Lukács András: A múlt fátyola
*
A szobában sötét volt, ami időnként félelemmel töltötte el. Teste minden pontján érezte, hogy valami ismerős érzés árad szét tagjaiban. Mintha valahol korábban hasonlót megtapasztalt volna. Ott ült egyedül a sötétben. Az anyja éppen a konyhában főzte a vacsorát, aminek szaga csalogatta ugyan őt, de most maga akart lenni, hogy a múlt hívogató szava visszajuttassa az időben oda, ahová inkább való volt. Az idő termein keresztül visszalépdelt és megélte azokat az érzéseket, amelyek éppen nem voltak jelen. Képek hömpölyögtek a tudatában, amelyek egyre többet hoztak fel a múltból. Kint a Hold bevilágította az utcákat, fényét szétszórta, a körülöttük lévő házak ablakain át látni lehetett, de ő most gondolataiba temetkezett. Hogy csillogott akkoriban minden. A nap körülragyogta a Balaton partját, a szél enyhén fújta a fiatal lány haját. A lány akkoriban 14-16 év között lehetett, nem tudta eldönteni, mert az emlékek mezején már hiába keresett, a tudatában csak az illatok, a hang, a színek és az a bizonyos év maradt meg. Különös most visszalépegetni ennyit, hosszú idő után egy soha be nem teljesült szerelem maradványait őrizgetni a lelkünkben.
Egy nap a barátnőjével sétált éppen haza a kávéházból, megálltak egy kapualjban, karját karjába fonta, majd megcsókolta. Próbálta magával elhitetni, hogy szereti, de nem tudott szabadulni attól a régi szerelemtől. Éppen a Duna-parton sétáltak. A folyó mindig nyugtatóan hatott rá. Nézte az embereket a parton, akik csendben beszélgettek egymással, de ő valahol máshol járt. Hamarosan elérkeztek a Batthyány téri HÉV megállóhoz, ahol búcsúcsókot váltott a lánnyal. Végre elment – gondolta ő magában. Most hazamegy és újra ábrándozhat a régi szerelméről.
Aznap este mialatt anyja a konyhában mosogatott, addig ő képzeletében visszarobogott azokba a gyönyörű időkbe. A fák lehunyták szemeiket, minden aludt a környéken, csak ő volt fent és a lány. Együtt sétáltak a Balaton partján, az este illatát szívták magukba. Titkon abban reménykedett, hogy a lány felé jön, magához húzza és megcsókolja, de nem történt egész este semmi. Csak beszélgettek, szakadatlanul záporoztak a szavak, öntögették egymásba szavaik negédes folyadékját. Hamarosan egy kapuhoz értek, ahol egy barna kutya kedvesen csóválta a farkát. Szájukra ült a mosoly, majd mentek tovább, felfedezni az éjszaka csodáit. Motor zaja törte meg a csendet, majd továbbrobogott. Felhők kezdtek kirajzolódni az égre, de egy nyári szellő tovafújta. Mindketten éreztek valami többet, mégis szavakkal képtelenek voltak kifejezésre juttatni, mi zajlik bennük. Ott sétáltak egymás mellett, lelkük telítődve volt valami édes varázzsal, de egyikük még túl fiatal volt ahhoz, hogy bármit is mondjon. Lassan mentek tovább egymás mellett, közben néztek fel az égre, a távollévőben keresték az értelmet. A parton csobogott a víz, a friss szellőtől a hullámok egymásba kaptak és táncot jártak a tóban. Hajnal felé járt már az idő, az első madarak köszöntötték a reggelt. Ébredtek körülöttük a házak, a falakon túl megindult az élet. Egy kocsi halkan elhajtott valahol a távolban. A hajnal első fényei a közeli autópályákon is megjelentek. Milyen utunk volt ma éjszaka – gondolta magában, és képzeletben vágytól ittas testét a lányhoz simította, majd csókokkal halmozta el. Ez a nyári éjszaka most már örökre bele lett írva az emlékezetükbe.
Aznap este fekete volt minden. Azok a madarak már régen elszálltak, a nyár sem illatozott már úgy, testét érezte lehanyatlik a fáradtságtól. Fent a szobában ült a sötétben, számolgatta a perceket, majd hamarosan lement a nappaliba, ahol anyja éppen tálalta a vacsorát. Megint elment egy nap – gondolta magában. Az egyre távolodó emlékek mindig ellepték tudatát. Minden este új úton volt, de valami mégis kihunyt benne, amit már soha vissza nem kaphat.
Illusztráció: Ketten, parton
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
