Próza

április 27th, 2022 |

0

Elmer István: A tiszai hajós (ifjúsági regény), II.

*

Második fejezet

8.

Tuba nagyon elfáradt az izgalomtól és a széllel szemben órákig tartó lapátolástól. Mennyi minden sűrűsödött egyetlen napba. Nem panaszkodott a hőség miatt, „pedig kókadoztam”, amit játéknak gondolt a tarzankötélen, milyen csúnyán végződött. Úgy érezte, minden ereje elhagyta a viharban, a csontjaiig átfázott, és hiába biztatta a társaságot Öreg Hajós, hogy mindjárt odaérnek, bizony még órákba tellett, mire megérkeztek a táborhelyre.

Elrendezték a hajókat, biztonságba helyezték a vízhatlan zsákokat, hátha még esni fog az éjszaka, szárítókötelet húztak ki két fa között, ráaggatták a nedves holmikat. Tuba evett valami keveset, aztán hamar bebújt a sátorba. Körbeölelte a száraz, meleg hálózsák.

A csillagok meg a tiszta égboltról követték az álmát. Mert ezen az éjszakán álmodott. Olyan erősen követték egymást a képek, mintha csak egy filmet nézett volna. S amikor valamelyikbe nagyon beleélte magát, egészen úgy hitte, vele történik meg minden. Így elevenedtek meg számára apja mesélései a régebbi vízitúrákról, „abból az időből, amikor te még nem is éltél”. És ennek az álomfilmnek most főszereplőjévé változott. Ott ült Öreg Hajós előtt a kenu orrában, a végén már apjának álmodta magát. Egészen az apjának érezte magát, annak a kezével fogta a lapátot, és lendítette el a hajót a parttól.

Megindultak benne az igazán nagy folyó, a Duna történetei, ahogyan az Öregtől hallotta. Egyszeriben minden a saját történetévé változott, és valamikor majd ő meséli el őket a fiának. „Mert mesélni kell, mondogatta az apja, és az igazságot kell elmesélni.”

A történetek az álom mélyvidékein átélt valósággá erősödtek. Az ő szép meséjévé, igaz meséjévé.

9.

Már nem első alkalommal vettem részt a nemzetközi Duna-túrán, de először a nagy túrán. Így neveztem, amikor június vége felé megérkeztem Ingolstadtba, ebbe a bajor kisvárosba a Duna mentén. Ettől kezdve minden a Dunáról szólt ezen a nyáron. Augusztus végére érjük el Bulgáriában Silistrát, a túra végpontját. Hetvenöt nap, éppen hazaérek a tanév kezdetére, vár az osztályom.

A táborhelyen micsoda nyüzsgés, mennyi nyelven. Németek, osztrákok, csehek, szlovákok, horvátok, szerbek, bolgárok, hollandok, finnek, olaszok. Az egyik férfiról kiderült, Tasmániából érkezett, aztán feltűnt egy fiatal, kreol színű nő, arcvonásairól azonnal láttam, hogy nem európai. Chilei mesztic, mondta régi ismerősöm, amikor látta, hogy megakadt rajta a tekintetem. Jó néhány nappal később aztán elámultam, amikor láttam, hogy combközépig áll a vízben, olyan mozdulatlanul, annyira mereven, hogy azt hittem, fényképet látok. Hosszú percekig még a szempillája se rezdült. Aztán egyszerre belecsapott a vízbe, s a következő pillanatban máris kikapott egy halat. Puszta kézzel fogta a halat! Nevetve kihozta, megmutatta a közelben álldogálóknak, aztán visszaengedte a folyóba. Azt mesélte, indián ősei halásztak így.

De még a tábor! Micsoda társaság! Már messziről hallatszott Rolinak, a bonni operaház énekesének a hangja. Sokkal mélyebb volt, mint az enyém, szinte dörgött, valahányszor megszólalt. Aztán az Admirális. Vékony kis emberke, néhány szál őszülő szakáll lengedezett az állán, amolyan nyüzüge alkat. Nem ilyennek gondoltam az admirálisokat, mire nevetve mondták: dehogyis admirális, a jugoszláv haditengerészetnél szolgált, valószínűleg matróz lehetett, legföljebb fedélzetmester. De olyan színesen, sziporkázóan mesélte fantasztikus – soha meg nem történt – kalandjait, hogy a nemzetközi társaság kitüntette a tiszteletbeli admirális címmel.

Élni persze tudott. Mivel már benne járt a korban, széles hajójával aligha bírta volna egyedül. Ladik volt az inkább, két oldalra kinyúló lapátokkal. Méltatlan az igazi hajó névre, de meg kell hagyni, kényelmesnek tűnt. Még könnyű tetőt is szerelt rá, hogy védje az erős naptól. Két fiatalember kísérte el, ők húzták a lapátot, miközben Admirális elhelyezkedett középütt, mellére vette a gitárját, és belekezdett a délszláv énekekbe. Belgrádig mindennap felhangzott valahol a Duna vize felett az éneke, s akkor sem hagyta abba, amikor cudar időjárás köszöntött be. A vén tengeri rókának meg se kottyant egy kis vihar, a vizet fölkorbácsoló méteres hullámok. Mi mindent élt ő át a tengeren! A két fiú meg csak húzta az evezőket.

Bütyök bácsi a magyar csapathoz tartozott. Termetes pocakjával, rövid lábaival nehézkesen mozgott a szárazföldön, de miután üggyel-bajjal belevarázsolta magát a kajakjába, fürgévé változott. Már az alsó Duna-szakaszon jártunk, a Greben-fokon túl, ahol tóvá szélesedik a Duna, és nagyon messze, a domboldalon látszanak Donji Milanovac házai. Odáig kell eljutni a szél korbácsolta vízben. Este tizenegy körül végre sátrat vertünk. Egyszer csak hallom, amint Tiha bácsi lihegve, morogva üti a kemény földbe a sátorszögeket. „A feleségem otthon elnyújtózik a kényelmes fotelban, iszik egy teát, nézi a televíziót a jó melegben, én meg itt éjszaka verem a sátrat a béka rágta zsombékon, és még jól is érzem magam.”

Tiha bácsi az öreg morgóval szemben éppen ellenkező benyomást keltette. Szikár, csontos arcú férfi, minden mozdulatából valamiféle könnyedség, nagyvonalúság áradt. Ő is abból a fajtából való volt, aki már összenőtt a vízzel sok évtized alatt. Mert az ilyen embernek a nyár a vizet jelenti. A szárazföldön csak vergődik, mint a partra vetett hal, de amikor megérzi a folyó illatát, a hullámok finom loccsanását, a víz ringását, akkor elfogja a boldogító érzés, hiszen erre várt a téli, hideg napokon. Már elhagytuk Zalánkemént, ahol a Tisza beömlik a Dunába, és olyan hullámverés támadt, hogy csak úgy dobálta a kajakokat és a kenukat. Minél távolabb legyenek egymástól, mert bármelyik pillanatban egymáshoz verhették a hullámok a hajókat. Egyszer csak távoli, kétségbeesett kiáltásra lettem figyelmes. Tiha bácsi vadul integetett, miközben a lapáttal hadonászva tartotta magát a hullámok tetején. De olyan mélyre süllyedt már, hogy alig látszott ki valami a kék faltbootból. „Segíts, segíts!” De mit tehettem? Nem mehetek a közelébe, mert a következő hullám mindkettőnket felborítja. Tiha bácsi túlterhelt kajakja – mert ahogyan valaki gunyorosan megjegyezte: talán csak az éjjeliszekrényt nem hozta magával – lassan megtelt vízzel. Végül a helybéli motoros halászok mentették ki. Másnap ott trónolt a táborhelyen, délceg magatartással a száradó holmik között. Nem állhattam meg, hogy együttérző hangon ne mondjam neki: „Tiha bácsi, úgy ülsz itt, mint Napóleon Waterloo után.”

Kalóz onnan kapta a nevét, hogy kopasz fejét színes kendővel kötötte be. A kendő széle hosszan lelógott a nyakára. Valóban úgy nézett ki, mint a filmeken a zord tekintetű tengeri rablók. Persze nála szelídebb embert aligha lehetett elképzelni, mégis jól állt neki a Kalóz elnevezés. Érdekes módon az ő nevéhez senki nem tette hozzá a „bácsit”, bután is hangzott volna: Kalóz bácsi.

Aztán éppen kibújt a sátrából Don Quijote. Nem a híres szélmalomharcos, hanem a magas, holland férfi, aki megtévesztésig hasonlított a spanyol lovagra, már ahogyan ábrázolták őt a rajzokon és a filmekben. Hosszú szakálla dúsan lógott alá, keskeny, magas koponyáján széles szalmakalap lengedezett, olyan széles, hogy árnyéka befedte a vállát is. Mindig csodálkoztam, hogy ez a hórihorgas ember hogyan fér el abban a kicsi sátorban. De valahogyan minden este összehajtogatta magát, sem a keze, sem a lába nem lógott ki belőle.

Hangja nem közelítette meg Roli basszus zengését, de azért tekintélyt parancsolóan szólt. Különösen azon a késő estén, amikor valahol messze, lent a folyón, talán a bulgáriai Lom városa melletti táborban az egyik túratársunk bambára itta magát a trák vörösborból, és hogy megtartsa egyensúlyát, Don Quijote sátrának tartórúdjában kapaszkodott meg. Úgy gondolta, a saját sátrához érkezett meg.

Don Quijote barátunk előbb szép szóval igyekezett jobb belátásra bírni, de miután nem járt sikerrel, egyre inkább megemelte a hangját, végül már az is értette, mit mondhatott, aki nem ismerte a holland nyelvet, és így voltunk ezzel a legtöbben. Magyarul így hangozhatna: „Ha nem mész el innen azonnal, szétkaplak, mint majom a vekkerórát!”

Ez a dülöngélő férfi nem érdemelte meg a túratárs nevet, rövidesen el is hagyott bennünket. A vízitúrázó ismeri az aranyszabályt: a víz nem gyerekjáték, minden szempontból mértékletességet kíván attól, aki barátságban szeretne lenni vele. Butaság persze azt gondolni, hogy a vizes ember nem szereti a jókedvet. Ennek volt példája a bolgár Sekszpír. Ezt a nevet kiejtve az angol drámaíró, Shakespeare neve hangzik a fülekben, a mi Sekszpírünk azonban nem az irodalom iránti olthatatlan vonzalma miatt kapta ezt a nevet, hanem azért, mert amikor bolgár hanglejtéssel németül sört rendelt a társaságnak, felsipított: „Sechs Bier!” Hat sört!

Az indulás előtti estére összerázódott a tábor. Reggel azután nyüzsgés-mozgás mindenfelé, vízre szállt a száz hajó. Kezdetben gyors iramban sodort a Duna, szaknyelven felsőfolyás jellegű a hegyek között. A lapáttal elég volt kormányozni, nehogy túl közel sodorjon az áramlat a parthoz. A sodorvonalat persze ilyen sebességnél aligha győzheti le a karok ereje. Hamar megtanultam, a folyót nem legyőzni kell, hanem alkalmazkodni hozzá.

Hamar elértük Weltenburgot. A Duna itt éles kanyart vesz, jobbra széles kavicsos parthát terpeszkedik. Távolabb, szemközt magas, vízbe szakadó sziklafalak merednek. Igen, ez a Duna-áttörés, így nevezik, jobbra pedig, közvetlenül a kavicsmező fölött a híres kolostor. Itt szinte kötelező megállni.

Az erős sodrás miatt nem olyan egyszerű kikötni, de ha valaki betartja a szabályt – kikötés mindig sodrással szemben! –, akkor nem eshet baja. Nem úgy, mint az egyik kajaknak, nem messze tőlem. A gazdája menetirányban hirtelen rátartott a lapáttal, erre a hajó merőlegesen ráfordult az áramlatra, de csak egy pillanatig, mert az orra már kifutott a partra, a hátsó részét pedig a víz továbbsodorta, és már borult is. A sebes folyamon szerte, mint valami hólyagok, úsztak a csomagjai. Ketten vagy hárman ugrottunk a vízbe, hogy kihalásszuk, mielőtt elsodorja őket a Duna.

Néztem az ősi falakat. Ezer éve vagy már több idő óta élnek, elmélkednek és imádkoznak itt emberek. A lenyűgöző táj magával ragadja a gondolatokat. Mi a fontos és mi a szép az életünkben? A vízi ember egyébként is hajlamos arra, hogy amikor ellöki a hajót a parttól, maga mögött hagyja mindazt, ami a vízről nézve már nem is olyan fontos.

