Lovik Károly: Tíz krajcár
A nagy főváros egy szűk mellékutcájában tizenkét éves fiú áll és vár.
Kémlő tekintetet vet a járókelőkre, félénken vizsgálja arcukat, ruhájukat, aztán nyel egyet, és tovább vár. Több mint másfél órája, hogy ácsorog a gázlámpa alatt, és lesi azt a jószívű urat, akit meg fog szólítani, hogy segítsen rajta. A fiú asztalosinas, és rossz sorban van. Apja két év előtt halt meg; az anyja akkor vidékre költözött takarítónőnek. Az asztalosmester nyers, kövér ember, aki mindennap hol jogosan, hol igaz ok nélkül veri meg a fiút, aki immár nem győzi az ütlegeket és a munkát. Kora hajnalban kell fölkelnie, egész nap gyalul, ragaszt, kézikocsit húz, deszkát cipel, s késő este holtfáradtan rogy le szalmazsákjára. De ekkor sincs nyugta: ha az asztalosék kis gyereke éjjel fölébred, neki kell álomba ringatnia. A sok virrasztástól, dolgozástól, bánkódástól a szeme kivörösödött, az arca savószínű lett.
Ma reggel a mester megint elpáholta, mert az utcán megbotlott és összetörte a tejesköcsögöt. A fiú összeszorított ajakkal tűrte a verést, aztán sokáig elgondolkodott. Délben János tettre határozta el magát, fejébe nyomta a sapkáját, és kiállott a szomszéd utca sarkára azzal a szándékkal, hogy egy jószívű járókelőtől öt krajcárt fog kérni. A pénzen, úgy gondolta, öt csomag gyufát vesz, föloldja vízben, a hazulról elcsent üvegbe tölti, s aztán elemészti magát vele, mint a nyáron a szatócsék mindenese. Ezzel vége a szenvedéseknek, s holnap az asztalosinas fönt fog járni a paradicsomban, fehérszárnyú angyalok és püspökruhás apostolok között.
Így került János az utcára, a gázlámpa alá. Szombat dél volt, a járdán sok ember mozgott: ebédre siető kereskedők, tintás ujjú kishivatalnokok, iskolás fiúk, de az asztalosinas csak nézi, nézi őket, megszólítani sem meri. A diákoknak nincsen pénzük, a felnőttek pedig mogorva arccal sietnek el mellette, sőt van olyan is, aki Jánost félrelöki, sőt, még össze is szidja, amiért nem tud vigyázni. Ha pedig olyan valaki jön, akinek arca bizalmat kelt benne, a fiúnak az utolsó percben elpárolog a bátorsága, elakad a szava, és lesüti a szemét. A várakozástól, izgatottságtól a gyerek lassan egész testében remegni kezd, és arcán kövér könnycseppek gördülnek alá.
– Hát neked mi bajod van? – kérdezi egyszerre egy vastag hang. – Bizonyosan eljátszottad a pénzedet. He?
Az inas ijedten kapta föl tekintetét. Piros képű, tubákszín kabátos úr áll előtte, és szaporán szívja szivarját. Valami kisebb hivatalnok vagy kereskedő lehet, öltözete éppen nem előkelő, nyakában gyapotkendő van, s nagy, puha kalapja a füléig csúszott.
– Beszélj hát – nógatta az idegen. – Nemde, golyóztál a pajtásaiddal, és elvesztetted a pénzedet? A pénzedet? Bizonyosan nem is volt a tiéd, a mestered elküldött vele dohányért vagy sörért, és most nem mersz hazamenni?
János összeszedi minden erejét, és dadogva felel.
– Nagyságos úr… öt krajcárt kérek… öt krajcárt, hogy…
A nagykalapos kiveszi a szivart a szájából és füttyent egyet.
– Öt krajcárt! Fékomadta! Öt krajcárt! Sok pénz az barátom. Sok bizony! Aztán mire kellene, ha volna?
A fiú habozik. Megmondja az igazat? Bevallja, hogy el akarja magát emészteni? Nem, ez nem lesz jó, ilyen célra senki se ád pénzt. Tehát hazudni kell. Gyereknek nem esik nehezére a füllentés, és János, habár asztalosinas, szintén csak gyerek.
– Nagyságos úr – mondja félénken körülnézve, nem bukkan-e föl valahol az asztalos alakja –, levelet akarok írni az édesanyámnak, hogy vigyen el innen Pestről, mert a mester kegyetlenül megver mindennap.
