Kovács Ilona: Sade márki a cenzorok célkeresztjében
*
„Isteni” márki?
De Sade nevét a XIX. század végén kezdték az isteni jelzővel együtt emlegetni, Aretinónak, a modern kor első erotikus szerzőjének (1492–1556) magát jellemző „címét” átvéve.[1] A démonikus vagy ördögi, mint epitheton ornans, sokkal jobban jellemezné. Ő maga is bűnösnek mondható abban, hogy rossz híréről ismerik még halála után több száz évvel is, mert már életében (1740–1814) kihívta maga ellen a sorsot. Enfant terrible-ként különös élvezettel provokált mindenkit: sorban támadt embertársai, a társadalmi intézmények és a rend őrzői ellen, és magát sem kímélte. Erőszakos fellépésével még erőszakosabb reakciókat váltott ki, nem a véletlen műve, hogy háromszor ítélték halálra, és sokszor hozta magát halálközeli helyzetbe. A kivégzést mindhárom esetben elkerülte, hol ravaszsággal, hol szerencsével, életének több mint a harmadát (legszebb éveit) mégis börtönökben és egy elmegyógyintézetben (Charenton) töltötte.[2] Ha nem is mindenkit, de rengeteg embert sikerült magára haragítania, köztük a felvilágosodott filozófusokat és családja több tagját, akik egy ideig támogatták, majd ellene fordultak. Nyíltan hirdette, hogy élvezi a provokációt, ahogyan ezt a Budoárfilozófia egyik szereplőjének, Dolmancénak a szájába adva szavait, ki is fejezi: „…mert oly édes érzés megbotránkozást kelteni: némi diadalérzést csepegtet gőgünkre, ami pedig igazán nem megvetendő.”[3]
Élettörténete több igazi nagy botránytól hangos, ezekben ugyanis perbe fogták, és törvényesen elítélték, bár a korabeli nyilvánosságban a szóbeszédek szintén hatásosan terjesztették aljasságainak hírét, és a rendőrség is szorosan követte, azaz üldözte. Az első perben (1763) egy legyezőkészítő munkáslány jelentette fel az ifjú arisztokratát, (többek között) orgia és fekete mise vádjával. Ebben az ügyben már sok „szadista” vezérmotívum szerepel, úgymint a feszület és a szentségek meggyalázása, istenkáromlás, korbácsolás, no meg szexuális perverziók, hogy csak néhányat említsek. Feltétlenül meg kell jegyezni, hogy Sade magát sem kímélte: az önkorbácsolást magán is művelte, a perverziókban pedig, amelyekre másokat erőszakkal és/vagy pénzzel rávett, kifejezetten örömet talált.[4] Az is fontos, hogy több áldozatát megfizette ugyan, ők azonban további kiváló zsarolási lehetőséget láthattak benne, mert nem hagytak fel követeléseikkel, és egyesek sikeresen kiegyeztek a családdal. (A márki folyamatosan pénzhiányban szenvedett, és házassága egyik fő indoka az volt, hogy az ő ágán ősi, patinás nemesi cím mellé a vagyont az „újgazdag” Montreuil család szolgáltatta, legalábbis egy ideig.)
Újabb botránya során öt év múlva egy fiatal és szép koldusasszony, Rose Keller jelentette fel az előzőhöz hasonló vádakkal, hiába fizetett neki előbb a márki, azután az anyósa, hogy elsimítsák a szégyenletes kicsapongások okozta bajt. A fő-fő botrányt, amely „a marseille-i kurvák esete” néven ismeretes, és ahol állítólag több prostituáltat próbált megmérgezni 1772 júniusában, már nem boronálták el. A márki nagy lábon élt, kedvenc kedvteléseinek hódolva (színház, vacsorák, nagy társasági élet színésznőkkel), de túllépett egy határt, amikor a kőrisbogár szárított páncéljából készített por állítólagos szerelemgerjesztő hatását akarta kipróbálni több örömlányon, ők azonban rosszul lettek (túladagolás miatt?), és egyikük feljelentést tett a rendőrségen ellene. Bár senki nem halt meg, de mérgezési kísérlet és szodómia vádjával bíróság elé kellett volna állnia, ha időben át nem szökik Itáliába, egyúttal a sógornőjét is megszöktetve. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, ebből a rokonság megértette, hogy a márki nem igyekszik megjavulni… Távollétében ítélték halálra, de ennél még súlyosabb következménynek bizonyult, hogy ezzel anyósát halálos ellenségévé tette, ami végzetes hiba volt. Látnivaló tehát, hogy nem kis kihágások miatt üldözte őt a törvény, bár abban a korban ennél sokkal komolyabb bűnöket, akár emberölést is meg lehetett úszni egy hozzá hasonlóan magas rangú arisztokratának. Ő azonban igazi tabukat sértett meg vakmerően és felelőtlenül radikális ateizmusával, holott az ő élete és pályája is a legkedvezőbb előjelekkel indult. A kedvező adottságok között első helyen áll az ősi családfa, amelyen még Petrarca múzsája, Laura is szerepelt. Minden valószínűség szerint harcos ateizmusa és antiklerikalizmusa, szenvedélyes, provokációt provokációra való halmozó jelleme és a képmutatással szembeni gyűlölete vívta ki ellene a törvény és a cenzorok haragját sok-sok rezsimben, egészen a XX. század közepéig.
A külső kényszerek hasznáról
Voltaire igen pontosan határozza meg a cenzori beavatkozások paradoxonát a Természeti Törvényről szóló Költeményében,[5] amikor leszögezi, hogy az erőszakos cenzúra hatása az, hogy hírét kelti a megtámadott, gyakran kevéssé ismert nézeteknek. Szélsőséges esetekben azt is lehet mondani, hogy a betiltás tesz ismertté és népszerűvé olyan véleményeket vagy műveket, amelyek enélkül akár az ismeretlenség homályába is veszhetnének. Ha csak a modern Európát vesszük szemügyre ezen a téren, megdöbbentő folytonosságot látunk a vallás és a társadalmi rend védelmezőinek érveiben. Sade életének drámája, amely századokon átívelő heves reakciókat tudott provokálni ebben a közegben, különlegesen súlyos, de megerősíti a társadalmi korlátok őrzőinek és szabályrendszerének létét. A körülötte elburjánzott tiltások és óvintézkedések társadalmi és lélektani szempontból egyaránt tanulságosak, és arra is éles fényt vetnek, mennyire veszélyesnek ítéli a közhatalom minden alapvető intézménye az irodalmat, mint a szabadság birodalmát, és az erotikát, mint az egyéni lét egyik elfojtható, de mindig robbanással fenyegető impulzusát. Nem elég a nyílt és közvetett, politikai vagy gazdasági nyomásgyakorlás eszközeivel gyakorolt külső cenzúra formáit elemezni, számot kell vetni rejtettebb, benső kényszerré váló formáival és az ebből fakadó öncenzúra működésével egyaránt.
