Mohammad Fudoli: Nagyapa és a galamb
Nagyapa az ajtóban áll. Menyét várja, virágért ment a piacra.
Már elég régóta álldogál itt, menye meg csak nem jön. Ma péntek van, nyolc óra felé jár, nagyapa a temetőbe készül. Északi irányban, egy domb lábánál nyugszik felesége a földben. Már másfél hónapja; akkor kezdődött életének új szakasza, amiből csak akkor fog szabadulni, amikor az Úr feltámasztja az embereket a sírgödörből. Nagyapa erősen hisz az Úrban és biztos benne, hogy Ő éltet és visz el minden földi halandót. Ezért nem szabad sajnálkoznia, vagy legalábbis nem szabad túlságosan szomorkodnia felesége halála miatt. Az elmúlásnak be kell következnie, és ezt minden ember jól vésse az eszébe.
Nagyapa kelet felé néz. Tekintete átsiklik a kerítés fölött, végig a kukoricaföldön, míg a bambuszosban megpillant egy sietősen lépkedő asszonyt. Végre megjött, gondolja magában. Biztosan illatos virágot vett; nemsokára felesége sírjára teheti. Nagyapa simogatja rövid, megőszült szakállát, belép a házba, de hamarosan megint kiáll az ajtóba.
A kukoricásban lépegető nő tényleg a menye, a fiának a felesége. Egyetlen dolog fájdítja nagyon a szívét, hogy egyetlen fia előtte eltávozott. Menye már egy éve özvegy. Már egy éve viseli szívében ezt a fájdalmat, amiből nincs gyógyulás. Egyetlen fia balesetet szenvedett a tehénversenyen, nemrég pedig a felesége távozott örökre.
Nagyapa még mindig az ajtóban áll, majd lassan mégis kilép az udvarra és amint az asszony is odaér, gyorsan megkérdezi:
– Miért ilyen későn?
– Nem jött az árus – feleli az asszony.
Az asszony kezében egy nagy csokor levél mindenféle virágot takar. Odaadja az egészet nagyapának.
– Hol a fiatalúr? – kérdezi nagyapa.
A fiatalúr az asszony kisfia, nagyapa egyetlen unokája.
– Talán tanulni ment – mondja az asszony.
– Ma péntek van. A gyerekek nem tanulnak. –
– Talán játszik –
Az asszony bemegy a házba, nagyapa meg kiáltozik:
– Fiatalúr! Fiatalúr!
De senki nem válaszol a hívásra. Nagyapa igen csalódott. Minden pénteki napon, mint ma is, unokájával együtt készül a temetőbe.
A ház mögül hirtelen feltűnik egy nevető kisfiú. Nagyapa arra fordul.
– Hol voltál az előbb? – kérdezi.
– A földeken – felleli a kisfiú.
– Milyen földeken?
A gyerek felemeli két kezét, és felmutat néhány kukoricacsövet.
– Honnan van? – tudakolja nagyapja.
– Gopar bácsitól –
– Kérted?
– Adta –
– Te, nehogy kéregess!
A gyerek közelebb jön, miközben lehántol egy kukoricacsövet, a leveleket pedig a kerítés mellé teszi.
– Mit csinálsz? – kérdi nagyapja.
– Megetetem a galambot.
– Várj azzal. Most a temetőbe megyünk.
– De a galamb talán éhes.
– Az előbb már megetettem.
Mosolyogva átfogja a gyerek vállát és vezetné kifelé az udvarból. A gyerek visszafordul.
– Előbb meg akarom etetni a galambot – mondja.
– Nem éhes – állítja nagyapja.
– De a kis szürkének erősnek kell lennie. Gyorsan kell repülnie és lecsapnia. Délután nagyapa versenyeztetni fogja.
– Nem délután, hanem holnap.
Úgy tűnik, a gyerek igen elégedetlen, mert nagyapja csak másnap akarja versenyeztetni kedvenc szürke galambjukat. Pedig már napok óta nem röptették a galambot. A gyerek nem szól semmit, de amikor nagyapja beküldi, hogy tegye le a kukoricát, beszalad, majd kis idő múlva ragyogó arccal jön elő.
– Ne felejtsd el a csúzlidat! – figyelmezteti nagyapa.
– Nem – és mutatja a csúzlit.
Kimennek az udvarból, átvágnak a kukoricaföldön, majd észak felé veszik az útjukat. A nap már magasan jár, az ég felhőtlen, kelet felől szellő fúj. Mikor újabb két kukoricatáblán mennek keresztül, nagyapa ránéz az unokájára.