Az idegen, aki jószívű embernek látszott, köhögött egyet, aztán keresni kezd zsebében. Gyufaskatulya, kés, kulcs közt ott csörög egy pár krajcár meg hatos. Egy ideig a rézpénzt szedegeti, aztán gondol egyet, és egy fényes tízkrajcárost ad a fiúnak.
– No, nesze, te sehonnai! – dörmögi.
Most hát megvan a pénz. A terv már készen áll a gyerek lelkében. El fog menni a fűszereshez, ott öt csomag gyufát vesz, föloldja, aztán kimegy az apja sírjához, és megissza. Mikor éjfél lesz, szülője ki fog lépni a hant alól, megfogja a kezét, és fölvezeti a felhők közé, ahol nincsen gyalupad, nincsen deszka, nincs kegyetlen mester, ahol a legszegényebb gyermek egyforma ruhát és játékot kap a leggazdagabbal. Amint mindezt elgondolja, az inas zaklatott lelke megnyugszik, és sápadt arca csöndesen kipirul.
A hosszú mellékutcán végig csak egy fűszeres van, az, aminél az asztalosék vásárolni szoktak. János tisztában van vele, hogy ide nem lehet mennie. Szegény emberek sohase vesznek többet egy csomag gyufánál, ha valamelyik egyszerre ötöt vesz, az már rosszban töri a fejét, vagy mérget akar inni, vagy a házat gyújtja föl. Az inas tehát elkerüli ezt a boltot, s elhatározza, hogy künt a Kerepesi úton fog bevásárolni.
Lassan kiballag a széles útra, amely csillogó folyamként hömpölyög, zúg, örvénylik a világos téli délutánban. A kocsiúton finom hintók szaladnak, a gyalogjáró számtalan kirakatával vonz. Bár itt élt a közelben, János eddig nem ért rá, hogy megnézze ezt a sok szép boltot, amely tarkán húzódik tova. Az asztalos mindig számon tartotta, mikor küldte el ide-oda inasát, és megkövetelte, hogy az futva tegye meg az utat. Ha egy percre megállt szép lovat vagy pöfögő gépkocsit megnézni, már elkésett és verést kapott. De most, támadt föl benne egy boldogító érzés, most már nem tartozik beszámolni a mesternek, most már nem kap tőle több verést, s bátran végignézheti akár az egész város valamennyi üzletablakát.
A délutáni világításban vígan ragyognak a kirakatok. Az egyikben temérdek szép gyerekruha van, amilyen Jánosnak soha nem volt: matrózöltönyök, prémes kis vadászkabátok, pitykés dolmányok; a másik üzletben játékot árulnak, doboló evetet, pléhkardokat, pöttyös hintalovakat. Minden holmin rajta van az ára: húsz krajcár, harminc, ötben. Ha legalább egyszer életében ilyen cifra kardja lett volna – gondolja el a gyermek, aztán lassan továbbhalad.
Közel a Rókushoz, sárga, öreg épületben cukrászda van. Igénytelen bolt a jobbhoz szokott fővárosi embernek, bűvös csoda az asztalosinasnak. Hogy is ne: az ablak mögött tarkán állanak a legfinomabb édességek: széles habostorták, aranyhátú perecek, halványbarna fánkok, mákos bélű patkók. A kirakat közepében pedig cukorból kifaragva, déligyümölccsel és ezüstpapírra ékesítve egy nagy fehér várat lehet látni, tornyán vígan leng a zászló, kapuja előtt mézesbábból készült katonák sorakoznak.
János szájtátva bámul az ablakra: soha ő ilyesmit nem evett. A polcokról csábítóan mosolyognak rá a sütemények, a finom perecek az ínyét csiklandozzák, a cukorvár a mesék titokzatos fényét önti. Egy idegen világ varázsa leng mindenen, a gazdag emberek elérhetetlen világáé. és a sok, édes csecsebecse, a ragyogó fehér hat, a csillogó csokoládéívek vonzani kezdik a gyermeket, mint a sellők a kormányost.
A fiú töprengeni kezd. Vajon mennyibe kerülhet egy ilyen sütemény? Egyszerre eszébe jut, hogy tavaly nyáron az asztalosné az utcai süteményárusnál vett egy haboslepényt. Annak az ára, jól emlékezett, öt krajcár volt. Gyönyörű tészta volt, puha, illatos, omlós, az asszony falatokban ette meg, s minden beharapás után bólintott egyet a fejével.