A nyilvánosság elé szánt eszmék feletti kontroll érthető módon legelőbb az egyházak kiváltsága volt, a laikus ellenőrző rendszer kiépítése valamivel később követte.[6] Az utóbbit Franciaországban a király kiváltságaként Richelieu vezette be hivatalosan 1629-ben, az egyre jobban fejlődő könyvnyomtatás megregulázására, előzetes engedélyhez kötve a művek kiadását. XIII. Lajostól kezdve a királyok több-kevésbé éltek ezzel a jogukkal, és a XVIII. századra szűkítve a kört, sok olyan botrányról tudunk, amikor börtön, könyvégetés és üldözés követte a tiltottnak minősített könyvek megjelenését. Voltaire Filozófiai levelei (1733), Diderot Levele a vakokról (1749), vagy Rousseau Emilje (1762) ismert és csak kiragadott példái a felvilágosult eszmék terjesztői elleni harcnak. Persze a védekezés és visszavágás rendszere is kialakult az ellenoldalon, szerzői név nélkül és /vagy külföldön kiadott szövegek, hamis impresszumok és titkos terjesztőhálózatok formájában. Az erotikus irodalom már a középkorban használt ilyen párhuzamos hálózatokat a kéziratok terjesztésére, és a szóbeliségben is élt, felolvasások és szájhagyomány útján. A megtorlások mindig kegyetlenebbek voltak, ha megvádoltak valakit vallástalansággal vagy „szabadossággal”: börtön, száműzetés vagy halál várt a vétkesre. A franciáknál az utolsó kivégzés ilyen vádak alapján egy Claude le Petit nevű költő máglyahalála (1662) a Múzsák bordélya című kötete miatt. A vád nem kizárólag erkölcstelenség, hanem szabadgondolkodás is lehetett, és ezekhez az előzményekhez képest az előzetes kontroll humánusabb eljárás a kivégzésnél, főleg azért, mert sok esetben megkerülhető. A cenzúra jogosságát megkérdőjelező vagy támogató vitában komoly vallási és filozófiai érveket vonultatnak fel minden oldalon, mellette[7] éppenúgy, mint ellene. Ennek a sok évszázadon át, sőt ma is tartó vitának az áttekintése messze túlmutat Sade és a cenzúra összeütközéseinek elemzésén, amely sokkal nagyobb terjedelmet kívánna. Mindenesetre elmondható, hogy a márki esete mindenféle lehetséges vádat szinte együttesen kimerített, és a hivatalos módszerekkel lehetőleg igyekeztek meggátolni és büntetni az ő szabadosságait. Művei sokféle megjelenésének, álcázásának és terjesztésének története lefedi egész életét és pályáját, ezért itt a klasszikus eljárások mellett kevésbé ismert vagy különleges esetekről is szót ejtünk.
Öncenzúra Sade műveiben
Amióta Sade irodalmi munkássága polgárjogot nyert az utókor, illetve a kritikusok szemében, nyomon követhető a kritikai és szöveggenetikai kiadásokban, milyen módszerrel és önkritikával készültek a kéziratok, és milyen engedményeket tettek egyesek a nyilvános megjelenések érdekében. Egyrészt feltehető ugyan, hogy a márkiból a közel három évtizedes raboskodás és bezártság nélkül nem lett volna író, mégis olyan gondos, becsvágyó szerzővé tette a kényszerű magány, aki egyre nagyobb műgonddal művelte az írást. A hírhedt Justine–Juliette testvérpár sorsáról írott regénytrilógia[8] utolsó részének fakszimile kiadása[9] szépen dokumentálja a vázlatok, piszkozatok, ki- és áthúzások, átírások nagy számát, amelyek egy része nyilvánvalóan a cenzúra várható reakcióit igyekszik kiiktatni a megjelenés érdekében. Más variánsok esztétikai szempontokat tükröznek, amit az is megerősít, hogy a márkit elméletileg is foglalkoztatta az irodalmi alkotás. Egy igen érdekes és terjedelmes esszét szentelt a témának,[10] történeti és művészetfilozófiai felfogását nagy műveltségre valló példákkal színesítve, amelyek az ókortól saját kora irodalmi terméséig vett hivatkozásokkal támasztották alá eszméit.
Sade ugyan egész enciklopédiáját nyújtja a cenzúra kijátszásának, egyfajta titkosírás alkalmazásától egészen a névtelen publikálásig és egyes szövegei nyilvános megtagadásáig, itt most a „láthatatlan írás” technikájának általa alkalmazott technikájára szeretném felhívni a figyelmet. Egyfajta titkosírásra a vincennes-i börtönből a feleségének 1777. június 16-án írott levele ékes bizonyíték, amelyben a fekete tintás rész után egy rejtett, alighanem tejjel vagy citromlével írott utóirat következik. Ezt csak tűz fölé tartva lehetett elolvasni, és a kémkedés eszköztárában is szerepelnek hasonló technikák.[11] A börtöncenzúrát sikerült kijátszania, de a publikálások terén kevesebb szerencséje volt: írásai közül az egyik, feltehetően fő művét a rendőrség 1807-ben lefoglalta és kisebbik fia kérésére elégette.[12] Más művei is elveszhettek élete gyakori viszontagságai közepette, de itt csak másik fő művének, a Szodoma százhúsz napja[13] hihetetlen kalandjaira térnék ki. A szöveget 1785-ben vetette papírra a márki, majd egy olyan apró tekercsre készített belőle tisztázatot, miniatűr írással,[14] amelyet a Bastille falába rejtett, amikor a forradalom előtt tíz nappal átvitték egy másik börtönbe. A világirodalomnak ez a talán legkalandosabb történetű kézirata ezután eltűnt, hogy csak a XX. század elején bukkanjon fel újra. Végül csak 1904-ben (elég hiányosan), majd 1931–35 között (teljes szöveggel) jelent meg, és a tekercs további sorsa is bővelkedik kalandokban és botrányokban, mielőtt végre, nemrégen a francia Nemzeti Könyvtárba került.[15] A négy fő mű tehát a szerző neve nélkül, illetve közel 150 éves késéssel jelent meg, a saját néven kiadott szövegek pedig – érthetően – olyannyira nem szadista jellegűek, hogy a legkevésbé sem fejezik ki a márki világképét, akárcsak a 17 ismert színdarab és az a sok elbeszélés, amelyek az érdektelenségig szürkék és jelentéktelenek, vagyis semmi nem árulkodik bennük arról, hogy ugyanaz a szerzőjük, aki az elviselhetetlenségig kegyetlen Szodoma 120 napját írta. Ez a sokféleség és sokszínűség a márki életművében külön érdekesség, de ezúttal Sade gondolkodói profiljának érdemes több figyelmet szentelni.
Író? Filozófus?
