Próza

április 27th, 2022 |

0

Elmer István: A tiszai hajós (ifjúsági regény), I.

*

Első fejezet

1.

Tuba kitekintett az ablakon. Az utolsó óra volt azon a napon, még néhány perc, és kicsöngetnek. Ilyenkor már nem szokás feleltetni. Gyerekek, figyeljetek jól, szólt Jeromos bácsi, akit ők tanár úrnak szólítottak. Tuba visszarángatta figyelmét az osztályterembe, pedig mennyire szeretett volna már kint lenni. Szemközt, a folyó felől odatűzött a nap, arra fordította az arcát, és élvezte a meleget. Közben azért figyelt. Öreg Hajós – így szólította az apját, Öreg Hajósnak, Öregnek vagy olykor Papának – egyszer mutatott neki egy fémpénzt. Ismeretlen szavak futottak körbe rajta.

— Svéd korona, és tudod, mi van ráírva?

Tuba rázta a fejét, honnan tudhatta volna.

— A kötelesség mindenekelőtt.

A tanár úr tekintetével az egyik fiút kereste a szélső padsorban:

— Pityóka, nyisd ki az ablakot. Nagyon elhasznált itt a levegő.

A kerek szemüveges, vékony fiú vigyorgó ábrázattal fölkelt a helyéről. Ennyi elég volt, nevetett az osztály. Nevetett? Röhögött, ahogyan a nyolcadikosok tudnak. Pityóka rátett még egy lapáttal a hangulatra. Mielőtt odalépett volna az ablakhoz, körbenézett az osztályon, s már mindenki tudta, valami történni fog.

Olyan vagy, fiam, mint aki pityókás, mondta neki egyszer az új matematikatanár, amikor először felszólította. A fiú megkérdezte:

— Miért, tanár úr, milyen a pityókás?

— Olyan, mint te.

— Tanár úr, milyen vagyok én?

— Mint egy pityókás.

Többen csapkodták már a pad tetejét jókedvükben. Pityókás – hát ez jó, s mindjárt rá is ragadt a név: Pityóka. Elöl ült, Tubától messzebb, de jól látta, amint lassan kimegy a táblához, tényleg álmos volt a szeme, úgy nézett körül, mint aki azt sem tudja, hol van. Szóval, aki most kelt fel álmából, és még meg sem itta az anyukája által készített kakaót.

Az osztály ekkor már feszülten figyelt. Pityóka lassú léptekkel, hosszan leeresztett karokkal, mintha csak egy kérdőjel lenne, mert nyakát behúzta a vállai alá, odalépett a táblához.

A tanár úr szinte diadalmasan felszólította:

— No, fiam, oldd meg a feladatot!

Pityóka kezébe vette a krétát, de mielőtt hozzáfogott volna, a tanár úr felé fordult:

— Hányféleképpen?

— Hogyhogy hányféleképpen? Egyféleképpen, hogy jó eredmény jöjjön ki. – S már arra várt, hogy kudarcot vallott tanítványát felvilágosíthassa a helyes megoldásról.

A fiú azonban pillanatok alatt végzett a feladattal. Az osztálytársai nem csodálkoztak ezen, Pityóka okos fiú volt, az osztály legjobb tanulója, csakhogy ezt az új matematikatanár még nem tudta.

— Tanár úr, van egy egyszerűbb megoldás is.

— Egyszerűbb?… No, mutasd, fiam!

Pityóka gyorsan fölírt néhány krikszkrakszot, aztán megelégedetten dobálni kezdte tenyerében a maradék krétát.

— Hát ez nagyszerű! – ámult el a tanár úr, s ettől kezdve Pityóka okos csodabogárrá változott a szemében.

Most nem matematikaóra volt, de Pityóka minden megmozdulása bármely órán eseményszámba ment. Odalépett az ablakhoz, kinyitotta a belső szárnyakat, majd a külsőt is, de abban a pillanatban erős fuvallat csapott be, s egymáshoz vágta a két ablaktáblát. Csörömpölve hullottak alá az üvegcserepek.

— Ó, te szerencsétlen! – temette a fizikatanár kezébe az arcát. Pityóka meg sem rezdült, jámbor mosolyával a katedra felé fordult.

— Tanár úr, egyszerűen csak érvényesült a fizika törvénye. A nagyobb erő legyőzte a kisebb ellenállást. A nagyobb erő a szél, a kisebb ellenállás az üveg.

Erre országos röhögés lett úrrá az osztályon. A tanár úr sem állhatta meg mosoly nélkül.

— Így van fiam, akkor hát hozd a seprőt és a lapátot, és söpörd össze a maradékot – de szigorúan a fizika törvényei szerint.

Jó srác ez a Pityóka, és Tuba a padtársára nézett.

— Ide figyelj, Kámfor! Megjött a tavasz. – A kitörött ablakon át betódult a kinti lehelet. – Tanítás után lemegyünk a folyóhoz.

Nemcsak padtársak voltak, hanem barátok is. Mint ahogyan Pityókával is. Tuba az énektanártól kapta a nevét. Amikor átvette őket, tagokat keresett az iskolai énekkarba.

— Fiam, a te hangod olyan, mint a tubáé, vagy inkább egy hajódudára emlékeztet.

A tubáról tudta, hogy valamilyen hangszer, amelyet fújni kell, de ez volt a legtöbb ismerete róla. Elképzelte a zenészt, kidülledt pofazacskóval, amint annyira erőlködik, hogy lila lesz tőle a feje, mire kijön a hang. A hajóduda már inkább, azt jobban ismerte, sokkal jobban. És fülében máris ott zenélt a messzi, víz fölött áradó hang, ott termett a nyár, a boldogság.

— Tanár úr, ha lehet választani, akkor már inkább a hajókürt.

Az énektanár – hogyan hívnák másként, mint Kamillnak, mert az olyan muzikális hangzású – ezzel befejezte a fiú zenei besorolását.

Kisebb korában – úgy mondta: „alsó tagozatosként” – Tuba azt gondolta, az év kilenc hónapja csak arra való, hogy utána elérkezzen a három nyári hónap. A nyár, amikor…

És megszólalt az utolsó óra végét jelző csengő. Körülnézett, Kámfort, nevéhez méltóan, már sehol nem látta. Úgy el tudott tűnni pillanatok alatt, hogy senki nem vette észre, hová lett. Ezért kapta a nevét a kémiatanártól.

— A kámfor könnyen elillan, fiúk – harsogta a tokás pedagógus, és hogy hangsúlyt adjon a szavainak, rámutatott Tuba padtársára:

— Úgy, mint te, fiam, amikor önként jelentkezőket kértem a szertár takarításához.

Azonnal ráragadt a Kámfor név. Tuba összeszedte a holmiját, s máris rohant lefelé a széles lépcsőházban. A kijárattól balra alig száz méterre volt a folyópart. Beleszippantott a levegőbe. Ez az – és érezte, amint átjárja a tavasz illata.

Az épület sarkán Kámfor várta.

— Hová tűntél?

— Azt mondtad, megnézzük a folyót.

— Hát persze!

— De mit lehet azon látni?

— Gyere csak – és meglódult a két barát. Tubának eszébe jutott, hogy segíthetett volna Pityókának eltakarítani az üvegtörmeléket, és akkor biztosan ő is velük tart. A fene egye meg, bosszankodott, most is elfelejtettem, mit kellene tennem, mindig csak utólag jut az eszembe.

A víz vékony hullámokban végigfutott a szélesen kirakott lépcsőn.

— Nézd, Kámfor, milyen szép!

— Biztosan – dünnyögte a fiú, de látszott, nem érti Tuba lelkesedését.

— Felébredt a folyó, érzed az illatát!

Tuba egészen lelkesedett. Belemártotta a kezét a vízbe, élvezte, hogy a következő hullám eléri a cipője hegyét.

— Nemsokára itt a nyár! Öreg Hajós megígérte, hogy idén elmegyünk a Tiszára, majdnem végig a Tiszán. Érted, Kámfor, az országhatártól egészen… egészen Szentesig.

— Ki az az Öreg Hajós?

— Hát persze, honnan tudhatnád. Az apám. Amikor először elvitt vízitúrázni, akkor neveztem el. Tényleg olyan, mint egy öreg hajós, aki a vízen érzi magát igazán jól.

— Vízitúrázni? Mivel?

Tuba mindjárt magyarázni kezdett. — Kenuval. Nekem az a legszebb jármű, minden autómárkánál szebb.  Tudod te, micsoda érzés, amikor először belemártod az evezőt a folyóba! A hangján hallani, hogy jól fogott-e a lapát. Hallani, mikor reped a víz. Igen, reped. Ilyenkor a lapát körül szép, szabályos örvények rajzolódnak, siklik a kenu, és minden húzással, megfeszült hátizommal, a vízbe kapaszkodva lendül előre a hajó. Az orra kissé megemelkedik, és a felhasított víz a hajó két oldalán falevél alakot formál. Ilyenkor minden a helyén van, ilyenkor jó!

Kisgyermekkora óta szerette ezt a látványt, ezt a hangot, a vizet, a folyót, a hajót. A vízhez leterelt állatcsordák a Szamosnál, a meredek partfalba vájt fecskefészkek, a zajosan repdeső, kicsinyeit óvó és etető madáranyák, a narancssárga, vörös és mély-bíbor színben a látóhatár mögé bukó, fáradó nap látványa. És Öreg Hajós intő szava: „Azt azért mindig tudd, fiam, hogy a víz az úr!”

Így kezdődött a nyári túra már márciusban. A tavaszi víz illatával és látványával, a finom loccsanásokkal Tuba gondolatában és fantáziájában.

2.

Amint közeledett az indulás ideje, Tuba annál gyakrabban álmodott a vízzel. Vízen utazni: a folytonos megérkezés és a folytonos továbbhaladás élménye. Amikor a kenulapát belemerít a folyóba, s a ha­jó elszakad a parttól, kezdetét veszi a nagy kaland: a vándor ettől kezdve másként látja az életet és maga kö­rül a világot. A folyóról addig nem ismert képét mutat­ja a szárazföld. Az utolsó körbetekintés után elhangzik – minden fölszerelés rendben? – az útra kelők fohásza: nos, akkor Isten nevében, indulás! S miközben a megérkezésre gondolnak, az esti táborhelyre, egyúttal bennük munkál a másnapi továbbhaladás, az ismeretlen utáni vágy élménye is. Megérkezni és továbbmenni. Tuba át­lépett a vízitúrázók világába.

Ismerte a Dunát is, a Római partról fölfelé Lupa szigete felé, aztán tovább a szentendrei ágban, és ismerte följebb a szigetspiccet, a maróti homokos partot, a Tiszát meg Szentesnél, de ezek csak egynapos, legföljebb kétnapos kirándulások voltak. Most azonban hosszan utaznak, az északi országhatártól majdnem a déli határig! Ez már valami, ez igen.

— Végiglapátolunk Magyarország legnagyobb folyóján.

Öreg Hajós mindjárt kiigazította: szélességét tekintve a Tisza csak a második legnagyobb magyar folyó, hosszúságában azonban határtól határig megelőzi a Dunát.

Tuba apjának megrögzött szokása volt, hogy mindig magyarázott a fiataloknak. Ezért azután volt, aki kinevette, mások meg azt gondolták: már megint kezdi az okoskodást. Pedig csak azt szerette volna – és Tuba tisztában volt ezzel –, hogy minél több ismeretet birtokoljanak a gyerekek.

— Tudod, Tuba – ő is ezen a néven szólította a fiát, amióta ráragadt az iskolában –, egy kiváló gondolkodó a tizenkilencedik században, majd fogsz róla tanulni, azt mondta, minden magyar gyerek legyen különb az apjánál.

— Ki volt az?

— Most még elég, ha a nevét ismered, Széchenyi István, később majd úgyis részletesen tanultok róla. De melyik európai folyó hosszabb a Dunánál? Nem szerepelt még földrajzból?

Tuba erőltette az emlékezetét, mert a földrajz említése szíven ütötte. Hiszen úgy tervezte – á, ez csak amolyan álmodozás, hessentette el aztán –, hogy földrajztudós lesz, bejárja az egész világot, minden földrészt, minden országot és minden folyót megismer. De hogyan akar földrajzos lenni, ha még ennyit sem tud?

— Megvan, Öreg! A Volga.

Az apja magához vonta a fiát.

— Jól van, okos vagy. Egy régi bölcs azt mondta: a tudást önmagáért kell szeretni; hogy mi miért van, és hogy mi mit jelent. A Volgát neked könnyű megjegyezned, a dédnagyapád, az én nagyapám a Volga mellett volt hadifogoly a nagy háborúban. Ha rá gondolsz, biztosan eszedbe jut. Azt mesélte, olyan szélesen terül el a Volga, hogy nem látni át a túloldalára. És tudod, az ott élő emberek hogyan emlegetik: Volga anyácska. Mert a folyó, minden folyó életet ad a partján lakóknak.

Tuba megrázkódott. Mekkora víz lehet, félelmetes, ha nem látni át a túloldalára.

— Ne félj – apja észrevette rajta a parányi riadalmat –, a Tiszának mindig átlátunk a túlpartjára.

— Mint a Szamoson… – és előúsztak az előző év emlékei.

— Annál azért szélesebb a Tisza, de egy olyan rutinos hajósnak, mint te vagy, meg se kottyan.

— Öreg, hány éves voltam, amikor először beugrottam a ladikból a folyó közepén?

Az apjának jólesett visszagondolni erre. Tuba már kisgyerekként egészen jól úszott. Még nem Tubának hívták, hanem Dugónak. Amikor megszületett, a mamája a mellére fektette, végigtapogatta csöppnyi, rózsaszín lábát, finoman megmorzsolta valamennyi ujját, aztán a kezén is, megvan-e mindegyik, és olyan csöppségnek érezte, mint egy dugó – innen kapta a nevét. Aztán eltelt jó néhány esztendő, és amikor Dugó iskolába került, egyszer csak azzal állított haza:

— Ne nevezzetek engem ezután Dugónak.