– Nemsokára hozzákezdünk a kukoricatöréshez, fiatalúr.
– Gopar bácsi már elkezdte.
– Ő előbb is vetett.
A gyerek nagyapja mellett lépdel, jobb kezében a csúzli, baljával nagyapja karját fogja. Hirtelen megszorítja az öreg karját.
– Le akarom szedni ezt a kukoricát.
– Minek? – kérdezi nagyapja.
– Parázson sült kukoricát ennék.
– Minden nap sült kukoricát ennél.
– Ez a kukorica itt olyan finom és édes.
Látja, hogy nagyapja mosolyog, ahogy végignéz a kukoricáson.
– Igen, nagyapa?
Nagyapa bólint, a gyereket boldogság tölti el.
– Most?
– Várj, majd visszafelé.
Tovább mennek észak felé. Nem messze, egy dzsambu-fán a gyerek észrevesz egy kepodong madarat. Gyorsan felszed egy kavicsot és céloz a csúzlival. De még mielőtt kirepülne a kavics, látja, hogy a madár elillant. Nagyon csalódott.
– A madár rájött – zsörtölődik.
– Mert te mindig kapkodsz – válaszolja nagyapja.
– Ravasz ez a madár.
Az öregember mosolyog, megsimogatja a fiú fejét, majd másról kezd beszélni:
– Holnap versenyeztetjük a galambot.
A gyerek ránéz és csalódottsága már el is múlt.
– A mi szürkénk bizonyára nyerni fog – mondja. – Gyorsan tud felszállni és lecsapni. Mindenkit le fog győzni.
– A Csarik bácsiét is?
– Az is veszíteni fog. Versenyzett már valaha is a mi szürkénkkel?
Az biztos, hogy semelyik madár sem versenyezhet a faluban nagyapa szeretett szürke galambjával. Bár Csarik bácsi madarát tartják a leggyorsabbnak.
– De nagyapa sosem fogadott rá? – rántja meg nagyapja karját a gyerek.
– Fogadni? – mosolyog az öreg.
– Igen, mert a mi szürkénk mindig nyer, és nagyapának sok pénze lesz.
– Nem jó a fogadás, fiatalúr.
– Miért?
– Mert bűn, és az így szerzett pénz tisztátalan.
– Nem értem.
– Kérdezd meg Mahmud tanítót. Majd ő elmagyarázza.
Úgy tűnik, a gyerek még mindig nem érti. Lehajtja a fejét és ráncolja a homlokát.
– Mit mondott nagyapának Mahmud tanító? – kérdezi egy idő múlva.
– Régen én sem tudtam. Amikor fiatal voltam, én is fogadtam. De most már nem. Mahmud tanító azt mondta, hogy a fogadást és a többi rossz cselekedetet tiltja az Úr.
– De sokan szeretnek fogadni.
– Erről nem tanított neked semmit Mahmud tanító? – kérdezi a nagyapa.
– Nem.
– Majd fog. Elvégre a tanítód.
– Hát igen, el szokott verni a pálcával.
– Mert te mindig rosszalkodsz tanulás közben. Szorgalmasnak és komolynak kell lenned, hogy hamar megokosodj.
A gyerek most hat éves. Jövőre iskolába fog járni. Bizony szorgalmasan kell majd tanulnia, gondolja a nagyapa, hogy később okos ember váljon belőle. Nemcsak tanulnia kell majd szorgalmasan, hanem dolgoznia is. A nagyapa azt akarja, hogy unokája ne olyan legyen, mint ő, aki eltékozolta az idejét fiatalkorában. Olyan ember váljon belőle, hogy büszke lehessen rá mielőtt örökre lehunyja a szemét. A fia nevelésében bizony elrontott valamit, mert az már nincs közöttük.
Nagyapa rápillant a fiúra és így szól:
– Meddig jutottál a tanulásban?
– Bismillah-ig.
– Az Alhamdu-t még nem tudod?
– Még nem.
– Mondd fel, amit tudsz.
A gyerek nagy lelkesedéssel deklamál, szemeit az égre függesztve. Miután befejezte, nagyapjához fordul:
– Usin már majdnem befejezte a Korán olvasást. Nemsokára megünneplik és csirkét vágnak a tiszteletére.
– Neked is így kell.
– Usin már nagy, én még kicsi vagyok.
Egy majdnem kiszáradt patak közelében járnak. Az esős évszak idején sok vize van, még ki is árad. Bambuszhidat építettek fölé, nagyapa és unokája lassan lépdel rajta. Nem messze a hídtól nagyapa észreveszi, hogy eltűnt az unokája. Megijed.