Mennyire volt indokolt a cenzorok ébersége és szigora a művekben kifejezett eszmékkel szemben? Az az igazság, hogy a márki gondolkodása annyira eredeti önmagában és olyan kritikus a kor többi (felvilágosult) filozófusával szemben, hogy írói és bölcselkedői státuszának elismerése is csak nagyon későn és komoly küzdelmek árán történt meg. Ellenzői kizárták volna a művészet és filozófia minden területéről, hívei pedig mindig hajlamosak voltak túlértékelni. Vagyis olyan megosztó személyiségnek bizonyult, akinek a világképével és eszméivel szemben nemigen lehet közömbösnek maradni. A XIX. században az elhallgatás, az értékelés megkerülése vagy az egész jelenség gyűlölködő elutasítása helyettesítette a valódi befogadást, néhány olyan kiugró (és ragyogó) elmétől eltekintve, mint Flaubert, Baudelaire vagy a Goncourt fivérek. Az áttörést a szürrealisták vitték végbe, akik ugyan határtalan rajongással bálványozták, de valódi értékeit is hirdették. Apollinaire nyitotta meg előttük az utat, aki filológusi gonddal elsőként állított össze és adott ki egy antológiát 1909-ben, tudós előszóval, bibliográfiával és jegyzetekkel.[16] Ebben több kiadatlan szöveg és levél mellett ugyan egy tévesen Sade-nak tulajdonított művecske is szerepelt, de az ő nyomán („minden idők legszabadabb szelleme)” ünnepelték benne – többek között Desnos, Breton, Éluard, Buňuel – a nagy lázadót, az anarchistát, a szexualitás ősi, mindent meghatározó erejét hirdető írót. A támadások azért nem szűntek meg,[17]és a francia cenzúra is éberen figyelte, egészen a század közepéig. Akkor (1956 decemberében) Összes műveinek első összegyűjtőjét és kiadóját, Jean-Jacques Pauvert-t fogták perbe, és a konzervatívok vs. haladó értelmiségiek[18] közti hatalmas csaták eredményeként az utóbbiak elérték teljes felmentését négy hónappal később. Szélesebb körű rehabilitációja azonban még később, Georges Pompidou és Valéry Giscard d’Estaing elnöki ciklusai alatt történt meg,[19] azóta a zsebkiadásoktól kezdve a luxuskivitelű albumokig minden formában elérhetők az életmű különböző darabjai, bár a vita egész működéséről teljesen mindmáig nem szűnt meg.[20]
Sade márki balszerencsés kalandjai a kelet-közép-európai kultúrtörténetben
A magyar és – tágabb ívben – a szomszédos országok irodalmaiban szintén komoly küzdelmek zajlottak le a márki életműve körül, és mindig a szólásszabadsággal összefüggésben. A régió más országaiban is megfigyelhető, hogy az erkölcsrombolónak és értéktelennek minősített alkotót betiltották, pl. a szerbeknél, de ezekre itt nem tudunk kitekinteni.
A magyar cenzúra,[21] mely hamarosan követte az első budai nyomda megalapítását (1472), szintén előbb egyházi, majd állami intézményként működött. A XVI. század elejéről (1524) már ismert egy Luther Márton „veszélyes” írásainak kiadását megtiltó királyi levél, 1572-től pedig kiadják a nyomtatványok előzetes egyházi kontrolljára vonatkozó rendeletet, előbb az unitárius könyvek terjesztését tiltva, majd 1730-tól minden műfajú alkotásra kiterjesztve. Mária Terézia uralkodása alatt elkészült a tiltott művek jegyzéke, az Index librorum prohibitorum (1754), amely már elsősorban a libertinus könyvek betiltását célozza meg. Anekdotikus, de jellemző adalék e lista történetéhez, hogy a magyar nemesek a francia könyvtermésből ennek alapján rendelték meg a legnagyobb botrányt kavaró szabados műveket, amelyek nem egy esetben borküldeményeket tartalmazó ládák mélyén érkeztek meg Bécsen keresztül Budára. II. József, mint felvilágosult uralkodó, természetesen enyhített a tiltólistán, utódai viszont újra keményebb szabályozást vezettek be, és a szigorú cenzori fellépések hivatalosak maradtak egészen 1840-ig. Ezután a bécsi udvar egy Tanácsot állított fel, azzal a céllal, hogy akadályozza meg a forradalmi, felforgató eszmék terjedését az országban. A fennmaradt főnemesi könyvtárak kéziratos katalógusai alapján tudható, hogy Voltaire, Diderot, Helvétius vagy Rousseau neve gyakran szerepelt az 1802-ben kiadott, újra kibővített listán, amely büntethetővé tette a kérdéses szövegek kiadását, kölcsönzését, sőt később az olvasását is. Sade neve ugyan nem bukkan fel a tiltott szerzők között, de ez elsősorban alighanem annak tudható be, hogy fő műveit ekkor még névtelenül, hamis impresszumokkal tették közzé, illetve jelentheti azt is, hogy csak hírből ismerték. Az 1848–49-es szabadságharc követelései között nagy hangsúllyal szerepelt a sajtó- és szólásszabadság biztosítása, és ennek megfelelően eltörölték a hivatalos cenzúrát, amelyet egy ideig nem gyakoroltak.
A XX. században[22] azonban újra bonyolultabb lett a helyzet, és az I. világháború után,különös súllyal a két világháború között, a Horthy-korszakban, kisebb kihagyásokkal 1944-ig változó érvénnyel és intenzitással működött újra ez a kontroll.[23] A háború után, a szocialista kormányok alatt (1948–1989) nyíltan nem létezett ilyen rendelet, de bújtatott és igen hatékony formákban, például a kiadók személyi felelősségén, az írók öncenzúráján, a szerkesztők házon belüli átíró-kihúzó munkáján keresztül gyakorolva ellenőrizték a kiadványokat.[24] Ez a rendszer egészen a rendszerváltásig működött, bár egyre gyengülve, egyre inkább hallgatással kerülve el a nyílt konfrontálódást az ellenzéki táborral.