— Csúfoltak érte? – vette ölébe az anyja. A gyerek nem válaszolt, valami emléket, valamit, talán egy szót, egy tekintetet elnyelt, s az anyja értett ebből. Attól kezdve gondosan kerülték odahaza ezt a nevet, s örültek, amikor Tuba hazahozta az iskolából az ott szerzett becézést. A Tuba illik már hozzá, nagyfiús elnevezés.

— Két karúszót viseltél…

— Amit a görög tengeri túráról hoztatok nekem haza. Egy Jorgosz nevű fiú küldte, azt mondtátok.

Tuba fantáziáját végképp betöltötte a tenger varázsa. Izgatta a képzeletét, de tartott is tőle. Az Égei-tenger, s azt gondolta, ez a tenger talán valóban ég… Fönn az ég, és lent valahogyan ég a víz. A fényképen ilyennek látta, amikor vörösen alábukott a nap. Így keveredtek, kavarodtak benne a nem ismert tenger képei – ám úgy gondolta, valamennyi köze mégis van hozzá. Ahogyan az Öreg mesélt róla, látta az ottani tájat, érezte a sós víz illatát, a rekkenő hőséget.

Az egyik szigeten kikötöttek, szülei ott találkoztak Jorgosszal. Öreg Hajós elnézte a morzsalékos, fehéren szikrázó kavicsok között játszadozó gyereket.

— Mint a miénk, látod, olyan idős lehet, mint a miénk.

És egyszeriben fájdalom fogta el, amiért ők ott vannak a távolban, Dugó meg – akkor még Dugó – odahaza a nagyszülőkkel. Ennek a fájdalomnak olyan volt a természete, hogy mindjárt rohant volna haza. Mit számít a távolság, a hegyek és az országok, ha ő át akarja ölelni a kisfiát. S hiába mondogatta magának: még kicsi volt ehhez az úthoz, majd, ha nagyobb lesz, együtt mennek. Nézte-nézte a gyereket, aki meregette a tenger vizét, ugyanúgy tottyant bele játék közben az apró kavicsokkal felkavart vízbe, mint az övé, és hatalmas barlanggá növekedett benne a hiány.

A szülők szólították meg Öreg Hajóst, angolul megértették egymást.

— Jorgosz… Jorgosznak hívják.

— Minket is hasonló korú kisfiú vár odahaza. Régen láttuk, több mint egy hete.

Lehajolt a görög kisfiúhoz, mintha csak otthon lennének, a Tisza-parton. Mesélt Dugóról, aki ugyanígy szeret játszani a víz mellett.

— Várat épít.

Öreg Hajós belemarkolt a morzsalékos fövenybe, de nem sikerült neki, hogy megmutassa, hogyan kell várat csöpögtetni a tenyeréből.

— Ahhoz finom homokra van szükség, akkor úgy csorog ki az ujjak közül, mintha cseppkő lenne.

— És nálatok olyan finom a homok? – kérdezte a fiúcska, s ő is megpróbálta, ahogyan Öreg Hajós mutatta, de a pergő kristályok nem tapadtak egymáshoz.

— Majd elmesélem a fiamnak, hogy találkoztam egy olyan fiúval, mint ő.

A gyerek erre megállt, elgondolkodott, majd lehúzta csupasz karjáról az úszókat.

— Elküldöm neki. – Nyújtotta kis, hurkás ujjaival.

A szüleire nézett, mit szólnak ehhez. Azok mosolyogtak, bólogattak: fogadja csak el Hajós.

Ezzel a karúaszóval ugrott be Dugó „a nagy Tiszába”. Ez jelentette számára a legnagyobb vizet.

Már nem az első vízitúrás nyár volt, igaz, a Szamost két-három nap alatt végigjárták. Elindultak Tiszabecsbe a barátaikkal, az autók tetején szorosan rögzítették a kenukat. A falu szélső utcája meghúzódott a széles hátú gát alatt. Tuba elnézte a kicsiny házak mögött, a gát felé nyúlászkodó kerteket. Micsoda gazdagság, ámuldozott. Az egyik fán már egészen sárgállottak a barackok, hatalmas pogácsaalmák csüngtek odébb, és roskadoztak az ágak a lila szilvák alatt. Elnevette magát, mert eszébe jutott, amit az apjától hallott. A kisfiú megkérdezi: apu, miért lila a szilva? Azért kisfiam, mert még zöld. És mikor piros? Amikor kék.

Az autók lassan átbillentek a gáton, ahonnan már látni lehetett a folyót. Ahol véget ért a füves rész, és kezdődött az öklömnyi kövekkel teleszórt part, elhallgattak a motorok. A felnőttek és a gyerekek előtápászkodtak az ülésekről. Hosszú volt az út otthonról az ország északkeleti csücskébe.

Így kezdődött a nyári kaland. Férfias kaland. Leoldották a hajókat. Tuba már tudta, az igazi vízitúrázó hajóval jár, nem holmi csónakkal. Aki csónakot emleget, az nem is tudja, milyen a valódi vízi élet. Elvégre ő már megjárta a Szamost.

Isti, Marci, Gabó és Tomi előcibálta a csomagtartóból a saját cuccát. Mind a négyen Tuba barátai voltak, igaz, Istivel és Gabóval csak nyaranta találkoztak, amikor az iskolaév végén meglátogatták őket a Tisza alsó folyásánál, a vízparti kis faházukban. Mintha a levegőben lebegnének a házak, úgy ültek a fémből vagy betonból készült lábakon. Még a legnagyobb árvíz sem érte el őket. Mert a Tisza, Tuba tisztában volt vele, árvizes folyó, akár öt-hat métert is emelkedhet a víz szintje.

Mindent kivettek az autókból, hálózsákot, ruháscsomagot, vízhatlan zsákot, az ennivalót és a vizes palackokat. Az öregek közben fölverték a sátrat, s rövidesen tábori rendet teremtettek. A sátor mellé vonalban elhelyezte mindenki a kenuját, „rendnek kell lenni”, magyarázta Öreg Hajós, mert… — emelte fel a hangját. Na, megint kezdi a vizsgáztatást, dünnyögte Tuba, aztán csak felmondta a leckét:

— Tartsd meg a rendet, a rend is megtart téged.

Az anyukák még sötétedés előtt elindultak haza, Tubát a szentesi parton várja majd a mamája két hét múlva. Több mint négyszáz kilométer áll előttük, mennyi idő, mekkora távolság, villant át a fiú agyán, de erősnek kell mutatnia magát, elvégre a vízitúrázás férfias dolog.

3.

Az első sátorozó éjszaka ezen a nyáron.

— Öreg, nem fog esni?

Apja intett neki, lementek a vízpartra. Tuba nem tudott róla, de időnként ugyanúgy lóbálta a kezét, ahogyan az Öreg. És ugyanúgy lépkedett mellette. Kissé hosszan nyújtva a lábát, egyenesen tartva a felsőtestét, mintha meggondolná valamennyi mozdulatát. Apa és fia között sokszor nincs szükség szavakra, anélkül is értik egymást.

Az Öreg belépett a vízbe, megmártotta benne a kezét.

— Két hétig a vendégeid leszünk, fogadj el minket, kedves Tisza.

A fiú nevetségesnek tartotta apjának ezt a szinte szertartásos gesztusát, de előző évben, az első közös túrájukon, a Szamoson ugyanígy kezdte.

— Nézz körül az égen, a folyó már a barátunk. Nézz körül, szagolj bele a levegőbe, figyeld meg a madarak röptét, a fák hajladozását, s abból megtudhatod, milyen idő vár ránk.

Odahaza, a városban elszoktunk ettől, magyarázta tovább. Közben a fiú is belépett a folyóba, „a nagy Tiszába”, követte apja tekintetét a magasba. Bárányfelhők úsztak odafönt a közeledő estében, áttetsző foszlányok fehérlettek. A nap már nem látszott, tojássárgára emlékeztető érett színe szétáradt az égen, mielőtt korongja eltűnt a fák lombja mögött. S megfestette odafönt a felhőket.

— Eső nem lesz az éjjel, viszont holnap szeles idő vár ránk.

— Honnan tudod, Öreg?

— Vörös az égalja.

A fiú a rezzenéstelen fák és bokrok között, mintha csak a vörös festék széjjelfutott volna a rajzlapon, és foltot hagy, olyannak látta a messzeséget.

— Az alkonyi fény átvérezi a világot – szólalt meg Tuba halkan, térdig a vízben.

— Hol olvastad ezt, fiam?

— Nem tudom, talán az iskolában hallottam… vagy csak úgy az eszembe jutott.

Az apja magához ölelte.

— Szép, amit mondtál… Az ember kijön a természetbe, és mindjárt másként lát, másként gondolkodik, másként érez.

De azért, tette hozzá mindjárt, ne higgye a fia, hogy a folyó – és ezzel mindenre gondolt, a vízre, a hegyekre, a síkságra – mindig olyan szelíd.

Fordítsuk föl a kenut! Az Öreg intett Tubának, melyik végére menjen.

— Aláfogsz az egyik kezeddel és belebillented a másikba. Erős vagy, meg tudod tartani.

A hajó fenekén végigfutott a középgerinc, ez segít tartani az irányt, magyarázta az apja, aztán fogta a lapátokat, magához mérte.

Amelyiket kézbe vette, és maga elé állította, mellközépig ért neki.

— Ez a tiéd, jegyezd meg.

Tuba, elvégre már tapasztalt hajós, legalábbis így gondolt az előző évi túra után, mintha csak ellenőrizni akarná az apját, ő is magához mérte a lapátot. Éppen az álláig ért, előírás szerint.

Éjszaka nem álmodott. Az utazás, a vízparti friss levegő hamar elnyomta. Amikor másnap reggel fölébredt, a felkelő nap éppen elérte a sátrat. Hirtelen meleg lett odabent, apját nem látta maga mellett. Kihajtotta az iglu sátor ajtaját.

— Most igaz a mondás – nevetett az apja –, hasadra süt a nap.

Az Öreg addigra már megterített a kisasztalkán, odakészítette a háromlábú vadászszéket, a tábori gázon vizet melegített a teához, fölszelte a kenyeret.

— Kapd föl a fürdőnadrágodat, mosd meg az arcodat a vízben, aztán gyere reggelizni.

A fiú hosszasan kotorászott a holmijában, az apja nem értette. Egy idő után megkérdezte:

— Mit keresel?

— A sampont.

Az Öreg hirtelen kiegyenesedett, és azzal a szigorú, legalábbis annak ható kioktató hangjával, amit Tuba nagyon nem szeretett, fölemelte a hangját:

— Sampooont? A folyóvízben? Nem otthon vagy, a fürdőszobában.

— Jó, jó, jó… – intette le gyorsan Tuba, tévedett, hát persze, „a folyóba semmi vegyszert”. Nehogy a többi fiú pancsernak gondolja, amikor pedig annyi vizes kalandot mesélt már nekik, mint egy igazi öreg folyami róka.

A többi sátorban is megindult a mozgás. Öreg Hajós elkiáltotta magát:

— Fél kilenckor úszik a hajó!

Ez azt jelentette, hogy a kenuknak legkésőbb abban az időpontban úszniuk kell. Valahonnan gyűrött, nyöszörgő hang hallatszott:

— Miért, most mennyi az idő?

— Negyed nyolc.

Fél kilenckor ellökték a hajókat a parttól. Egy utolsó körbetekintés, nem maradt-e valami a táborhelyen.

– Ki felejtette ott? – kérdezte az Öreg, és a fűben fehéren virító valamire mutatott.

— Marcikám, nem a tiéd? – kérdezte a közelebbi kenuban Guszti bácsi, a fiú apja.

— Az csak egy papírzsebkendő.

Guszti bácsi korán kopaszodott, de jól állt neki, hogy fölcsúszott már a fején a haja, erős szemöldöke és sárgás bajsza alól némi szigorúságot tettetve, amikor nem lehet tudni, mennyire gondolja komolyan, rámordult a fiára:

— Mit képzelsz? Ha minden túrázó csak egy zsebkendőt hagyna a parton, hogy nézne ki?

— Előbb-utóbb úgyis lebomlik.

— Rendben van, de addig is ugorj ki érte, és hozd ide. Kinevezem szemetesnek – Guszti bácsi meglengetett egy papírzacskót a többiek felé. S miután Marcinak még mindig nem akaródzott elindulni, az apja látványos műfelháborodást mímelve, hogy mindenki értse, mosolyával széttúrt bajusza alatt megrezegtette a hangját:

— Csak nem azt akarod, hogy az öreg apád ugráljon itt a te koszos zsebkendődért! Pattanj bolha!

A folyó sodrása a hajókat átvitte a túlsó oldalra. Szentesnél sokkal kisebb a sodrása, mártotta Tuba a lapát tollát a vízbe. Itt mintha repülnének. A sodorvonalban megkerültek egy messze benyúló földnyelvet.

— Nem is kell lapátolni! – rikkantott az előtte haladók felé.

— Nem marad ez így sokáig – figyelmeztette az Öreg, s valóban, alig tettek meg néhány kilométert, a folyó egyre lomhábbá vált. De ez még hagyján. Amint elhagyták az egyik kanyart, Tuba mellén érezte a hirtelen széllökést. A fuvallat belekapott a kenu oldalába, és kifordította.

— Szedj magadra – hallatszott hátulról az apa vezényszava, mire a fiú máris állított a lapát állásán. Az Öreg hátul könnyűszerrel egyenesbe kormányozta a hajót, de hagyta a fia próbálkozását, emlékszik-e még az előző nyáron tanultakra. Nem volt ez komoly szél, csak időnként csapott le, ahogyan szokta, a kanyarok után, amikor kiértek a szélárnyékos részről.

— A zúgónál megállunk – adta Öreg Hajós az utasítást. Lassú tempót diktált, kényelmesen odaérnek a következő táborhelyre, addig mindenki belejön a mozgásba.

— Menjünk közel Gabóékhoz – adta most Tuba az utasítást. Az Öreg a következő húzó mozdulat végén kitolta a vizet, erre a kenu máris irányt változtatott.

