Ircsik Vilmos: A csodás csipkebokor
*
Mesés regény (részlet)
Második fejezet
Hétfő
A Mezei Gyógyszerész útbaigazítja Karit
A Mezei Gyógyszerészt a hivatalos papírok természetgyógyászként tartották számon. Azzal kereste a kenyerét, hogy nap mint nap bejárt ungot-berket, hegyre hágott, völgybe szállt, fára mászott, gyökeret ásott ki a földből,
pásztortáskát, mentát, bodzát, hársfavirágot,
zsályát, zsurlót, ánizst, útifüvet, kutyabengét
és még számtalan más gyógynövényt gyűjtött, amiknek egy közönséges földi halandó még a nevét sem hallotta soha az életben. Ezeket odahaza a tornácon és a padláson szárította, egy részüket meghagyta teának, a többit feldolgozta és különféle kenőcsöket, balzsamokat, porokat, szirupokat, kivonatokat készített belőlük. Szóval a hivatalos papírok természetgyógyászként tartották számon, a környéken viszont csak Mezei Gyógyszerésznek hívták, és ez a név amolyan menlevélnek számított. Csak azt fogadták el igazán idevalósinak, aki így kereste. Aki természetgyógyászként érdeklődött felőle, az lenézett jöttmentnek számított. Mert bizony folyton keresték, folyton érdeklődtek utána. Mindenki hozzá fordult az epegörcsével, a hurutjával, a gyomorbajával, a reumájával, derékfájásával, a tyúkszemével, a szemölcsével, a szeplőivel, a hulló hajával, a felesleges kilóival és más egyéb nyavalyájával, amit a rendes orvosok nem tudtak gyógyítani, vagy csak legyintettek rá, hogy az nem is betegség. A Mezei Gyógyszerészt ismerte mindenki, de más hírességekkel ellentétben ő is mindenkit ismert. Ez a népszerűség, mi tagadás, kissé elbizakodottá tette és idővel lelki dolgokba is kezdte beleütni az orrát. Így például a főzeteivel szerelmespárokat boronált össze, részeges férjeket szoktatott le az ivásról vagy éppenséggel notórius iskola-és munkakerülőket vett kezelésbe. Ezért amolyan vajákos varázsló hírébe keveredett, ám aki a háta mögött emiatt megszólta vagy kikezdte, aki bogarasnak mondta, a munkáját fitymálta vagy zenerajongásáért Muzsikus Patikusnak csúfolta, az bizony csúnyán ráfizethetett.
Egyszer az egyik ilyen pletykafészek a kerti padon felejtette csillogó láncocskán függő kulcscsomóját, mire egy szarka huss! lecsapott rá és elvitte. A tolvaj madár régi vendég volt a kertben, a háziak tenyeréből evett, most viszont ellopta a kulcscsomót és soha többé nem jött vissza, az asszony pedig lakatos után nézhetett és napokig rimánkodhatott neki, hogy ismét zárni-nyitni tudja a lakást, a pincét, a kamrát, a szekrényeket. Egy másik a tél végén, bevásárlás közben elvesztette erszényét, benne az összes személyi okmányával. Az újak elkészítése rengeteg idejébe és egy csomó pénzébe került. De az igazi bosszúság a tavaszi veteményezéskor érte, amikor az erszénnyel együtt hiánytalanul meglettek a régi okmányok, méghozzá annak a zacskónak az aljában, amelybe a fent mondott bevásárláskor a tasakos vetőmagokat rakta. Persze a Mezei Gyógyszerészt becsmérlő férfiak is megkapták a magukét! Egyikük autóval ment munkába, előtte azonban még meg kellett tankolnia és siettében véletlenül benzin helyett gázolajjal töltötte meg a majdnem teljesen üres tartályt, aztán a reggeli csúcsforgalom kellős közepén egyszer csak lefulladt vele az autó. Órák teltek el, amíg elvontatták és szerelőt tudott szerezni a hiba úgyszintén hosszú időt igénylő elhárítására, a munkahelyén szabadságot kellett kivennie, odalett az egész napja, nem is beszélve a tetemes kiadásokról meg az ilyen baklövést követő folytonos ugratásokról.