Az az üldözésnek is minősíthető ellenállás, amellyel a magyar hivatalos szervek egészen a XX. század végéig meggátolták a márki műveinek magyarországi (és régióbeli) fordítását és terjesztését, igen jellemző a politikai rezsimekre. A teljes elhallgatástól, amelyet csak a kiváltságos osztályok idegen nyelveket ismerő és gazdag képviselői tudtak megkerülni, a tiltás többféle formáján át az 1989-es fordulatig ez a történet jól illusztrálja a szólásszabadság körüli manipulációkat, majd a 80-as években ezek kijátszásának egyes módozatait. Nálunk is használták a külföldön bevett módszerek egy részét, természetesen a névtelen publikálás és a hamis impresszumok nélkül, hiszen egyrészt a „szadista” jelző a legjobb kiadói hívószó lett a lanyhuló diktatúrában, másrészt teljes egészében lefordított művek nagyon sokáig úgysem jelenhettek meg nálunk. Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a hírhedt életművet és íróját hírből (leginkább rossz híréből) ismerhette csak a magyar olvasó, előbb a kiváltságos (politikai) rétegek és az értelmiségiek, majd az 1980-as évektől kezdődően az ún. demokratikus ellenzék művelt képviselőinek kivételével. Ezt a furcsa állapotot, amelyet a befogadás hiánya jellemez, súlyosbították még a nyelvi, fordítási nehézségek és a nyugati civilizációs fejlődéssel összevetve tapasztalható lemaradások. Nálunk két évszázados késedelmeket kellett (volna) behozni ezen a téren, ami valójában kivihetetlen rövid idő alatt. A szabados, ún. libertinus irodalom, amely igen magas fokot ért el a francia kultúrában a XVII–XVIII. században, nálunk nem alakult ki, bár szórványos kísérleteket ismerünk a kor magyar irodalmából,[25] ezek azonban széles olvasói köröket nem érintettek. Maga az irodalmi szféra is csak a múlt század második felében kezdett ilyen irányban is fejlődni. A XVIII–XIX. századi Magyarországon elszórtan előfordulnak a „szadizmus”, „szadista” kifejezések, de csak a magánszférában, olyan írói levelezésekben, amelyek utalnak a jelenségre és a szerzőre. Az eredeti szövegek ismeretére azonban semmilyen jel nem mutat, a márki tehát valahogy a szóbeszéd szintjén lebeghetett a köztudatban, mindenféle alapos szövegismeret és filológiai tudás híján. A fennmaradt főúri, illetve közkönyvtári katalógusokban tehát nem fordul elő sem a név, sem a műcímek, bár ennek alapján még nem zárható ki tökéletesen egyes művek lappangása az országban.
Mindenesetre az életmű ismeretének első írott nyoma egy datálatlan kézirattöredék, amelyet az OSZK Kézirattára őriz.[26] Az igen rossz színvonalú fordításban lejegyzett szemelvények forrása feltehetőleg a Justine egyik változata, és csak a fordító neve ismert, kiléte és működése homályban maradt. Valószínűleg nem hivatásos fordítótól, hanem egy amatőr Sade-olvasótól származik. A szöveg jellege alapján csakugyan XIX. századi a nyelvezet, tehát a katalógusban feltüntetett 1886–87-es évszám hitelesen jelöli a fordítás idejét. Nyomtatott változatáról nem tudni, tehát semmiféle visszhangot nem válthatott ki. Utána nagyot kell ugrani, egészen a múlt század 70-es éveiig, amikor – ugyan több antológiába becsempészve, de – végre szövegrészleteket is közöltek, elsősorban Ludassy Mária munkásságának köszönhetően, például a Juliette történetének egyik filozofikus részletét és az Igazság című költeményt, Petri György fordításában.[27] Megjegyzendő, hogy egyik sem jellemzően Sade-alkotás, hanem kifejezetten bölcseleti elmélkedő szöveg, tehát a tiltott, libertinus „szadista” művekről nemigen tud képet adni.[28] A 80-as évek során fokozatosan fellazították a kimondatlan tiltásokat, és 1989-ben a cenzori funkciókat is gyakorló Kiadói Igazgatóság felszámolása végképp megnyitotta a Sade-művek előtt a kiadók kapuit. Ekkor szinte áradásszerűen elöntötték a könyvesboltokat és utcai könyvárudákat a sokáig fiókban tartott fordítások, köztük az én akkor már majd egy évtizede kész Budoárfilozófia-változatom, továbbá megjelentek fordításban különböző Justine– és Juliette-, illetve egyéb szövegek vegyesen. Ezt az áttörést azután a további évtizedekben követték mögöttük sorjázó más művek, bár Sade márki „divatja” elég hamar, nagyjából 10-15 év alatt lefutott.[29]
Érdemes megjegyezni, hogy a hallgatólagos tiltás nem terjedt ki mindenre: nem Sade-tól, hanem Sade-ról szóló szövegek már valamivel korábban megjelenhettek, ahogy ez a bibliográfiai összefoglalóból kiderül[30]: 1971-től kezdve már találni róla szóló esszét. A szem mellett azonban a fül is fontos a befogadásban, nemcsak olvasunk, hanem fülelünk is, tehát színházban-moziban is lehet találkozni Sade márkival; sőt elmondható, hogy élete és művei rendkívüli módon inspirálták a színházi és a filmes szakma művelőit. Az ő alkotásaik közül is több felhívta magára a cenzúra figyelmét, és ezek elemzése nélkül nem lenne teljes semmilyen áttekintés, a betiltási kísérleteké sem.
Sade színpadon és filmvásznon[31]
Szinte kikerülhetetlen, hogy a rövid áttekintést ne Peter Weiss terjengős című darabjával kezdjük, annál is inkább, mert magyar előadásai közül a kaposvári színházé sok port kavart fel. Maga a darab alapvetően marxi, dialektikus fogantatású, de igen hosszadalmas, és 1964-es berlini bemutatója óta számos radikálisan átdolgozott színházi változatot ihletett. Sajnos nemcsak dialektikus, de gyakran didaktikus is, az osztályharc és a népi rétegek öntudatra ébredése nem mindig meggyőző a francia forradalom eseményeinek ismeretében, szövege mégis rendkívül sok továbbgondolásra érdemes kérdést vet fel.[32] Ez magyarázza, hogy állandó repertoárdarabnak számít napjainkban is sok helyen, és Peter Brook 1967-es filmadaptációjának megrövidített címe nyomán (Marat/Sade) újabban nálunk is így bukkan fel, vagy még rövidebben, mint M/S (2014), esetleg teljesen kifacsarva mint marat/taram (2008). Ez a furcsa darab megrázó átdolgozásokon megy át, néha az eredeti jelentés szöges ellentétébe váltva, mint a kaposvári előadásban, ahol a levert 1956-os forradalom kontextusába helyezve értelmezték át, ezzel felkeltve a pártfunkcionáriusok, vagyis a cenzúra élénk figyelmét. Az 1981-es bemutató érdekében a rendezőnek és a dramaturgnak izgalmas bújócskát kellett játszania előbb a helyi, majd a fensőbb pártvezetők ingadozó döntéseivel, akik végül a vidéki előadást engedélyezték, a budapesti vendégjátékot azonban csak azzal a feltétellel hagyták jóvá, ha az előadás díszletét megváltoztatják.[33] Ez a döntés megfelelt annak a kultúrpolitikának, amely a budapesti színházakat sokkal konzervatívabb és rendszerhű előadásokra szorította, míg a vidékieknek nagyobb mozgásteret hagyott, ezzel lehetővé téve a kaposvári társulatnak, hogy az ország legjobb és legellenzékibb színházi terét hozza létre. A Weiss-darab végére tehát az eredetileg az 1956-os forradalomban központi szerepet játszó Corvin-köz képe (az eredeti, vidéki díszlet) helyett Budapesten a párizsi Vendôme térét kellett beállítani, hogy ezzel ellenforradalmi jelentést sugalljanak 56-ra vonatkoztatva. Maga ez az ingadozás a tűrés vagy betiltás között jellemző a 80-as években lazuló ideológiai nyomásra, az Aczél-korszak utolsó periódusára. A kaposvári, hamar kultikussá vált előadás története így egészében rendkívül tanulságos a 80-as évek folyton változó politikai légkörének tanulmányozása szempontjából, mert az 1981-es bemutató és az 1989-es felújítás közt eltelt nem egészen egy évtized gyökeresen megváltoztatta az értelmezés visszhangját. Az eredeti bemutató történeti koncepcióját az akkori kultuszminiszter, Köpeczi Béla olyan hamisításnak ítélte meg, hogy 1983-ban egy hosszú folyóiratcikkben „helyesbítette” az általa alapvetően tévedésnek minősített tendenciát, és alaposan megrótta a módosított dramaturgiát.[34] Az ideológiai „helyretételt” elsősorban a nagy külföldi fesztiválsikerek és díjak váltották ki, és nem követték szankciók. A közönség tömegesen tódult megnézni az előadást, amely azonban a rendszerváltás évére, a felújításra már elvesztette aktualitását. Az általános ideológiai enyhülés miatt betiltása fel sem merült, és így az 1989-es újrajátszás nem keltett különleges figyelmet. 56-ról nyíltan lehetett beszélni, a forradalom rehabilitációja is napirenden volt, és a forradalmak megítélése vagy különféle értelmezései liberális szellemben eltérhettek egymástól, pontosabban a korábbi, központilag kialakított kötelező tézisektől.