— Gabó, ne húzd, hanem told a lapátot. Úgy könnyebb, mert ha húzod, estére fájni fog a karod.

— Nem értem, hogyan csináljam?

— A lapátot a felső fogásánál told előre, másik kezeddel meg lazán hátravezeted a tollat. Nem fáradsz el olyan hamar.

A Túr torkolatánál kikötöttek. Még nem látták, de már hallották, amint a víz alázuhog a magasból. Erősen sütött a nap, egy csomó gyerek ugrált a vízfüggönyben.

— Menjetek, de vigyázzatok, mert nyálkás a beton, nehogy elcsússzatok.

Ott, ahol a kis Túr siet beléje, rikoltott Tomi. Még kikötés előtt kiugrott a hajóból, de mindjárt el is süllyedt, és meglepett tekintettel, borzos fejjel bukkant föl a víz alól.

— Nem gondoltam, hogy ilyen mély… – lihegte.

— Ezért kell a lapáttal előbb megmérni a vizet, nehogy meglepetés érje az embert.

A torkolat mellett sokan táboroztak. A legtöbben csak egy napra jöttek ki a környékről, de voltak, akik hosszabb időre tanyát ütöttek a kellemes réten. Néhány fa árnyékot vetett, aki úgy kívánta, behúzódott alá, a gyerekek meg kacagva, ricsajozva élvezték a zuhanyt. A folyót gáttal zárták le, mielőtt a Tiszába ömlik, a gát mögött három-négy méterre felduzzasztották a vizet. A környékbeli nagyobb fiúk jól ismerték ezt a helyet, a betongát tetejéről ezért ugráltak fejest.

Tuba is kipróbálta, amint a gát másik oldalán a lezúduló víz dögönyözi a testét, aztán úszott egy hosszút, folyásiránnyal fölfelé. Később körülnézett a réten, elindult a Túr folyása mentén. Egyszer csak észrevett valamit. Intett az apjának, hogy menjen utána.

— Mik azok ott az út szélén? Ott, jobbra, a patak partján!

— Nem patak ez, hanem folyó!

— Jó, jó, de akkor is, mik azok ott?

— Nem tudom, talán kisbárányok.

— Nézzük meg.

Elindultak a nyílt mezőn, ahol messziről látszott egy tanya körvonala.

— Nem bárányok, hanem kutyák! Kölyökkutyák!

Ott hemperegtek a fűben, megrázták fehér bundájukat, vaskos lábukkal játékosan egymásnak akaszkodtak. Mintha puha gombolyagok lettek volna. Tuba egészen elámult ezen a látványon. Szeretett volna beléjük markolni, odafeküdni közéjük és velük együtt hemperegni. Magához ölelni a ronda pofájukat, de úgy ejtette ki ezeket a szavakat: „ronda pofájukat”, hogy az fölért a dédelgetéssel.

— Öreg, én hazaviszek egyet!

Az apja döbbenten tekintett rá. Itt állnak fürdőruhában, a kenuban minden holmijuk, két hétnél korábban nem érkeznek meg a nyaralóba, és akkor egy kutya. Tuba biztosan csak viccel.

— Komolyan gondolom. Nem tudom, miért, de úgy érzem, ezt kell tennem.
— Ugyan már, tanyasi keverékek, nem kellenek senkinek, odaadják egy üveg borért, ha meg valamelyik lánykutya, akkor örülnek, ha valaki elviszi.

Tubát nem érdekelte, kiszakította magát az apja szavaiból, és elindult a kutyák felé. Az Öreg, mit tehetett mást, követte.

— Jó napot kívánok. A kutyák miatt jöttem!

— Jónapot – hangzott borosan a válasz, lassan, kissé megakadó nyelvvel, de mégis kedvesen. Lassú léptekkel, kezében vasvillával, gumicsizmában sétált eléjük a szikár parasztember.

Tuba kezet nyújtott neki, erős, lapáthoz szokott tartással, és látta annak az embernek a szemében, hogy a kézszorításától máris többre tartja, nemcsak amolyan városi gyereknek.

— Honnan gyüttek?

— A Tiszáról.

— No, aztán miben segíthetek?

— A kutyák, azok a gyönyörű szép kiskutyák… Idetartoznak-e?

Öreg Hajós kissé hátrább állt, hagyta, hogy a fia tárgyaljon.

— Ide, mind. Köll? Vigyen belőlük, amennyit csak akar. A kanokon már túladtam, ezek maradtak csak, a szukák.

— Egyet szeretnék, de azt elviszem.

— Ahogy tetszik, itt vannak, válasszon – mutatott a gazda a hátra mögött az egyik gombócra, közben megtámaszkodott a vasvillán. Az a morgós, az ott a traktor alatt, az az apja…

Tuba csak ekkor nézett körül. Most látta, hogy kutyák ténferegtek mindenfelé. Komondorok, kuvaszok, közülük többen láncon, egyik-másik meg betegnek látszott. Összeszorult a szíve. Már biztos, hogy egyet hazaviszek! – és eszébe se jutott, hogy egy szál fürdőnadrágban áll ott a puszta közepén, és néhány perc múlva továbblapátolnak a Tiszán.

Az egyik kis gömböc hagyta, hogy megsimogassa. „Istenem, nem több mint 5-6 hetes.”

— Ezt viszem.

— Ezt a kis sima szőrűt?
— Igen, ezt.

Lehajolt, hogy felvegye, amikor távolabbról egy göndör gombóc futott felé.

— Na, előkerült ez is, vigyázzon, ez a legelevenebb – dörmögte a gazda, és mint azon a tájon szokás, magázta az idegent, még ha kölyökkorú is.

A kis eleven odafutott a fiúhoz, ellökte a sima szőrűt, és máris a kezei közé ugrott.

— Ő… ő lesz az! Ő az én kutyám!

Öreg Hajós nem avatkozott közbe, a gazda meg nyilván látta, hogy a végén a fiú apja majd rendbe teszi a dolgot, neki meg kedve volt beszélgetni.

— Jól meggondolta? Ez már most is nagyon eleven. Nem visz egy nyugodtabbat?

— Nem, nem, ő jó lesz.

Tuba leült a fűbe, odébb a tanyaudvar piszkosnak nézett ki, de nem gondolt arra, hogy beleülhet valamibe. Az ölébe vette a kutyust, látta ijedt arcát. Érezte, hogy innen már nincs visszaút. De hová teszi a kutyát, otthon széttúrja a mama munkáját, a gondosan ápolt kertet. „Elment az eszem?”

— Ugye nem nő nagyra? – kérdezte bizonytalanul.

A gazda ránézett, látta tekintetében a félelmet, „a végén még itt marad nekem ez az ördögfióka”. Lassan, bizonytalanul magyarázkodott: „Hát… nem annyira… Ott az apja a traktor alatt, amelyik most is ugat.

— És melyik az anyja?

— Az anyja, az meg a láncon… – és rámutatott egy hatalmas, gyönyörű fenevadra.

— Az? – Tuba visszafojtotta a fölszakadni készülő levegőt.
— Milyen fajta?
— Keverék, kuvasz meg komondor.

A fiú néhány lépést tett az anyakutya felé. Összeakadt a tekintetük. „Szépen néz rám, gyönyörűen.” És azt olvasta ki belőle: „Ments meg egyet, kérlek, ments meg egyet.” Beteg volt a lába, látszott, hogy nem tartják túl jól. A fiúban fölülkerekedtek az érzelmek, megdörzsölte a szemét, „nem jó ez így, ennek sírás lesz a vége…”.

— Aztán mennyit kér a kutyáért?

— Hát, amit gondol, ha ad valamit, akkor ad, ha nem, hát nem.

Tuba, a kiskutyával még mindig az ölében, kérdőn nézett az Öregre.

— Hová tennénk? Nem tudjuk magunkkal vinni.

— Akkor én itt maradok.

— Ne butáskodj, Tuba! – szólt határozottan az apja, de belül már maga is másként érzett. A gazdához fordult: – Aztán ha két-három hét múlva visszajövünk érte?

Az ember megvonta a vállát, nem szólt, hiszi vagy nem az ilyen ígéretet. Öreg Hajósnak ez a vállvonogatás meg a hallgatás sértette az önérzetét. A gazda nem tekinti őt komoly embernek. Tuba a fehér bozonthoz dörgölte a fejét. Az meg apró fogaival játszadozott a fiú hajával.

Öreg Hajós gyorsan végiggondolta: ő is olyan bolond volt, mint a fia, vagy a fia is olyan bolondul hallgat az érzelmeire, mint ahogyan ő szokott. Mozdult egyet, látszott, hogy már döntött.

— Lemegyek a partra pénzért, kifizetem a kutyát, aztán eljövünk érte a túra után. Addig törődjön vele.

Ha pénzt kap érte, persze, hogy törődik vele a gazda.

— Megvárlak itt!

Tuba hempergett a fűben, kezében azzal a kis fehér babával. Eszébe jutott az egyik szerzetes tanára. Azt mondta nekik egy alkalommal, hogy mindenkiben van egy kis rádió. „Ez a rádió mindig a jó hullámhosszra van hangolva, és abból hallani fogjátok, hogy mikor mit kell tennetek.” Tuba tisztán hallotta az üzenetet: vidd el!

Közben visszaérkezett az apja. Mennyit adjon érte, aztán úgy határozott, valamivel többet, mint amennyire a gazda gondolhat, és akkor biztosan jól tartja majd a kiskutyát arra az időre.

A fiú látta, hogy apja megkötötte az üzletet. Örömében fölugrott volna, hogy megölelje, de a kis gömböc nem engedte. Puha mancsát Tuba vállára helyezte, és játékosan harapdálni kezdte az orrát.

— Hohó, te kis gazember! Arra nekem is szükségem van. Aztán ugye tetszik rá vigyázni!

Az ember nem szólt, csak bólogatott. Efelől nyugodt lehet.

— És mi lesz a neve?

Ezt az apja kérdezte, és Tuba, maga sem tudta, miért éppen ez jutott az eszébe, rávágta:

— Füge. Ő a Füge!

Talán az a rádió szólalt meg benne megint.

4.

Később alábbhagyott a szél, a folyó felszíne kifeszült, surrogott a lapát minden egyes merítésnél. Tuba arra gondolt, a tanyasi ember ugye biztosan gondját viseli Fügének? Egy-egy mozdulatnál, amikor előrevette a lapátot, megszagolta a kezét. Közben ügyelt arra, hogy ne essen ki a ritmusból. Ujjain érezte a kiskutya illatát. Öreg Hajós meg arra gondolt, mit számít az a pénz, ha egyszer a fiának akkora örömet okozott vele. Álljon le vitázni ott a tanyán? Mondja azt, hogy gyönyörű a kutyus, de ha jól belegondol, ha logikusan végigveszi az érveket… Ugyan már, olykor nem szabad pusztán az ész száraz diktátumára hallgatni. Talán a túra végére Tuba el is felejti, a kutyának meg egy ideig legalább jó sora lesz a tanyán.

A fiú hátát látta a kenu orrában. Az egyre szélesebben ívelődő vállakat, nemhiába jár évek óta egyesületi edzésre, igaz, olykor bosszankodott miatta. Ili néni, az edzője minden alkalommal elmondta, Tubának kiváló a vízfekvése, nagyszerű lábmunkát végez, de a felsőtestével, a karjaival hanyag módon bánik.

Öreg Hajós magyarázkodott, majd idővel ráérez a fia a versenyzés ízére, mert erről volt szó. Versenyezni, minél gyorsabban, megelőzni a másikat. Sokszor nem is az úszótársakkal, a stopperórával kellett megmérkőznie. Az Öreg olykor kisétált a medence szélére, hogy meggyőződjék a fia munkájáról. „Négyszer ötven gyors”, hangzott az edzőnő hangja. Tuba is elrugaszkodott a rajtkőről, siklott a teste. Már az év korai szakaszában egyenletes barnára, amolyan úszóbarnára sült. Amint jobbra fordult az idő, a Margitszigeten a kinti medencében edzettek. Az Öreg elnézte a fia mozgását, ahogyan fúrta magát előre a vízben. Az egyik légvételnél úgy látta, felé villámlik a gyerek szeme. Pedig nem láthatta, hiszen úszószemüveget viselt. Mégis, van, amit nem kell egy szülőnek látnia, hogy érezze. Mintha azt üzente volna a fia a vízből: „Nem akarok versenyló lenni, hát nem érted, papa!”

Tuba könnyedén szelte a vizet, Öreg Hajós meg a második hossznál egyre inkább lassított, végül lemaradt. Előbb azt gondolta, a parton majd diktálja a versenytempót a fiának, de az iménti pillantás gondolattá, és ami még fontosabb, megértéssé tisztult benne.

„Mit akarsz, Öreg? Én nem születtem versenylónak. Élvezem az úszást, amennyire nekem tetszik. Nem akarok másokat legyőzni. Egyszemélyes versenyző vagyok, érted, egyszemélyes versenyző. Ilyen a természetem. Szeretem a vizet, élvezem, ahogyan alábukik, aztán a víz felszínére tör a testem.”

Olyasmit remélt a fiától, amit magától soha nem kívánt. „Hiszen én is egyszemélyes versenyző vagyok. Szégyellhetném magam emiatt, de ha ilyen a természetem. Mások a csapatban érzik jól magukat, persze, hogy nagyszerű érzés együtt küzdeni, de az egyik ember ilyen, a másik meg olyan.”

Edzés után, hazafelé azt mondta neki:

— Figyeltem a stílusodat. Az a legfontosabb, hogy biztonsággal mozogj a vízben, ne félj tőle, bármilyen mélység fölött tempózol is.

Amit nem mondott ki: addig járjon edzésre, ameddig örömét leli benne. Mert az öröm, vagy inkább a megelégedettség a fontos, fűzte tovább a gondolatot. Az a jó közérzet, amit a folyón szokott érezni, amikor megfeszülnek az izmok, a karok átvezetik a hátára az erőt, „mert az ember a hátán viszi a hajót”, szokta mondogatni, és maga előtt látta a fia hátát, azt a hátat, amilyen talán az övé volt egykor, vagy szerette volna, hogy olyan legyen. Örömét lelte Tuba sportos alakjában.