A kolostorudvaron vidám nyüzsgés. Szerencse, ha üres asztalt lehet találni, s máris érkezik az egyik bajor népviseletbe öltözött pincérnő. Arrafelé a pincérnők mindig mosolyognak. Megkérdezi, milyen típusú sört kérünk az étel mellé. Rendelhet az ember ugyan mást is, de itt szinte szabály: meg kell kóstolni a világ legrégebbi sörét. A falon hatalmas betűk hirdetik: ezerötven esztendeje folyamatosan főzik a sört a bencés szerzetesek. S valóban: belátni a sörfőzdébe. Közben az asztalra kerül a sült csülök, krumpligombóccal.

Jóllaktam, szinte degeszre tömtem magam. Ahol azonban nem olyan kegyes víz, nem sodor ilyen erővel, napközben csak egy-egy szendvicset eszem, különben ellustulnék, és úgy kókadoznék a kenuban, mint egy fáradt kankalin.

A sziklák félelmetesek. Egészen a közelébe jutunk a sodrással, mi lesz, ha a hajó odacsapódik a falnak… de erre gondolni sem merek. Rohan a víz, egyenesen neki a következő kiszögellésnek, tartom az élén a lapátot magam mellett a vízben, alkalmazkodni, jár a fejemben, de a kiszögellés egyre közelít, hogyan tudom kikerülni…

Lapjára fordítom az evező tollát, ezzel egyensúlyozom. A szikláról visszatorlódó víz ugyanis megrángatja a hajót. Tartani magam! Előttem a feltorlódó hullámok és a szürke fal. Nem tudom, miért, az egyik repedésen megakad a szemem, beszorul a levegő, lesz, ami lesz… Másodpercek, percek telnek el? Nem tudom. Egyszer csak arra leszek figyelmes, a hajó orrát hirtelen kicsapja a víz. Helyettem a sodrás dönt, már nem a sziklának tartok, hanem elsuhanok mellette.

Nem sokáig tart azonban a folyó nyargalása. Észre sem veszem, amint lassul, csak az tűnik fel, hogy a lapát egyre súlyosabban mozdul a vízben. Körülnézek: a Duna szétterült, mint egy hatalmas paca gyerekkoromban a füzet lapján, amikor még mártogatós tollal írtunk. Eltűnt a kavicsos part, mindenütt köves az oldala, közelebb és távolabb színesen lengedeznek a kajakok és a kenuk.

Dunai gát. Akármilyen szép is a bajor és az osztrák Duna-szakasz, a folyó megszűnik folyónak lenni, mióta az ember betongátakkal eltorlaszolta. Értem én, hogy a vízierőmű áramot termel, és a felduzzasztott víz segíti a nagy hajók közlekedését, a kenuból tekintve mégis sajnálom, hogy a gátak miatt a Duna egészen a magyar határig állóvizek egymásutánjává változott.

Közeledünk az gáthoz, a víz továbbra is tiszta. Sehol nem látok műanyag palackokat úszni a tetején. Eszembe jut a régebbi történet, szégyellem is magam miatta… Az első Duna-túrára utaztunk, közben az Isar partján, egy csónakházban kaptunk szállást. Az Alpokból érkező folyónak rendkívül hideg vize volt, és a rettenetes gyors a sodrása. Az egyik barátommal mégis abban mosakodtunk meg. Bemerészkedtünk, és szappannal dörzsöltük a testünket. Szűk folyó az Isar, túlpartján a kerékpárúton egyszer csak feltűnt két férfi. Amikor megpillantottak bennünket, szinte leugrottak a bicikliről, és élénken hadonászva üvöltöttek ránk. Annyit megértettem, hogy mit képzelünk mi, azonnal takarodjunk ki a vízből… Szégyenkezve sunnyogtunk el, nem is értem, hogyan jutott eszünkbe, hogy szappannal szennyezzük a folyót. Egyébként az Isar olyan sebes folyású, hogy a helybéli fiúk kikötöttek egy kötelet a part menti fához, abba kapaszkodtak, és úgy síeltek. Nem ők száguldottak a vízen, hanem a folyó alattuk.

A jelzőtáblák már kilométerekkel korábban jelezték, melyik oldalon juthatnak át a sporthajók. Barátságtalan látvány a gát. A folyó elveszíti természetes életét, erőszakosan megzabolázzák. Figyelem, a többi hajó is jobbra tart. Itt még nem zsilipkamrás átkelés vár ránk, hanem a csúszda.

Csendesen csordogálunk az állóvízben a betonból készült terelőfal mentén. Amikor először találkoztam a csúszdával, bizony a torkomban dobogott a szívem. Csak annyit láttam, a hajóban ülő meghúzza a belógó kötelet, mire két-három méterrel előtte alábukik egy másfél méter széles zárólap. A víz ömleni kezd lefelé, a hajó még nem mozdul, orra lassan kicsúszik a levegőbe, alatta mélybe zuhan a víz, aztán a hajó előre bukik, és hirtelen eltűnik a szem elől.

Én is meghúztam a kötelet. Lassan, csak lassan! Gyáva vagyok? Megtehetném, hogy kiállok, és valahogy a parton átvonszolom a hajót. Nem, ez lehetetlen. Bozótos a terep, a Duna meg legalább hat méterrel mélyebben folyik tovább. Már odaértem, a kenu orra a levegőben, a keskeny betonvályúban gurgulázik lefelé a víz. Innen nem lehet visszafordulni! Mit is mondott Tiha bácsi? „Csak ne nyúlj bele közben a lapáttal, célozd meg a közepét, és hagyd, hogy vigyen a víz!”

Megfogadom a tanácsát, kiemelem a lapátot, mozdulatra készen tartom, ha mégis… S csak azt veszem észre, hogy siklom lefelé, a kenut valamilyen titokzatos erő középütt tartja, olyan, mint a szánkózás, persze fürdőnadrágban szánkózás.

Amikor leértem, a hajó orra beletúrta magát a vízbe, egy nagy fröccs, de ezen már felszabadultan lehet nevetni. Aranyszabály: ameddig nem ért le az egyik, nem indulhat a másik. Előttem Vízipaciék siklottak. A nagyobb fiú lent elrikkantotta magát: „Nagyon jó, még egyszer!” Az apja nógatta, induljanak tovább, de nem, a gyerek kedvéért az ágas-bogas parton mégis visszavonszolták a kajakot a második menetre.

A hosszú túrán már én is a rutinosok biztonságával élveztem a csúszdát. A mérnökök úgy állították be a fogakat a betonfolyosó alján, hogy azok két oldalról folyamatosan középre forgatják a vizet, s ez tartja egyenesben a hajót.

Bevártuk Árpiékat néhány hajóval később. Ők is simán lecsúsztak, csakhogy amikor a hajó orra leérkezés után beletúrt a vízbe, Árpi a szabály ellenére korán beletolta a lapátot a vízbe, mire az balra fordult, és szép lassan felcsúszott a betonfalra. Mint valami lassított felvétel, úgy fordult oldalra a hajó, és dőltek ki belőle mindketten a csöndes, nyugodt vízbe. Arcukon a meglepetés torz fintora mosolyra bírta a többieket.

Magasabb vízszintkülönbség estén zsilipeléssel lehet átkelni. Két piros lámpa vagy két zöld egymás alatt jelzi, hogy melyik oldalra kell közelíteni. Tikkasztó hőségben várakoztunk a zöld jelzésre… Ez még mindig jobb volt, mint az egyik alkalommal, amikor zuhogott az eső, ráadásul a hosszú, egyenes folyószakaszon süvített a szél. Végre megkaptuk a zöld jelzést, a szélrohamok szinte besodorták a hajókat a zsilipmedencébe. Alig lehetett visszatartani, hogy neki ne csapódjanak a hátsó zsilipkapunak.

Aki elég élelmes volt, megkapaszkodott a zsilipkamrába levezető valamelyik fémlétrában. Végre lassan becsukódott a kapu, és puha ringással apadni kezdett alattunk a víz. Én egy csúszóbakhoz kerültem, a fémtuskó a vízszinttel együtt maga is süllyedt. A rögzített létráknál egyre lejjebb kellett fogni.

A zsilipkapu két szárnya, miután megszűnik belülről a víz ellennyomása, apró dörrenésekkel találja meg végleges helyzetét. Félelmetes hang, különösen, ha arra gondolok, mekkora víztömeg tornyosul mögötte. Döng a kapu, fölpillantok, egyre szűkül fölöttünk az ég, a nyálkás falak repedéseiből csorog a víz. A kapunál is sugárban ömlik alá, ez a normális, mondják, mégis…

Meddig tart még? Bevallom, legjobban lent délen, a vaskapui erőműnél féltem. Tizenhét métert süllyedtünk már, hegynyi magasságú odakint a víz, csak a kapu választ el tőle… És ha beszakad? Nincs menekvés.

Vaskapunál az ég már csak parányi folt. Nyíljon ki végre az alsó kapu! Az is dörrenéssel mozdul. De legalább nyílik. Hangja fölerősödik, és visszhangzik a betonmélységben. Alig vártam, hogy végre megpillantsam az alsó vizet, a kinti vizet, azt a szelíd, szeretett folyót, amely finoman továbbvisz.

De nem! Mi ez? Nincs ott a Duna! Hová lett?

Meglendülnek a hajók, csönd van, csak a lapátcsapások hallatszanak. Egy következő zsilipkamrába jutunk. Hátunk mögött az ismerős dörrenéssel ismét bezárul a kapu. Puha ringással máris süllyed a víz, kapaszkodom a nyálkás létrafokokba, számolom, mennyi látszik már ki, hat-hét-nyolc… De ez még semmi. Fogyatkozik fölöttünk az ég. Legszívesebben föladnám, otthagyok mindent, felkapaszkodom a létrán, ki a nyirkos, nyúlós mélységből a napra, a fényre, ahhoz a folyóhoz, amelyet szeretek.

De nem lehet. A kapu megint ropog-durrog, vastagabb sugárban ömlik két oldalán a víz, mint az előzőnél. Hány méter még? Újabb tizenhetet süllyedtünk, összesen harmincnégyet! Mint egy tízemeletes ház magassága. Csak végre ki innen!

Érzem, hogy megáll a víz. A kapunál a piros jelzést fölváltja a zöld, lassan reccsennek a fémszárnyak, résnyire nyílnak. S mögöttük már látom a Dunát, az én Dunámat. Rikkantva felhangzik a nemzetközi vizes kiáltás: ahoj! S megindulunk kifelé.

Ölel a fény, ölelnek a csendes hullámok, a hajóm, ha akarom, bárhol kifuthat a partra, odébb egy falu, templomtornya magasodik, csillámokat szór a bádogsisakja.

Néhány erős merítés, és minden rossz érzés nyomtalanul eltűnik. Ami jó, azért áldozatot kell hozni! Lapátolunk tovább.

10.

A schlögeni kanyar csodálatos. Nem moccan a levegő, Tamás barátomék a másik hajóban, hosszú, talán túl hosszú a kanyarhoz vezető egyenes szakasz. A hajózónak szüksége van a kanyarokra, amikor új látvány, új érdekesség tűnik elő. Mit tartogat a spiccen túl?

De most már órák óta a széles Duna-tóban merem a lapátot, mert itt is áll a víz. Szétterült a folyó, középről nehéz a parthoz mérni, hogyan haladunk. Úgy tűnik, mintha állnánk. A szél csak néha-néha kap bele a kenu oldalába. Viszi az orrát, bosszankodom, oldalra nyomom a vizet, hogy újra irányba álljak. Közben alig haladok. Tamásék hajójára tekintek, s azt látom, hogy ők vidáman futnak tovább. Barátomnak még arra is marad energiája, hogy elővegye a furulyáját, és trillázza a Tavaszi szél vizet áraszt dallamát. Én meg csak nyomom, nyomom a lapátot.

Közben egyre inkább fáradok. Megmerítem a kalapomat vízzel, a fejemre húzom. Néhány percre enyhet ad, utána azonban mintha megfőne benne a fejem, ahogyan szárad. Újabb merítés.

Tamásék már jóval előttem járnak. „A fene egye meg, miért nem várnak be?” Megállapodtunk, hogy amikor elérjük a schlögeni kanyart, pihenőt tartunk, kikötünk a jobb oldalon. Ők meg balra húznak. Átvágnak, megállás nélkül? Nekem mindenképpen ki kell kötnöm, elfogyott az ivóvizem. A parton vendéglő, büfé, talán egy kis üzlet is nyitva van.

