Tamási Orosz János: Feltámadástól »a Feltámadásig«, s ott túl
A történelmet nagy valószínűséggel mindig mellékalakok hordozzák.
A mellékalakok. Akik majd azon túl elbeszélik, mi történt a világgal, miközben ők, mint minden változást, ezt is megpróbálták túlélni. Tették, amit mások nem, s nem tették azt, amit lehetett volna – halott hőseivé válni a változásoknak. Az egyszerűség perspektíváiból nézve ennyire egyszerű minden; más kérdés, hogy az egyszerűség szemszögét valamiért örökké lebecsülik; az egyszerűség egyet jelent az áldozatvállalás hiábavalóságával, leginkább azok által kimondván ezt, akik eleve halogatták volna a vállalást, ám, hogy megtétetett, s a legbátrabb meghala vala érette, így hát most rájuk hárul a tanúságtétel értelmezése, elmondása, dicsőségének dicsőítése.
Ám vannak, akik a halogatásban hallgattak rájuk, s most és mindörökké nem a tanúságot, hanem az út egészét értelmezik önmagukban, újra és újra, egyre hidegebb, magányosabb, mert részvétlenebb megváltatlanságban. Ők hittek volna, de elvették tőlük azt a hitet, s csupán megcsalatással jutalmazták a hitetlenségbe vetett hűségüket.
A legkeményebb, bár öntelt véleményem ez, hiszen a nagy művekben a mellékalakok szinte mindig olyan hatalmasra nőnek, mint a jelkép, ám mégis a nagyok legnagyobbjának s legkeményebbjének gondolom itt Caravaggio festményeinek mellékalakjait. Őket: a keresztre feszítések mesterembereit, a feladat pontos, precíz végrehajtóit. Nagy ítéletek esetében eleve rendre őket hívják, értük üzennek, hiszen nem okoznak csalódást; a bűnösnek megfelelő ideig kell szenvednie, szól az erszény mellé tett utasítás. Nem lehet hát elkapkodni, s amikor egy nép szinte művészetté fejleszti a keresztre feszítést, akkor az ölés e módjában is színre lépnek a népművészet mesterei. A mesteri keresztre feszítők. Mint, ahogy fentebb mondtam, Caravaggio kompozícióiban.
“Mint, ahogy fentebb mondtam, Caravaggio kompozícióiban…” (a szerző mozaikja)
Olykor azt érezzük művei vizsgálata során, hogy a mellékalakok nem csupán hasonlítanak, de ugyanazok; a Szent Péter keresztre feszítésén ügyködők között a bal oldali, már korosabb alakban felismerjük a Krisztust oszlophoz kötözők között jobb oldalon álló, munkáját odaadóan végző, itt még fiatalabb mesterembert; indulat legkevésbé sem befolyásolja, csupán azt ellenőrzi, heveskedő, szerepét teátrálisan túljátszó társával ellentétben, hogy az áldozat csuklóján a kötél elég szoros-e; akár elégedettnek is mondhatjuk. Nem úgy a másik képen, ezen ő már kissé korosabb, de sűrű, gyapjas hajába ősz szál nem vegyül, bár a három közül, ki elvégzi az ítéletet Péteren, egyedül rajta van köpeny; ez módosabb öltözékre vall, s arra is, hogy becses darab lehet, munka közben sem veti le, bár a legtöbb rá hárul; ő emeli legsúlyosabb pontján a keresztet, s puszta kézzel, nem ám holmi gurtnival (mint segítője) toldja meg testi erejét; igen, ő az; ha bosszús is, csak amiatt – megszokott társait hátrahagyta, most két, az öléshez jól láthatóan gyámoltalan, setesuta, teszetosza, képzetlen munkaerőt kapott; de nem szól, áthatja a feladat fontossága, „húzd”, szűri a szót, „most eme”, hajol bele a cselekvésbe, bal keze könyökhajlatával arra is ügyelve: leszorítsa, rafinált birkózófogással, Péter emelkedő lábait.
Az már biztos, szép karrier áll továbbra is előtte, s az sem látszik kétségesnek, hogy itteni társait elveri majd maga mellől. Számukra hát megnyílhatnak a történelem ekkor még nem érzékelhető ösvényei.