– Fiatalúr! Hol vagy? – kiabál.
Válasz nem érkezik, aggódni kezd.
– Fiatalúr! Hol vagy? – kiáltja hangosabban.
– Itt! – felel a fiú a kukorica közül.
Nagyapa látja, hogy mozog a kukorica a közelben és megkönnyebbül.
– Mit csinálsz te ott?
– Pisilek!
Nagyapa jót mosolyog magában.
– Átkozott kölyök – zsörtölődik. – Gazfickó!
A gyerek hangosan nevetve előtör a kukoricásból és nagyapja felé fut.
Észak felé van egy alacsony domb. Már majdnem ott vannak. Már három tábla kukoricát maguk mögött hagytak a domb lábánál. Nagyapa felnéz a dombra. Valahányszor közelről nézi ezt a dombot, mellkasába remegés áll. Lehajtja a fejét. Ezen a dombon van egyetlen fiának a sírja és itt nyugszik az egyetlen asszony, aki egész szívét betöltötte. Marliah. Mindig gyönyörűség töltötte el, valahányszor kiejtette ezt a szép nevet, főleg fiatal korában.
Ez a lány valaha virágot árult az anyjával a piacon. Ennek már több évtizede. De ahogy visszaemlékszik, olyan, mintha tegnap délután történt volna. Huszonkét éves volt akkor. Egyszer, amikor a piacon járt, tekintete egész véletlenül találkozott a lány tekintetével. Finom, szégyenlős és szép lány volt. Hát igen, ha még olyan jó tulajdonságai voltak is, most már mindegy.
Azután igen gyakran megfordult a piacon, bár semmi dolga nem volt ott, de újra és újra a lány szemébe akart nézni, aki ilyenkor szégyenlősen lehajtotta a fejét. Ha nagy néha összeszedte a bátorságát és virágot vett, a lány zavarba jött. Ő maga is egész testében reszketett, majdhogy hang sem jött ki a torkán. Hogy mennyire nevetséges volt ez és hogy ő milyen bolond is volt régen!
Egyszer aztán a szokásoknak megfelelően eljegyezte a lányt. Bizony, sokszor egész éjszaka nem tudta becsukni a szemét, mert csak ő járt az eszében. Aztán az is eszébe jut, hogy volt egy igen magasra nőtt ember, aki folyton a nőket molesztálta, még a férjes asszonyokat is, de nem volt senki a faluban, aki móresre tanította volna. Égett szívében a bosszúvágy. Hát még, amikor megtudta, hogy ez a férfi egyszer az apját is sértegette és bántalmazta.
Egyik nap látta, hogy az megint molesztálja a menyasszonyát a piacon. Ezúttal nagyon elfutotta a méreg. Fiatal vére felforrt, hazament a késéért, de még jól meg is élesítette. Az út mentén egy fa alatt várta a férfit, nem messze a vasúttól. Hazafelé ezen az elhagyatott úton kellett végigmennie a kukoricaföldek között.
Messziről észrevette a közeledő alakot. Akkoriban a szeme még fiatal volt és éles, felismerte a férfit járásáról. Mivel az jóval magasabb volt nála, kigondolta, hogyan fogja leszúrni. Feje talán még a férfi válláig sem ért. De ő mégsem reszketett. Megvárta, amíg a férfi közel jött, odaugrott és beleszúrt a bal oldalába. Annak még arra sem volt ideje, hogy félreugorjon, csak elterült az úton.
Dél volt. Amikor a férfi összeesett, nagy elégedettség töltötte el, bosszúja kielégült. Lassan hazaindult, de kést még eldobta a földeken. A hatóságok hamarosan keresték a gyilkost, hát feladta magát. Elmondta, hogy miért szúrta le, és hogy nem fél a büntetéstől, amit kiszabnak rá. Az egész falu felbolydult, mindenki meglepődött bátorságán.
Már ennek is több évtizede. De a lány hűséges volt. Bizony, hűséges maradt hozzá, mert amikor évek múlva kiszabadult, összeházasodtak. Nagy sokára lánygyerekkel áldotta meg őket az Úr, de az még kiskorában meghalt. Utána fiuk született, második gyermekként, és már annak is vége. Most, hogy elmúlt az élet, öregségében nagyon bánja minden korábbi tettét. Vétkesnek érzi magát és bocsánatot kér az Úrtól bűneiért.