Érdemes egy újabb rövid kitérőben megjegyezni, hogy a Weiss-darab alaphelyzete fiktív, és minden valóságos alapot nélkülöz. A szerző (és a legendák) feltevése szerint a charentoni elmegyógyintézetben a márki gyújtó hatású darabokat írt, és azokat az ápoltakkal adatta elő.[35] Csakugyan tartottak színielőadásokat Charentonban, de ezeken komoly szerzők szövegeit adták elő, Párizsból meghívott professzionális színészekkel, és az ápoltak csak statisztaként szerepeltek mellettük. Ezek a „haknik”, kiruccanó közönségükkel (akárcsak a „kihelyezett” kaposvári előadások Budapestről utazó stábbal és közönséggel!) nagyon népszerűek voltak, a fényes párizsi úri társaság szívesen látogatott ki a közeli menhelyre. A márki feltételezett, gyújtó hatású színdarabjairól és ezek előadásairól azonban semmiféle adat nem maradt fenn, az egész inkább az utókor legendaképzése. Sade maga, mint színdarabíró, elég jelentéktelen és teljességgel konvencionális volt. Sok rövidebb-hosszabb darabot írt, de ezek annyira érdektelenek, hogy már a maga korában is alig tudott belőlük egyet-egyet előadatni, pedig sokat próbálkozott. Azok a párbeszédes művecskék, amelyeket élete alkonyán, charentoni elzártságában írt, csak alkalmi rögtönzések, és az egyetlen fennmaradt szöveg egy rövid színjáték dalbetétekkel, és a börtönigazgató születésnapjára készült. Annál meglepőbb, hogy Sade, nem mint drámaíró, hanem mint színpadi vagy filmfigura, ezzel ellentétben milyen sikeresnek bizonyult halála után.
Ideje kitekinteni a filmeken megelevenített Sade-hősökre: hatalmas a választék és a változatosság – de a legtöbbnek még az életrajzi adatokhoz sincs sok köze. Viszont botránykeltő hatásuk eleven több oldalon is: hol a közönség lázadt fel, hol a hivatalos cenzúra lépett fel ellenségesen a hatalom oldaláról. Az első és talán leghangosabb tüntetésről Buñuel 1930-as, Aranykor c. filmjének egyik vetítésén, korábban már volt szó, és hiába vágatott ki az előzetes cenzúra számos részletet a filmből, a szélsőjobbos támadás után teljesen betiltották a vetítéseket, és egészen 1981-ig csak egy rövidített változatot lehetett közönség elé vinni. Óhatatlanul idekívánkozik a Szodoma leghíresebb (vagy leghírhedtebb) megfilmesítése 1975-ből. Pasolini utolsó filmje az időrendet megbolygatva – igen vitatható módon – összeköti Sade fikcióját Mussolini történelmi korával: Salò, avagy Szodoma 120 napja. A külvilág teljes kizárásával forgatott film tekercseiből már a bemutató előtt egy betörés során sokat elraboltak a filmlaborból, és a rendező ezek nélkül vágta össze a végső változatot, amelyet nem sokkal az ő meggyilkolása után mutattak be. A párizsi ősbemutató nagyon ellenséges visszhangot váltott ki, és nálunk 1988-ig tilos volt vetíteni. Végül korlátozott számú „bérletes” nézőt jogosítottak fel a film megtekintésére, amit utána is csak ritkán, „szűkített forgalmazásban”, egy fekete-fehér, erősen megvágott változatban vetítettek, egészen 1995-ig. (Egyes országokban máig tiltólistán szerepel a film.) A brutális vizuális látvánnyal sokkoló, szabad átírás semmiképpen sem hiteles alkotás. Sade fantazmagóriáinak valóságos, történelmi aktualizálása és egyes, szinte befogadhatatlan jelenetek és képek miatt nehéz ugyan megnézni és megítélni a művet, de Európában már DVD-n és online is hozzáférhető.[36] A kritikai visszhang annyira szélsőséges („könyörtelen tanulmány” és „riasztó melléfogás” szélsőségei között mozogva), és a nézők viszolygása olyan általános, hogy mindez azt mutatja, itt nem Sade lépett át minden határt, hanem a filmrendező. És ezúttal talán még a cenzúra közbelépése, pontosabban próbálkozásai sem ítélhetők el teljesen.
A Sade-művek ihletésére született filmek száma olyan nagy, hogy itt nem lehet áttekinteni mindet, csak néhányat, és néhány jelentősebbet emelnék ki még közülük. Véleményem szerint a legszellemesebb és legeredetibb megoldást, amely elkerüli a fantázia szülte szörnyűségek konkrét, vizuális megjelenítésének csapdáját, egy belga rendező találta meg 1989-ben, Márki c. filmjével.[37] A belga rendező alkotása – állatmaszkokat viselő színészekkel és helyenként animációs technikával készített betétekkel – fogyasztható, sőt élvezhető ellenpontja Pasolini filmjének. Bikácsy Gergely is érdekesnek találta a filmet, főleg a kiváló belga rajzoló, Roland Topor közreműködése miatt.[38] Csakugyan, a karikatúraszerű álarcok felrakása és a humoros felfogás hangolta tréfásra a figurákat, erős távolságot tartva az ábrázolt fikciótól. Nálunk csak két évvel később forgalmazták ezt a merész filmet, és erényei ellenére is csak szakmai körökben keltett visszhangot. Érdemes itt még néhány szót szentelni Peter Brook mozivászonra transzponált átdolgozásának, amely Weiss már sokat emlegetett darabján alapul. Ő már a címet is megvágva Marat/Sade formában készített az alapanyagból filmet 1967-ben. Az átdolgozás Brook amerikai színpadi rendezésének a megfilmesítése, és ez a rövidített változat annyira eltér (előnyére) a forrásszövegtől, hogy szinte teljesen új mű. Sikeres, hatásos, és jól mutatja, hogy Brook ugyanúgy átértelmezésre szorulónak ítélte az eredeti darabot, ahogyan a kaposváriak is annak idején, és így lett belőle erős, vizualitásában maradandó mű. Nálunk késve forgalmazták, és igazán csak az internet tette elérhetővé ezt a Marat/Sade-ot, akárcsak a Márkit.