Szóval nemigen érte meg újat húzni vele vagy a rossz hírét költeni, noha a Mezei Gyógyszerész valóban mindenféle szóbeszédre okot adó különc volt. Többek között azt állította magáról, hogy ő más közönséges emberrel szemben nemcsak szagolja, hanem hallja is növényeinek illatát. Ezért zenerajongó lévén a legjobb hangúakból alapított magának egy vegyes kart, ahol a bodza énekelte a basszust, a menta a tenort, a kamilla az altot, a gyöngyvirág pedig a szopránt. A baritonista hársfavirágot szólóénekesként szerepeltette. Ha bármikor kedve kerekedett, csak kirakta őket az erre a célra fenntartott polcra és előadatta velük, amit éppen hallani szeretett volna. Ebből a különcségéből kifolyólag ügyfeleivel is meglehetősen foghegyről és lekezelően beszélt. Ha azzal zaklatták, hogy ne felejtse el a megrendelt kenőcs, balzsam, por, szirup vagy tea elkészítésének határidejét, vagy hogy nincs náluk pénz és majd legközelebb fizetnek, ezt szokta nekik válaszolni:
– Jó, jó, majd felírjuk a kéménybe korommal, nehogy elfelejtsem.
Ezek után nem csoda, hogy másnap reggel Kari kissé szorongva indult el a Mezei Gyógyszerészhez, aki a város legszélén, egy régi házban lakott. Az út hosszú hársfasor mentén vezetett oda, de meglepetésére az ágakon egyetlen virágot sem látott, noha még tartott a virágzás ideje.
– Hát ezekkel mi történt? – kérdezte magában. – Csak nem valami betegség támadta meg őket?
Benyitott a kapun, belépett a tágas tornácra, ahol rögtön választ kapott a kérdésére. A tornácon hatalmas halmokban száradt a fákról hiányolt hársfavirág. A halmok között bódultan átgázolt az illatfelhőn, kopogott az ajtón, de bentről nem jött semmi válasz. Erre némi várakozás után benyitott. A Mezei Gyógyszerész kék kezeslábasban, a kezeslábas felett ugyanolyan színű, rövid munkaköpenyben, lobogó hajjal, átszellemült arccal ott állt a pulpitusán egy rekeszekre osztott, fényesre lakkozott polc előtt és karnagyi pálcájával hadonászott. Szólni akart hozzá, de az öreg szájára téve mutatóujját jelezte neki, hogy maradjon csendben. Hosszú percek teltek el így, míg a pálcát letéve végül Kari felé fordult:
– Kóruskoncerttel kezdek minden napot, mint más a kávéval. Az ének jókedvre deríti az embert. Ez éppen a Pál, Kata, Péter jó reggelt volt. Négy szólamban, kánonban. Felismerted?
– Hogy őszinte legyek, nem. Botfülem van.
– Ehhez nem fül kell, hanem orr.
– A szaglásom se nagyon jó.
– Akkor persze azt sem vetted észre, hogy az alttal nem stimmelt valami – mutatott egy szárított kamillára. – Többször is hamisan énekelt és állandóan lemaradt a szólamával. Hallatlan! Ideje lesz felfrissíteni az énekkaromat. A jelek szerint az alton fogom kezdeni.
Ezekre a szavakra a kamilla szagtalanul összehúzta magát a rekeszében, a szoprános gyöngyvirág, a basszust éneklő bodza, a tenort éneklő menta viszont büszkén illatozott tovább.
Kari csak nézett, mint a sült hal, és érdekes módon a zenei beszámoló után a Mezei Gyógyszerész is zavarba jött egy kissé. Családja nem volt, az ügyfelei mind az idősebb korosztályból kerültek ki, így házigazda létére sem nagyon tudott mit kezdeni egy váratlanul idecseppent fiúval, még a megszólítása is gondot jelentett neki. Másrészt viszont furdalta oldalát a kíváncsiság, hogy mit kereshet nála egy ilyen szokatlan vendég, ezért így fordult hozzá:
– Na, hékás, mi kéne, ha vóna?
Kari ettől felbátorodott és töviről-hegyire elregélte a csipkebokor szomorú történetét, amire a Mezei Gyógyszerész csak annyit mondott:
– Na és?
– Tanácsot szeretnék kérni. Tanácsot vagy segítséget.
– Az nem mindegy. Mert a segítség tanács nélkül is segítség, a tanács viszont segítség nélkül nem ér egy fabatkát sem.
– Hát akkor olyan tanácsot, ami ér valamit.