Öt krajcár! Jónos elgondolkodik, és szédülni kezd, agyában sajátos gondolat fogamzott meg. A zsebében tíz krajcár van. Abból öt krajcár gyufára kell, de öt megmarad, azt ott fogják megtalálni holta után a zsebében. Hogy volna, ha… Igen, ha a fölösleges öt krajcárért egy darab süteményt venne, s mielőtt meghalna, legalább egyszer haboslepényt evett volna!
A gyerek szeme kidülled a vágytól. Ezen a földön soha semmi jóban nem volt része, egy derűs percre nem emlékezett vissza, mindig csak verés és munka vette körül. Minden gyereknek van mulatsága, öröme, minden gyerek evett habos süteményt, csak neki kell úgy elpusztulnia, hogy soha mást, mint száraz kenyeret, avas krumplit nem evett.
Egy percig a fiú még maga elé néz, aztán egy titokzatos erő megfogja, a kilincsre téteti a kezét, behurcolja a boltba.
Az üzlet bent még szebb, mint kívülről nézve. A falakon hosszú, aranyozott polcok állanak, roskadásig megrakva kalácsokkal, kétszersülttel, húsvéti nyulakkal, fölcifrázott tortákkal, míg az asztalon csillogó üveghengerekben zöld, piros és sárga cukorkák sorakoznak. A falak közt tészták meleg, illatos levegője leng.
Az egyik sarokban fehér kötényes, fehér süveges úr ül.
– Mi kell? – mondja lassan fölkelve.
A gyerek nem válaszol, csak a szeme beszél, a szeme, amely mohón kapcsolódik rá a habos lepényekre.
A cukrász előveszi a kését.
– Ebből akarsz? – kérdi közömbösen.
János bólint a fejével.
A fehér kötényes levág egy szeletet, megcukrozza, finom fehér selyempapírosba csavarja, és a fiú elé teszi.
– Tíz krajcár – mondja aztán, és a pénzesfiókhoz megy.
Tíz krajcár!
Az asztalosinassal elkezd forogni a világ. Tíz krajcár – hisz ez az egész vagyona. Ha ezt kiadta, nem marad meg az az öt krajcár, amit gyufára szánt, akkor vissza kell mennie a mesterhez, elölről kezdődik a régi élet, a sok nyomorúság és verés, akkor estére nem lesz a fehér szárnyú angyalok és püspökruhás apostolok között.
– No, mit gondolkodol? – türelmetlenkedik a cukrász. – Talán bizony nincs is pénzed?
A gyerek a zsebébe nyúl, és kiveszi a hatost.
– Tíz krajcárom van – dadogja félénken, könnybe lábadt szemmel –, de ebből csak öt krajcárt… csak öt krajcárba szabad kerülni a süteménynek.
A boltos kiveszi János kezéből a pénzt.
– Talán azt hiszed, hogy a kedvedért visszaragasztom a lepényt a többihez? – mondja haragosan. – Még csak az kellene! Éppen ezért nyitottam boltot. Itt a süteményed, és most hordd el magad.
A gyerek tágra nyílt szemmel néz a fehér kötényesre, aztán megszeppenve teszi zsebre a csomagot, és támolyogva lép ki az utcára. A szíve tele van keserűséggel, a lelkiismeret furdalja, és egy hang, melyben egykori vallástanítójára ismert, azt mondja, hogy súlyosan vétkezett, mert engedett a bűn csábításának. A könnyei újra megindulnak, és fátyoluk mögött ijesztő rémként tűnik fel az asztalosmester, amint magasra emelt bottal vár reá a kapuban. János eddig azt hitte, hogy ok nélkül kapott verést, de most egyszerre belátta, gazdájának milyen igaza volt, hogy haszontalan, hazug, bűnös fiú, aki nem érdemli meg, hogy a jó isten napja reá süssön.
A gyerek zúgó fejjel haladt a széles úton. Most már nem áll meg a kirakatok előtt, nem nézi a pléhkardokat, a doboló eveteket, lehorgasztott fejjel baktat előre. Az emberek jobbra-balra lökik, a keresztútnál majd elgázolja egy hintó, de ő semmit se vesz észre, se azt, mikor a zajos utat csöndes mellékutca váltja föl, se azt, mikor a nagy épületek elmaradnak, és földszintes külvárosi viskók, üres telkek veszik körül.