A fiú könnyedén merítette és tolta a lapátot, el is felejtette, hogy a mozgására figyeljen. Fügénél jártak a gondolatai.

„Igen, annak a rádiónak a hangja, de persze arról nem volt szó a hittanórákon, hogy mi következik utána. Örökbe fogadtam, illetve, na, jól van, megvette nekem az Öreg, de hogyan tovább? Talán most lesz szükség arra, hogy a Jóisten segítsen. Igen, ez lesz az, hiszen azt mondta Jeromos tanár úr: – Dönts jól, és a Jóisten megfogja a kezed, és segít! Na, drága Jóisten, akkor most te jössz! Én megtettem a rám eső részt, most már rád lesz szükség, mert hogy hova teszem ezt a kutyát, nem tudom. A lakásban nem maradhat, te is tudod! Anyu kertjét sem dúlhatja fel, a virágait meg a bokrokat, fogalmam sincs, hogyan oldod meg ezt a helyzetet, de bízom benned! Én cserébe ígérem neked, gondját viselem ennek a kutyusnak, jó sorsot adok neki.”

A folyó fölött elterpeszkedett a nyári csönd. Az egyik part menti fa magas ágáról egyszer csak lomha szárnycsapásokkal fölemelkedett egy széles szárnyú madár. Öreg Hajós elcsodálkozott, nem akart hinni a szemének.

— Halászsas.

Nem volt kétséges, halászsas lesz az, bizony, a hasa fehér, hogy amikor lecsap a vízre, a halak ne vegyék észre. Repülés közben kitárta magát, szárnyai legalább másfél méterre feszültek.

Először fölemelkedett a magasba, majd elsuhant a folyó felett, végül megtelepedett az egyik kiálló ágon. Amikor megint a közelébe értek, újra felröppent, és ugyanazzal a nyugodt, méltóságteljes siklórepüléssel másik helyet keresett magának.

— Figyeld meg, meddig tart a birodalma.

— Mit mondasz, Öreg?

Tuba gondolatai még mindig ott jártak, hogy a Jóistennek föladta a feladatot…

— Figyeld meg, mindig előbbre száll, egészen addig, míg el nem éri saját területének a határát. Pontosan tudja, meddig tart az ő élettere. Annak a szélénél véletlenül se száll tovább, hanem visszafordul.

A halászsas már harmadszor emelkedett a magasba.

— Olyan ünnepélyesen repül…

— Éppen annyi energiát használ, amennyire szüksége van a sikláshoz. Az ember tanulhatna tőlük, amikor butaságokra pazarolja az energiáját. A madár mindig tudja, mekkora erőfeszítésre van szüksége.

Öreg Hajós még folytatta volna, hogy az ember a gőzmozdonyra hasonlít, amikor nagyon rossz hatásfokkal hasznosítja az energiáit, a madarakat meg inkább az atomerőművel lehetne összehasonlítani. De még időben visszatartotta az okoskodást, nem volt ennek helye ott. Maradjon meg a csönd, amiről azt olvasta valahol: „Mielőtt megszólalsz, gondold meg, hogy amit mondani akarsz, van-e olyan szép, mint az a csönd, amelyet szavaiddal éppen megtörni készülsz.”

Negyedszer is fölszállt a halászsas az egyik parti fűzfa száraz felső ágáról, de most nem lendült előre, hanem kört írt le, mintha csak tájékozódna. A kenuk a folyó jobb partján haladtak, a madár magasba emelkedett, majd a szemközti partot vette célba. Áramvonalas testével vonalat húzott az égen: eddig és ne tovább! A túlpart közelében, de még a víz fölött kanyart vett és visszarepült. „Jól van, menj csak haza”, bámulta Tuba a lassan eltűnő madarat.

— Nemsokára kikötünk a bal parton.

Tuba átvette a lapátot a másik kezébe.

— Ne, te csak húzz rendesen, én majd kormányozom.

Lapos kifutót találtak, egymás mellé siklottak a kenuk. A töltés mögött házak cseréptetője piroslott.

Tuba kilépett, talpán érezte a finom homok simogatását.

— Öreg, eltűntek a kövek.

— Ezen a szakaszon vált a folyó. A Kárpátokból hegyi folyóként zúdul le, de amikor kiér a sík vidékre, megszelídül, lelassul és kövek helyett már homokot rak le.

Belevetették magukat a vízbe, azután rövidnadrágot húztak, fölülre meg trikót.

— Mire odaérünk, megszáradunk! Emeld meg az orrát, Tuba, kitesszük a partra. A többiek megelégedtek azzal, hogy félig kicsúsztatták a kenukat.

— Tegyétek ki, mert aztán csodálkoztok, ha nem találjátok.

A Tisza vize könnyen megemelkedhet, akár egy-két óra alatt. S elég néhány centi, leemeli a kenukat a homokpadról. Öreg Hajós elmesélte, hogy egyszer régen, „te még nem is éltél, fiam”, a tiszaroffi kanyar fölött az egyik barátja éjszakára éppen csak hogy partra tette a hajó orrát. Hajnalban egy halászladik ébresztette őket: „Nem a maguké akadt fönn néhány kilométerrel lejjebb?”

— Gyuri a kócos hajával, akár egy bakkecske, úgy ugrált a parton. Azután, mint akit puskából lőttek ki, nyargalt a kajakja után. Én meg odakiáltottam neki: a kezeddel lapátolsz majd vissza? Erre észbe kapott, fölkapta az evezőt. Fél napot veszítettünk, mert dél volt már, mire visszaért sodrással szemben.

A gát mögött megcsapta őket a szárazföldi hőség. A vízen sokkal könnyebb elviselni, de amint eltávolodtak a folyótól, az égett föld szagát érezték. A kukoricás fölött remegett, valóságosan folyt a levegő.

A kis csapat elindult. A fiúk egymást bökdösték, mutogattak az előttük lépdelő felnőttekre, de csak Tuba mert megszólalni:

— Most hova megyünk?

— Mutatunk nektek valamit ebben a faluban. Utána finomat ebédelünk. Olyat, amit még nem ismertek… – Öreg Hajós jelentőségteljesen megemelte az ujját: – Kötött levest!

Micsodát? A fiúk elfintorították az arcukat. Ilyenek a felnőttek, mindig kitalálnak valami okosságot. Finomat ebédelnek? Hiszen itt nincs is olyan hely… – és Tuba arra az ételre gondolt, amit bigfoodnak reklámoznak a televízióban. Ehelyett kötött leves? Amikor már ugyancsak megéhezett. És mikor lesz az még? Előtte megmutatnak nekik valamit…

— Szomjas vagyok, Öreg!

Tuba szerencsétlen, gyámoltalan tekintettel nézett az apjára. Mire az elővett egy teli palack vizet a hátizsákjából.

— A vizes ember sem a folyón, sem a szárazföldön nem indul el innivaló nélkül.

Rövidet szisszent a kupak, kifutott egy-két korty, és Tuba máris a szájára szorította.

— A barátaidat meg se kínálod?

Tuba elbizonytalanodott, de már nem rágta torkát a szárazság.

— Bocs, srácok!

Körbejárt az üveg, nagyokat kortyoltak a fiúk. Mire Tuba másodszor is húzott belőle, csak valami kevés lötyögött az alján. Úgy nyújtotta az apja felé, zavart, bocsánatot kérő tekintettel: nektek nem is jutott.

Öreg Hajós intett: nemsokára megérkeznek a vendéglőbe, ott majd isznak valami jó hideg italt. És bármennyire is a szájára jött volna a régi mese: „Tudod, az én nagyapám, amikor orosz fogságba esett, ha nem fegyelmezi magát, amikor hajtották őket a sztyeppén, és iszik a fertőzött vízből…”

Bármennyire a szájára jött volna is, visszatartotta. A felesége eleget korholta: „Neked mindig van valami éppen oda illő tanmeséd, csakhogy ez nem érdekli a gyereket.”

Nem egészen úgy van az, ellenkezett ilyenkor, aztán megadta magát. De amikor Tuba előállt azzal, amit ő már régen elfelejtett: „Te mondtad egyszer, hogy…” Olyankor némi elégtételt érzett. Örült, hogy fiára úgy ragad a szó, mint a kosz – igaz, a nagymamája neki ezt úgy mondta, ha valami csínytevésen kapta: „Úgy ragad rád a rosszaság, mint a kosz.”

  Megálltak a temető bejáratánál. Hát ezért gyalogoltak annyit? A fiúk nem szóltak, csak savanyú tekintettel egymásra néztek.

— Kicsit körbejárunk, aztán megyünk ebédelni.

Végre valami biztató. Jó, akkor lássuk, bólogatott Tuba, de gyorsan legyünk túl rajta, gondolta hozzá.

Sötét színű fatörzsek álltak ki a földből. Mi ebben az érdekes?

— Nézd meg őket jobban.

— Olyanok, mint egy csónak… mint egy csónak fele.

Ott álltak sorban, meghajló orrukkal.

— De miért csak az egyik felük?

— Megvan a másik is.

— Hol?

— Hát nem látod? A földben folytatódik.

Közben a fiú kibetűzte az egyik csónakra vésett, fehérre festett betűket: „Messze vitt sorsom útja, visszavágytam kis falumba.”

Tuba egészen megfeledkezett a hőségről. Ruhája már régen megszáradt rajta. Hatalmas hársfák magasodtak a csónakok fölött, ágaik között gerlék turbékoltak. Az apja magyarázta: „A görög mitológiában a Léthe folyón csónakkal kelnek át az élők a halál országába.”

„Itt a halál, és mégis mennyire nyugodt minden.” Tuba megérintette az egyik fejfát. „A hajók látható fele az ég felé mutat, a másik fele meg elkorhad a földben. A testünk meghal, de a lelkünk soha.”

— Tudod, ki nyugszik még itt? – mutatott Öreg Hajós a kör alakban elhelyezett kőoszlopokra.

Gyertek, intett a többieknek is. S a felnőttek hagyták, hadd jöjjenek rá a fiúk maguk.

— Kölcsey? A Himnusz költője?

S miután felváltva elmondták az első versszakot, felhangzott a mentesítő mondat: „Jól van, srácok, most már igazán megérdemlitek az ebédet.”

A vendéglőt az egykori Kölcsey-kúria pincehelyiségében rendezték be. A költő szobra ott ült az udvaron, egy súlyos fatörzsön. Mocsári tölgy, magyarázta Tomi apja. „A költő itt halt meg Szatmárcsekén, s talán azt gondolta, ebből a tölgyből faragják majd az ő fejfáját.”

Megcsapta őket a pince hűvös levegője. Kötött levest és szatmári töltött káposztát rendeltek.

— De előbb az innivalót tessék hozni!

A pincér mosolygott, ismerte a nyári túrázókat, kipirult arccal, szomjasan érkeznek. Tuba izgett-mozgott, a kötött leves nem hagyta nyugodni. A kötőtűvel kötnek, és ők most azt fogják enni? Mintha érezte volna, hogy átszúrja a torkát. Amikor azután letették elé a tányért, nem látott abban mást, mint a paprikás lében egy csomózott kötéldarabot. Legalábbis így nézett ki a belefőzött tészta. A fiúk kevergették a levest, kerülgették, hogy megkóstolják.

— Régen ez volt a szegény emberek étele. Mert ezen a vidéken mindig nehéz volt az élet. Egy kis gyúrt tésztára futotta, azt belefőzték a zsíros, paprikás meleg lébe, és jóllaktak tőle. Mi meg azért esszük, hogy ne feledjük el, milyen jó dolgunk van nekünk.

Ízlett mindegyiküknek, amikor végül hozzáfogtak. Kiizzadták a sót, jólesett a pótlás. Tuba az apjára nézett.

— Az életük gondját csomózták rá a tésztára.

Öreg Hajós testén érzelemhullám futott végig. A büszkeség és a meghatottság öröme.

— Fiam – most fiamnak szólította –, ez már költészet!

És széles, eres hátú kezét Tuba vállán nyugtatta.

5.

A víz kifeszített lepedő. Surrogott ritmusos mozdulataik alatt a víz. Tuba időnként lenyúlt az ülése alá, elővette az ásványvizes palackot, nagyot húzott belőle. Szomjas volt a melegtől és a folyamatos mozgástól. A levegő hőmérséklete meghaladta a harminc fokot. Kiszáradt a szája, enyhülés, ezt érezte, amikor a kortyok végigfutottak a torkán.

— Vedd föl a kalapot és a ruhát! – hallotta hátulról, és amint odapillantott, látta az Öreget, széles karimájú, zöld kalapja alatt a szakállas arcát, és amint két tenyerébe meri a vizet, majd a fejére önti. A napszemüvegén is végig folytak a cseppek. Apja is éppen a trikó fölvételéhez készülődött, megmártotta a folyóban, és csuromvizesen felhúzta. Tuba tudta, a víz fölött csalóka, nem érezni akkora erővel a hőséget, mint a parton. Amikor eltávolodtak a Tiszától, elég volt ötven-száz méter, és a száraz forróság elöntötte a testüket.

Ez más, egészen más, mint a kenuban, gondolta, és rossz volt belegondolni is, hogy vannak, akik egész nap a száraz forróságban gyalogolnak vagy dolgoznak. „Vissza a folyóra, a folyó vár, ott minden megenyhül”, ezzel az érzéssel viselte el a szárazföldi életet. Mert az Öregtől már megtanulta: attól a perctől kezdve, hogy a hajó ellendül a parttól, már egy másik világ törvényei szerint él a vízi ember. Ami a parton van, messzinek tűnik, a hajós már a folyó szépségéhez és a haragjához mér mindent.