Végezetül érdekes színfoltja a magyarországi Sade-recepció torz formáinak egy magyar film, amelynek a története elég kalandos, de legalábbis legendák és szóban terjedő mendemondák veszik körül. A Sade márki élete Szirtes András filmje, Halász Péterrel a címszerepben, 1993-ból. Mivel már 1989 után keletkezett, a betiltás nem volt reális veszély, viszont a film igazán bizarr. Olyan pletykák terjengtek körülötte, hogy eredetileg a Justine megfilmesítése lett volna a cél, de az alkotók[39] a költségvetést fura módon arra használták, hogy szerepválogatás címén élő modellekről, fiatal lányokról gipszmintákat vegyenek, és ebből több baleset származott. Egyrészt a lányok közül többen állítólag rosszul lettek a gipszburoktól, másrészt a pénz nagyja is elfogyott. Még a mérgezési kísérlet gyanúja is felmerülhetett, ami igazán illett (volna) stílusban Sade Justine-jéhez. Pénz híján azonban váltottak, legalábbis a mendemondák szerint, és egy szinte eszköztelen, díszlet és külsőségek nélküli „olcsó” megoldást találtak ki. Ebben Halász Pétert beszélteti két kérdező az életéről, végig zárt térben, mintegy kulcslyukon át, félközeliben, rendkívül statikusan. A színész hangja, arcjátéka és a szöveg miatt nyilván nem teljesen érdektelen az alkotás, de valódi filmnek semmiképpen nem nevezhető. Inkább képzeletbeli riport a márki szellemével, Halász Péterre komponálva, filmszalagra rögzítve.[40] A kósza feltevések között az is felbukkant, hogy a filmhatóságok nagy figyelemmel követték a forgatás menetét, és felmerült még a betiltás gondolata is az esetleges pornóveszély miatt, de a beszéltetős változatot már nyugodt szívvel lehetett vetíteni, a szavak hatalmától már nem féltek annyira 1993-ban.
Sade magyarul?
A libertinus irodalom nyelvezete általában is az állami ellenőrzés megbízottjainak célkeresztjében áll, de Sade kitüntetett helyet mondhatott magáénak. Nemcsak a cenzúra dolgozott ellene, hanem a nyelvi nehézségek is: mivel az ő szövegeit mindenféle szabályok áthágása jellemzi, kifejezéseinek tetemes része a trágár, durva, pornográf szókincshez tartozik, és olyan is akad, amelyik egyáltalán nem létezik magyarul. Több regiszterben szólal meg, és ezek egyike vagy hiányzik nálunk, vagy istenkáromló és szeméremsértő. A hiány hátterében az a közel két évszázados fejlődéskülönbség áll, amely nálunk a szabados irodalom kialakulását hátráltatta, illetve a XVIII. században meggátolta. Tehát nemcsak a szentségtörő fordulatok és a trágárkodásnak számító kifejezések fordítása problematikus, hanem egy hiányzó szókincsréteg pótlását is meg kell oldani a magyar változat elkészítésekor.[41] Bizonyos esetekben az argó vagy a folklór segítséget nyújt, de még ott is felmerül az időbeli eltérés dilemmája. Hogyan lehetne visszakeresni a Sade-korabeli blaszfémiák és nyersen szókimondó erotikus stílus szóhasználatát olyan körülmények között, amelyben ezeknek az írásba foglalását is tiltotta a cenzúra? A káromkodások terén megdöbbentő, hogy még a periratokban sem idézik és vetik papírra az inkriminált kijelentéseket, csak körülírják őket,[42] és a legdurvább kifejezéseket még az irodalomban is csak jóval későbbi szövegekben merték papírra vetni. Az archaizálás vagy modern szókincs használata tehát itt szükségképpen a modernizálás vagy a nyelvteremtés irányába mozdul el. Mivel a fordítás mediálás és nyelvújítás is egyben, ez a nyelv funkciójából fakadó kihívás, de óriási feladat elé állítja a magyarra átültetőt. A népi kultúrából átvehető fordulatok számát erősen leszűkíti, hogy a folklór virágnyelven fejezi ki mondanivalóit e téren, és így aztán vagy homályos, vagy túlságosan költői megoldásokat kínál. Az argó viszont ezzel szöges ellentétben túlságosan nyers és közönséges általában, ami viszont eldurvítja a stílust.[43] Járulékos nehézség, hogy a nyelvészek sem igen nyújtanak segítséget, mert ezt a nyelvet a klasszikus francia értelmező szótárak (Larousse, Robert, Littré) sem engedték be a legutóbbi időkig a szócikkeik közé, vagy a szavak jelentései közül kihagyták a pornográfnak ítélteket. Jó példa erre, hogy az elsősorban Szókratészhoz kapcsolódó bölcseletre vonatkozó socratiser ige számos jelentése közül egészen 1989-ig hiányzik a filozófus pederasztiáját felidéző meghatározás (szodómiát elkövetni, szodomizálni) a fenti kézikönyvekből, és csak a legfrissebb, elektronikus thesaurusok vették fel ezt is a definícióik közé.[44] Különösen pikáns, hogy a Sade szövegeiben előforduló egyes kifejezések még az erotika szókincsét programszerűen összegyűjtő kiadványokból[45] is kimaradtak, és legfeljebb a kritikai kiadások jegyzeteiben kezdenek megjelenni, ugyancsak 1989 után.[46] Az én Filozófia a budoárban fordításomban például egy olyan nyelvi fordulatot is vissza kellett adnom (faire la chouette), amelynek a jelentése még ma sem tisztázott, és csak feltevésekre alapozva tudtam rá magyar megfelelőt javasolni. A lexika és a lexikográfia területén nálunk is megindult egy komoly fejlődés ebben az irányban 1989 után, és a nagyobb szabadsággal élve a fiatal nemzedék sok szellemes megoldással gazdagítja a lehetőségek tárházát a szexualitáshoz kapcsolódó tevékenységek magyarítása és magyar kifejezése terén.
Végül: nem merek semmilyen konklúziót levonni a fentiekből, mert a történet nem zárult le, és a különböző politikai hatalmak jövőbeni természetéről sincs tudásunk, csak sejtelmeink és félelmeink. Nyilvánvalóan összefügg a szabadosság a szabadsággal, életben és művészetben egyaránt, és ez sérülékennyé teszi. Egyet azonban biztosra vehetünk: ha a szellemi és a kulturális élet újra szorosabb ellenőrzés alá kerül, Sade márki az elsők között lesz, akiket felvesznek a tiltólistára.