Kiszáradt a szám, s hogy tudom, nincs mit innom, annál jobban gyötör a szomjúság. Közel – és mégis milyen távol a megállóhely. Dühös vagyok: könnyű Tamáséknak!

Nem tudom, miért lenne nekik könnyebb, de halmozódik bennem az indulat. Olykor kihagynak ritmusos mozdulataim. Hátsófelem alig bírja, fájnak az ülőgumóim, mert nem a kéz, nem a hát, hanem az ember ülőkéje bírja legnehezebben. Milyen nevetséges, ha a szárazföldi csókák  azt látják, hogy aki kiszáll a hajóból, első dolga, hogy combja fölött rázni-masszírozni kezdi az izmait, csakhogy mielőbb megszűnjön a fájdalma.

Dühömben nem figyelek, békát fogok, s mert nem a vízben, hanem a levegőben lendül a lapát, előrebillenek, és ez tovább bosszant. Lenyúlok a hajó aljába. Üres a vizespalack. Ha nem veszem föl a kalapomat, szúr a déli nap, ha meg fölveszem, továbbra is gőzölög benne a fejem.

Eszembe jut az egyik ismerősöm, amikor megkérdezte tőlem, hol jártam a nyáron? Vízitúráztam a Dunán. „Ó, igen, szóval lecsorogtál a folyón!” Nesze neked, csorgás! Lenne itt, akkor megtanulná, mit jelent a csorgás.

Nem érdekel, Tamásék menjenek csak tovább! Ennyit a barátságról… Amikor pedig megállapodtunk… Oda se nézek, tolom tovább a kenut.

Végre elértem. Egy kőgát mögött találok alkalmas kikötőhelyet. Nem kell partara húznom a hajót, a hullámveréstől védett öbölben elég, ha kikötöm. Lapát az ülés alá, trikót húzok, belebújok a könnyű cipőbe, nyakamba akasztom az „irodámat’. A kis vízhatlan tokban az igazolványom, útlevelem, pénztárcám. Mire elérem a büfét, leszárad rólam a víz.

Almafröccsöt kérek, almalevet sok-sok szódavízzel, de a legnagyobb pohárba, mondom az elárusító hölgynek. Rám néz, nem kérdez többet. Ezek szerint ismeri a szikkadtan érkező vízimedvéket.

Mohón nyúlok a pohár után. Lassan magamhoz térek. Úgy érzem, az ital azonnal szerteárad a testemben, egészen a sejtekig. Ez persze butaság, de a mindent elöntő érzés miatt nem gondolkodom azon, hogyan is tanultam biológiából. Helyette inkább a bencés szerzetes Jedlik Ányos nevét dicsérem, aki „kitalálta” a szódavizet. Ányos bácsi, a fröccsatya!

Az első pohárral egyszerre lehajtottam, a másodikat már kortyolva ízlelgetem. „Ez az első pohárka nagyon jólesett” – a nevetés kiülhetne az arcomra, de bolondnak tartanának, aki magában kacarászik. Azt meg körülményes lenne elmagyarázni, hogy Tiha bácsinak nem lehetett olyan napszak, amikor a kínálásra ne azt válaszolta volna: „Ez az első pohárka nagyon jólesett!” És mindjárt számított a másodikra.

Még kifújom magam, aztán fölkapaszkodom! Fél óra az út a kilátóig. Ki tudja, eljutok-e még egyszer ide? És már bujkál bennem a kisördög, hogy Tamásék lemaradnak erről. Himbálódzik bennem a káröröm, amikor Tamás képe feltűnik az épület sarkánál. Egyszerre lehűti a kedélyemet!

Erdei szerpentinút vezet föl a hegyre. Vastag törzsű fenyőfák ontják magukból az édeskés gyantaillatot. Madár röppen nagy zajjal, látom kékes szárnyvégét. Szajkó, vagy ahogyan nálunk odahaza mondják: mátyásmadár.

A Duna eltűnt, olyan érzés kerít hatalmába, mintha egyre beljebb vándorolnánk az erdőbe. Már oda kellene érnünk! Aztán egy hirtelen forduló, néhány lépés fölfelé, és ezért a csodáért érdemes volt fölkapaszkodni.

Lent a csillámló kék szalag, kétoldalt sűrűn övezett fákkal. Lábunk alatt, úgy érezzük, a Duna a lábunk alatt hirtelen megfordul, és csak egy vékony földhát választja el attól, hogy vissza ne ömöljék saját magába.

Tekintetemmel keresem a kenumat. Piciny pont a távolban. Az a hosszú egyenes, amely a kanyarhoz vezet, és amelyen megszenvedtem, mennyire szép látvány.

„Bocsánat, Tamás!” Ezzel a befelé fordított szóval szeretnék úrrá lenni korábbi gyengeségemen.

Lefelé menet arról beszélgetünk, azért a Dunakanyar se kutya! A visegrádi várból a kilátás vetekszik a schlögenivel, mondom, s igaza van Tamásnak: nem kell az egyik szépséget kijátszani a másikkal szemben. Minden szépséget magáért kell élvezni.

11.

A levegő egyre fojtóbb, remeg a hőség, a hajóból kivetem magam a vízbe, s a következő gátnál felfrissülve gurítom a kenut a kétkerekű kocsin a közeli mellékágba. Még sikerül partra vonni, de már villámlik, esik. Végre elérjük a városka szélső házait. Au an der Donaunál hatalmas vihar ér utol minket. Szerencsére a táborhely a Duna-gátak ölelésében fekszik, így fö­löttünk süvít el a szélvihar. Ereje másutt föltépné a sátrakat. Majd megérkezik a függöny-sűrű eső. A hőmérséklet tizenöt fokot zuhan, egész nap öm­lik. Vízen nem lehet tovább haladni.

A kényszerű pihenő alatt elzarán­dokolunk a közeli Szent Flórián kolostorba. Az osztrák barokk építé­szet legszebb műveként tartják szá­mon. Szent Ágoston szabályzatát köve­tő szerzetesek lakják. A kolostor onnan kapta a nevét, hogy Szent Flóriánt, a magas rangú római hivatalnokot a közeli Enns folyóba fojtották 304. május 4-én. Nyakára malomkövet kötöttek, miután kitartott keresz­tény meggyőződése mellett.

A ko­lostor altemplomában a híres osztrák zeneszerző, Anton Bruckner sír­ja, mögötte hatezer emberi koponya felhalmozva. Riadtan, kissé idegenkedve, ugyanakkor számot véve az ember sorsával, szótlanul állunk a látványnál. A helyiek azt mondják, 1250 körül találták meg a tetemeket – vajon milyen régi világ emberei lehettek, s mi történt velük, akiket együtt temettek el?

Nemrégen hagytuk el az Enns folyó betorkollásánál Mauthausent. Gondolhatnék a magyar népmesékre, arra, hogy a bennük szereplő Óperenciás tengeren túl kifejezés innen származik. Ober Enns mondják németül, túl az Enns folyón, s ez a portyázó magyaroknak a messzi, ismeretlen, elérhetetlen világot jelentette a tizedik században. S az ober Enns az ő nyelvükön óperencnek hangzott, és Óperenciás tengerként vándorolt át a népmesékbe.

Ezt a gondolatot rövidesen elnyomja Mauthausen nevének súlya. Mit változott az ember évezredek alatt, ha még nemrégiben is tömegével pusztította az itteni koncentrációs táborban az egyik embercsoport a másikat?

Másnap reggelre eláll az eső. A folyó különös arcát mutatja, de még nem tulajdonítok neki jelentőséget. Wallsee-nél ismét átemelünk egy mellék­ágba, és a kis magyar csapat partra vonja a hajókat. Besétálunk a falu­ba. A domb tetején gyönyörű vár­kastély, a vendéglőstől meg­tudjuk, I. Ferenc József osztrák császár és magyar király dédunokája lakik benne. Eljutunk egészen a park kerítéséig, távolabb feltűnnek a hivalkodónak aligha nevezhető kastély falai. Nem mutatkozik semmi mozgás, a történelem levegője, ahogyan mondani szokták, mégis mintha megérintene bennünket.

Közben letekintek a magasból az erőműre, amely alatt partra tettük a hajókat, közvetlenül a gát alatt. Eláll a lélegzetem. Nem merek szólni a többieknek, de aztán észreveszik, hová mered a tekintetem. Az ára­dás miatt megnyitották valamennyi zsilipkaput, őrjöngve forr, csapódik, pörög, két-három méteres magasságba feltolul a vízhegy – és szédületes sebességgel rohan tovább.

Ezen kell folytatnunk? A polgárőrség motoros hajója áll­ja utunkat a kicsiny öbölben, amelynek védőkarján túl zúgva tombol a rettenetes víztömeg. Közlik velünk: életveszélyes a folyó. „Ezekkel akarnak kimenni?” – néz rám a polgárőr. Nincs joga hozzá, hogy kitiltson minket a vízről, ez csak akkor lép életbe, ha a hatóságok teljes folyamzárat rendelnek el. Mozdulatával mégis vissza­terelne.

Mégsem maradhatunk itt, valahogyan el kell jutnunk a következő táborhelyig. A többieknek szerencséjük volt. Még a zsilipkapuk megnyitása előtt túljutottak ezen a szakaszon.

A vizet nézem, megvadult ellenfélnek látom. Rövidesen döntök: a part és a habos rángásokkal fölcsattanó vízhegyek között egy keskeny ösvé­nyen megkockáztathatjuk. Talán egy kilométert kell kibírnunk, utá­na már kissé elcsendesül, már „csak” rohan a víz. Elöl haladok. Engem kövesse­tek, kiáltom, közben folyamatosan biztatom őket: mindjárt megnyugszik a víz, oldalról figyeljék és védjék ki a hullámot. „Ráállni, ráállni, lapátot kitámasztani!”

Nem tudom, mennyi idő telik el így. Egyszerre csak furcsán néma és végte­len a folyó. Mint máskor soha, most fé­lelmesen surrog a víz a hajó alatt. Der­mesztő csönd.

Alig egy óra alatt, ki­szolgáltatva az erős sodrásnak, legalább tízkilométeres sebességgel rohan a hajó. Elérjük a következő várost, Greint. Irányban maradni, fennmaradni. Az áramlat véletlenül se sodorjon rá minket egy víz alatti tönkre vagy vastagabb ágra, parti kiszögellésre, felszín alatt megbúvó sarkantyúra, mert akkor óhatatlanul borulunk. Ebben a vízben alig lehet kormányozni a hajót. Ahová visz az ár…

Amikor végre kikötünk, egymásra nézünk, senki nem szól, de arra gondol: akár oda is veszhettünk volna…

12.

Már másfél hónapja lapátolunk. Belgrád alatt járunk, lassul a víz, egyre távolodnak a partok. Feljebb könnyűszerrel leolvastam, milyen szám szerepel a folyamkilométereket jelző táblán, itt már a táblákat sem lehet kivenni. Balaton szélességű a folyó. A szél könnyen belekap, felkorbácsolja a vizet. Most még minden csendes, enyhén fodrozódik a felszín, kellemes, szép nap köszöntött ránk. Rövidesen pihenőt tartunk. Fölösleges sietni, elég, ha estére odaérünk.

Elérjük Galambóc várát, ahol a tengernyi folyó hirtelen összeszűkül, a várnak a lába a vízbe lóg. Meseszerű, álomszerű az egész. Ezeket a falakat annyiszor vívták, annyiszor foglalták el egymástól rácok, magyarok, törökök, hogy nem is értem, mi szükség volt ennyi hadakozásra. Most elhagyottan merednek a bástyatornyok, amelyekért egykor öldököltek.

Nézem a szemközti partot. De partnak lehet-e nevezni a kétoldalt magasba meredő, lenyűgöző látványú mészkőszirteket? Ez a Kazán-szoros kezdete, a Kis-Kazáné, lejjebb majd bejutunk a Nagy-Kazánba. A Duna mélysége egyes helyeken eléri akár a nyolcvan métert is. Ettől a gondolattól megremeghet a törékeny kenu. A nyugodt víz, a fehéren szikrázó, merészen kiugró mészkősziklák azonban elbűvölik a figyelmet. Összegyülekeznek a sok nemzetiségű hajók, mindenki élvezi a nem mindennapi látványt. Megint egy csoda, ami csak a hajós embernek adatik meg.

Magyar hangokat hoz a víz: „Ó, természet, ó, dicső természet…” S arra gondolok, bizonyára minden nyelven megfogalmazták a bennünket körülvevő világ csodáját.