A szélnek nyoma sem volt. Rekkenő hőség, jutott Tuba eszébe a kifejezés. Öreg Hajós az ilyen időre mondta: rekkenő hőség, aki a nagyapjától hallotta. Lajos bácsi fiatal korában, az első világháború előtt, evezőssel tette meg az utat a Dunán, Regensburgból Esztergomig. Akkor persze még nem zárták el az erőművek a Dunát, a felső gyorsfolyású szakaszon csak arra kellett ügyelniük a túrázóknak, nehogy valamelyik sziklára sodródjanak.

„A víz szeretete, fiam, a víz szeretete az élet szeretete. Jegyezd meg jól: a víz látványa, a víz közelsége mindig megőriz valamennyit a boldogságból.” Ó, hány alkalommal hallotta ezt! Az egyik mondat a sok közül, amely eszébe jutott a ritmusos lapátolás közben. Valamikor megragadt a fülében, és már hozzá tartozott.

A Tisza szelíden haladt velük. Bal oldalon magas part emelkedett. Sárga, agyagos föld, úgy emelkedett, mint egy fal. Fölötte kukoricaszárak növekedtek, a partfalban sűrűn sorakoztak egymás mellett az apró lyukak.

— Parti fecskék fészkei.

Az anyamadarak messze fölöttük keringtek.

— Nem lesz eső, ha magasan repülnek, azt jelenti, nem lesz eső. Amikor azonban megnő a levegő páratartalma, az apró rovarok, a fecskék eledelei az alacsonyabb légrétegekbe süllyednek.

Lapátoltak tovább. Öreg Hajós nem akart bővebb magyarázatokkal szolgálni arról, hogy a természet olyan, mint egy nagybetűkkel szedett könyv. Könnyű olvasni benne, csak meg kell tanulni hozzá a betűket. A természet mindent elmond az embernek. Hiszen az ember is a természet része, együtt lélegzik vele.

Tuba a bal oldali, külső folyóívet kémlelte. A fecskefészkeket. Amint a madarak hirtelen elsuhantak a víz fölött, majd alábuktak a levegőben, és gyors röptükből egy pillanat alatt lelassultak, és máris eltűntek az egyik lyukban. Mindegyik madár pontosan tájékozódott, hol várják az ő fiókái, még véletlenül se tévesztették el.

„Az állatok tudnak, sokat tudnak. És a fák, a növények? Ők mit tudnak?”

Ügyesen, élvezettel húzta a lapátot Tuba, egymást követték a kanyarok. Öreg Hajós lerövidítette az íveket, bár ezen a békés, nyugodt vízen mindegy volt. Ámulni a természet egyszerűségén és szépségén, ezt kínálta a délután.

Tubának megint eszébe jutott Füge. „Meglásd, én is gondoskodni fogok rólad, mint a fecskék a fiókáikról.” Egy kis fájdalmat érzett, hogy ott kellett hagynia, de a túra után érte mennek, hiszen az Öreg megígérte. Még soha nem csalódott benne, az ígéreteit mindig megtartotta. Visszamennek azért a puha gombócért. „Ahogyan kócos fejéből rám nézett a gombszemével…”

A következő kanyar után, éppen a spicc lassú oldalán, ahogyan a vízi emberek mondják, újabb hosszú, finom homokpad nyúlt el.

— Kikötünk! – rövid füttyjelzés a többi hajónak, erre mindenki a partnak vette az irányt. A hajók finom surrogással egymás után kifutottak. Tuba télen, amikor nem vágyakozott a folyóra, nyaka köré tekerte a sálat, és összehúzta magát a hidegben. Olyankor fölidézte magában a folyó loccsanó hangját, s hiába csapkodott a hideg, jeges szél, biztatóan kuncogott: „Úgyis elérkezik a nyár.”

Ledobta a kalapot, a hosszú, csontszáraz trikót, amely inkább az arabok burnuszára emlékeztetett. Térdig beállt a folyóba, arcára merítette a vizet, aztán a jobb karját, majd a balt, végül a mellkasát öntözte végig, s csak utána vetette bele magát fürge, ügyes fejessel. Az első pillanatban borzongás futott végig rajta a víz alatt, de a következőben már nem érezte hidegnek. Néhány erős karcsapás, forgás, szerette, ahogyan befogadja a víz. Annál inkább, mert a hosszú ülés után már fájt a feneke, „Jó, jó, tudom, Öreg, a hajósnak fenékkel kell bírnia”, s nem folytatta, amit az apja még hozzá szokott tenni tanév közben: „Mint ahogyan a tanulást is fenékkel kell bírni.”

A többiek ott fröcsköltek a közelében, volt, aki a fürdés után elheveredett a finom homokban. Amikor már mindenki kimozogta magát és a parton pihent, Öreg Hajós még egyszer megmártózott. Erre a szóra: megmártózik, Tubának mindig nevethetnékje támadt. „A megmártózás az Öregnél azt jelenti, hogy legalább egy óráig nem bújik elő a vízből.” Most azonban valóban csak egy mártózásra gondolt. Fiatalabb korában nemegyszer öt-tíz kilométeren hosszan úszva tette meg a távot a kenu mellett.

Belemártotta a trikóját a vízbe, a kalapot fejére, arcára illesztette a napszemüveget, s ahogyan szokta, kiült a kenu deckjére, lábát a vízbe lógatta, a hajó orra erre megemelkedett, elvált a parttól. Intett Tubának, hogy ugorjon be.

— Gyerünk, fiúk! Estére el kell érnünk Ugornya alatt a szigetet.

Ott fognak táborozni. Ugornyán kikötnek, ha valamire szükségük van, beszerzik, de nem maradnak a sűrű-zajos parton. Homokja olyan, mint a legfinomabb tengeri föveny, de ilyenkor, hétvégén különösen sokan ellepik. Ők a csendre vágytak, „tudom, papa, a természet csöndjére”, s amikor Tuba szájából már előre elhangzott, amit az Öreg mondani szokott, annak csak mosolygott szakállas-barna arca.

A nap már lejjebb járt, ritkábban kellett locsolni magukat vízzel. Egyre több árnyékos helyet találtak, behúzódtak a parti fák védelmébe, elég volt már a vakító fényből.

— A térdetek és a combotok könnyen leéghet.

Elérték a Szamos torkolatát. Balról ömlött be az ugornyai strand fölött.

— Mit röhögsz? – kérdezte Isti. Apjával közel siklottak az ő hajójukhoz.

— Eszembe jutott valami…

Aztán elhallgatott, az előző évi túra jutott az eszébe. Az Öreg akkor vitte először magával, a mama is velük tartott. Középütt kapott helyet a kenuban, a csomagok tetején.

— Mi az? Titok, nem mondod el?

— Dehogyis titok! Csak olyan hülyeség.

Végül mégis elmesélte. Csengerről indultak, s mert nem volt, aki az autót visszavigye, vonattal utaztak a Szamos partjára. Kerestek egy fuvarost, aki a kenukat kiszállítja a vasútállomásról a folyóhoz. Nem ment könnyen, az Öreg próbálkozott itt is, ott is, végül ráakadt Józsira. Gumirádlis kocsiját egy szerencsétlen kinézésű öreg ló húzta.

— Velünk volt Tomi édesanyja, Ági néni is, tudod, ő biológus.

Fölpakolták a két kenut a kocsira, megalkudtak az árban. Józsi, akinek a szájából legföljebb egy-két árva fog kandikált ki, csattintott az ostorral, a lovacska erre lassanként nekiindult. De olyan lassan, hogy Tomi apja nem bírta ki szó nélkül. „Ide figyeljen, Józsi, én leszállok pisilni, de ne lassítson, mert majd hátul visszakapaszkodom.”

„Hogy hívják a lovacskát?” – kérdezte Ági néni, mert kedveskedni akart. „Ráró”, vágta rá Józsi, mire alig bírták visszatartani a nevetést. S hogy bizonyítsa, szegény jószág rászolgált a nevére, Józsi megint csördített egyet a levegőben az ostorral, ám szegény öreg pára nem vett tudomást a nógatásról, ugyanolyan lassan poroszkált tovább.

Amikor a parton a férfiak leemelték a kenukat, Ági néni megsimogatta Ráró fejét. Az állat jókedvében vicsorított egyet. „Ennek a szegény lónak már alig van foga, olyan öreg”, simogatta tovább Ági néni, mire Józsi önérzetesen visszaszólt borízű hangján: „Már hogy lenne öreg, még csak most váltja a tejfogait.”

Valahányszor eszükbe jutott ez, nevetniük kellett, bármennyire sajnálták is szegény gebét.

Az ugornyai parton nem időztek sokáig. Megint fürdés következett, aztán beszerezték, amire még szükségük volt. Másnap este Benken táboroznak, közben nemigen találkoznak településsel, hacsak be nem gyalogolnak valamelyik távolabbi faluba, de kinek van kedve akkora hőségben.

— Éhes vagyok! – súgta Gabó az apjának.

— A táborhelyen főzünk vacsorát.

— De addig én nem bírom ki.

A többiek nem panaszkodtak. Pedig a hosszú nap ugyancsak kivette az erejüket. Lehűtötték magukat a vízben, aztán ültek a kenu szélén, mint az ázott madarak. Öreg Hajós látta a kipirosodott arcú, tizennégy éves, gyerekszilajságú fiatalokat. „Erősek, egészségesek, jó rájuk nézni.” Az első nap a legnehezebb. Hozzá kell szokni ehhez a másik élethez.

— Fél óra múlva indulunk tovább. A fiatalságnak addig elővacsora a büfében!

A srácok erre megelevenedtek, nyargaltak a palacsintás felé.

— Utánuk megyek, mert valakinek fizetnie is kell! – vigyorodott el Guszti bácsi.

Alacsonyan járt már a nap, amikor elhagyták a Tiszán átívelő hidat, a strandon az esti bulira hangoltak a zenészek. A víz jól viszi a hangot, sokáig kísérte őket a hangszórók bömbölése. A kanyar után végre elhalt, s ismét átvette az uralmat a természet hangja. Loccsant a víz, madárröpte, az ártéri erdőben valamilyen állat futott, lába alatt roppantak a gallyak.

A sziget csúcsán kiváló táborhely fogadta őket. Mások is járhattak ott előttük, az apró kövekkel kerített tűzrakóhely erről árulkodott.

— Kipakolás a hajókból, utána a kenukat a partra! Felbillenteni őket, akkor is, ha éjszaka nem fog esni! Majd sátorállítás. Végül vacsora.

Így kívánta a táborrend. Később már mondani sem kellett.

Fát gyűjtöttek, száraz gallyakat törtek, aztán néhány vastagabb ágat felaprítottak baltával. A bográcsban nemsokára rotyogott a kockára vágott szalonna, fonnyadt a hagyma, bele a megtisztított krumpli, rá a pirospaprika. Öreg Hajós, túravezető és főszakács úgy döntött, még egy kis kolbász is mehet bele.

Az estéknek különös csöndjük van. Elül a természet, csak innen-onnan hallani valami halk neszt. A víz acélos színt ölt, néha apró loccsanással egy-egy kis hullám meglátogatja a partot, aztán az is abbamarad. Csak a tűz ropogása hallatszott. Mire elfőtt a víz, megpuhult a krumpli, időnként oldalirányban megrázták a kondért, s nemsokára ott gőzölgött az étel a tányérokban.

— Evés után homokkal mindent kisikálunk, és leöblítjük őket a folyóban! – hangzott az utasítás.

A csönd ráült a teli pakolt hasakra. A tájra telepedett az este. A nyári este, magyarázta valahol a Szamos parton Öreg Hajós a fiának, egészen más, mint a téli. Télen az ég sötétje rászorul a földre, nyáron ellenben az alkonyat ugyan eléri a földet, de a távoli égen még fény dereng. „Ez a szabadság!”

Öreg Hajós elmosta a kondért, a vörösben és fehérben játszó parazsat hagyta még. Halk szuszogással izzott a tűz.

— Szép, ugye szép minden? – telepedett le Tuba mellé, aki ott ült a tábori széken, közvetlenül a víz mellett, szemben a folyó áramlatával. Sok minden járt a fejében, sokféle gondolat és érzés. Maga sem igazodott ki közöttük, csak azt érezte, jó ez így, jó nagyon. S miután elüldögéltek az első éjszakai, üdítő légáram megérkezéséig, az apja átkarolta Tuba vállát:

— Gyere, tegyük el magunkat holnapra.

Eloltották a maradék tüzet, amúgy férfi módra, odaálltak köré és sugárban kioltották az utolsó szunnyadó parazsat is.

Éjszakai madarak és messzebb iramban futó apró rágcsálók őrizték az álmukat. Az ártéri erdőben vékony lábú őzek jöttek le inni a vízhez.

6.

A víz mintha megállt volna. Elégnek bizonyult az enyhe ellenszél, s ha nem merítik ritmusosan a lapátot, egy helyben maradnak, vagy a fuvallat akár még vissza is sodorja a kenut.

„A szárazföldi csókák azt gondolják, egyszerű leereszkedni a folyón.” Tuba játékosan így nevezte a parti embereket, szóval azokat, akik nem a folyóról tekintenek a világra, ahonnan minden másként látszik. Mintha abban a szóban, „leereszkedni”, beleszorulna egy kis lenézés. Végigmenni egy folyón, nincs abban semmi nehéz. Tuba csak annyit mondott ilyenkor: meg kell próbálni. Ő már tudta: elég egy kis ellenszél, s az még mindig jobb, mint az oldalszél. Ronda dolog, belekap a kenuba, s máris kifordítja. Ilyenkor az erőteljes lapátolással kifejtett energia legnagyobb részét elnyeli a küszködés, hogy sikerüljön újból egyenesbe állítani a hajót.

— Jobbról szedj magadra! – Az Öreg meg hátul nyomta ki a vizet a lapáttal, és a szél – még annak sem lehetett nevezni, elég volt a vizet fodrozó szellő, amit a szárazföldiek talán észre sem vesznek – makacsul kapaszkodott a hajó oldalába.