Már alkonyodik, mikor János végre megáll és körülnéz. A házakra csak homályosan emlékezik, a szomszéd oldalon azonban ösmerős fal húzódik, magas, komor kőkerítés, amely egy helyen széles, rácsos kapunak ád helyet. A kapu fölött fehér, papírlap alakú pléhtáblán ez áll: „Feltámadunk!”
Feltámadunk… A gyerek tudja, mit jelent ez a szó: a temetőnél van. Ezen a kapun vitték be két év előtt az apját, még most is előtte áll a bejárónál felügyelő őr alakja: széles vállú, hosszú bajuszú ember volt, aki, midőn a gyászkocsi befordult, két ujját a sapkájához emelte.
János lassan a kapuhoz sompolyog, és benéz az isten kertjébe. Egy csomó szürke keresztet, zöld hantot lát, előttük pedig egy padon ott ül a nagybajuszú őr, és a pipáját tömögeti.
– Szabad bemenni? – kérdezi a gyerek, félve, készen rá, hogy elkergetik.
– Szabad – mondja az őr, és rágyújt
A temető már sötétbe kezd borulni. Nagy csönd van, embert nem lehet látni. Szép sorban állanak a hantok, legtöbbjén virág vagy márványdísz csillog. Minden nyugodt és komoly, akár a templomban. Nincs lárma, nincs veszekedés, az egyetlen hang, ami hallatszik, a kopasz fák ágainak zizegése. Az egyik síron nagy, komoly angyal áll, fölemelt kezével békésen, mintha magához akarná hívni, int János felé.
– Ó, be szép itt – gondolja el az asztalosinas.
Az apa nyugvóhelye a temető végében van. Egyszerű, horpadt hant ez, amelyre senki sem visel gondot. A kereszt félre van billenve, a kopott gyöp halványsárga, ki törődne egy meghalt lakatossal? Csak egy szomorú, barnás őszirózsa gondolkodik másképp, isten tudja, hogy vetődött éppen a legszegényebb sírra?
A fiú némán áll meg, és lehajtja fejét. Úgy rémlik, a sötétségben a csöndes hant megnyílik, s mélyéből föltekint reá apja: korholóan, szomorúan, ahogy jó szülők rossz gyermekeikre szoktak nézni. Ez a pillantás azt jelenti, hogy nem nyughatik békén a föld alatt, hogy fia megcsalja az embereket: pénzt kér tőlük gyufára, és süteményt vesz rajta, süteményt, amit az apja és az anyja soha világéletében nem evett.
János megcsukló térddel áll a sírnál. Nem tud felelni, nem mondhat ellent, érzi bűnös voltát, és a lelke keservesen vonaglik. Ó, ha most egy jótékony szellem leszállna, és magával vinné a túlvilágra, ahol csupa ilyen szép fűzfa és márványangyal van, ahol minden zöld, minden napsugaras. Ez volna az isten legszebb ajándéka, szebb a legcifrább játéknál, a legpuhább süteménynél.
De semmi sem mozdul, csak a kopasz fák ágai zizegnek.
A gyerek a hosszú úttól és küszködéstől ki van merülve. Nem bírja a testét, fáradtan ül le a földre, s úgy néz maga elé. Most már koromsötét lett, a temetőben senkinek sem kell lámpa, az utak és sírok fekete lepelbe burkolóztak. Itt az éjszaka, az álom ideje. János elgondolja, ha most megihatná a mérget, pár perc múlva örökké pihenne ő is, mint az a sok ember, aki itt körülötte békén, hallgatag alussza örök álmát. Szeme előtt még egyszer megelevenedik az a rettenetes pillanat, mikor a fehér kötényes cukrász lehasítja a lepényt, és könyörtelenül zsebre teszi a tíz krajcárt.
A fiú ránéz a hantra, aztán félénken megszólal.
– Édesapám – mondja halkan –, megbocsátsz?
A szavak elhangzanak, s egy madár felröppen a szomszéd fáról. Egy pillanatig hallani szárnya berregését, aztán csönd lesz.
A hant alól nem érkezik felelet.
– Édesapám – szólal meg újra a gyerek –, nem rosszaságból vettem a süteményt. Nem akartam az embereket megcsalni, nem akartam gonosz lenni, bocsáss meg.