Néha egy-egy lapátcsobbanás, különben semmi zaj. Hirtelen dörrenés hallatszik a bal part felől. Az már Románia. Kis idő múlva újabb lövés. Nem kétséges, puskalövés hangja görög végig a sziklaszorosban. Bizonyára vadásznak odafönt. Még mindig az előző órák nyugalma kísér, csöndesen ringatódzik a kenu, de hirtelen a messzeségben… Dehogy a messzeségben, hanem nem messze tőlünk, a fehéren szikrázó mészkőszirtek előtt zuhan valami. Csak nem…! Kezemben megakad a lapát.

Egy ember! Ember ugrott a vízbe. A hajók hirtelen megmozdulnak. A németországi Celle diákjai belekapnak, széles őrsi csónakjukkal a román part felé rohannak. Mások is követik őket.

Gyerünk, gyerünk! Mélyet húzok, látom, két emberfej lebeg a vízen. Még egy lövés valahonnan a magasból. Őket célozzák, semmi kétség! Egyre közelebb kerülünk hozzájuk. Elöl a celleiek, a hajó farán hosszan lengő német zászlóval. Nem hangzik több lövés, s miközben teljes erővel lapátolunk mindannyian, egyszerre megértem, mi törte meg a délután fényét. A kedvünket, az ámulatunkat.

A két fiatal férfit az őrsi hajók veszik fel. Ruhát adnak nekik, húzzák magukra, pedig nincs hideg. A természet iránti csodálatunkban az imént még boldog némaság vett körül minket. S most felváltotta a döbbenet némasága, a szorongó, rossz érzés.

Este a táborban megismerjük a részleteket. A két bukaresti mérnök egy hete indult el a Dunához. Tudták, mikor érkezik a szorosba a nemzetközi vízitúra. Amint közeledtek a határhoz, nappal megbújtak, éjszaka szöktek tovább. A sziklaszirtek között a határőrök képtelenek minden pontot ellenőrzés alatt tartani. A végén lejutottak a sziklák között a legalsó pontra. Onnan már nincs tovább út a függőleges falon. Ugrani kell. Tíz méter, húsz méter magasból? Pokoli magasság a vízről nézve, pokoli mélység föntről tekintve.

A nemzetközi túra hajói védelmet nyújtottak a menekülőknek a lövések elől. A román határőrök nem merték megkockáztatni, hogy véletlenül egy német, holland, olasz vagy finn hajót találjanak el. Ha nem sikerül a menekülésük, kényszermunkára viszik őket a Duna-csatornához, mesélte a két férfi este a táborban.

Embervadászat. Azt gondoltuk a Szent Flórián kolostorban, a koponyahegy előtt állva, azután a mauthauseni tábornál, hogy mindez a múlté. Most egyszeriben életünk részévé vált. Embervadászat. Szörnyű még kimondani is. A Kazán-szoros attól a naptól kezdve számomra a borzalom emlékhelye: mi minden aljasságra képes az ember! De máris felemelkedik a remény: milyen vadul tolták a fiatal fiúk a hajót, hogy kimentsék őket. Így küzd a jóság a gonoszság ellen.

13.

Ráma vára messziről feltűnik a kiugró sziklamagaslaton Szerbia mélyén, közvetlenül a víz fölött. A középkorban, a rámai királyság idején még távolabb emelkedett a Dunától, de a Vaskapunál épített vízi erőmű elkészülte óta a felduzzasztott folyó egészen a várig terül. Itt már nem ritka a széles, kilométerekben mérhető vízfelület. Hajóm körül kiálló, megkövesedett facsonkok. Nemcsak erdők, hanem falvak is víz alá kerültek. Lejjebb néhány éve még kiállt a templomtorony, legközelebb már megdőlt, aztán végleg elenyészett a folyóban. Az áttetsző mélységben házak körvonalai lebegnek. Mennyi emléket, szépséget őriz, vagy éppen nyelt el a Duna…

Ráma vára alatt a vendéglőnél mindenki kiáll. Ezen a napon már negyvenhárom kilométer van a hátunk mögött, jobbára állóvízen. A szűk kikötőben még elférünk a többi hajó között. Tamás barátomék az egyik oldalon csúsznak be, a másikon az út során megismert rokonszenves, környezettudományi szakon végzett fiatal barátunk, Gábor zöld kajakja tűnik fel.

Délután két óra. Bódító hőség. Úgy tervezzük, fél órára kiállunk, s majd frissült erővel lehajtjuk a hátralévő tizenhét kilométert. A víz felszíne sima, nem rebben a levegő, ránk kövül a nap fénye. Jólesik majd a hajós itala: fél liter szódavízbe egy deci könnyű fehérbort kérünk. A nemzetközi csapatból ötvenen-hatvanan ülhetünk az asztaloknál. Itt mindenki érti a másik nyelvét, hiszen „egy hajóban” utazunk.

Eltelik a fél óra. A hajós szigorú önmagához; ismeri a természet rendjét, s ahhoz tartja magát. Eloldom a kenut, a lapáttal ritmusosan belefeszítek a vízbe. Jólesik a testnek az erő, a látvány, ahogyan hasít a hajó orra.

Kiérünk az öbölből, s egyszerre arcomba, mellembe vág a meleg szél. Olyan erővel, hogy a lapátot alig bírom a levegőben előretolni. Kifordul a kenu orra, látom, barátaim is szenvednek. A szél úgy süvölt a fülem mellett, hogy süketté tesz. A hajó irányíthatatlan, megpördül, hiába a legnagyobb merítés, képtelen vagyok egyenesben tartani. Akkora erővel tolom a lapátot, hogy már attól tartok, eltörik. Mi lesz velem…?

A magyar szakaszon könnyen haladtunk. Itt szinte minden kanyart, minden alkalmas kikötőhelyet ismerünk. Langyos szép esték, a nappalok pedig fürdőhelytől fürdőhelyig tartanak. Minek sietni, hiszen azért jöttünk, hogy élvezzük a folyó áldását.

Paksnál, a táborhely előtti utolsó kanyarban különös látvány dermesztett meg: a folyón sárga ködgomolyag közelített. Mi ez? – aztán odaért a szél, és lecsapott. A kukoricagranulátumot feldolgozó közeli üzemből felkapott porral festette magát szinte hihetetlenül sárgára a levegő. Nincs sok időnk. Csak annyi, hogy elérjük a jobb partot. A szélvihar már mindent sodor. A hajókat is. Az utolsó métereken parti horgászok gázoltak elénk, hogy segítsenek. Hajóm orra kifutott a homokos partra. Tamásék is biztonságban vannak.

Eszembe jutott, vajon lent, a Vaskapunál mi vár majd ránk? Aki hajós, tudja, mit jelent a kossava! A Fekete-tengertől a Duna völgyében felfelé induló széljárást nevezik így, amely a szűk, hegyek ölelte szorosban, a kürtőhatásnak engedelmeskedve, felerősödik… De ez még Paks. Fél órát várunk, elcsendesül a szél.

Másnap reggel friss vízen indulunk tovább. A hőség egyre korábban érkezik. Homokpadtól homokpadig haladunk. A sarkantyúk alatt gyönyörű homokdűnék alakultak ki. Itt is, mint majdnem egészen Belgrádig, a legfinomabb, bársonyos föveny fogad minket. A Duna vize tiszta, átlátszó. A legvonzóbb prospektusok sem tudnak ilyen csodálatos tájat ígérni. Mégis, a helybelieken kívül alig keresi fel valaki ezt a vidéket. Az ember önmaga előtti vakságáról tanúskodik ez.

Fadd-Domborinál – talán, hogy ne legyen annyira idilli – hosszú kilométereken át bögölyinvázióba kerülünk. Veszélyes a csípésük, különösen, ha valaki érzékeny rá. Miközben reménytelenül hajtjuk, csapkodjuk őket, nekem mégis az jut az eszembe: micsoda rendkívüli „szerkezetek” ezek, a néhány centis élőlények hihetetlen sebességgel röpülnek és fordulnak.

Mohácson pihenőnapot tart a tábor. Ötvenfős német csapat érkezett, az eddigiek közül sokan hazautaznak. Bezdán előtt – már szerb területen jártunk – megízleljük a délszláv hangulatot. Egy part menti kis ivóban, néhány méterre a kopott asztaloktól és székektől, hatalmas fekete disznó túrja a mocskos földet. Egy kibelezett Trabant műanyag maradványait harapdálja.

A kocsmárosné hozza a hideg ásványvizet. Megtanuljuk a nemzeti hős, Knjaz Miloš nevét. A szerbek szénsavas italát nevezik így. A kocsmárosné férje a disznó szomszédságában halat pucol, a belsőséget odahajítja a keseszőrű malacnak, közben bömböl a vad ritmusra ingerlő, vérpezsdítő hétnyolcados ütemű délszláv zene.

Gomboson hasonló hangulat fogad. Cigányzenekar, por, hangzavar, ricsajozó életöröm. Mindenki izzad, ez tovább fokozza a szenvedélyeket. Azzal fogadnak, hogy napközben árnyékban negyven fokot mértek. A Duna vize majdnem huszonnyolc fokos. Nem is emlékeznek, mikor volt hasonló. Éreztük ezt, hiába álltunk meg minden csodás, finom homokpadnál, a víz már alig nyújtott enyhülést.

Másnap Vukovár felé tartunk. Amióta megszűnt Jugoszlávia, a városka Horvátországhoz tartozik. A Szerbia és Horvátország közötti ki- és belépések már-már komikusak – a két nép közt feszülő indulatok a nemrégiben befejeződött háború után még nagyon is érezhetők.

Este a forró levegőben a folyóparton lehajtó nyárfaágak alatt üldögélünk. Emlékek és talán képzelt emlékek bukkannak elő: nagyanyámról, aki a következő táborhelyen, Bácspalánkán született. Az éjszakára sem szűnő hőség lebegő izgalmában családi legendák, szépek, szelídek, szomorúak tolulnak elő. Hozzájuk vagyok kötözve, mégis örömteli érzéssel töltenek el. Késő estig elnézem a vízpartra tódult helybelieket. Táncolnak, énekelnek. Vajon boldogabbak-e a vízi népek másoknál?

Az újvidéki parton szépen rendezett homokos strand fogad, százával sorakoznak a nyugágyak, színes napernyők erdeje virít. Mások ezer kilométereket utaznak, százezreket fizetnek, s mégsem találnak ehhez foghatót. Az egyik büfében pljeskavicát eszünk, míg sül a hús, a hölgy elmondta, magyar-szerb vegyes családból származik, éppen most szerezte meg a magyar állampolgárságot.

Másnap hajónk tovább hasítja a vizet. Az egyik homokpadon váratlan, meglepő, ám megkapóan szép esemény tanúi lehetünk. Péter és Ágnes Pécsről érkezett, Mohács óta lapátolnak velünk. A két fiatal itt, az 1271-es folyamkilométernél jegyezte el egymást. Szép, őszinte, tiszta pillanat a szabad ég alatt.

Belgrádban dacolunk a mellünkre terpeszkedő forró nyárral. Tamás barátom elvezetett minket az épülő, Európa talán legnagyobb ortodox templomába. A Szent Száva-székesegyház fényes altemplomában végignézzük az utolsó orosz cári család történetét bemutató kiállítást. A szerbek tömegével zarándokolnak ide. Egyik helyi ismerősünk azt mondja, Szerbiában ma is az történik, amit Oroszország akar.

Nemsokára már Szendrő váránál éjszakázunk. Az esti eligazításnál nem sok jóval kecsegtet, amikor a szerb túravezetők felajánlják, hogy aki kívánja, annak trélerrel átszállítják a hajóját a következő táborhelyre. Itt is, amott is a felszáll szó: kossava. Talán túlzott elővigyázatosság? A víz sima, néha lebben csak szellő. Bizakodtam… egészen addig a percig…

14.

Megadom magam Ráma vára alatt. Képtelenség a hajót irányban tartani. A szél nemhogy alábbhagyna, hanem egyre inkább erősödik. Legalább nyolcvan-száz kilométeres sebességgel süvít már. Az égen egyetlen felhő sincs, mégis bömböl-tódul a forró levegő. Képtelen vagyok tartani az irányt.

Ekkor balról Szabolcs, egy másik társunk odakiált: „Köss rám!” Az ő kajakja könnyebben mozog, igaz, ő is csak óriási erőfeszítéssel tudja tartani az irányt. Jó néhány perc, mire sikerül a manőver. Minden erőmet megfeszítve lapátolok, Szabolcs is beledől a szélbe, és nyomja, nyomja a lapátot, de az ő gumikajakja alig engedelmeskedik.

Kifulladok. Nem megy tovább. Gábornak kiáltok, sokadszorra hallja meg: üljön át hozzám, kössük az ő kajakját mögénk, hátha úgy könnyebb. Mellig ugrom a vízbe, hogy végrehajtsuk az átkötést. A méteressé, tarajossá növekedett hullámok bármely pillanatban a sziklához csaphatják a hajót, és vele együtt minket is. Itt már nincs mese!

Még a kötözéssel bajlódunk, amikor Hermann, a hamburgi bankár kerül a közelünkbe. Ő hullámköténnyel bekötve nem meglovagolja, hanem keresztülszeli a hullámokat. Átveszi Szabolcs kajakjának vonszolását.  Ez sem megy sokáig. Nem tudom, haladunk-e egyáltalán. Közben Tamásékat elsodorja előlünk a szél az egyik kiszögellésnél.

Már fél órája, egy órája megfeszítetten lapátolunk. Nem érzem sem az időt, sem a távolságot. Gáborral egymásra nézünk: fel kell adnunk. A legközelebbi alkalmas helyen kikötünk. Csakhogy nem olyan egyszerű ilyet találni. A parton végtelennek látszó sziklafal, a folyó és aközött legföljebb két-három méter széles kifutót látunk, azt is ritkán. A legtöbb ilyen helyen már partra húzott hajók sorakoznak. Végre rálelünk egy parányi kiöblösödésre. A kajakokat és a kenukat partra vonjuk, mielőtt a méteres hullámok odavágnák őket a vízből kiálló sziklának.

Megszólal a telefonom. Tamás jelentkezik, kérdezi, merre vagyunk? Ők kikötöttek. Kiderül, talán kétszáz méterre járhatnak előttünk. Visszaszállunk, valahogy majd csak elvergődünk odáig, legalább együtt legyünk.

A szomszéd földnyelvről a bokrok alatt kibukkannak német csapattársaink. Nyolcan-tízen alkotjuk a társaságot. Többen nem is férnénk el a szűk helyen. Senki nem sérült meg? – ez az első kérdés. A hajók sem törtek össze? Erre különös, szinte érthetetlen jókedv vesz erőt a társaságon. Mi, férfiak, tanácstalanul állunk, közben Tamás felesége, Ágnes az egyik szélárnyékos sziklabeszögellésben máris tüzet gyújt, konzervet melegít. Csodálatos asszony, dicséri a férje.

A túlpart elhomályosul, szürke porba burkolódzik a táj. A nagy hajók, a több száz lóerősek is leállnak ekkora viharban. A kossava akár napokig eltarthat. Akár napokig! – hangzik vészjóslóan. Később feltűnik, hogy magasan fölöttünk, a sziklafalban mintha valamiféle járatot vágtak volna. Telefonon egyeztetünk a szerb szervezőkkel. Azt mondják, másnap vonszoljuk föl oda a hajókat, értünk jönnek.

Éjszakára meghúzzuk magunkat a sziklák között, a szabad ég alatt. Aki, ahol talál magának lefekvésnyi helyet. A levegő hajnalban sem hűl huszonöt fok alá. A szél megállás nélkül bömböl, tépi a fákat. A reggeli fényben látjuk, szemközt a nagy hajónak felszakadt a horgonya, tehetetlenül sodródik.

Később nekiállunk a hajók fölhúzásának. Normális esetben senkinek nem jutna eszébe ilyen őrült vállalkozás. A morzsalékos sziklaoldalban alig talpalatnyi hely jut a megkapaszkodáshoz. Egyetlen elvétett mozdulat, és alázuhanunk. Mielőtt nekilátunk a hajók fölemelésének, Tamás annyit mond: a visszafordulás bátorsága. Reinhold Messner, a híres hegymászó gondolatát idézi.

Bátorság kell a visszaforduláshoz. Mert az ember fél a saját gyávaságától, s ettől való szégyene inkább továbbhajtja az értelmetlen veszedelembe. A sziklákat, fákat, embereket tépázó szélviharban a visszafordulás bátorságára biztatom magam. Az már nyilvánvaló, ha egyszer kijutunk innen, feladjuk. Feladjuk? Nem, csak lesz bátorságunk visszafordulni.

Fél nap múlva kiderül, nem tudnak eljutni hozzánk a hajószállító autóval. Azt a tanácsot kapjuk, három kilométerrel lejjebb van egy falu, próbáljunk meg addig eljutni vízen.

Vissza a hajókkal a partra! Lefelé még nehezebb. Ekkor már másfél napja őrjöng a vihar.

Alig teszünk meg néhány tíz métert, látjuk, hogy reménytelen. Ekkor lapátom talajt fog. Hogy ez eddig nem jutott az eszembe! Mi haladunk elöl, a többiek látják, Gáborral kiugrunk a mellig érő vízbe, s gyalogolva, kézzel toljuk-vonszoljuk a hajókat. A mögöttünk lévők rövidesen követik a példánkat. Küzdünk az oldalhullámokkal, s óvatosan tapogatva lépkedünk, hogy elkerüljük a víz alatti éles facsonkokat.

Már semmi nem érdekel, csak elérni a falut! Talán három-négy óra alatt sikerül. A kenu félig megtelt vízzel, nincs erőnk sem kiönteni, sem kimerni. Végre kijutunk a sziklafalak szorításából. Egy utolsó erőfeszítés, és kilépünk a lapos partra, a zöld fűbe. Kifulladásig fáradtan mégis visszagázolok a vízbe a többiek elé. Már közel járnak, amikor Tamás fájdalmasan felkiált. Képtelen a mellig érő csapkodó vízben a felszínre emelni a lábát, hogy lássa, mennyire súlyos a sérülése. „A bokám, fölhasította valami! Nem bírom, segítsetek!” Fejjel előre visszavetem magam a vízbe, eszembe nem jut, mennyire óvatlanul cselekszem. A víz alatt ott leselkednek a megkövesedett, éles csonkok. Az Öreg kétségbeesetten kiált utánam: „Tuba ne…!” De már alámerültem….

Harmadik fejezet

15.

A fiú egész testében összerándult, hirtelen fölült, levegő után kapkodott. Borzos feje riadtan nézett körül, tekintetébe kétségbeesés szorult.

— Tuba, kisfiam, mi a baj?

Az Öreg óvatosan nekilátott a reggeli elkészítéséhez a sátor előtt. Egyszerre meghallotta a kétségbeesett hörgést. Visszabújt, átölelte Tubát.

— Mi a baj, nem jól érzed magad?

— De, de… Csak…

— Rosszat álmodtál?

— Alábbhagyott a vihar?

Öreg Hajós először azt gondolta, talán túl sok volt a nap, és megnyomta a fiút. „Nem figyeltem rá eléggé?”

— Milyen vihar, kisfiam?

— Hát az a nagy vihar… Tovább tudunk menni a Dunán?

Ebbe a kérdésbe szorult bele a szorongása. Még mindig nem tért magához egészen.

— A túlpartnál a nagy hajót is leszakította a szél!

Az Öreg közben megnézte a homlokát, nem meleg, állapította meg.

— Ez nem a Duna. Ez a Tisza! Ma befutunk Tokajba. Alig rezdülnek a levelek. Szép napunk lesz.

Tuba lassanként visszatért abból a másik világból. Hát persze… Ez nem a Duna, Tamás lába nem sérült meg, őt sem érte baj a víz alatt…

— Rosszat álmodtál?

— Nem, sokáig szép volt, nagyon szép volt, csak a végén…

— Ismerem ezt az érzést, amikor valami szörnyűséget álmodik az ember, és amikor éppen bekövetkezik a legrosszabb, abban a pillanatban riad föl. S azt sem tudja, mi az álom és mi a valóság.

Az Öreg elérzékenyült, még szorosabban ölelte magához a fiát, megsimogatta a fejét:

— Mától kezdve legyen Tiszai Hajós a neved. És én tudom, jobb hajós leszel az apádnál! De most gyere, kész a reggeli!

Igazi nyári nap köszöntött rájuk. Dalolt a folyó, magával ragadó volt minden. Mennyi madárhang, mennyi madárfütty! Magasan keringtek-cikáztak, vitorláztak odafönt a parányinak látszó szárnyak. Még följebb, az ég messzeségében néhány vékony bárányfelhő fehérlett. Jó idő lesz, nézett fel Tuba a komoly ember tekintetével, aki már járatos a természet ismeretében.

Egyenletes tempóban siklottak a hajók, halk zümmögéssel. A vízen az idő is másként múlik. A csöndbe és a nyugalomba beleköltözik a végtelenség érzése. Tuba már elfeledte rossz álmát, kimosta belőle a mozgás, ami pedig jó volt benne, az megmaradt valahol az érzései mélyén.

Az egyik kanyar után Öreg Hajós elkiáltotta magát, hogy a többiek is hallják:

— Köteles komp! Figyeljetek!

Följebb már találkoztak hasonlóval, mint most Balsánál. A komp lassan, hangtalanul haladt a két part között. Amikor először látott ilyet Tuba, csodálkozott, de most már tudta: a sodrás tolja át a kompot az egyik oldalról a másikra. A folyó fölött kifeszített drótkötélen két vezetőszár csúszik mindig odébb, egyik a komp elejére, a másik a végére rögzítve. És amelyik irányba akartak haladni, annak megfelelően fogják rövidebbre az első és hosszabbra a hátsó vezetőkötelet. Így a komp egy bizonyos szöget zárt be a folyó sodrásával, ez tolta előre a hatalmas tákolmányt. Két autó és egy szekér is elfért rajta.

Mire képes a folyó, figyelte Tuba a komp mozgását. Mindig mögötte kell áthaladni. Fura érzésként távolabbról úgy nézett ki, mintha le kellene hajolni a drótkötél alatt, hogy átférjenek. Amikor azután odaértek, kiderült, magasan feszül az, még a lapáttal sem érnék el.

— Környezetbarát megoldás!

— Na, látod, nem hiába jársz iskolába.

Tubának eszébe jutott, amikor éppen elhaladtak a komp mögött, és látta azt a bizonyos szöget, hogy Pityóka biztosan ki tudná számolni, milyen szögben hajtja át a víz legkönnyebben a dereglyét. Tuba valahol olvasta a „dereglye” kifejezést, s nagyon megtetszett neki. Bár nem biztos, hogy amit lát, dereglyének nevezhető.

Pityóka nagyon okos fiú, legközelebb elhívják magukkal. És Kámfort is. Az iskolai barátai biztosan jól érzik majd magukat itteni barátaival. Akkor év közben elég lesz egy kacsintás, vagy a tanterem ablakából egy pillantás a Dunára, és mint valami titkos jelzés, máris ugyanarra gondolnak mindhárman.

Az Öreg előreszólt:

— Nézz balra, eltakarják a fák, de nem messze a parttól található a szabolcsi földvár.

— Egy igazi vár?

— Attól függ, mit nevezel igazi várnak. Igazi vár, csakhogy földből építették, ezért nevezik földvárnak.

— Megnézzük?

— Most nem, mert időben szeretnénk Tokajba érkezni. Majd máskor – és Tuba apjának bevillant –, amikor autóval jövünk Fügéért.

A fiú gondolatain jóleső érzés futott végig. Hiszen van már neki kiskutyája!

Középütt zátony emelkedett ki a vízből, jobbról kerülték meg. A távolban jó ideje ott magasodott a tokaji Kopasz-hegy. Indulás óta az volt az érzésük, hogy mindjárt elérik, de ahogyan kanyargott a folyó, mindig a messzeségben maradt. Néha úgy érezték, nem is közelednek hozzá, hanem távolodnak tőle.

Tuba lapátja megakadt a homokban. Aztán már a hajó alján érezte a súrlódást.

— Kiszállunk. Fölült a hajó. Át kell húzni, alacsony a víz.

Néhány méterrel odébb visszaültek, de a lapátot akkor sem lehetett mélyre meríteni.

— Látod, fiam, szinte nincs is medre a Tiszának. Nemcsak itt, lejjebb sem. Nálunk, a szentesi kanyarban, úgy mondják az öregek, a háború előtt talán elérte a tíz méter mélységet is, most meg, hiszen tudod, jó, ha kétméteres. Amikor a Kárpátokból lezúdul a nagy víz, persze hogy képtelen levezetni. Azonnal kiárad, és ahelyett, hogy a medret kotornák, egyre magasabb gátakat emelnek mellé. Lejjebb, Kőtelek környékén majd meglátod. Fönn folyik a Tisza, és a gát alatt húzódik meg a falu. Pedig nagyon régen másként volt. Az emberek tudták, hová kell, a magaslatokra építkeztek. Meg aztán… A Kárpátokból lezúdul a rengeteg víz, irtják az erdőket, nincs, ami megfogja. Néhány éve Cser Pista barátommal, tudod, a fotóriporterrel, a Szinevéri-tóhoz igyekeztünk, azután egyszer csak vége lett az útnak. Megcsúszott a tarvágott hegyoldal. Rettentő látvány volt a földomlás.

