Wehner Tibor: MEGFESTHETŐ-E A MÉLYREPÜLÉS?
*
Wagner János festői világa
Rajzolok (fotogram, 1979 – ©Körmendi Galéria)
Megfesthető-e a mélyrepülés? A kérdés akadémikus, mert Wagner János Mélyrepülés című képe azt igazolja, hogy igen, megfesthető, de a kérdés és a válasz, valamint a kép maga máris e piktúra, és az e piktúra által megfogalmazott művészi világkép a jelenség problematikáját, egyik alapkérdését világítja meg: a vizualitás szférájában, a festészet eszközeivel hogyan jeleníthető meg a fogalmiság? És máris az elvontságok, az elvonatkoztatások világában járunk, ahol a múlt század nyolcvanas évei óta kalandozik műveivel Wagner János festőművész, aki a rendkívül csekély múltú magyar nonfiguratív festészet mestereinek és kortársainak nyomába szegődve építette fel életművét: az elődök és a pályatársak sorában olyan mestereket vehetünk számba, mint a más és más utakon járó Gyarmathy Tihamér, Gadányi Jenő, Veszelszky Béla, Lossonczy Tamás, Martyn Ferenc vagy Kontraszty László. Mint számos kortársa, Wagner János is egy figuratív, természetelvű korszakot követően talált rá a kor legautentikusabbnak ítélt nonfiguratív kifejezési lehetőségére, s ebben jelentős szerepe volt az életét és művészetét meghatározó családi tragédiának – leánya halálának –, amelyről egy beszélgetésben így emlékezett meg: „A tragédia ráébresztett arra, hogy a látható világ mennyire felszínes, látszólagos és átmeneti. Kell lennie a látszat mögött valami állandónak és végérvényesnek. Az anyagban, a természeti erők mozgásában, sűrűsödésében és ritkulásában véltem megtalálni ezt. Évek múltán a dráma elcsendesedett. Újból érdekelt a szín, és szín-mezőket festettem.” A múlt század utolsó, és az új évezred első két évtizedének művészeti krónikája Wagner János elvont festészetének fénytörésében a színekhez való visszatérés és a színektől való eltávolodás szakaszaira, az oldott, bár mindig visszafogott, tartózkodó festőiségek és a kemény fekete-fehér villódzás szigorú kettősségével írható le, amely váltakozás minden képciklusára az anyaggal, a festőmatériákkal való kísérletezés a jellemző: a képfelület, a faktúra, a képtest-kidolgozás metódusának érzékenysége és gazdagsága is meghatározó a megjelenített kompozíció, a motívum kidolgozása mellett. Az anyagszerű festészet művei következetes láncolatot alkotva sorakoznak e művész munkásságában.
Föld (vegyes technika, 2017 – ©Körmendi Galéria)
Tanulmányait lezárva pontosan hatvan éve, 1962-ben lépett ki Wagner János a budapesti Magyar Képzőművészeti Főiskola kapuján, vagyis immár hat évtizedes munkásság áll a nyolcvanadik életévén túl, napjainkban is aktívan, változatlan lendülettel és kitartással dolgozó művész mögött, aki pályája hosszú időszakában elhivatott, tehetséges tanítványok sorát útra indító művészpedagógusként is tevékenykedett. Művészi pályáját hol nagy hallgatásokat követő kiállítások, később kissé gyakrabban összeállított önálló kollekciók bemutatása kísérte: mint az 1990-ben a Francia Intézetben, mint a 2006-ban a Lajos utcai Kiállítóházban, mint a 2010-es években Csepelen és a Körmendi Galériában, és mint a 2022-ben a Széphárom Közösségi Térben rendezett tárlatok, amelyeken mindig újabb és újabb, más és más alkotói kérdéseket felvető kollekciók kaptak bemutatóteret. Wagner János mindenkor kevés színnel és kevés motívummal dolgozott, s az eszközök visszafogottsága ellenére mégis rendkívül mozgalmas képmezőket teremtett, amelyekben virtuális mozgások, rejtett áramlás-irányok, ismétlődések és változások motoztak.
Izzik a galagonya (vegyes technika, 2012 – ©Körmendi Galéria)
A Wagner-kompozíció alapeleme a folt, amely hol teljesen szabad, amorf alakzatban, hol gyengéd geometrikus formákra utalón rendeződik rendszerré, hálózattá, szövevénnyé. De néhol átveszi a kompozíciók feletti uralmat a gesztus, a csendes, de határozottan tetten érhető indulat, a szenvedéllyel hajtott, ámde kontrollált érzelem-kitörés. A már-már ellenőrizetlen belső én-kiírással szemben esetenként felerősödnek a rend, a rendszer iránti vonzalom tanúsítványaként a határozott, a képszerkezetet meghatározó horizontális és vertikális hangsúlyok. A vízszintes tengelyek a földi dimenziók, míg a hangsúlyos függőlegesek az égiekre utaló, a transzcendentális vonatkozások hordozói, és e kettő ütköztetésében, vonzásában vagy képzeletbeli metszésében izgalmas meditációs mezők nyílnak meg: az elvontságok világának konfliktusai, összemosódásai, kiegyenlítődései. Azonban természetesen a helyenként már-már domináns szabályosságok ellenére sem a minimalista művészet, és nem is a struktúra elvű geometrikus alakítás táblaképei ezek: a sávok és csíkok, az ismétlődő foltok hátterében, vagy ezek mögötteseiben, mélységeiben expresszív indulat-kifejezések, alig-alig visszatartható gesztusok munkálnak, s a nyugalom és a küzdelem eme ellentét-összecsapása konkrét alakot ölt a sötétség és a fény csaknem minden kompozíciót átitató harcában is.
Cím nélkül (olaj, 2010 – ©Körmendi Galéria)
Wagner János elvont, szabályos motívumokra épülő, és a szabad foltok szövevényeire alapozott lírai-expresszív nonfiguratív piktúrája szakít a korábbi monokrómiával is: táblaképein a grafikai jellegű munkák feketeségeinek, a fekete-fehér villódzásainak helyét légies, üde, szférikus színek éledezése, jelenléte váltotta fel.
Wagner János pályájára visszapillantva egy szerényen végigvitt, következetes festői munkásság hat évtizedet átfogó történeti íve rajzolódik meg, amely szervesen, de önálló értékei és jellemzői révén egyszersmind kissé különállón ágyazódik a legújabb kori magyar festészet folyományába, s amelyet számos, esetenként megkésetten adományozott díj és elismerés fémjelez, és amely emlékezetes önálló kiállításokkal gazdagította a magyar művészetet, és néhány fontos művel gyarapíthatta a honi köz- és magángyűjteményeket. E munkásságot 2020-ban mintegy megkoronázta a Körmendi Kiadó által közreadott, az életművet dokumentáló album, amelynek befejező részében a művész egyik önvallomását idéztük: „Megéltem egy világháborút, egy forradalmat, egy rendszerváltást. Tanúja és résztvevője voltam művészeti irányzatok születésének és kimúlásának, sőt újjászületésének is. Hozzátartozók, barátok fogytak el mellőlem, de láttam születni, virágba borulni és megérni új életeket.” Ebben a kötetben, összegezni próbálván konzekvenciáinkat, hivatkoztunk arra, hogy festészete kapcsán a színekről illetve a színtelenségről, az anyagkísérletekről és a matéria-szintézisekről, a felületi beavatkozásokról, a fényről, az expresszivitásról, a gesztusról és a lírai absztrakcióról, a kollázsról, az applikációról, az informelről kell beszélnünk. Hogy gondolkoznunk kell az idő, az anyag, a lét, a belső kivetítés, a festői meditáció domináns, determináns tényezőiről, amelyek nemcsak cím- vagy hívószavak, hanem egy mélyebb és terjedelmesebb áttekintés fejezetcímei lehetnének a Wagner-piktúra lényegi jellemzőinek feltárása során, hogy megvonhassunk valamifajta összegző igényű konzekvenciát a festői átlényegítésről, a szellemi, a valóságon túli érzéki tereket teremtő, transzcendens sugárzásról, a képekben való létezés festői varázslatáról és mindennek befogadói átéléséről.
Tekintet (fotókollázs, 2019 – ©Körmendi Galéria)
Tragikus életérzéseket összpontosító, szikár, lényegre törő, bensőséges, tartózkodó, visszafogott, komor és komoly, meditatív: a gyorsan változó, kurrens trendek és paradigmák vetületében e jelzők jelölik ki e festészet helyét a korszak és a tér – a XX. század utolsó harmada, az új évezred első két évtizede Magyarországának, s tágabban Európa – művészetében. S tanúsítják a Wagner János által teremtett festészet érzéki szépségének és szellemi izgalmának nem múló, változatlan érvényességét és hitelességét.
Illusztráció: Wagner-kiállítás, Széphárom Közösségi Tér
Ezek is érdekelhetik!
Csak ülünk, és cseve… – csetelünk. Ceca Georgieva és Lévai Nóra beszélgetése →
Szepes Hédi: EMBEREK, BÁLVÁNYOK, KRISZTUSOK az Etyeki Műhely Galériában (Nagy Bertalan-kiállítás) →
Wehner Tibor: A SZEMLÉLŐDŐ KÉPSZEREPLŐK ÉS A KÉP-SZEMLÉLŐK* →