– Megérkeztünk! – rikkant a gyerek.
Nagyapa nagyon messziről tér vissza a valóságba és maga elé néz. Az út emelkedik, lábai előtt néhány sír.
– Igen, megérkeztünk.
– Nagyapa még imádkozni is akar?
– Persze, fiatalúr.
– Ha imádkozni akar, ne tartson túl soká, hogy hamar hazainduljunk.
Nagyapa elmosolyodik, majd leguggol, a gyerek is úgy tesz.
Eljöttem hozzád, Marliah, súgja nagyapa a szívével, hang nélkül. Itt vagyok nálad. Majd száját mozgatva mormol valamit, ég felé emeli kezeit és imádkozni próbál, amennyire bír. Hiszen eszébe jut felesége, a fia, aki tehénen lovagolt és leesett a versenypályán. Három tehén versenyzett akkor az utolsó futamban, az egyik kettévágta a fiát. Leesett, egyetlen tehenük pedig továbbvonszolta és eltaposta. Itt minden újra eszébe jut.
Ima után lassan feláll, elrendezi a virágot. Először a felesége sírján. Illatos virágot tesz rá és mondja neki magában: ez a kedvenc virágod, Marliah. Azután jázmint tesz le: ez a szerelmed virága, te szégyenlős asszony. Szemei csillogni kezdenek, üvegessé válnak a ki nem csordult könnyektől.
A maradék virágot gyorsan fia sírjára teszi, kicsit álldogál lehajtott fejjel, majd sietve lefelé indul a dombról. A kukoricásnál megvárja, amíg unokája letör néhány cső kukoricát. Hazafelé alig szólnak. Mindig így van, amikor hazamennek a temetőből, nagyapa szomorú, unokája pedig úgy látszik, megérti.
Délután nagyapa megeteti a galambját az udvaron. Nagyon ragaszkodik ehhez a madárhoz, minden nap megsimogatja. Régóta ez a madár volt egyetlen öröme és szórakozása, főleg a közelmúlt gyásszal teli napjaiban. Holnap versenyeztetni fogja és biztosan nem tudják legyőzni.
De mit érez nagyapa, amikor másnap a reggeli ima után kimegy az udvarra meglátogatni kedves madarát. A ketrec ajtaja nyitva, ül ugyan benne egy galamb, de az egy nőstény. A földön szétszórt tollak, az ő szép hímjének a tollai. Még az udvaron túl is hever néhány toll.
– A cibetmacska! – nyög fel nagyapa.
Nem lehet, hogy az állat ki tudja nyitni a ketrec ajtaját, gondolja. Este gondosan bezártam. Nagyapát elönti a düh, hangos kiáltással hívja a menyét. Az szalad is, és amikor meglátja mi történt, kővé dermed.
– Ki nyitotta ki az ajtót? – kérdezi nagyapa.
– Talán a fiatalúr – mondja az asszony eléggé zavarban. – Tegnap már majdnem lenyugodott a nap, még mindig etette a galambot. Talán elfelejtette újra bezárni …
Hívják a fiút, jön is és bizony meghökken, a szétszórt tollak láttán, végül lehajtja a fejét.
– Te adtál tegnap enni a galambnak? – kérdezi a nagyapa.
– Igen, feleli a fiú alig hallhatóan.
– És miért nem zártad be az ajtót?
– Elfelejtettem.
Haj, te fiatalúr, gondolja magában nagyapa. Ha nem lennél az unokám. Ha nem lennél az unokám…!
Majd megpróbál uralkodni a haragján, odamegy a fiúhoz és hangja már nem olyan nyers:
– Na. Menj tanulni.
A gyerek lehajtott fejjel ballag a könyvéért. Még mindig nem emeli fel a fejét, amikor kifelé lépdel és déli irányba elindul. Nem, nem őrá haragszom, gondolja nagyapa. Nem szabad haragudnom rá. Lassan leguggol. Felemel egy tollat, ami kedves galambjából maradt, majd lassan befelé indul a házba. Arcán végtelen szomorúság. Kábultan ül le az ágyra.
Indonézből fordította: Tharan-Trieb Marianne
A szerzőről: Muhammad Fudoli Zaini (1942–2004) – indonéz író, az Iszlám tudományok doktora
Illusztráció: Puspa bangsa (Jasminum sambac)
Ezek is érdekelhetik!
Rainer Maria Rilke: Alkésztisz, Hetéra-sírok →
Jasminka Domaš: Utazások topográfiája (versek)* →
Thomas Möhlmann versei →