A srácok nadrágot, inget és cipőt vettek magukra. Nem elég egy póló a fürdőnadrág fölé a városban. Jólesett nekik sétálni a főutcán. Aki csak rájuk nézett, látta, hogy a vízről érkeztek. A folyón más lesz az ember színe. A visszaverődő napsugarak mélybarnára festik a bőrt. És a vízi emberek tudják, mennyire kell vigyázni a fénnyel. Tuba hálával gondolt a nagyira, aki lepedőből bő ruhát varrt neki.

Öreg Hajós az egyik borospince előtt megállította a társaságot. Rámutatott a zöld zsalus bejáratra.

— Néhány évvel ezelőtt még látszott fölötte a kőbe vésett felirat. Azóta – gúnyos hanglejtéssel folytatta – bevakolták.

Az Öregbe teátrális stílus szorult. Kivárt, míg mindenki sürgetni kezdi, hogy hallják már a folytatást.

— Az volt odavésve: „Aki négy százaléknál nagyobb haszonra vágyik, annak az erkölcse elvásik.”

Nem csoda, hogy eltüntették, vetette oda bosszúsan Guszti bácsi, aztán ballagtak tovább. A Rákóczi pincében megborzongtak. A kinti hőség után váratlanul érte őket a pincékre jellemző nyirkos hűvös. A felnőttek megkóstolták a pincemester kínálta bort, a fiúk mustot kaptak.

— Must, ilyenkor? – kérdezte Isti apja.

— Igen – magyarázta a pincemester –, kellő hőmérsékletű hűtéssel meg lehet akadályozni, hogy a szőlőlében meginduljon a forrás.

— Vigyünk haza a mamának – súgta oda Tuba.

— Tudod, hány nap, mire leérünk Szentesig? Ilyen melegben felforr.

— Elmondok még egy érdekes történetet! – intette vissza a kóstoló után indulni készülő társaságot a pincemester.

— Hányadikosok vagytok? – fordult a fiúk felé. – Szóval most kezditek a gimnáziumot. Akkor még bizonyára nem tanultatok róla, de nem árt, ha halljátok.

És inkább a felnőtteknek magyarázta. Rámutatott az egyik, embermagasságúnál nagyobb átmérőjű hordóra.

— A frankhamisítás idején, amikor nemzetközi ellenőrző bizottság megérkezett az országba, ebbe rejtették el a sajtológépeket. Két részre osztották a hordót, alul voltak a gépek, fölé meg bort eresztettek.

A pincéből kilépve mellbe vágta őket a meleg levegő. Mit mesélt a bácsi? – rángatták a felnőtteket a fiúk.

— Hosszú lenne most elmagyarázni, majd, amikor tanultok róla, jusson eszetekbe ez a nap.

— Szép? Ugye szép? – álltak meg a felújított zsinagóga előtt.

— Zsinagóga? Hát az meg mi? – kérdezte Gabó az apjától.

— Minden vallásnak van temploma. Mi templomnak nevezzük, amit a zsidó vallásban zsinagógának hívnak. Az iszlám vallásúak meg mecsetbe járnak.

Aha, válaszolt Gabó, de maga sem tudta, hogy érti-e. Mármint azt, hogy miért kell sokféle templomba járni, miért nem elég minden embernek egyetlen hely. Hiszen Isten is egyetlen. De ennél nem jutott tovább a gondolataival. Helyette megkérdezte:

— Miért megyünk be?

— Sajnos ma már nem zsinagóga, hanem művelődési központnak nevezik. Ennek is hosszú a története…

— Ugye a második világháború? – vetette közbe Tuba, mert eszébe jutott, amit az Öreg mesélt arról a táborról, amelyik ott fekszik, ahol az Óperenciás tenger kezdődik.

Beültek a padokba, elöl, az emelvényen csillogó, fekete zongora állt. Tuba izgett-mozgott.

— Légy egy kis türelemmel! – szólt rá az Öreg. – Várd meg az elejét, azután, ha nem tetszik, két szám között kimehetsz. De ne bóklássz el messzire.

Sokan voltak, a karzaton is emberek hajoltak előre. A színes ablakokon át seprűsárga fény világította meg a fehérre festett termet. Milyen különös hatás, bámult körbe Tuba, és amikor felhangzott a taps, a pódium felé tekintett. Egy férfit vezettek a zongorához. Bal kezével kitapogatta a billentyűk szélét, és sutának ható mozdulattal derékból meghajtotta magát.

— Papa, ez a bácsi vak.

Öreg Hajós bólintott, tenyerébe fogta Tuba kezét, másik tenyerével meg befedte. Szó nélkül is értette a fiú, mit jelent ez. Adjon hálát, hogy ő nem…

Tuba előtte szenvedett. Meddig fog ez tartani? Igaz, még kisebb volt, de amikor szülei elvitték karácsony előtt az Operaházba, addig nyafogott közben, hogy a Diótörő első szünetében otthagyták az előadást. Mamája felháborodottan lépkedett mellette.

— Hagyjad, még nem érett meg hozzá. Majd… – nyugtatta a férje. – A szépre mindenkinek magának kell rátalálnia.

Ezért engedte meg fiának a tokaji zsinagógában is, hogyha úgy érzi, bármikor kimenjen.

Az első szám alatt Tuba egészen azzal volt elfoglalva, hogy szegény zongorista… Csodálkozott, hogyan ismeri ki magát a billentyűk között? „Lúzer dolog.” Közben a többi fiút figyelte. Sértette a hiúságát, ha ő hagyná ott elsőnek. Majd, ha a többiek, majd, ha valamelyikük kimegy. Addig csak kibírja.

Később egy finom dallam ütötte meg a fülét. Amikor elmélázik, akkor érez hasonlót.

— Chopin! – súgta oda az Öreg.

Tuba később is egyszer-egyszer odapillantott a fiúkra, de hogy egyikük sem mozdult, abbahagyta. Végül is kibírható, és arra gondolt, vajon mit lát az az ember, aki nem lát semmit. „De, aki nem lát, az is lát valamit, csak azt nem látja, amit mi látunk. Ő valami mást lát?” És azt szerette volna, ha ez a fiatal férfi visszanyerné a szeme világát. „Hogy ő is boldog legyen, mint én.”

Egy idő után valami zúgást hallott. Taps volt az, közben az Öreg finoman oldalba bökte:

— Vége.

16.

Másnap este egy széles homokpadon táboroztak. Napközben esőfelhőt kaptak, látszott a vége, erre Öreg Hajós kiadta a parancsot:

— Belehúzunk, és kimegyünk alóla!

Ezt senki nem állhatta meg harsány kacagás nélkül. Igaz, hogy kissé eláztak, de néhány perc alatt megszáradtak. Öreg Hajós barátai még jóval később is pikírt hangon, nevetgélve ismételték: „Belehúzunk, és kimegyünk alóla.” Évekkel korábban az egyik túrán – akkor a gyerekek még nem voltak velük – ugyancsak beborult fölöttük az ég, mire az Öreg akkor is elkiáltotta magát: „Belehúzunk, és kimegyünk alóla!” Csakhogy az eső két napig megállás nélkül esett…

Tüzet gyújtottak, egy kis zöldet dobtak rá, a füst valamelyest elriasztotta a szúnyogokat.

— A napnyugta utáni órában támadnak ezek a kis gazemberek – csapott le a vérszívóra Anti bácsi, akiről a fiúk tudták, hogy mindent meg tud magyarázni, mindent be tud bizonyítani, és ha kell, annak az ellenkezőjét is. Ez alkalommal azonban igaza volt. – Amikor megérkezik az éjszakai pára, elnehezül tőle a hártyás szárnyuk, és nem tudnak repülni.

A gúlába rakott gallyak összeroskadtak a lángokban. Öreg Hajós megpiszkálta a tüzet, aztán belekezdett:

— Egy ősi magyar eredet­monda szerint meg volt már teremtve az egész világ, megvol­tak a hegyek, a völgyek, a kisebb és a nagyobb folyók, csak még a Tisza állott az Úr zsámolyánál. Hát teveled mit csináljak, szegény fejeddel? – kérdezte az Úristen. Csak bízd rám, atyám, mondja Jézus, majd eligazí­tom én! Azzal elővett egy ara­nyos ekét, eleibe fogott egy sza­marat, s azt mondta a Tiszának, hogy menjen mindenütt utána a borozdában. Aztán nekivetette az ekét a földnek, szántotta a folyónak az ágyát, az pedig ment min­denütt a nyomában. Hanem szerteszéjjel igen sok kökény volt mindenfelé, a szamár meg éhes volt, és amint tudjuk, nagyon szereti a kökényt: egyikhez is hozzákapott, a másik­hoz is, s nem haladt egyenesben, hanem ide-oda rángatta az ekét. Azért olyan girbegurba, csivirgós-csavargós a Tisza fo­lyása.

Az Öreg fölnézett, arcára fényfoltokat rajzoltak a libbenő-lobogó lángok.

— Nahát, most értük el azt a falut, amelynek határá­ban szántotta az a mondabeli aranyos eke a medret.

Öreg Hajós értette, miféle szerelem kötötte oda Holló László festőművészt. A víz és a fények – Isten szabad ege alatt. És annál inkább bosszantotta, valahányszor fölhabosodott a víz, és szürke foltot látott a tetején. Detergens, morogta ilyenkor magában, de olykor kitört belőle: „Hogy a fene vinné el!”

Annyiszor hallotta, hogy a végén Tuba is megjegyezte ezt az ellenségesen hangzó szót: detergens. Így nevezik a szintetikus mosószereket, magyarázta az Öreg, az habosítja ilyen rondára a vizet. És valóban gusztustalanul nézett ki, kinek lett volna kedve ilyen helyen fürdeni.

Másnap néhány rövid kilométer után kikötöttek.

— Megnézzük a tiszadobi kastélyt!

Előtte azonban fölkapaszkodtak a gátra. Frissen kaszálták a partoldalt, áradt körülöttük a széna és olykor a zsályafüvek bizsergető illata. Távolabb mezei nyúl szaladt a tarlón, már csak a kukoricások álltak, a búzát korábban learatták.

Megálltak az emlékműnél. Tuba odasúgta Gabónak:

— Fogadjunk, hogy az Öreg megint kiselőadást tart. De szerencsére nemigen bírja a szárazföldi hőséget. Remélem, hamar abbahagyja.

Öreg Hajós észrevette, hogy a két fiú összenevet, és tudta, hogy őt vették célba nevetésükkel. Ezért aztán gyorsan fordított egyet:

— Na, drága gyermekeim – parodizálta önmagát –, most ez az okoskodó pasas gyorsan elmondja nektek, hogy régen, olyan régen, hogy talán nem is igaz, itt kezdődött el a Tisza szabályozása. Összesen százhatvankét kanyart vágtak le, hogy gyorsabban folyjon le a víz!

Még mondott néhány számadatot, a fiúk kókadoztak, kinek van kedve ilyenkor ennyi mindent megjegyezni. Tubának eszébe jutott, ha Pityóka ott lenne, mindent pontosan megjegyezne.

Az Öreg hirtelen a saját szavába vágott:

— Most azonban irány a kastély hűvös termei.

Gyermekotthon, olvasta Tuba a bejáratnál. A kastélyépületben nem láttak gyerekeket, amint fölfelé haladtak a széles, fara­gott lépcsőházban. Tuba az ismertető táblára pillantott, tekintete csak végigfutott rajta: „Andrássy Gyula gróf, 1867 után az első magyar miniszterelnök, majd birodalmi külügyminiszter építtette a kastélyt, a Loire-mentiek stí­lusában – legalább akkora szépséggel, mint amazok.”

Figyelmét a Loire ragadta meg. Az Öreg mesélte, hogy valamikor azon a folyón is lapátolt.

A négyszög alakú toronyszobá­ból letekintettek az ország legnagyobb bukszuslabirintusára, legalábbis így magyarázta a helyi idegenvezető. A park bokrait úgy ültették és nyírták, hogy kivehető volt az Andrássyak címere. A parkon túl, az erdős tájban hajdan nyi­ladék futott végig, hogy Andrássy gróf ráláthasson mádi birtokára.

— Nézzétek – mutatott Gabó abba az irányba –, a Kopasz-hegy!