Öreg hajós gyönyörködött a fia mozgásában. Megfeszültek a hátizmai, élvezte a kenu orrában a ritmusos mozgást, „érzi a vizet”, s arra gondolt, vajon hány alkalommal, melyik folyókon lökik még el közösen a hajót a parttól.

Túl jártak a hőség óráin, amikor a vízről visszaverődő fény szinte szikrázik. Délután öt felé járt. Már levették a védőkalapot, a trikót. Tuba ruházatát tévedés lenne trikónak nevezni, a „nagyi” varrta neki lepedőből a hosszú ujjú, bokáig érő, bő ruhát. Az arabok hordanak hasonlót. Fehér színe visszaverte a fényt, alatta mozgott a levegő.

— Már leveheted!

Aznap a benki kanyarig kellett eljutniuk, a bal parton, a füzesben táboroznak majd.

Hirtelen megbillent a hajó. Mintha a víz rakoncátlanul föllázadt volna alattuk. Jobbra kapta a kenu orrát, s befordította. A csöndes, nyugodt lapátolásból Öreg Hajós hirtelen fölpillantott. Elmélázott, nem vette észre a sarkantyút, az ember építette, vízbe nyúló kőgátat. Ezzel terelik odébb a sodorvonalat. A kőgát mögött azonban a víz különös táncba kezd. Megpördül és a folyásiránnyal szemben áramlik.

— Mi ez? Örvény?

— Ó, dehogy. Csak egy limány. Így nevezik, amikor a folyó áramlásával szemben megfordul a víz. Balról szedj magadra!

Az Öreg meg hátul, a másik oldalon szedett ugyancsak magára. Néhány erőteljes húzás, a hajó a kétféle víz találkozásakor bideregni kezdett, csípőből egyensúlyoztak, mert ha valamelyikük felsőtestével kihajol, könnyen felborulhatnak.

S máris a korábbi nyugodt ütemben haladtak tovább. Két hajó előttük haladt, a mögöttük lévőnek Öreg Hajós karlengetéssel jelezte, hogy menjenek beljebb.

— Még egy-két kanyar és odaérünk.

Tuba elfáradt, hiába álltak meg többször fürödni, a perzselő hőség kiszívta az erejét. Bár tudta, az Öreg egyedül is letolná a kenut, ahogy a vizesek mondják, nem akart szégyenben maradni, hogy abbahagyja a lapátolást. „Erősnek kell lennem. Mit mondott az Öreg? A Tisza szelíd folyó, de majd, ha komolyabb vizekre megyünk, az már nem lesz gyerekjáték!”

Balra végre feltűnt a füzes, ahol kikötöttek. Már mindenki ismerte a feladatát. Kicsúsztatni a hajót, utána megfelelő sátorhelyet találni, kipakolni a kenuból, s majd ráér később, lefekvés előtt kiemelni a kenukat a vízből.

Isti apja, Anti bácsi pacsizott Öreg Hajóssal.

— Szép napunk volt, megérdemeljük a pihenést.

— Mi bemegyünk a faluba, aki akar, velünk tart. Körülnézünk, ha valaki marad, nehogy beússzon mélyre, mert szemközt, a külső kanyarban forog a víz.

— Örvény?

— Talán annak is nevezhetjük, bár nem vészes, de vigyázni kell vele.

Tubának nemigen volt kedve most még gyalogolni, de a fürdés felfrissítette.

— Ne ússzatok be mélyen, nehogy elkapjon benneteket! – hagyta meg távozóban is az Öreg a többieknek.

A folyó szélesebb kanyarívén, szemközt, a magaspart alatt látszott a különös fodrozódás. Öreg Hajós jól ismerte, talán ötödször vagy hatodszor lapátolt már végig a Tiszán.

A gáton túl templomtorony nyúlászkodott a magasba.

— Sokat kell menni?

— Néhány száz méter. Vegyél cipőt.

Az ártéri erdőn át csapás vezetett a faluba. A marhákat ott hajtották le a vízhez. Kerülgették az utat sűrűn ellepő tehénlepényeket.

A levegő már annyira enyhült, hogy előkerültek a szemtelen kis piszkok, idegesítő zümmögésükkel. Tuba csapkodott az arca előtt.

— Öreg, behoztál a szúnyogosba!

A lábán és a karján apró piros foltok jelezték az odakent várszívók nyomát. Izzadtak, erre még inkább jöttek.

— A Duna-deltában ennél sokkal nagyobbak élnek, és az arcra támadnak. Ott csak moszkitóhálóval lehet kibírni.

— De ez nem a Duna-delta!

— És ha egyszer eljutunk oda…

Tuba ingerültté vált a hirtelen kényelmetlenség miatt. Elege volt belőle, hogy az Öreg kiképzőtábornak gondolja a túrázást. Fölhívja a mamát, hogy jöjjön érte, hazamegy vele! Csakhogy az apja indulás előtt kijelentette: mobiltelefon kizárólag a felnőtteknél lehet.

Dühösen rúgta maga előtt a port. Mi a fenének kutyagolnak be a faluba? Mit látnak ott? Semmit. Egyébként is korog a gyomra, legszívesebben enne valami finomat. Nem tudta pontosan, mire támadt gusztusa, édes ízre vágyott. Alig tettek néhány lépést az utcán, láthatóan a falu főutcáján, Tuba visszaszólt:

— Elegem van ebből. Már mindent láttunk. Forduljunk vissza. Később még több lesz a szúnyog.

Öreg Hajós biztatta: még egy kicsit menjenek.

Tuba megadta magát. Egyszer majd csak kiszabadul az Öreg uralma alól. Néhány év, és felnőtt lesz, akkor már nem parancsolgathat neki csak úgy.

A járdára kihajolt egy szilvafa ága. Alig valamivel a feje fölött. Belemarkolt a himbálódzó ágon üldögélő kék gömbökbe. Az apja nem tudta, figyelmeztesse-e: nem az övé, de látta, hogy Tuba nyűgös, nem akarta tovább rontani a helyzetet.

A fiúnak ízlett a zamatos gyümölcs, bár még nem érett meg teljesen.

— Milyen szilva ez? – kérdezte, s amint körülnézett, nemcsak ebben a kertben, de másutt is hasonló szilvafákat látott. Szinte roskadoztak a terméstől.

— Nem tudom.

Tuba oda se nézett az apjára, nehogy észre vegye dühös pillantását. „Most miért ilyen? Mert nincs kedvem hozzá, hogy a szúnyogosban összecsípjenek? Vagy azért, mert leszakítottam másnak a fájáról egy-két szemet?

— Milyen szilva ez? – kérdezte újból.

— Nem tudom.

„Ezt a legkönnyebb mondani”, és úgy gondolta, az Öreg nemtudása neki szánt büntetés. Bujkált benne a kisördög, harmadszor is megkérdezte, most már élesen:

— Azt kérdeztem, miféle szilva ez! – Nem mintha különösebben érdekelte volna, a küzdelem kedvéért hadakozott.

— Nem tudom.

Egészen ideges lett ettől. Hogy valamelyest csillapítsa a dühét, megszaporázta a lépteit, előresietett. Néhány házzal odébb egy öreg néni támaszkodott a léckerítésre. Az ő kertje is szilvafákkal volt tele.

— Tessék mondani, milyen szilva ez?

— Nem tudom – válaszolta szelíd tekintettel a néni. – Megkóstolod?

„Ez nem igaz. Itt mindenki meghülyült?”

Bevárta az apját. Odasúgta neki, hogy a néni ne hallja:

— Itt mindenki meghülyült? Nem tudja, hogy milyen szilvája van.

— Dehogynem tudja.

— De most mondta, hogy nem tudja! – Tuba ennyi ostobaságtól már toporgott.

— Dehogynem tudja! Azért mondja, hogy „nem tudom”.

A fiú már arra gondolt, apjának megártott a nap, de addigra már odaszólt:

— Jó estét, Bözsi néni! Van-e eladó szilvalekvár?

— Már hogyne volna. Ugye „nem tudom szilvá”-ból?

— Hát persze. Mi másból errefelé?

— Mert tavaly tettem el beszterceit is.

— Akkor abból is viszünk haza, nem igaz, fiam? – átölelte a vállát.

A néni nyitotta a kiskaput, előrement, befelé a házba. Hozta a lekváros üvegeket.

— Hányat?

Öreg Hajósból erre a kérdésre majdnem kibuggyant a nevetés. Amikor fiatal korukban egy kirándulás alkalmával sört rendeltek az egyik vendéglőben, a pincér tudakozódott: „Hányat?” Mire az Öreg barátja, Laci közölte: „Ha hányat, akkor nem kérünk.” A pincérnek időbe tellett, mire leesett a kétfilléres. Azóta az Öreg kényesen ügyelt arra, hogy a „hányat” helyett mindig a „mennyit” kifejezést használja.

Tuba elméjében lassan derengeni kezdett valami. A „nem tudom” talán a szilva neve. mert a néni olyasmiket mondott: „Idén jó termésünk lesz nemtudomból.”

— Magunknak vennénk két üveg nemtudomot – az Öreg kissé gondolkodott – és két üveg beszterceit. Nem igaz, Tuba, a mama biztosan örülni fog neki. A többieknek meg… minden hajóba egy üveggel a nemtudomból, tehát négyet. Az összesen nyolc üveg lesz.

— Adok egy szatyrot, különben nem bírják el.

De még mielőtt nekilátott volna, hogy az erősnek látszó Tesco feliratú hordtáskába belehelyezze az üvegeket, a kredenchez lépett, jókora karéjt szelt a kenyérből. Megkente vastagon egy felbontott üvegből. Széles szájú bögrében egy pohár hideg tejet tett mellé az asztalra.

— Kóstold meg, az unokám így szereti.

Tuba nyelvén, a szájában csak úgy omlott szét az íz. És a falatokra egy korty tej. Közben az apja elszámolt a nénivel, készen állt a nyolc üveg. Óvatosságból Bözsi néni mindegyiket újságpapírba tekerte, nehogy összekoccanjanak és eltörjenek.

— Itt táboroznak a füzesben?

Tuba erre élénken bólogatott, úgy érezte, régen nem evett ilyen finomat. Egészen megenyhült, elszállt a korábbi dühe. Inkább már szégyellte magát. Azért haragudott meg az Öregre és úgy általában a világra, mert ő nem tudta, hogyan nevezik ezt a szilvát. „Igaz, elég lökött név.” Megnyalta a szája szélét, végigtörölte az arcát. „Ez igazán jólesett.”

Visszafelé fölvette az apja lépésritmusát. A gáton túl, az ártéren nem panaszkodott a szúnyogokra. Már közel jártak a táborhelyhez, amikor fülüket riadt kiáltozás hangja ütötte meg. Öreg Hajós megtorpant. Nem tévedés, ez a táboruk felől jön, a félelem rianásként hasított végig a levegőben.

— Gyerünk! – és rohanni kezdett. „Mi történt? Talán csak nem…?”

Addigra már kijutottak a fák közül. Szemközt, a magas part alatt Isti egyedül ült a kenuban, hadonászott a lapáttal, amint az örvény körbeforgatta. Az apja, Anti bácsi ide-oda szaladgált a parton, nem tudta, mitévő legyen. „Vigyázz, maradj, ne csinálj semmit!” Örvénylett a víz, olyannak látta Isti iránti aggódásában a folyót, mintha a világ legnagyobb örvényébe került volna.

— Fogd!

Öreg Hajós Tuba kezébe nyomta a lekváros üvegekkel teli szatyrot. Ledobta magáról az inget, lerúgta a cipőjét…

— …Öreg… papa, ne! – kiáltott Tuba remegve utána. Az apja meghallotta. Futás közben visszatekintve lihegte:

— Ne félj! Nem lesz semmi baj.

Addigra már az egész társaság ott toporgott a vízparton. Isti meg csak kiabált és hadonászott a lapáttal a levegőben, mert valahányszor beleszúrta a vízbe, minden alkalommal billent egyet a hajó.

— Kapaszkodj!

Öreg Hajós belevetette magát a vízbe. Néhány méterrel odébb felbukkant a feje, aztán erős karcsapásokkal elindult az örvény felé. Tuba még azt is elfelejtette, hogy letegye kezéből a szatyrot. Tekintete odatapadt a vízre: „Mi lesz, Istenem, mi lesz vele!”

Öreg Hajós egyre közeledett a körbeforgó kenuhoz. Kívül maradt az örvény körén, a hajó ott rohant el előtte.

— Nyugalom, Isti, tedd le a lapátot, csússz a kenu aljába és kétoldalt kapaszkodj meg. Megértetted?

Isti talán nyögött valamit, de nem ez volt a fontos. Öreg Hajós látta, hogy lassan, remegve, teljesíti a parancsát. Amikor a következő körben a közelébe ért, a fiúnak már csak a feje kandikált ki a kenuból. Az Öreg ekkor még közelebb merészkedett, a kétféle víznek mintha semmi köze nem lenne egymáshoz. Ahol erős lábmunkával tartotta magát, a Tisza szelíd volt, fél, méterrel odébb, vagy akár közelebb csak úgy sodródott a víz.

Öreg Hajós arra ügyelt, hogy az áramlat véletlenül se kapja el a lábát, de amikor majd megragadja a kenu végét, talán magával rántja az örvény. Ha így lesz, hagyja magát vonszolni, aztán megpróbál a decken keresztül fölkapaszkodni. És a lapáttal mindent bele, hogy kipördüljenek.

Már a közelébe ért a hajó. Jól fordult, állapította meg. Amikor egészen odaért, hirtelen ráfogott a hajó orrára, egyetlen rántással az örvény belseje felé mozdította, erre a kenu vége a külső vízáramra került, majd ugyanazzal a lendülettel eszeveszett lábtempóba kezdett folyásirányban. Az örvény erősen tartotta a kenut, aztán még egy erőfeszítés, még egy rántás, s hirtelen úgy érezte, mintha… mintha engedne. Szabad karjával vadul markolta a vizet. Még… még egy kicsit…

A kenu hirtelen belefutott a sima vízbe, Öreg Hajós mellett a szelíd vízbe. Isti riadt arcát látta, két kezével még mindig görcsösen kapaszkodott. Az Öreg hanyatt feküdt a vízen, a legnagyobb testfelülettel, pihentető módban krallozott, és már szelíden követte a hajó. A többiek begázoltak a folyóba, s amikor közel ért, fogták-húzták partra a hajót. Mindenki hallgatott, Anti bácsi sem ugrott neki Pistinek, hogy leszidja.