[1] Aretino utolsó könyvei címlapján „Isten kegyelméből szabad férfinak” nevezte magát. Sade-ra is alkalmazták, talán ironikusan, ezt a jelzőt.
[2]74 évesen halt meg, és 27 évet töltött fogságban. Aktív életének tehát közel a felét elzárva élte le, és egyik politikai rezsim sem merte szabadlábon hagyni.
[3]Filozófia a budoárban. A szabadosság iskolája, Pallas, Bp., 1989, 55.
[4]Erre a furcsa jelenségre már sokan rámutattak, köztük Ludassy Mária, Moralisták és terroristák c. könyvében
(Kozmosz Könyvek, Bp., 1987).
[5] «C’est le propre de la censure violente / d’accréditer les opinions qu’elle attaque.» [Prózai ford.: Az erőszakos cenzúra / elterjeszti a megtámadott véleményeket.]
[6]A kérdés kiváló áttekintése: Jacques Domenech, Censure, autocensure et art d’écrire : de l’Antiquité à nos jours, [Cenzúra, öncenzúra és írásművészet], Éditions Complexe, 2005, 375 p.
[7] Pl. Jean Bodin vagy Luther Márton, sőt maga Rousseau, aki a regény műfaját egészében elítéli és elveti, bár műveli.
[8] Justine ou les Malheurs de la vertu (1791), Histoire de Juliette és a Nouvelle Justine (1799–1801), ezekből csak az első kettő van lefordítva, az utolsó teljes egészében ismeretlen nálunk. A címek magyarul: Justine, avagy az erény meghurcoltatása, ford. Vargyas Zoltán,Európa, Bp., 1989, ill. Juliette története, avagy a bűn virágzása, ford. Sóvágó Katalin, Lazi, Szeged, 2002.
[9]Az előző lábjegyzetben idézett első mű (módosított című változatának) tudományos kiadása: Sade: Les Infortunes de la vertu. par Jean-Christophe Abramovici. BNF, Coll.« Manuscrits ’, Paris, 1995.
[10]Eszmefuttatás a regényekről címen. Ld. Börtönévek. Levelek, naplók, írások a fogság éveiből, vál., ford., utószó, jegyz. Kovács Ilona, Qadmon, Bp., 2011, 163–193.
[11]Ld. 35–39. o. a fenti kötetben.
[12]Les Journées de Florbelle ou la Nature dévoilée [Florbelle napjai, avagy a leleplezett Természet]. A regényt 1804-ben, Charentonban írta a márki, és három évvel később égette el a kéziratot nyilvánosan a rendőrség. Egy füzetben azonban fennmaradtak a szöveghez készített jegyzetek. Más művei is megsemmisülhettek, de azokról nem maradtak fenn hiteles adatok.
[13]Magyarul: Szodoma százhúsz napja, ford. Vargyas Zoltán, Athenaeum 2000, Bp., 2001.
[14] Vékony papírra másolt tisztázat: 12, 10 méter hosszú, 11,5 cm. széles, 12 centiméternyi lapocskákból összeragasztott és kicsire sodort henger, amelyet 37 nap alatt írt tele. A mű befejezetlen, sőt, többek szerint lényegileg is befejezhetetlen, mert a rémségek fokozása már nem lenne befogadható.
[15]Viszonylag jól foglalja össze (fotóval illusztrálva) ezt a megdöbbentő fordulatokban bővelkedő történetet az Index.hu cikke: https://index.hu/kultur/2021/07/09/franciaorszag-francois-de-sade-szodoma-szazhusz-napja-szexualitas-perverzio-szadizmus/ (2022. 03. 31.)
[16]Œuvre du Marquis de Sade, Bibliothèque des Curieux, Paris, 1909.
[17]Buňuel korai korszakában több filmje is felhasznált Sade-szövegeket és -motívumokat. Teljes filmet is tervezett forgatni a Szodomából, de az nem készült el, és végül a legtöbb idézet a műből az Aranykor c. filmjébe került bele, amelynek forgatókönyvét Salvador Dalíval együtt készítette. A filmet többször cenzúrázták, és egyik vetítését a Montmartre egyik mozijában szélsőjobboldali tüntetők megszakították, majd lényegében szétverték a vetítőtermet és elkergették a közönséget.
[18]A védelem tanúi Jean Cocteau, André Breton, Jean Paulhan és Georges Bataille voltak.
[19] Az előbbi 1969–1974, utóbbi 1974–1981 között volt köztársasági elnök.
[20]Legutóbb Michel Onfray könyve egy mítosz dekonstrukcióját ígéri már a címében is: Déconstruction d«un mythe (Frémeaux et associés, 2012), és ebben éppen a figura iránti kritikátlan rajongást kérdőjelezi meg, stílusosan, igen provokatív módon.
[21]Czupy György: A cenzúra története 1–4., HetedHéthatár, 2003. május. A témával kapcsolatos rövid összefoglaló idézett tényei ennek könyvnek a megállapításain alapulnak.
[22]Ennek a periódusnak alapos feldolgozása Sipos Balázs könyve: Sajtó és hatalom a Horthy-korszakban, Argumentum, Bp., 2013.
[23]Kiváló összefoglalója ennek a folyamatnak: Kókay György – Buzinkay Géza – Murányi Gábor: A magyar sajtó története. Magyar Újságírók Országos Szövetsége – Bálint György Újságíró-iskola, Bp., 1998. Idézet: 174.
[24]Eörsi István jogosan követelte 1981-ben, hogy legyen nyíltan vállalt és átlátható a kontroll az alattomos módszerek helyett: lehessen látni a határokat az ún. 3T-s (tiltott, tűrt, támogatott) művek között.
[25]Le libertinage hongrois: un phénomène de manque [A magyar libertinizmus: egy hiányjelenség], in Mille ans de contacts, textes réunis par Marie Payet et Ferenc Tóth, Département de Francais de l’École Sup. Dániel Berzsenyi, Szombathely, 2001. 205–213.
[26]MTAK. Quart. Hung. 1478: Justine története, vagy az erény veszélyei. [Justine ou les malheurs de la vertu] Irta de Sade [Donatien Alphonse François] őrgróf. (1886-87) Autogr. 165 f. 213 × 172 mm. OSZK 1897–23 Remota.
[27] A francia felvilágosodás morálfilozófiája, ford. Kis János, Ludassy Mária, vál., utószó és jegyz. Ludassy Mária, Gondolat, Bp., 1975.