Úgy állt ott most is, mint egy őrszem.

A toronyszo­ba üresen ásított, körben ablakok keretezték, mindenhonnan ömlött a fény.

— Ezt Munkácsy Mihály kedvéért építtette a gróf – magyarázta az idegenvezető. – Ha egyszer megtiszteli és ellátogat hozzá a mester, rendelkezésére álljon a műterem. De erre soha nem került sor.

A parkon át lesétáltak a holtághoz. A mostani kastély elődje, a kiskastély közvetlenül az élő Tisza partjára épült, csakhogy az első kanyar levágásával az élő Tisza odébb költözött, és megmaradt a holtág.

— Bírod még, Tuba?

A fiú ingatta a fejét.

— Hát…

— Nos, akkor gyerünk, a kastély ét­termében ebédelünk. Itt kötelező dobi töltött ká­posztát enni!

— Mi­től dobi ez a káposzta?

— Attól, hogy édes ká­posztából készül, paradi­csommártással.

Készült persze a konyhán al­földi betyárjava is, csirkemáj­jal töltött sertéskaraj, melyet kapros mártással öntöttek nyakon, s ott sült-pirosodott a slambuc, amit köretként szolgáltak föl a sörben pácolt sertésjavához.

— Dugig ettem magam! Nincs kedvem lapátolni.

Öreg Hajós a többieket is biztatta:

— Mire a partra érünk, lesétáljuk.

Távolabb, a park túlsó végén lévő épületek felé vezető úton egy cigányfiú tűnt fel, mellette derekáig érő, nagy testű kutya.

Füge! – dobbant meg Tuba szíve, mi lehet vele? Ugye, nem esik baja, míg vissza nem mennek érte? Öreg Hajósnak meg a fiú és a kutyája láttán Orsós Gyuri jutott az eszébe. Mintha őket látná. Pedig mennyi ideje már, hány évtizede annak?

Elevenné vált benne az emlék. Fiatal volt, öt-hat évvel idősebb, mint most a fia, nemrégiben érettségizett. Elsőre nem vették fel az egyetemre, a szociális gondozóintézetben talált munkát. Felnőtt korú fiúk gondját bízták rá, némelyik idősebb volt nála. Úgy mondták, fogyatékosok, de Öreg Hajós fiatalon megtanulta ott, butaság fogyatékosoknak nevezni őket. Értelmükkel másként látják a világot, ezért kell gondoskodni róluk. És emlékezett arra az estére.

17.

Fénylett a téli nap a fenyőfák és a folyó között. Az alacsony, hosszan elnyúló épület magányosan állt a Duna-parton, az egyik irányban Dömös, a másik irányban Visegrád felé vezetett az országút. Néha lassított az autóbusz az intézetnél lévő megállónál, de alig szállt le vagy föl valaki.

Ezen a napon az utolsó járat délután négy órakor érkezett. Karácsony estéje volt. Laci, az egyik fiú terpeszbe támasztott, ingadozó léptekkel kiment a kapuig, hátha… hátha érkezik valaki. De nem jött hozzá senki. Hosszú évek óta nem jött hozzá senki, miért éppen karácsonykor gondolta?

A régi épületben a víz fölszivárgott a falakba, erős dohos szag terjengett mindenfelé. A gondozottak lassan jöttek-mentek, leültek a társalgónak nevezett helyiségben, amely egyben ebédlőnek is szolgált. A ház lakói Feri bácsinak hívtak engem, a gondozót, pedig fiatalabb voltam némelyiküknél. Tizenkilenc évesen engem osztottak be karácsonyi szolgálatra. Neked még nincs családod, mondta az igazgató.

Aki nem élt a fiúk között, aki nem ismerte őket, úgy látta, arcuk vonásai széthullottak, mint ahogyan egy feldöntött sakktáblán hemperegnek a bábok. De a furcsa tekintetek mögött ugyanolyan lélek lakozott, mint bárki máséban. Én akkor tanultam meg, hogy ilyen is lehet az élet.

— Feri bácsi, nem jött a busz. – Laci topogva helyezte egyik lábáról a másikra a testsúlyát.

— Nincs semmi baj – nyugtattam. – Ma már nem érkezik több járat. Karácsony van, ilyenkor még a buszok se járnak.

— Karácsony? – némult el Laci. Visszahúzódott a maga értelmének a mélyére, mint aki hosszan gondolkodik. Majd hirtelen fölnevetett: – Halljátok, karácsony! Még hogy karácsony!

Erre a többieken is végighullámzott valami nevetésféle. Egy alacsony, gyors mozgású fiú vagy inkább már férfi keveredett hirtelen mellém.

— Én tudom, mi a karácsony, Feri bácsi, én tudom, bizony. Mert amikor még otthon voltam, az én apukám meg anyukám… bizony, apukám és anyukám…

Nem szólt többet, nézett rám, bólogatott, rázta a fejét, aztán elkerekedett az arca. Azt lehetett gondolni, hogy mosolyog. Ott hagyta a többieket, elindult valamerre a terem mélye felé, s csak akkor szólalt meg ismét: bizony, hajtogatta, amikor még otthon voltam, az én apukám meg anyukám… – és karjával hadonászott a levegőben. Talán az álmait rajzolta oda.

Mihály, az egyik legidősebb valamennyi közül, kivette szájából a büdös cigarettát, végignézett a többieken:

— Mit tudnak ezek…? Amióta megszülettek, intézetben laknak, de én… de én… – nem fejezte be. Talán nem is tudta, mit szeretne mondani.

— Annyit, mint te, én is tudok – csattant föl Jóska. Szegény fejét még az epilepszia is kínozta. Amikor rájött a roham, olyanná vált a tekintete, mint egy varázslónak. Szeme kidülledt, és mereven tekintett a messzeségbe. Izmai csontkeményre rándultak össze, üvöltés szakadt ki a torkából. Széles, kacsázó léptekkel elindult valamerre, míg a görcs földre nem gyűrte. Most nem vette birtokába a roham.

— Én azt is tudom, mi volt karácsonykor. No, ha olyan nagyokos vagy, mondd meg!

Mihály fölkelt a négyszögletű asztaltól, még egyet szippantott a lassan körmére égő cigarettából, aztán, mint a főurak, elegánsan elvonult. Azért még odavetette:

— Azt hiszed, csak te tudsz valamit!

— Ha olyan okos vagy, mondd meg, na, mondd meg, mi van karácsonykor?

Gyuri, a göndör hajú cigánygyerek figyelte a másik kettő vitáját. A szociális gondozó otthonban talán ő volt a legfiatalabb. Nagy szemű, széles szájú gyerek.

— Feri bácsi, hát ezek megbolondultak.

— Miért gondolod, Gyuri?

— Mert azon vitatkoznak, melyikük tud többet. Amikor pedig azért vagyunk itt… – elvigyorodott, hogyan folytassa –, mert nekünk kicsit gyönge a fejünk. Nincs igazam, Feri bácsi? Nincs igazam? Na, mondja meg Feri bácsi, nincs igazam?

— Karácsonykor nem viselkednek úgy az emberek, ahogyan te! – rázta a karját, majd az egész testét Mihály után a Jóska gyerek.

— Feri bácsi – oldalazott hozzám Miklós. Őt is rohamok kínozták időnként, egyébként nagyon szelíd fiú volt, de amikor rájött a nagyroham…

Nem sokáig bírja a szíve, mondta az orvos, aki hetente jött, hogy felírja mindenkinek a gyógyszerét.

— Feri bácsi, ugye, én jó vagyok?

— Hát persze, Miklóska! – simogattam meg a fiú fejét, s amint Miklós vállán és kezén végighúztam a tenyeremet, éreztem rajta a görcsöktől megkeményedett izmokat.

Sötétedés után, amikor a Jézuska meg szokott érkezni, bevittem az ebédlőbe a karácsonyfát. A konyhások előző nap feldíszítették. Nem volt magas, talán egy méteres. A középső asztalra helyeztem, meggyújtottam rajta a gyertyákat, bár néhány elektromos égő is világított az ágakon.

Kiosztottam az ajándékokat. Erre Mihály is visszatért, Jóska pedig közben lehiggadt.

— Na, jó, nem bánom, elhiszem, hogy te is tudod… De akkor is azt mondom, nem tudják ezek, milyen a karácsony – és Mihály tudomást sem véve róla, kezében az ajándékdobozzal, másodszor is elvonult.

A gondozottak nekiestek a csomagoknak. Belenéztek a mélyükbe. Amikor már üres volt, továbbra is keresgéltek, hátha előkerül belőle még valami. Egyedül Gyuri nem bontotta ki. A maga csomagját mintha megsimogatta volna.

Kilenc óra körül mindenki lefeküdt. A hálóhelyiségekben éjszakára kikapcsoltam az olajkályhákat, ez volt az előírás. Reggelre, hiába a vastag falak, hűvös és nyirkos pára lepte el a gondozottak fejét.

Amikor már csönd volt mindenütt, még egyszer végigjártam az épületet. Megigazítottam a szürke pokrócokat a takarók fölött. Mintha az álom jelentette volna a legnagyobb adományt ezeknek a fiúknak.

Az egyik ágyat üresen találtam. „Gyuri, Gyuri, ez a te helyed! Hová tűntél? Talán csak nem szöktél meg?”

Benéztem a vécébe, a mosdóba, de semmi mozgás. Ilyenkor, mondta előző nap az igazgató, amikor magamra hagyott a hetven gondozottal Szentestére, előfordul, hogy egyikből-másikból előtör valami. Arra kell ügyelni, hogy a nyugtalanság ne ragadjon át a többiekre.

— Gyuri, hol a fenében lehetsz? – dühöngtem, s már az jutott eszembe, talán a folyosó sötét kanyarulatában leselkedik, és rám támad.

Kiláttam az udvarra. Fénylett a hó a hideg holdfényben. Egy árnyék lebegett a közepén.

Megszökik, ez most megszökik, gondoltam. Féltem kilépni az épületből,

hátam mögött annyi kiszámíthatatlan szuszogással, mégis utána eredtem. Gyuri az intézet udvarának hátsó részénél bekanyarodott a fészer felé. Odaértem.

A bozontos fejű cigánygyerek a kutyaól előtt térdelt a hóban, suta értelmével egyre csak azt hajtogatta:

— Bajnok, Bajnok! Hoztam neked ajándékot, Bajnok!

És a karácsonyi csomagot, amit az este kapott, óvatosan bedugta a kutyaól nyílásán. Azután térdelt tovább, nadrágja egészen átvizesedett, vigyorgott az a nagy fekete cigányarca:

— Jól van, jól van, no, jól van!

És még be is nyúlt, hogy Bajnokot megsimogassa. Pedig tudta, az intézet kutyáját, egy nagy barna keveréket, az ő Bajnokát az előző nyáron megmérgezték a környéken lézengő gazemberek.

18.

— Hé, Öreg, valami baj van! – Tuba aggódva tekintett az apjára. Mint aki megdermedt, és mozdulni sem bír.

A másodszori kérdésre, ami inkább riadt kiáltásra emlékeztetett, Öreg Hajós megrázta a fejét. Fiatalkori emlékéből, kutyás Gyuritól visszazökkent a jelenbe.

— Nem, nem, csak eszembe jutott valami, és elméláztam rajta.

Csöndesen lapátoltak tovább. Tuba játékosan belebámult a folyó sima víztükrébe. Arcvonásai furcsa táncot jártak rajta.

— Öreg, arcomat a folyó látja!

A part menti fák száraz felső ágairól egy-egy szürke gém emelkedett a magasba. Jól látszott a fejükön díszelgő fekete bóbita. Messzire hallatszott jellegzetes kraank kiáltásuk. Míg keringtek, hogy megfelelő helyet keressenek maguknak leszálláshoz, egy másik madár mozdulatlanul állt a sekély vízben.

— Ne lapátolj! – súgta előre az Öreg. – Vadászó szürke gém.

Lassan vitte őket a víz. A Felső-Tiszával szemben itt már jó, ha óránként egy kilométerrel továbbsodorta őket az áramlat. Mindketten a szürke gémet figyelték. A madár türelmesen, hosszúkás csőrét a vízre irányítva, meredten várt. A legkisebb mozdulattól is óvakodott, nehogy elzavarja ezzel a zsákmányát. Már majdnem messze kerültek tőle, olyan hosszú ideig nem mozdult, amikor hirtelen belecsapott a vízbe, és csőrében máris látszott valamilyen kis zsákmány. Nem tudták kivenni, béka, netán hal vagy valami rákféle?