Az esti tűz mellett gusztusuk támadt a szilvalekvárra. Tuba kezébe is belenyomtak egy karéjt, ám nem volt kedve hozzá. Nem azért, mert már jóllakott a faluban, valahogy nem tudta a szájába venni.

— De azért, ugye, finom – lökte oldalba az Öreg.

— Nagyon finom.

S mert nagyfiúnak gondolta magát, hát úgy is kell viselkednie, előbb lenyelte torkából a szorítást, az apja küzdelme láttán érzett félelmet, aztán megveregette az Öreg vállát, mint a nagyok.

— Azért jó voltál, papa! De hogy ilyen hülye neve legyen a szilvának.

7.

Nyomott idő, törölte meg Öreg Hajós a homlokát. Mozdulatlan hőség. A nehéz levegő ráült a nyakukra. A fecskék laposan röppentek a víz fölött. Alacsonyan szállnak, nem jó jel – nézte villódzó, vékony testüket. A folyó mintha magára maradt volna, sehol egy közeli falu, egy torony, a magas part elvette a kilátást. De ha fölkapaszkodik, akkor is mit lát? A kukoricaföldeket, egészen a látóhatár széléig. Nehezére esett volna az ilyen mozgás, és mi értelme lenne?

A víz egyre sűrűbbé vált. Ismerte ezt az érzést. A locsogó, csacsogó, kedvesen loccsanó víz mintha olaj lenne, amint belemártja a lapátját, később mézzé nehezedik, s hiába az erőlködés, ez a sűrűség megakasztja a hajót, alig halad. Persze nem a víz sűrűsödött, a fáradtság jelei mutatkoztak. Hol volt már, amikor vidáman, szinte szökellve hasították a vizet?

A víz ugyanolyan, mint máskor. Az izmaiba költözött ólmosság egyre nehezebbé tette a mozgást. „A hőség, ez a fojtó hőség az oka!” A hajó orrában Tuba egyenletesen lapátolt. „Szerencsére nem érzi. Az ő korában még én sem törődtem vele.”

Izzadt testére böglyök szálltak. Hiába hajtotta el őket, a következő pillanatban újabbak zúgtak körülötte. Zuhanó röptükkel megcélozták, nem volt elég odalegyintenie, csak a kézcsapásra mozdultak meg. De ilyenkor, úgy gondolta, vigyorognak az erőfeszítésén. Elröppentek, még mielőtt elérhette őket a tenyerével.

Vihar lesz, nézett föl az égre, s bár nem látott sehol egyetlen felhőt sem, mégis érezte, ebből vihar lesz. Nyomja maga előtt a fojtó levegőt.

— Ronda dögök!

Tuba is ingerülten csapkodott.

— Figyeld a partot. A legközelebbi homokpadnál kikötünk.

A fiúnak nem volt kedve beszélgetni. A fürdés ígéretére megélénkült a mozgása. Egy széles jobbkanyarból bukkantak ki, s odébb, talán egy kilométerrel lejjebb a folyó ismét eltűnt a következő kanyarulatnál. Az egyik oldalon meredeken szakadt le az agyagfal, a másik oldalon mély iszap rakódott le. Tuba megpróbálta, hátha mindjárt kiszállhatnak, ha a rovaroktól nyüzsgő bokros parton is, és végre belevetheti magát a vízbe, de a lapát tolla egészen eltűnt a laza iszapban.

— A kiszögellésen túl, úgy látom, alkalmas helyet találunk.

Levágták a kanyarulatot, azon az áron is, hogy kevés árnyék sem vetült rájuk, amit addig a bokrok mentén élveztek. Tuba a széles kalapban, a nagyi lepedőruhájában merítette a lapátot. „Ő is fárad, azért nem beszél, senki sem bírja ezt a fullasztó hőséget.” Az Öreg megmártotta zöld, karimás kalapját a folyóban, és a fejére húzta. „Végre egy kis enyhülés…”, aztán lapátolt tovább, hogy mihamarabb odaérjenek.

„Azért jól bírja”, és büszkeséggel nézte Tuba mozdulatait. Mindenféle távoli gondolatok lekötötték a figyelmét, s mert azokra figyelt, mintha könnyebben kerültek volna közelebb a spicchez, amely mögött a homokos partot remélte. Tudta persze, hogy becsapják az érzései, de olykor szükség van erre az embernek a nehézségek elviseléséhez.

Látta, hogy Tuba is mennyire erőlködik. Megölelte volna, hogy ne jusson neki semmiféle erőpróba. „Nem, erőpróbára szükség van, csak szenvedés ne jusson neki.”

— Mindjárt odaérünk!

— Jól van, én is látom! – szólt hátra Tuba. Konokul merte tovább a vizet.

Öreg Hajós föllélegzett. Széles hátú homokpad dugta ki orrát a kanyarban. Hosszú, lapos, háborítatlan part, utána mindjárt megint balra kanyarodott a folyó.

A kenuk nekifutottak a partnak. Amikor egymás után felültek a laposon, a testek a fékezéstől kissé előre billentek, a lapátokat a hajó oldalába fektették, mély szusszanás, mindenki elfáradt. Mindenki? A felnőttek még alig készültek neki, hogy kiszálljanak, a fiúk máris rohantak a vízbe.

— Jól bírják! – bólogatott Öreg Hajós. A srácok előbb a sekély vízben tapicskoltak, „okosak, lehűtik magukat”, s csak utána vetődtek bele teljes testtel.

A férfiak fürdés után leheveredtek a magas fűzfák alatt a kristályos homokba. Tiszta volt a víz, a szemetet a hosszú íven, túloldalon sodorta a folyó. A bokrok olykor megakasztották a műanyag palackokat. „Hogy törne le a keze az ilyeneknek”, morgott minden alkalommal. Nem gondolta komolyan, amolyan szólása volt afölötti dühében, hogy „a pancserok”, ahogyan nevezte őket, az üres flakonokat bedobálják a Tiszába. Jó részük messziről sodródott, a határon túlról. Sok éve már annak, az első Szamos-túráján nem értette, a határ alatt néhány száz méterre miért feszítettek ki keresztben széles hálót a vízben. Találgatta, mire való ez. Kérdezte a többieket, ők sem tudták. Egy helybéli horgász világosította fel. „Odaát nem messze egy húskombinát működik. A maradékot beleengedik a folyóba. A hálóval legalább a darabos szennyezést fölfogják.”

De itt, ennyivel lejjebb tisztának hatott a víz, háborítatlannak a part. A Tisza él, tíz-tizenöt kilométeren belül a folyó megtisztítja saját magát, olvasta valahol. „A Tisza okosabb a buta embereknél, de akkor is, a fene essen a szennyezőkbe.”

Szerette ezt a folyót, valahányszor ellökte a hajót a parttól, mintha hallotta volna a hangját: gyere velem, itt békesség vár. Utazni, utazni rajta, és hiába lapátolta végig már több alkalommal, minden nyáron új, ismeretlen élmények fogadták.

— Negyedóra még, aztán indulunk. Úgy érzem, vihar lesz. Előtte el kell jutnunk Tuzsérig.

— Vihar, ebből? – mutatott fel fektében a tiszta égboltra Guszti bácsi.

— Nagyon nyomott a levegő.

— Olyan vagy, mint az öregek: érzem a tagjaimban… – buggyant ki a nevetés Anti bácsiból.

Nem vitatkozott velük.

Eltelt a pihenésre szánt idő. Öreg Hajósnak egyszeriben föltűnt, hogy nem hallja a fiúk hangját. Fölemelkedett a homokból, vizes testére térképfoltok ragadtak, nem látta őket semerre. Elindult lefelé a parton, ahonnan kinyílt a következő kanyar.

Tubát megpillantotta néhány száz méterrel lejjebb, amint magasan a levegőben kapálódzott.

Amikor a fiúk kifürödték magukat, látták a parton fekvő öregeket. Egyik-másik talán el is aludt. „Ezek most elpihennek egy ideig.”

— Nézzétek – suttogta a többieknek, nehogy a víz odavigye a hangot. A távolban a víz fölé hajló fűzfára mutatott.

— Tarzankötél, marha jó dolog! Lesed a hajóból, hátha belóg egy a meredek parton a fára akasztva. A kötél végén kapaszkodó. Felviszed magaddal a partra, ameddig csak tudod, néha még egy másik fa ágára is felmászhatsz. Na, onnan a legjobb, amikor feszül a kötél. Felhúzod a lábad, és hagyod, hogy a fizika tegye a dolgát. Eszméletlen jó érzés, ahogyan belendülsz a folyó fölé, aztán egyre inkább közeledik a holtpont. Akkor vagy a legmagasabban, és akkor kell elengedni. Zuhansz bele a vízbe!

Nem kellett több nekik, úsztak lefelé. Nemsokára elfedték őket a bokrok és a fák a kanyarban. Tuba megrángatta a kötelet, biztosan tart, állapította meg, bár súlya alatt meghajolt az ág. De elég vastagnak gondolta, hogy elbírja őket.

Irány a part! Talált egy alkalmas törzsű másik fát, amelyre fölkapaszkodott. „Megyek”, s máris ellendült. A többiek alulról nézték, amint a kötél előbb lefelé leng ki, aztán hirtelen fölkapja Tubát. Legalább három méter magasan kapaszkodott Tuba karcsú testével, vagy lehetett talán több is. Amikor a lendület véget ért, eljutott a holtpontra, Tuba elengedte a kapaszkodót, és hogy mutassa a többieknek, nem holmi nyeretlen kétéves, nem talpast ugrott, hanem lendületet vett a levegőben, és fejest be a vízbe. Vigyorgó arccal bukkant föl odébb. Közben Tomi elkapta a partra visszalendülő kötél végét, s már vitte föl magával. Másszon ő is a fatörzsre? Elsőre nem volt hozzá bátorsága, és ahogyan lenézett, elbizonytalanodott. A kötél majd magasan fölkapja a víz fölé. De nem maradhat szégyenben a többiek előtt.

— Na, mi van? Ugrasz, vagy nem mersz? – hallotta a fiúktól. „Menjetek előbb ti”, legszívesebben átadta volna nekik a lehetőséget, de akkor felhangzik a gúnyos vonyításuk: „Nézd, a gyáva!”

Mellében érezte a lüktetést, ha tovább vár, tényleg nem mer ugrani. Riadt tekintetét nem látták a többiek, amikor ellendült. A végén egyre jobban felkapta a kötél a magasba. Megijedt, elengedte a kapaszkodót, még mielőtt egészen lelassult volna a legmagasabb ponton. Szerencséje volt, félig talppal, félig az oldalával csapódott bele a vízbe. Amikor fölbukkant a feje, már nagylegénynek mutatta magát.

— Baromi jó!

Öreg Hajósnak rossz érzése támadt. Nem szerette, ha a fiúk kikerülnek a látóköréből. Szeptembertől mind a négyen gimnazisták, ettől aztán úgy gondolják, már nagyfiúk. „A fenébe…!” – a kanyar fedésében kilendült Tuba teste, majd a következő pillanatban kapálódzó mozdulatokkal bele a vízbe.

Aggódás és harag gyülemlett fel benne. Gyerekkorában – úgy mondta később – csak a Jóisten mentette meg, hogy baja ne essen, annyi marhaságot követett el. „És most ezek…”

Rohanni kezdett, átugrotta az apró bokrokat, hogy mihamarabb odaérjen. Amikor hallótávolságba került, rájuk üvöltött:

— Mit csináltok!

A kétségbeesett hang visszaverődött a part menti fákról, aztán lesiklott a vízre. Gabó éppen ugrásra készült, de a kiáltásra, amely inkább üvöltés volt, ijedtében üresen elengedte a kötelet. „Biztosan Tuba ötlete volt, pedig hányszor kértem már…”

Rohanás közben vadul csapkodtak benne a képek. Leszakad az ág, vagy a víz alatt egy fatönk úszik… Sebészorvos barátjának keze alá került egy ilyen Tarzan-kölyök – csigolyatöréssel.

„Megvannak, mind a négy megvan…” – szorongásából erre felszakadt a harag.

— Nem megmondtam…! – és hogy idegességét levezesse, rácsapott Tuba vizes fenekére. A fiúnak fájt, összehúzta magát, odébb somfordált. Addigra a másik négy fiúnak is odaért az apja.

Öreg Hajós lassan magához ért. Féltette a fiát, talán túlságosan is, persze a többieket ugyanúgy. Olykor jobb kedvében mondogatta: a legközelebbi olimpián az aggódó szülők versenyszámában biztos esélyesként indul.

Tuba kínosan dörzsölte a fenekét. Mint egy kis nyüzüge, olyannak látszott most. Az Öreg majdnem elsírta magát: „Megütöttem a fiam! Mit tettem? Megütöttem a fiam!”

A srácok úgy álltak ott, mintha dideregnének az izzó hőségben.

Öreg Hajós odalépett, teljes súlyával megrángatta a kötelet. Biztosan tartott, a vastag ág őt is könnyedén elbírná. A barátaihoz fordult:

— Gyertek, bemegyünk a vízbe, sorfalat állunk, belénk akad, ha uszadékfát sodor a víz.

A fiúkra nézett:

— Irány a kötélhez, mindenkinek van egy ugrása, aztán indulunk!

A fiúk bizonytalanul tekingettek egymásra. Nem értették, Tuba apja most gúnyolódik velük? Egymást keresték lapos pillantásokkal, hogy mitévők legyenek.

— Na, mi van, nagyokosak? Tiszta a víz, most ugorhattok. Tuba, mit mondtam mindig? Lehet ugrani, de csak akkor, ha itt vagyunk.