[28]Zárójelben érdemes itt megjegyezni, hogy az erotikus és a pornográf irodalom definíciója és fogalma teljesen tisztázatlan a magyar kiadói közegben. Fokozottan érvényes ez az 1989-et megelőző korszakokra, amikor az OSZK „Zárt Osztályán”, a betiltott művek listáján politikai szempontból elzárásra ítélt sajtótermékek mellett olyan címek szerepeltek, nyilvánvalóan a pornográfia műfajába sorolva, mint pl. a Felix Salten álnéven publikáló író Bambija, talán a szerző más álnéven publikált, csakugyan pornográf művei alapján (amilyen pl. Josephine Mutzenbacher: Egy kis bécsi kurva emlékezései, ford. Tandori Dezső, PolgART, Tabu erotika sorozat, Bp., 2002.). Tehát tévesen.
[29]A fontosabbak: Justine, avagy az erény meghurcoltatása, ford. Vargyas Zoltán, Európa, Bp., 1989 (2. kiad.: Lazi, Szeged, 2001); Párbeszéd egy pap és egy haldokló között, ford. Madarász Imre, Demokratikus Diákunió, Bp., 1989; Filozófia a budoárban, Ford. Marsall Ilona [Kovács Ilona], Pallas, Bp., 1989 (2. kiad.: Lazi, Szeged, 2001); Juliette, avagy a bűn virágzása (Részletek), ford. Pelle János, Xanaprint, Bp., 1990; Szodoma százhúsz napja, ford. Vargyas Zoltán, Athenaeum 2000, Bp., é. n.; Illusztrációk és gondolatok a „Nouvelle Justine”-hez, ford. Böhm Fanni, Krausz Tivadar, Front, Bp., 2000; Juliette, avagy a bűn virágzása, ford. Sóvágó Katalin, Lazi, Szeged, 2002; A szerelem stratégiája, ford. Sóvágó Katalin, Lazi, Szeged, 2004; Börtönévek. Levelek, naplók, írások a fogság éveiből, ford. Kovács Ilona, Qadmon, Bp., 2011.
[30] Almási Miklós: Sade márki szerencsétlen öröksége, Magyar Filozófiai Szemle, 1971. 5–6. sz. Ludassy Mária: A természeti törvénytől a közömbös természetig, in A francia felvilágosodás morálfilozófiája, Gondolat, Bp., 1975. Pelle János: Ész és szenvedély, Gondolat, Bp., 1982.
[31]Erről szóló cikkem: Sade márki a színpadon, in Színház, jelentés, emlékezet, szerk. Kérchy Vera, JATEPress, Szeged, 2013. 177–185.
[32]Teljes címe: Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják De Sade úr betanításában (ford. Görgey Gábor). Nálunk az 1966-os nemzeti színházbeli bemutatót követően szinte minden fontos színház játszotta, közülük alighanem a kaposvári (1981, Ács János rend.) a legjelentősebb, de a 2000-es években is gyakran feltűnik különböző színházak műsorán, egyre rövidebb és néha kifacsart címekkel.
[33]A rendkívül bonyolult történetet legjobban Eörsi László dolgozta fel egy hatalmas tanulmányban: A kaposvári MARAT/SADE és a kultúrpolitika a Színház c. folyóirat 2010. szeptemberi számában.
[34] Köpeczi Béla: A forradalom értelmezése – Marat ürügyén. Ld. Kritika, 1983/2. 23–25.
[35] Emellett az is az alaptalan mítosz része, hogy Marat vitatkozott volna Sade-dal, mert ezzel ellentétben a kivégzését javasolta, amire nem került sor a forradalom alatt. Nem az ő halála miatt, hanem amiatt, hogy a márkit folyton egyik börtönből a másikba szállították át, és a nagy zűrzavarban a halálos ítélet nem érte időben utol a márkit. Sade meggyőződéses forradalmár volt, és Robespierre halála mentette meg a további üldözéstől. Filozófiai nézetei szöges ellentétben álltak a forradalmi ideológiájával, és aktívan is rész vett a párizsi eseményekben szabadulása után. Egészen tévedésen alapuló újabb elfogatásáig.
[36] A franciák még 1976-ban is megpróbálták teljesen betiltani a filmet, de végül liberális alapon csak a „18 éven felülieknek” minősítéssel szűkítették a nézők körét.
[37]Marquis, rend. Henri Xhonneux, Topor rajzai alapján, 1989. A Filmvilág kritikusa, Bikácsy Gergely szintén érdekesnek ítélte a filmet: 1991/6. 62–63. https://filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=4148
[38] Bikácsy a Sade márki életéről szóló, később ismertetett magyar film kapcsán A márki és a mimus címmel így nyilatkozik:„A híres karikaturista, Roland Topor elképzelésében az volt a megkapó, hogy benne Sade márki nemi szerve önálló életre kelt, feleselt a gazdájával. A rúd helyett inkább a becéző »rudacska« szó illett rá, holott imponáló nagysága okán hinnénk, nem becézhető gyerek-gügyögéssel. De mégis: illett rá a kicsinyítő képző, illett lágy, selymesen panaszkodó hangja, feminin mondókái miatt. Ez a bábfilm eltalált valamit.”
[39] Köztük állítólag Pauer Gyula, aki a leforgatott változatban már nem működött közre, de ez is lehet a legenda része.
[40]Bikácsy szerint: „A filmnek egybenőtt sziámi ikerhőse van: Sade márki, s az ő bőrébe bújt színész, Halász Péter. Ha felelevenítjük, ha visszaidézzük, együtt jelennek meg. Nem azt mondjuk: H. P. »játszotta«, de amikor a színészre gondolunk, a márki jelenik meg –, amikor a márkit emlegetjük, a színész.”
[41]Ez a probléma ugyanúgy megjelenik más szabados szerzők fordításakor, pl. Laclos vagy Claude Crébillon esetében, és részben fordíthatatlanná teszi a szöveg sokjelentésű hálóját.
[42] Ld. dr. Makoldy Sándor: A káromkodás elterjedése és büntetése hazánkban 1850-ig. Ethnographia, 1926.
[43] Erről a fordítási dilemmáról írtam is egy cikket: Est-il possible de traduire Sade en hongrois? [Lehet-e magyarra fordítani Sade szövegeit?], in Acclimater l’autre, Balassi, Bp., 1997. 137–142.
[44]Ilyenek a folyton frissülő netes értelmező szótárak: a Grand Robert électronique (Gré, 1989) és a Trésor de la Langue Française (TLF).
[45]A leghíresebb ezek között Pierre Guiraud Erotikus szótára (Dictionnaire érotique: précédé d’une introduction sur les structures étymologiques du vocabulaire érotique, Bibliothèque scientifique, Payot, 1985), amely tudomást sem vesz Sade szókincséről!
[46]Erre tettek kísérletet a sajtó alá rendezők Sade főbb műveinek háromkötetes kiadásában, a Gallimard elegáns, bibliapapírra (!) nyomott Pléïade-sorozatában: 1990, 1995, 1998. Minden problémát nem oldottak meg, de az írót ezzel a kiadással a nagy nemzeti klasszikusok közé emelték.
Illusztráció: Sade célkeresztben
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