A kormoránok csapatostól szárítkoztak a száradásnak indult fűzfa tetején. Szinte feketélltek tőlük a felső ágak. Szélesre tárták szárnyukat, időnként meglengették.

— Halászás közben bőrükig átnedvesedik a tollazatuk, nem úgy, mint más vízimadaraké. Azoknak a zsíros szárnyukról lepereg a víz, a kormoránok azonban úgy néznek ki alámerülés után, mint az ázott ürgék.

— Hát ez meg milyen hang? – bökött Tuba fejével a jobb part felé.

— A kopácsolása alapján harkály, lehet, hogy fekete harkály. Azt mondják, ezen a részen előfordulnak. A legnagyobb testű fakopáncs. Onnan lehet megismerni, hogy rozsdavörös színben pompázik a feje.

Odébb kis vízicsibék futkároztak a vízen. Tuba élvezettel figyelte tipegő szaladgálásukat. Valóban úgy nézett ki, mintha a vízen járnának. Ügyes mozgásukkal mindig találtak egy vízben lebegő fűcsomót, úszó gallyat, de akár egy vastagabb levél elég volt, hogy fönntartsa őket. Amikor meg belebuktak a vízbe, úszás közben egyenletesen bólogattak a fejükkel.

— Nézd a küszvágó cséreket!

Eddig is rengeteg madár kísérte útjukat, és most örömmel átadták magukat a szemlélésüknek.

A levegőből jellegzetes kerregő hangjuk hallatszott. Kecsesen röpültek, széles köröket írtak le, időnként feltűnt piros csőrük, fekete homlokuk. Aztán egyszerre, mint a kilőtt nyíl, úgy nekiiramodtak. Máskor meg letyegtek odafönt, közben kríjegtek. A bakcsók meg, ahogyan szoktak, gubbasztó testtartásukkal csapatosan pihentek az egyik fűzfabokorban.

— Oda nézz! – suttogta az Öreg. – Én is ritkán láttam ilyen közelről.

A zsombékos, nádassal tarkított part mentén ott cövekelt.

— Nem látom! Mit kell nézni?

— Azt a mozdulatlant. Olyan, mintha egy cövek lenne, azért mondják rá, hogy cövekel. Mozdulatlanul alig lehet észrevenni.

Tuba megunta, hogy végigfürkésszen minden ágat, levelet, nádszálat. A lapáttal nagyot csapott a vízre. Erre az egyik vékonyabb, egyenesnek gondolt ág megmozdult, fölriadt a levegőbe. Kuou, kuah hangokat hallatott, s hogy a fiú fitogtassa addig megszerzett tudását, megjegyezte:

— Valami gémféle.

— Bölömbika. Jó lenne, ha látnánk fekete gólyát is. De az még itt is nagyon ritka.

— Másutt is sok madarat figyeltünk meg, de errefelé csapatostul látni őket.

— Ez a kesznyéteni tájvédelmi körzet, ahol háborítatlanul élhetnek.

Öreg Hajós néhány percig hagyta még, hadd gyönyörködjenek a madarakban, röptükben, úszásukban, és ahogyan alábuknak a vízben. Közben elmesélte a fiának, gyermekkora fantáziamozgató regénye volt A fekete gólya.

— Megvan otthon?

— Hát persze. Tudod, hogy minden könyvet megőrzök.

— Hosszú?

Az Öreg erre elnevette magát.

— Ilyenek vagytok ti, mai fiatalok. Azzal kezditek, hogy hosszú-e.

— De olyan nehéz olvasni.

— Tudod, mit szokott mondani Tamás bácsi?

Kár volt belekezdenem, gondolta Tuba, megint egy újabb okosság.

— Csak az a szép, ami nehéz.

A fiú kifogyott minden ellenkezésből, belesurrantotta lapátját a vízbe.

Csöndesen folydogált másnap is a folyó, és csöndesen folydogált velük az idő. Tiszafüreden betértek egy családhoz, ahol az édesanya mellett már a két felnőtt leánygyermek is a népi fazekasság hagyomá­nyát folytatta. A mű­helyt átjárta az agyagillat. Miskakancsók, a hu­szár alakját megjelenítő boroskorsó, bütykösök, szil­kék, lekvárnak és miegyébnek alkalmas tárolóedények so­rakoztak a polcokon. A faégetésű kemencében, magyarázta Zsófi néni, „a jó agyag és a kaolin” gyö­nyörűséges virág- és madár­díszes tárgyakká égett.

— Ez a motívumvilág alapozta meg a tizenkilencedik században a tiszafüredi fazekasság hírne­vét. Az uralkodó színek a fe­hér, a vörös, a zöld és a fekete.

— Tuba, mit szólsz hozzá, viszünk a mamának ajándékba egy tálat.

A fiú bólogatott, s miközben apja és a társaság többi tagja nézelődött, hogy eldöntsék, melyiket válasszák, ő odaközelített a nénihez.

— Tessék mondani, Füge tálja van-e?

— Füge tál? Kimondottan fügének való nincs, de itt egy gyümölcstál. Mindenféle finomság kínálható rajta.

— Nem, én másféle Füge tálra gondoltam.

S mert a fazekas néni nem értette, némi izgalommal, közben lopva az apját figyelve, elmagyarázta:

— Tetszik tudni, van nekem egy kiskutyám. A Füge. Neki szeretnék egy tálat, hogy legyen miből ennie.

A fazekasmester egyik öblös tálat mutatta a másik után.

— Ez szép. Most már csak a papát kell meggyőznöm.

Jó vastagon becsomagolták a portékákat. És baktattak vissza a vízpartra. Öreg Hajós vitte a mamának vásárolt szilkét, Tuba meg a Füge tálját szorongatta.

Becsúsztatták mindkettőt a vízhatlan ruhák közé, a zsákot meg be az ülés alá, nehogy véletlenül összetörjenek. Már nem sok idő, és elérkezik a túra vége a szentesi parton.

A két lapát belemarkolt a Ti­szába. Hullámok futottak végig a hajó vízvezető oldalán. A kenu ráült a víz tetejé­re, surrogott a tollak keltette piciny ör­vény. A nádasban vágott csapáson át rövidesen kiértek a nyílt vízre, a Tisza-tóra.

Még napokig eveztek. Beállott az augusztusi, kiszámítható idő. Tiszta eget, egyenletes meleget hozott. Nem csapott le rájuk szélvihar, „tudod, fiam, a vízen a szél mindig szembe fúj”, de ezekben a napokban semmi nem moccant. A déli órákban kikötöttek egy árnyékos helyen, fürdés, pihenés, aztán, amikor a nap már laposabb szemmel tekintett rájuk, folyatták az utat. Jólesett, amikor finoman megérintette őket az első esti fuvallat. Hazafelé, már hazafelé vezette őket.

— Itt még megállunk! Ezt látnotok kell.

Nemsokára bent jártak a tiszakürti arborétumban.

A hatalmas fák alatti sétaúton Tuba mély levegőt vett.

— Milyen finom illat.

— Nehézszagú boróka, látod? Odébb meg feketefenyő, az a magas meg jegenyefenyő. Ma már el sem hiszi az ember, hogy valaha a Tisza mentét tölgyerdők borították. Nem álltunk meg Tiszateleknél, a gát mögött máig megmaradt egy hatalmas kocsányos tölgy. Majd legközelebb megnézzük.

A Tisza ott csordogált nem messze tőlük, a lápos-ingoványos, ültetésre aligha alkalmas liget alatt. Olykor kijutottak egy kisebb tisztásra, máskor cuppogott talpuk alatt a föld. Öreg Hajós a régi tulajdonosokról mesélt, akik messze földről hoztak ide fafajtákat. A Tige és a Bolza család alapította az arborétumot, magyarázta, és ő még ismerte az egyik leszármazottat, a Bécsben élő Bolza Ilona grófnőt.

— Papa, miért írták ki a bejáratnál lévő táblára, hogy a második világháború után a park a kastéllyal együtt elkerült a tulajdonukból? Elkártyázták vagy lóversenyen veszítették el?

— Honnan veszed ezt?

— A filmekben a kastélyt meg a birtokot elkártyázták vagy lóversenyen veszítették el.

Az Öreg megköszörülte a torkát. Tuba képtelen volt eldönteni, dühös-e valamiért az apja, vagy éppen szomorúság töltötte-e el.

— Elkobozták tőlük.

— De miért?

— Mert az övék volt… Erőszakkal.

— Én nem hagytam volna.

Öreg Hajós keserűen nevetett.

— Nem hagytad volna… Ősztől gimnazista leszel. Talán majd akkor megérted. De most menjünk.

A csapat többi tagja kiszállt Tiszaugnál. A 44-es úton egyszerű lesz hazajutniuk. Előző este búcsútüzet gyújtottak. Pattogtak a szikrák, a fiúk karjukban, egész testükben érezték az erőt. Feszült a barnára sült bőrük. A libegő fénynél fehéren világított a szemük.

Vége, lassan vége. Tuba másnap, a déli órákban még egyszer felölti magára a nagyi ruháját, fejébe nyomja a széles karimájú kalapot, mert abban állapodtak meg az Öreggel, miután ketten maradnak, nem tartanak pihenőt, és akkor az esti órákban megérkezhetnek a szentesi partra.

A búcsúzás pocsék dolog, csapta össze Tuba a mancsát a barátai tenyerével, de tartotta magát, mint ahogyan a többiek is. Jó az út, de jó a megérkezés.

— Csá, majd találkozunk!

Már nem látszott a tiszaugi híd, ahol a többiek felrakják a hajókat az autók tetejére. Mindegyik fiút magához ölelte az édesanyja. „És jól érezted magad, kisfiam? Micsoda színed lett!”

Tuba az első kanyarig árvának érezte magát. Ez a fura érzés kerítette hatalmába. Elhagyták a barátai, pedig dehogyis hagyták el, csakhogy véget ért a túra. Igen, jó volt az út, mennyi kaland, mennyi izgalom, de ugyanolyan jó a megérkezés. Mégis azt kérdezte:

— Öreg, egyszer ugye elmegyünk a nagy folyóra, a Dunára, egészen a tengerig?

Öreg Hajós talán nem hallotta a víz csobogása közben, vagy másra gondolt. Tuba is csak úgy, hirtelen ötlettel mondta ezt, nem várt rá választ. Néhány napig még lent maradnak a nyaralóban, de akkor a folyó már egészen más, mint most, utazás közben.

A csongrádi fahídnál keskeny átjáró jelölte a túrahajók útvonalát. Ez már ismerős vidék. Hányszor lapátoltak fel a hídig, aztán egy-két óra alatt hazaértek. Pilinckázásnak nevezték az ilyen utakat. Benéztek a Körösbe, nem esett nehezükre ellapátolni a cserebökényi duzzasztóig. Visszafelé megálltak a folyó beömlésével szemben, a selymes homokparton egy kis fürdőzésre.

Most erre a tájra is másként tekintett. A messziről jött ember pillantásával, aki annyi minden élményt hozott magával a messze távolból.

— Tuba, reggel óta nem ettünk. Megálljunk a csongrádi strandnál? Fürdünk egyet, azután harapunk valamit.

Amit máskor el nem mulasztott volna, most tiltakozott ellene:

— Nem, nem, inkább menjünk. Már csak három kilométer.

Ebbe a mondatba, „már csak három kilométer”, belegondolta, hogy a mama biztosan valami finom étellel várja őket, és… és hiába volt már ő nagyfiú, mégiscsak, ahogyan a mama magához öleli: „ugye, jó volt, és nem esett semmi bajod?” – ezt a karolást semmilyen fürdés, semmilyen idegen falat nem pótolhatja.

Előbb a vasúti híd következett, aztán kissé odébb a közúti. Ez már az utolsó kanyar. Mindjárt feltűnik a part, és a nyurga lábakon álló kis faház. Ma már nem sátorban, hanem ágyban alszik. Milyen furcsa lesz.

A hajó orra még nem érte el a partot, még nem zizzent az alja, amikor kicsúsztak a homokra, Tuba máris kiugrott, elhagyta a korábbi szabályt, „csak amikor megáll a hajó, és ha megmérted a víz mélységét, akkor lépj ki”. Szaladt föl a parton. „Biztosan valami finomsággal vár”, és látta, amint a mamája kisiet eléjük. Futás közben még visszanézett, tekintete találkozott Öreg Hajóséval, és abban a tekintetben egyszerre felismerte a nagy folyó ígéretét.

Illusztráció: Tiszaparton (fh. Puskás Imre-festményrészlet)

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →

Virginia Sol: Lélekkapcsok →

Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →

Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →