Virágh László: Doppelgänger
*
Nem tudta magának megmagyarázni azt a különös érzést, amely elfogta, valahányszor a szembejövő szerelvény elhaladt mellettük. Mintha valaki figyelte volna odaátról. Úgy érezte, valaki van a másik vonaton, aki különös jelentőséggel bír számára. Napközben, amíg dolgozott, elhomályosult benne az emlék, de hazafelé menet, amint felszállt a vonatra, azonnal eszébe jutott, és már várta, sőt egy ideje feszülten figyelte a mellettük elsuhanó kocsikat azon az állomáson, ahol ez esedékes volt. Hosszú idő, talán hónapok teltek el így, amíg lassan sikerült megsejtenie azt, aki a másik vonattal nap mint nap elhaladt mellette az ellenkező irányba. Egy arc bontakozott ki lassan odaát, egy arc, amely furcsán ismerősnek tűnt számára. Hogy honnan, azt nem tudta, de ez az ismerős jelleg valamiképpen nyugtalanította. Hát persze, gondolta, ilyen rossz arcmemóriával, mint az övé, gondolta eleinte… De nem, itt másról volt szó. Az arc olyan ismerős volt számára, mint egy közeli rokon arca. A sok találkozás egyetlen pont felé terelte gondolatait, vagy inkább sejtéseit, egyetlen pont felé, amely ijesztő volt számára, nem is merte komolyan venni, mert saját ép eszében való kételkedésre indította volna. Egy nap azonban már nem lehetett többé tudomást nem venni róla. A vonat lassabban haladt a megszokottnál, és világosan látta, hogy az egyik fülke ablakából egy döbbent arc bámul rá: a saját arca.
Egész éjjel nem aludt. Mit jelenthet ez? Ki lehet az amott? Hová tart ilyenkor, amikor ő haza vagy munkába megy? Mit csinálhat, amikor nem látja? Ezernyi kérdés gyötörte. Mindenesetre végére kell járnia. Nem hagyhatja ennyiben, hiszen további életében egyetlen nyugodt pillanata sem lenne többé.
Másnap nem ment munkába. Automatikusan tett-vett a lakásban, de gondolatai a megszabott irányban maradtak, nem tudott szabadulni tőle. Alig várta a délutáni vonat idejét, amellyel találkozni szokott hazafelé jövet. Egy órával hamarabb ott volt az állomáson. Elhitette magával, hogy csak azért, hogy alaposan szemügyre vehessen mindenkit, aki utazik, de csak naiv kifogás volt türelmetlensége leplezésére. Az állomáson fel-alá járkálva mindenkit külön szemügyre vett, de még csak ismerősre sem lelt, akivel nyugtalanságát megoszthatta volna, bár ahogy erre a lehetőségre gondolt, rögtön el is vetette. Úgy érezte, ezt nem közölhetné senkivel, nem csak a félelem miatt, hogy bolondnak nézik, hanem valahogy szentségtörésnek érezte volna beszélni róla, mintha legszentebb és legszörnyűbb titkát kiáltaná világgá.
Utolsónak szállt fel. A vonat elindult. Senki sem volt rajta, aki akár a legcsekélyebb mértékben is gyanúsítható lett volna. Minden állomáson izgatott reménykedéssel figyelte a felszállókat, akiket könnyűszerrel ellenőrizhetett: ilyenkor csak kevesen mentek a városba. Egyre közeledtek a kritikus hely felé, és sehol senki.
Végül feladta a küzdelmet és ernyedten bámult ki az ablakon. Talán valami miatt nem ezzel a vonattal utazik… vagy talán mégis csak képzelődött. Észre sem vette, hogy az ellenvonat halad el mellettük. Csak arra riadt fel, hogy a szemközti ablakok egyikéből a saját arca mered rá.
Illusztráció: Doppelgänger
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