– Na, amint látom, vág az eszed, mint a borotva. Sőt, mint a beretva. Mert az élesebb. Akár hiszed, akár nem. Szóval olyan tanács kellene, ami ér valamit? Ilyen ügyben és éppen éntőlem?
– Igen.
– Legelőször is nem csodálom, amiért belehabarodtál egy ilyen csipkebokorba. Sokan vannak
ezzel így. Már a Biblia szerint is égő csipkebokorban jelent meg az Úr Mózesnek. Ezért aztán Isten ellen való vétek kivágni. A régi rómaiak szintén igen nagyra tartották, mert a termésével a kutyaharapást tudták gyógyítani. Úgy is hívták latinul, hogy Rosa canina, ami kutyarózsát jelent. Magyarul meg annyi a neve, mint fűszál a réten. Hívják ugye csipkebokornak, vadrózsának, gyepűrózsának, csipkerózsának, bicskefának, ebcsipkének, parlagi rózsának, tüskefának. Mikor hogy. Na, mit szólsz hozzá?
– Nagyon érdekes, de én olyan tanácsért jöttem, ami ér is valamit…
– Várd ki a végét, hékás! Türelem rózsát terem! A te esetedben persze vadrózsát. Szóval a terméséről még nem beszéltem. Tudod, hányféle néven nevezik azt a kis vacak bogyóját?
– Hát…
– Nézzük csak! Mondják csipkebogyónak, csitkenyének, hecsedlinek, bicskének, és tisztesség ne essék szólván, mondják seggcsiklandónak is.
Kari erre felnevetett:
– Ez jó!
– Ugye mondtam, hogy várd ki a végét!
– De ez nem olyan tanács, ami ér is valamit.
– Na szóval, ami a tanácsomat illeti: én se állhatom ki ezt a dózeres társaságot, nekem is sokszor meggyűlt velük a bajom. El se tudom mondani, hogy mennyi bodzabokromat, galagonyabokromat, kökénybokromat, na meg persze csipkebokromat irtották ki. Ha ez így megy tovább, lassan csak a hársfáim maradnak, de ezek képesek azokat is kidönteni. És mit építenek helyettük? Benzinkutat, plázát meg áruházat. Annyi van már belőlük, hogy Dunát lehetne rekeszteni velük. Szóval a legszívesebben a pokol fenekére kívánnám őket. De tanácsot, azt bizony nem tudok adni, segítséget meg pláne nem. Ahhoz nincs hatalmam. Nekik pedig messze ér a kezük. Nagyon messze. Egészen fel a minisztériumokig, ami nem az én világom.
Kari megsemmisülten hallgatott és lógó orral már-már menni készült.
– Pedig azt hittem…
– Tévedtél, hékás. Na és mondd csak, egyáltalán hogyhogy hozzám jöttél?
– Valaki ajánlotta.
– Magadtól nem jutottam az eszedbe?
Nem akarta belekeverni a zöld ruhás Lányt a dologba, de most mégiscsak kapóra jött neki, hogy kitérő választ adhasson a Mezei Gyógyszerész szemrehányására:
– Egy lány tanácsára jöttem ide.
– Érdekes, az én nevemet inkább az idős emberek adják tovább egymás között. Fiatal lányok nem tartoznak az ügyfeleim közé
– Egy zöld ruhás lány tanácsára.
– És fehér uszkárja van, ugye?
– Pontosan.
– Akkor talán mégiscsak tudok adni valami útbaigazítást. Nem segítséget, még csak nem is tanácsot, hanem egyszerű útbaigazítást.
– Az is jó lenne. Akkor talán tovább tudok menni valamilyen irányban. Ha már van útbaigazítás.
– Amint az imént említettem, jól ismerem ezeket a dózereseket. És ők is engem. Ha valami nyavalyájuk támad, gyakran felkeresnek. Az a sok zötykölődés nagyon kikezdi a forgóikat, sőt van olyan is, akinek az idegeire megy. Mert én az ilyen lelki betegségek gyógyításához is értek ám! – azzal sokat sejtetően pillantott Karira, aki kényszeredetten elcsodálkozott:
– Tényleg?
