Manfred Streubel három szonettje
*
Lukáts János
1981 és 1983 között két tanéven át Berlinben, a Humboldt Egyetemen, mint a magyar nyelv és irodalom lektora töltöttem napjaimat. A tanítás mellett az olvasás volt legfőbb tevékenységem (és szórakozásom). Az NDK kortárs irodalmát bizony elég kevéssé ismertem, de nekem diákjaimat inkább klasszikus és kortárs magyar írókkal-költőkkel kellett megismertetnem. Ekkor került kezembe Manfred Streubel verskötete, amely a Wachsende Ringe címet viselte, magyarul: Növekvő évgyűrűk (megjelent 1980-ban).
Streubelt inkább mint ifjúsági és gyermekírót emlegették, de az ifjúsági irodalom az NDK-ban is jobbára ugyanúgy valamelyes „egérutat” jelentett a politikától, mint Magyarországon. Streubel a szikár nyelvhasználatnak, a formai fegyelemnek és a gondolati költészetnek lett idővel a művelője: a szonettnek.
A három szonettet önkényesen válogattam ki a kötetből, de mintha mindhárom szembenézne az idő múlásával, az őskor továbbélésével és az esztendő fordulásával, az újévtől az őszutóig. A szonett rímelése, jambikus lejtése (mint „kötelező” elem) nem okoz gondot a fordítónak, talán a füzérszerűen hosszabb mondatok óvatos tördelése élvezhetőbbé teszi a magyar olvasó számára. A verseket – kétségtelen – a gyermek megérti, a felnőtt továbbgondolja, s talán még kedve támad a kötet további böngészésére is.
Manfred Streubel (1932-1992)
Újévi napfény
Te, vaksi szem, múló évem felett
a környező világra körbenézel,
a látvány erdejére: szép sereg, –
s halkan hintesz be minket gyenge fénnyel.
Úgy áll az erdő: szinte hálát érez,
mert nézed őt –, és új erőre kap,
hogy álljon a tél roppant seregéhez,
és minden lény szomszéd után kutat.
Élesre nyisd meg most értelmedet,
ki kemény kontúrt vetsz a tiszta hóra,
te, pillanat, mely átfájsz testemen,
hogy én is éles árnyékot vetek,
ki szembeszállok, rád csodálkozóan,
s hogy vén a föld: lassan belém dereng.
Borostyán bogárral
A partra vetve gyermekkéz talált rád,
a harmadkorból szép aranyszilánk.
Hadd nézzelek, csepp örökkévalóság,
hogy szórod szét a nap fénysugarát!
Kiforrva egykor forró rétegekben,
mikor még minden lény az űrbe’ szállt,
mikor még nem volt szem, mely fölfedezzen,
te rám találsz, kicsinyke szarkofág.
Évmillió, s a légy, amelyet nézek,
benned pihen: békén, sértetlenül,
s a világ sorra porrá szétesett.
Csak most, torzó, hogy kézbe foglak téged,
kapott értelmet léted egyedül,
és szinte zsákmány lett a szép lelet…!
Őszutó
Az ágművet mely tarkán eltakarta,
lehullt a lomb, mint könnyes imaszó.
Helyén az ínség néma torzalakja:
szívós, kopár, sötét konstrukció,
mit vén farönkök ég felé emelnek,
hogy megbotoljon kis tavak felett.
A törzsek és tagok, viharban edzett,
derék anyag, kemény lett és merev.
Hogy itt helyét megállja: felhőtömbök
s örvény között, dacos, megbízható.
S a ködbe, mely már reggeltől borong,
Élő ágával bátran beledöfköd,
s halkan felcsendül távol zeneszó,
egy sejtés: már a jövő nyár zsibong.
Fordította: Lukáts János
Illusztráció: Wachsende Ringe
Ezek is érdekelhetik!
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
Giuseppe Ungaretti: Reggel (Búzás Huba felvezetőjével, fordításában) →