A mesterhóhérról azonban semmit sem tudunk. Bár ez túlzás. Ha nevét nem, sorsát mégis ismerhetjük. Saját sorsunkon át, legalábbis abból, mi követelményként ránk öröklődött Ama Eljövetelből; s amely követelmény inkább valóban meghívás, miképp szent embereink s Ferenc pápa is mondta: „Íme tehát a meghívás, amellyel mindannyiótokhoz fordulok: fogadjuk be Krisztus feltámadásának a kegyelmét! Engedjük, hogy Isten irgalmassága megújítson minket, engedjük, hogy Jézus szeressen minket, engedjük, hogy szeretetének ereje átalakítsa a mi életünket is; és váljunk eszközeivé ennek az irgalomnak, legyünk olyan csatornákká, amelyeken keresztül Isten megöntözheti a földet, megőrizheti a teremtett világot és kivirágoztathatja az igazságosságot és a békét.”
S ezt a meghívást kellene sorsunknak követnie; mégis, milyen sokan mind a mai napig a hit kételkedőit, elvetőit követik, közömbösen vagy a bűn mestereiként. Mint az a mesterember, akiről eddig meséltem, akinek leszármazottai ott voltak s máig itt vannak, ők szólnak, ha valahol viszályt kell szítani, s ők sietnek oda, ahol az ő szakértelmükre van szükség. S bár, ha időnként halálos fáradtság ül ki rájuk, addig sziklának gondolt arcuk lenne mintha agyagdarabra híg festékkel felvitt akvarell; de ekkor is felismerhetőek maradnak. Mint Keresztelő Szent János fejének levágásakor; az a férfi, aki lehajol a testért, jobb kezével már veszi elő a kést övéből, arcán a gond összpontosítása látszik, s másvalami: bal lábával már őrzi a köntöst, amely majd rá marad…
Caravaggio, lám, milyen pontos leírást ad nekünk képei folyamában, de ez a tett máshol is visszatér, Fabritius mester kevés ránk marad munkáinak egyikén, azon látjuk ugyanezt a hűvös gyilkost, már hozza a fejet a tömeg elé, őt mindenki látja, azt a furcsa pergamenarcot, de ő senkire sem néz, nincs dolga velük abban a pillanatban, valami egészen mással lenne, de aztán jönnek a hétköznapok, jönnek a kételyek, jönnek az újabb s újabb üzenetek, aztán elegendő ideig szenvedjen, hangsúlyozza a feladatot az erszényt hozó közvetítő, s ő lassan bólint, napnyugtáig kitartson-e, kérdi halkan, vagy még tovább? Aztán ki őrizné sötétedés után, von vállat a közvetítő, tán csak nem én, moccan benne a gondolat, s szól: napnyugta lesz az. Tovább már minek. Addig itt lesz a lelke, bólint a mester, s rejti az erszényt köntösébe. Szép köntös, közvetlenkedne a közvetítő, ilyet viselt az a másik habókos, az a, hogy is hívták, no? Az elmaradt válasz csöndje, mint kés pengéje, villan arcába; hát nem erőlteti a dolgot. Legyen békesség köztünk mindenkor, göcögi.
S elválnak, addig is; én nézem távolodó alakjukat, nézem felbukkanásaikat az emlékezettartó hatalmas festményeken, vagy csak olvasok róluk, miképp Merdzanról, aki a karóba húzás valóságos professzora volt közel s távol a Drinától; s szeretettel adózom a munkájukat megörökítő mesterek előtt. Az Úr békéje legyen veletek mindenkor. És szeretettel adózom előttük is, a bűn számkivetett tudósai előtt, mindenekelőtt szeretettel, mert hát el kellett venned, Uram, az ő bűneiket is. Az Úr békéje legyen veletek mindenkor. „…mint az Istennek ama Báránya, Aki a te bűneidet is elveszi. Nem tudom, ki milyen bűnök terhével, emlékével jött ide mostan, de azt tudom, hogy Isten szemében nincs reménytelenül eladósodott szolga, nincs reménytelenül mélyre süllyedt ember” – idézem meg itt Joó Sándor örökké világító szavait, hogy végül lassan becsukjam a festőalbumokat, összezárjam a könyveket, és kinyissam azt az egyet. A Könyvet.
Jöjjön el a Te országod, mondom, talán fölöslegesen. Mert hát, tudom jól, eljön. Így kell történnie.
Illusztráció: fh. Ecce homo, Caravaggio.
Ezek is érdekelhetik!
Baán Tibor: Vázlat Halmai Tamás újabb köreiről →
Baán Tibor: Miniatűrök →
P. Gábor Mózes: A rejtőzködő →