– Nahát, nem is olyan régen itt járt nálam az egyikük idegzsábával. Adtam is neki fekete nadálytőből készült kenőcsöt, az biztosan segíteni fog rajta. Rájuk nem haragszom, ők csak a munkájukat végzik és azt teszik, amit a górék parancsolnak nekik. Szóval beszélgettem ezzel az idegzsábással, aki elmondta, hogy az egyik társa megbolondult, és bevitték a szihiátriára. Ő úgy mondta, diliházba. Azóta Dilis Dózeresnek is nevezik egymás között.
– Mi köze ennek az én csipkebokromhoz?
– Hát az, hogy éppen ott történt a dolog, annál a csipkebokornál. Ott dolgozott a Dilis Dózeres, és már majdnem a vége felé járt a munkájának, amikor elmondása szerint az utolsó megmaradt bokorból elébe lépett egy zöld ruhás lány egy uszkárral és nem engedte továbbmenni. Érted? Nem engedte, hogy ledózerolja azt a bokrot. Valószínűleg a tiédet. Erre fogta magát és bement a főnökséghez, jelenteni az esetet. Onnan kijött valaki terepszemlére, de nem látott semmiféle lányt vagy uszkárt. De a dózeres csak kötötte az ebet, vagyis hát az uszkárt a karóhoz, és másodszor meg harmadszor is jelentette a főnökségnél, hogy nem tudja befejezni a munkáját, mert ezek ketten megint elébe álltak. Ekkor vitték be a bolondokházába, és ha minden igaz, még mindig ott van.
– A diliházban?
– Szihiátria annak a tisztességes neve.
– Mindegy.
– Dehogy mindegy. Mondom, hogy szihiátria. Így hívják hivatalosan, ezen a néven keresd. Ha diliháznak mondod, még a közelébe se engednek. Hát oda kellene elmenned. Az a Dilis Dózeres biztosan tudna valami közelebbit mondani, vagy akár segíteni.
– Hogy jutok én be oda?
– Jó kérdés. Van ott is egy régi betegem, de nem ám az ápoltak között, hanem ő a Főportás. A sok üléstől állandóan gyötri a csúz, és havonként pásztortáska alkoholos kivonatával kezelem. Ha rám hivatkozol, talán beenged, vagy kiengedi hozzád a Dilis Dózerest. Mondom talán, de nem biztos. Az ilyen főportásoknál sose lehet tudni. Még valamit! Korán reggel semmi esetre ne zavard, mert olyankor jönnek rá leginkább a rohamai és akkor nagyon harapós kedvében találod. A legjobb az, ha úgy dél körül érsz oda, de még inkább ebéd után.
– Köszönöm – hálálkodott Kari. – Mivel tartozom?
– Semmivel! Volt ugyan egy útbaigazítás meg egy tanács segítség nélkül, de egyelőre csak írjuk fel a kéménybe korommal. Aztán majd meglátjuk. Most már mennem kell, mert maradt még egy pár megszedetlen hársfám. Ezzel van a legkönnyebb dolgom. Magától megszárad, aztán csak csomagolni kell, és úgy viszik szerte az országból, mint a cukrot. Egyedül a méhek haragszanak rám és csipkednek össze, amiért elveszem a legelőjüket. Nekik alighanem én vagyok a dózeres.
Ezzel ért véget a csipkebokor megmentésére kezdett művelet második napja. Kari egy útbaigazítás, valamint egy segítség nélküli tanács birtokában azzal a boldog tudattal indult haza, hogy holnap végre nem kell korán kelnie, és hogy a Dilis Dózeresre bukkanva talán közelebb került a megoldáshoz.
Csak az nyugtalanította, hogy az új próbatétel sok tekintetben jóval nehezebbnek ígérkezett a mainál. Először is ugye itt van a helyszín, aminek még a neve is komoly gondokat okoz és ahová a maga jószántából soha senki nem teszi be a lábát. Ő viszont most pontosan erre készül. Aztán a második gond a jóval bonyolultabb feladat. A Mezei Gyógyszerészhez is félve ment el, pedig nála csak kopogtatni kellett az ajtón, aztán belépett, mint minden más közönséges házba. Ellenben holnap, ha a Főportás be is engedi, még szóra kell bírnia valakit, akiről csak annyit tud, hogy állítólag begolyózott. Lehet egyáltalán értelmesen beszélni az ilyenekkel? Na, de mindegy! Lesz, ami lesz. Ha már egyszer elkezdte, nem fog meghátrálni.
Illusztráció: Rosa canina
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
