejtettek el írni-olvasni.
A teremben felzúgott a taps, amit a himnusz eléneklése követett:
Isten, áldd meg a magyart,
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
– Ha nem haragszanak, visszatérnék a témára – foglalt helyet ismét a pulpituson álló asztalnál. – Elárulná, kedves Ubiobi, Bús Tulok úr vagy bárki a teremben, hallott-e olyasmiről, hogy eszmei mondanivaló?
– Én, magyar órán, az iskolában – bazsalygott a trapéznadrágos.
– Aztán figyel is írás közben ilyesmire, vagy csak egy az egyben leírja, ami „kipattant az agyából”?
– Is is. Néha, itt-ott csiszolgatok egy-két szón, ötleten, a tanulság kihámozását azonban rábízom az olvasóra, ítészre, úgyis mindig azt hallják ki az írásból, amit ők akarnak hallani. Egyébként hol van megírva, hogy minden műalkotásnak tanítania kellene?
– Nem kellene?
– Nem. Ezt bízzuk inkább a szakírókra. Én, tisztelt szerkesztő úr, szívesebben tallózok valamelyik amatőr portál szentimentális torzóiban, mint az önök profi íróinak műveiben, melyek elolvasása után azt se tudom, mi a ménkűről olvastam tíz, húsz oldalon keresztül.
Társai dobogva helyeseltek. Egy általános iskolai, vékony bajszú tanár kivételével, aki az irodalom oktató-nevelő szerepéről dünnyögött valamit. Láthatóan nem sok sikerrel, jóformán meg sem hallgatták. Annál többen kapták fel a fejüket, amikor egy ábrándos szemű gimis lány aziránt érdeklődött, miért nem támogatják a megyei lapok az amatőr és azok közül is a helyi szerzőket.
– Konkrétabban?
– Például indíthatnának egy állandó vagy legalábbis időnként megjelenő rovatot, melyben a megyei irodalmi körök kiemelkedő alkotásait közölnék.
– Téved, támogatjuk, csak persze módjával, hiszen annyi a költő, író manapság, hogy tudtommal még a végtelen kapacitású neten is sorba kell állniuk e célból – pirult el a szerkesztő, akinek épp a minap ajánlották figyelmébe a polgármester lányának a verseit.
Amúgy elég jó versek, de mégsem annyira, hogy a Piffpaffpultriban is közöljék. Mégis mit képzel a tisztelt apuka, hol vagyunk? A szocializmusban, amikor elég volt a párttitkárnak vagy akármelyik nagykutyának felvennie a telefont, hogy a legtehetségtelenebb pancsert is sínre tegyék a szerkesztők? Hát azt lesheti, mert nála senki sem rúghat labdába csak azért, mert polgármester őkelme, ilyen-olyan politikus, színész, tévés személyiség stb. Az egészben csupán az az idegesítő, hogy véletlenül épp ez a polgármester apuka finanszírozza a Piffpaffpultrit az önkormányzati büdzséből. De ki tudja, meddig még, hiszen az olvasók zöme máris inkább a világhálót böngészi. Ja, más idők, más emberek, így bizony könnyen megeshet, hogy egy szép napon őt magát is a nonprofit portálok egyikére zsuppolják – borult el a szerkesztő homloka.
A Búgócsiga-kör tagjai tudomásul vették a választ, és ezúttal kivételesen senki sem háborgott. Hiába, ami igaz, az igaz: illogikusnak tűnik, mégis az az igazság, hogy hovatovább többen írnak, mint olvasnak. Író, költő legyen a talpán, akire ilyen körülmények között is felfigyelnek a szerkesztők. Így, baráti körben még megjárja, utána irány a fiók vagy internet, bár ez az utóbbi sem igazán értékmérő, úgy hírlik.
– Meg van elégedve a válasszal?
– Hát ha támogatják, semmi zűr. Éppen ezért megkérném, hallgassa meg szerkesztő úr az én versem is – kotort elő a hölgyike ridiküljéből egy ívpapírt. – Felolvashatom?
– Nem. Majd legközelebb – pisszegte le a kövér ember sietve. – Add ide a versedet, és várj szépen sorodra!
– Hagyja! Ez a kis versike még belefér az időmbe – nézett órájára Serkötő. – Parancsoljon, kisasszony!
A lány előbb tétován, majd egyre bátrabban futott végig a sorokon. A szerkesztő fél perc alatt megállapította, hogy a vers… Nos, olyan, amilyen, hanem a technikája, stílusa igencsak ismerős. Mintha olvasott volna már effélét. Kitől is? Megvan: hát a polgármester lányától, ergo ez a szőke bombázó sem lehet más, mint a polgármester leánya – konstatálta a szerkesztő, és sehogy sem értette, miért reagálnak rá a búgócsigák olyan fagyosan. Nem is tapsolta meg egy hajléktalan költőn kívül senki sem.
– Köszönjük a költeményt. Engedelmeddel még a héten kiemelt helyen közöljük – ígérte a Búgócsiga adminja. – Szerkesztő úr?
– A Piffpaffpultri is.
– Ki?
– A Piffpaffpultri, mert ez a vers… Hm, igazi gyöngyszem, hölgyeim és uraim. Vagy önöknek nem tetszett?
A kör tagjai hirtelen szedelőzködni kezdtek a teremben.
– Pillanat, még hátra van egy napirendi pontocskánk! – tartóztatta őket az exbajnok.
Rá sem hederítettek, és pár perc múlva már csak négy ember bámult egymásra: a hajléktalan költő, a gimis lány, Serkötő és a Búgócsiga adminja.
– Nem értem, mi ütött beléjük. Ilyet sem láttam még, mióta ezt a kört vezetem.
– Hja, ilyenek a művészek – vonta meg a vállát a szerkesztő. – De hát próbáljon meg valaki megérteni egy amatőrt. Bocsánat, művészt akartam mondani.
[1] Sterne, Goethe és Kármán József szentimentalista alkotásai.
Illusztráció: Búgócsiga Írókör
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