Most már madár se rezzen, minden néma. A sír nem mozdul, szomorúan kuporodik meg az őszirózsa alatt.
A gyerek egy ideig némán ül a földön, aztán még egyszer megszólal.
– Édesapám – mondja ijedten –, ne haragudj rám. Tudom, hogy szegény asztalosinas vagyok, és nem szabad cukorsüteményt ennem. Tudom, hogy bűnös, rossz gyermek vagyok. Te nem ettél életedben soha habos lepényt, az anyám se, hiszen kenyérre való se volt. Bocsáss meg, és ne nézz oly szomorúan reám, engedelmes, jó fiú leszek ezentúl.
János verejtékezve várt a válaszra, izgatottan lesi, mikor mozdul a hant, mikor emelkedik föl apja deresedő feje a sárga gyöpből. Minden hiába, a mélyégből nem érkezik felelet.
Perc per után múlik, a távolban egy toronyóra egymás után jelzi a negyedeket, de a halottak világát életre nem serkenti.
A gyerek végre belátja, hogy hiába vár. Nagyot sóhajt hát, aztán szomorúan emeli meg sapkáját, és a néma sírok között, botorkálva indul meg a kijárat felé. A kapu már zárva van, úgy kell megkeresni az őrt, aki bent ül a sírásóknál, és újra a pipáját tömi.
– Egyszer majd itt ragadsz – dörmögi a nagybajuszú, a kulcsok után nyúlva. – Előbb is eszedbe juthatna hazamenni.
A fiú meghunyászkodva lapul meg, aztán kisurran az estébe.
Megint ott van a csöndes mellékutcában, az alacsonyfedelű viskók és hosszú telkek között, amelyek végéből kutyaugatás hallatszik. A gyerek most érzi csak igazán, milyen fáradt, bágyadt és éhes. A három érzés között az utóbbi a legerősebb, fájdalom járja át gyomrát, testét és összeszorítja torkát. Egy ideig küszködik ellene, de a sarokhoz érve, annyira elgyöngül, hogy meg kell állnia: reggel óta nem evett egyebet egy darab száraz kenyérnél.
Amint ott ácsorog, és szeme előtt tüzes karikák táncolnak, keze a zsebébe téve, és ráakad egy csomagra, egy fehér selyempapíros csomagra, amely csöndesen megzizzen az érintésre.
A sütemény!
Az első pillanatban a fiú megborzad, ki akarja rántani zsebéből a lepényt, hogy elhajítsa az út sarába, de aztán karja lehanyatlik, s az éhség szava föléled benne, vadul magának követelve a süteményt. A gyereknek minden porcikája ég a fájdalomtól, a szíve erősen lüktet, a füle zúg, s a következő percben János behunyja szemét, hogy ne lássa bűnét és gyorsan föltépve a papírost, beleharap a tésztába.
Az első két falatot mohón nyeli le, a harmadiknál szinte megtántorodik, s csak akkor rémül meg, mikor már nem lehet a bajon segíteni. A tészta elfogyott, a papírban már csak morzsák vannak. János lehajtja fejét. Megerednek a könnyei, végtelen gyűlöletet érez önmaga iránt, s aztán megvert kutyaként sompolyog tovább.
A saroknál a nagy főváros ragyogó tűzfénye fogadja. Az utcán végig tarkán libegnek a lángok, a villamos vasutak zajos búgással, csöngetéssel robognak tova, a cifra házak mosolyogva ölelkeznek össze. Mindenen vakító világosság ömlik el, minden vidám, mindenről az élet sugárzik, az az élet, amely tele van fénnyel, zajjal, temérdek rejtett nyomorúsággal, szenvedéssel, az az élet, ahol a test erősebb a léleknél, a gyomor az akaratnál.
János egy ideig megkáprázódva áll meg e kép előtt, aztán összegubbaszkodva, lassan megindul hazafelé, a szűk mellékutcába, ahol a kapuban fölemelt bottal, haragtól kipirult arccal már vár reá az asztalosmester.
(„Fenn és lenn” antológia)
Illusztráció: Lovik Károly
Ezek is érdekelhetik!
Kányádi Sándor: Citromfák és mogyoróbokrok fölött (novella) →
Kaffka Margit: A padlásra, Ind legenda →
Sárközi György: Kibékülés, Lovag Kutyaházy sétakocsikázása →