A fiúk lassan nekibátorodtak, egymást nógatták, „kezd el te”, aztán nagy nehezen ráálltak, bár ezeknek az ugrásoknak már nem volt olyan íze, mint a tiltottaknak. Szinte kötelességnek érezték.

Csöndesen ballagtak vissza a hajókhoz. Guszti bácsi törte meg a hallgatást:

 — Jaj, fiam, az apád is nagy dilinyós volt, de te még rajta is túlteszel.

Egy merülés, aztán vizes tettel be a hajóba, és indulás.

Öreg Hajós egy idő után megpróbálkozott:

— Na, jól van…

Tuba nem válaszolt. Mintha nem is hallotta volna. Idegen csönd, szomorú csönd ült közéjük. Csak a lapátok alatt hallatszott a víz hangja.

Nem haladtak még túl sokat, amikor balra, a fák fölött megjelent az első felhő. Széles árny, kezdetben még szürke, majd mögötte egyre feketébb. Koromfekete. Nyomta maga előtt a szikrázó levegőt. Nyomta, de még levél se rezdült. Mintha az élőket akarná összenyomni, úgy telepedett rájuk.

— Le fog szakadni az ég.

Tuba erre sem reagált. Nem fordult felé. Öreg Hajós mégis maga előtt látta sértődött-bánatos arcát. Ettől keserűvé vált szájában az íz. „Most már mindig így lesz?”

Egyre inkább rájuk csúszott a feketeség. Semmi mozgás. Erre mondják azt: vihar előtti csönd. Idegesítő várakozás. Tubát nem érdekelte, elfoglalta a maga sérelme. Nem tudta, mit érez pontosan, nem a fenekére kapott ütés fájt, azt már elfelejtette, az egész miatt vált durcássá, valahogy nagyon rossz volt minden.

Öreg Hajós odaszólt a többieknek:

— Maradjunk egymás közelében!

Mit tegyenek? Kössenek ki az első alkalmas helyen, és ott várják meg a következő órákat? És ha egész nap esni fog? Vagy inkább menjenek, hátha még a vihar kitörése előtt elérik Tuzsért, ahol biztos fedél alá húzódhatnak? Nem volt kedve a szokásos beszóláshoz, amit a kisebb esőfelhők érkezésekor mondogatott: „Húzzunk bele, és kimegyünk alóla.” Nem, ez most más volt. Semmi jóval nem biztatott.

— Vegyétek elő a vízhatlan ruhát!

Felnyitotta a kenu közepén fekvő zsákot, előbb kitette Tuba öltözékét, a sárga színű nadrágot és a hozzá való kapucnis, ugyancsak sárga esőkabátot, majd alulról előkotorta a gumicsizmát. A vízhatlan önmagában megvéd ugyan az esőtől, de gyorsan átfázik benne az ember. A másik zsákból előkerült a vastag pamut alsó és felső, a kötött zokni.

— Tuba, kézközelben vannak a ruhák. Ha majd szólok, vedd fel őket.

A fiú most sem rezdült a szavakra. Öreg Hajós egyre aggódóbb tekintettel kémlelte az eget. A természetben élő embernek ismerni kell annak legkisebb jelzéseit is. „Le fog csapni! Hirtelen, váratlanul csap le.” Csorgott róluk az izzadság, arra készültek, hogy átvágjanak egy szélesebb kanyaron. Vagy maradjanak inkább a hosszú oldalon, a part mellett?

Öreg Hajós úgy döntött, amint a felhő eléri és eltakarja a napot, azonnal kiadja a parancsot az öltözésre. Ilyenkor nincs helye másnak, csak az egyértelmű parancsnak.

Nem volt tovább szükség a napszemüvegre. Az imént még fényben és színekben sziporkázott a víz, a part, a fák, az ég, majd hirtelen valamilyen hatalmas erő – „ilyen a természet, ne akarjon az ember uralkodni rajta, hanem alkalmazkodjon hozzá” – ronda szürkére mázolta mindazt, amit addig színesnek láttak.

— Öltözni! Zsákokat bekötni, szapulyt kézközelbe!

Tuba nagyapjától örökölte a szapulyt, ezt a régi halászszerszámot: „Ha merni kell a vizet…”

Talán még átérnek a túloldalra. Ha közben szakad rájuk az ég, kész a baj, mert a kanyarban még inkább fölerősödik a szél. Öreg Hajós tisztában volt vele, ez a vihar egyszeriben belevág a dermedt mozdulatlanságba, de azt nem tudta, mekkora erővel dühöng majd. Akár pillanatok alatt felkorbácsolhatja a vizet, olyan hullámokat képes kelteni, hogy azok felnyalakodnak a kenu oldalára, beloccsannak a hajóba, és még jó, ha nem borítják fel. Semmi esélyük, hogy akkora szélviharban a nyílt vízen hullámirányba állítsák a hajót. Az Öreg a középső üléshez kötözte a vízhatlan zsákokat. Még mindig kint ült a decken, onnan tudott a legerősebben ráhajolni a lapátoló mozdulatra, de ha kitör a vihar, azonnal visszacsúszik az alsó ülésre.

Már nem jártak messze a parttól. Túl közel sem merészkedhetnek hozzá, mert az oldalszél kinyomja őket a susnyásba.

— Tuba, vedd föl a vízhatlant is.

A fiú mintha meg sem hallotta volna. Dühödten lapátolt.

— Hallod, vedd föl a vízhatlant, mindjárt ideér.

Erre sem mozdult.

A többiek mindannyian végeztek az öltözéssel. Túlságos elővigyázatosságnak tartották, bár ők is látták a balról nyomuló, egymásra torlódó fekete fellegeket. Izzadtak a ruházatban, de nem vitatkoztak. Akkor meg összehúzták a nyakukat, amikor nem messze tőlük – valójában messze volt, Öreg Hajós kiszámolta, legalább öt-hat kilométerre – hosszan lecsapott egy vastag villám. A tompa dörrenés megrázkódtatta a levegőt. „Egy, kettő, három…”, számolta egyenletesen az Öreg a villámlás és a dörrenés közötti időt, majd ameddig eljutott a számolásban, azt elosztotta hárommal. Ezt is a nagyapjától tanulta, „megközelítőleg ki tudod számolni, milyen messze villámlott”.

Beleszagolt a levegőbe, megérezte az első rezdülést. „Megmozdult, mindjárt kezdődik.” Elnémultak a madarak, nem köröztek tovább a folyó fölött. Mintha valamennyi elköltözött volna a tájról. „Az állatok előre megérzik.”

Balra, a magas partnál egyszerre porfelhő támadt, sűrűn kavargott és gomolygott, majd lecsapott a Tiszára.

— Oldalról kapjuk – morgott az Öreg, s még egyszer megkockáztatta, most már kérő-könyörgő hangon:

— Vedd fel, kérlek, mindjárt esni fog!

De hiába. Konok gyerek, nem hallgatott rá.

A por beterítette az arcukat, nem láttak át a túloldalra, a villámok egyre közelebb csapkodtak, aztán egy hatalmas széllökés kifordította a hajót.

— Tartsd egyenesben!

Öreg Hajós a lapátot nekifeszítette a combjának, és teljes erejével tolta kifelé a tollat. Tuba, amennyire tudott, rásegített elöl, hogy ne pördüljön meg a hajó.

Ezer kráter a víz felületén. Hatalmas esőcseppek verték bele nyomukat. Becsapódáskor a víz felfröccsent, a látvány szép is lehetne, de kinek volt kedve akár csak odanézni is. Minden erejüket lekötötte a küzdés, hogy a szélvihar ne szakítsa ki kezük erejéből a hajót.

Tuba nem öltötte magára a vízhatlant. Az egyik szélroham majdnem kikapta a hajóból. Az Öreg két lapátmozdulat között előrehajolt, lábával rálökte a vízhatlan zsákot a köpenyre. A következő pillanatban akkora eső szakadt rájuk, hogy a függönytől már a folyó közepéig sem láttak.

„Kössünk ki?” – nézte az előttük erőlködő hajókat. Hol az egyik, hol a másik bizonytalanodott el, aztán visszanyerte az irányát. „Ha megállunk, akkor is esni fog, így legalább haladunk valamennyit, már nem lehet messze a táborhely.” Egyébként is hiába kérdezné a többieket, már úgy bömbölt a vihar, hogy kiáltania kellett, ha azt akarta, hogy tőle két méterre Tuba megértse.

— Távolságot tartunk, nehogy egymáshoz csapja a hajókat!

„Meddig fogjuk bírni?” Nem tudta. Fia vállán és hátán pillanatok alatt átázott a ruha, az eső elérte a bőrét. Hajából csorgott a víz. Megremegett. „A fene egye meg!”

„Hideg eső, még megfázik!” Hová tűnt a rekkenő nyár? Helyébe lépett a vihar tépte-cibálta nyár. És Öreg hajós tudta, az ilyen zivatar jeget is hozhat. Előttük néhány száz méterre az esőfüggönyt egyszeriben vad fényesség törte át, s ugyanakkor rettenetesen éles, recsegő ropogás rázkódtatta a levegőt.

— Kifelé! Ki a partra!

Minden erejét összeszedte, hogy kiáltásközelbe kerüljenek a többiekhez.

— Kifelé! Ki a partra!

Szerencséjükre a kenukat egyébként is abba az irányba sodorta a vihar.

A hatalmas fák lombját rázta a szél. A hullámok egyre sűrűbben fölnyalták magukat a kenu oldalán és beloccsantak. De most nem törődtek ezzel.

„Ez a buta gyerek! Még megfázik nekem!”

A víz vonzza a villámokat. A fák magasan emelkedtek, és ez újabb veszélyt jelentett.

— A szélén tovább, ki a fák alól a bokrokig!

A bokrokig, amit az Öreg előszeretettel nevezett susnyásnak. Villámlott és dörgött. Lábukkal már vízben tapicskoltak. Nehezebb volt kitámasztani, a lötyögő víz hatására a kenu veszített egyensúlyából, a gumicsizma csúszott az alján.

Végre kijutottak a fák alól.

— Nem lehet kiszállni, elsüllyedünk az iszapban – hallatszott valamelyik hajóból.

— Be a bokrok alá, és szúrjátok le a lapátot!

Alighogy elhangzott, váratlanul kopogás hallatszott. Sűrű egymásutánban vad kopogás.

— Jég! Védjétek a fejeteket!

Tubának nem kellett mondani: lekuporodott a hajó aljába, majd fejére, hátára húzta a hosszú és széles, maradék ruhaneművel és élelemmel töltött vízhatlan zsákot. Igazán jó védelem. De a kenu aljában egyre több víz állott. Ahol Tuba még nem ázott át, most ott is vizes lett.

„A francba!” – dühöngött az apja, de nem volt mit tennie. Az ülése alatt utazott velük a bogrács, előkapta, azzal védte a fejét. A cseresznye nagyságú jég csak úgy kopogott, az Öreg hatalmas zengő üstben érezte magát.

Nem tart sokáig, tapasztalatból tudta, a jég legfeljebb néhány percig veri őket, az ilyen heves vihar meg fél óra alatt alábbhagy. Azzal nyugtatta magát, hogy a villámok elől talán védve vannak. És akkor mit számít, ha bőrig áznak is. „Csak ez a komisz kölyök! Nem hallgatott rám!”

Mint az ázott verebek, úgy húzták meg magukat. És vártak. A természet türelemre és kitartásra nevelte őket. Úgy gubbasztottak, mint a vihar elől a bokrosba menekülő, elnémult madarak.

A vihar első frontja nemsokára valóban elvonult, az eső azonban nem hagyta abba. Legalább tizenöt fokot zuhant a hőmérséklet. Tuba visszakapaszkodott az ülésre, didergett. Szerencsétlenül lógott rajta a ruha. A vastag szövet teljesen megszívta magát vízzel.

Amikor a villámlásveszély elmúlt, „indulhatunk”, adta ki Öreg Hajós a parancsot.

— Továbbra is a part mentén! Az első alkalmas helyen mi kiszállunk, Tuba átöltözik. Ti menjetek tovább.

A fiú most nézett hátra először. Laposan, fázástól dühösen:

— Nincs is száraz ruhám!

Az öreg szó nélkül hagyta ezt.

— Húzzunk bele, ha mozogsz, kevésbé fázol.

Nemsokára találtak egy kifutóhelyet. Addigra a maradék eső is elállt. A levegő azonban továbbra is hidegen futkosott, a nap nem bújt elő.

Öreg Hajós kinyitotta az egyik vízhatlan száját, addigra már ledobta magáról az esőruhát, mélyen belenyúlt a zsákba.

— Vetkőzz le gyorsan, dörzsöld meg magad! – nyújtotta felé a száraz törölközőt. Tuba nem kérdezett semmit, nem ellenkezett, csak mihamarabb megszabaduljon a didergéstől. „De akkor se panaszkodom!” – koccintotta össze a fogát.

— Ha megvagy, vedd fel ezt!

Egymás után vándoroltak kezébe a száraz, meleg ruhadarabok.

— És fölveszed a neoprén cipőt.

Amikor már melegben érezte magát, megkérdezte:

— Honnan van ez?

— M-zárolt anyag.

— Micsoda?

— Voltam én már katona!

— Miket beszélsz, Öreg?

Ez az „Öreg” volt az enyhülés első szava. És követte az az érzés, hogy mennyire jólesett átmelegednie. Az apja meg elmagyarázta neki, a honvédségnél minden eszköznek volt egy M-zárolt tartaléka. Amit csak akkor lehetett elővenni, ha valóban élesre fordult a helyzet.

— Mindig föl kell készülni egy rosszabbra is.

Kimerték a kenuból a vizet, szétterítették a vízhatlant az első és a hátsó ülés közé, nagyjából rendet teremtettek a hajóban. Másnapra majd kisüt a nap, és minden megszárad.

— Akkor irány előre, nem sok van már hátra!

(Folyt. köv.)

Illusztráció: Tiszaparton (fh. Puskás Imre-festményrészlet)

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →

Virginia Sol: Lélekkapcsok →

Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →

Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →