Tamási Orosz János: Corpus és tartás
*
A tartás üt szemen. Nem találok kifejező hasonlatot rá, mindegyik túl gyakorlatias lenne, ha nem közönséges, ezért inkább megismétlem: tartás. Nem tartása van, az sem jelent itt semmit, ráadásul messze visz a lényegtől, hiszen hát természetesen tartása van e függő helyzetnek, évezredes spirituális tartása, jelentése, ha kimondom, talán nem is észleli senki: itt mire gondolok. Milyen különbözőségre?
A tartás valamiféle befejezettséget mutat. Véglegességet. Nem a stációk közelednek itt a végponthoz, nem a hittörténet jelenik meg, nem egy közbülső állomást látunk, amely után majd a sírba tétel és a test eltűnése következik; nem. A tartás itt – végleges. Nyugvópontja a történésnek. Egy test a sziklafalon, arca befelé bukik, hajtincse szemére, tekintetére hull, nem kell már látnia, és nekünk sem kell szemébe néznünk; a közös pillanat nem a közös pillantásban rejlik. Egészen máshol.
Közeledek. A látvány hatása, kimondom mégis, már-már blaszfémia. Olyan meghökkentően közönséges. Nem a fájdalom, nem az ellene elkövetett bűn, nem a kín, nem a megsebzettség, nem az érthetetlen, majd mégis annak valamiféle megértése sugárzik rám, hanem – egy függő test. A cselekmény befejezettsége, és a tett befejeződése. Megtörtént, és ez maradt belőle és utána, mementóként. Egy test függ a falon, hajtincse szemébe lóg, nem keresi a tekintetemet, nem pillant a tájra, csak bebukik feje immár véglegesen bordái közé. És belakja ezt a függést, ezt a sorsot, elhelyezkedik benne; elhelyezkedik gondolataiban. Alatta egy pad. Leülhetsz lábfeje mellé, elnézhetsz a hegyek csúcsai felé, és felpillanthatsz arcába, rásimulva szinte a falra, mert csak akkor láthatod pontosan a szája sarkában megbúvó mosolyt, arcán a szelíd iróniát. Jót mulat helyzeteden.
Az övé immár végleges. Megfeszítették, halálra sebezték, s minden, ami ezután történik, a hit titka; gyakran látjuk ugyan a test levételét, Mária utolsó simogatását, a halott gyermek cirógatását, az anya titkok előtti olthatatlan fájdalmát, ám jelképpé az előbbi pillanat vált: a test megfeszítése. Függ, kereszten, vagy csupán a szögeken, de mindig azok tartják meg; a fa vagy a szög a súly ellensúlya, a test függésének egyensúlya. Részei a kompozíciónak, az üzenetnek, az alkotó fájdalmának, a bűn átvállalásának; részei azok. Nélkülük a legtöbb test a földre zuhanna, ezt érezzük, de itt – nem.
Itt, ugye, van ez a tartás. Az imént sem találtam rá hasonlatot, azóta sem tudom megnevezni, mi az, amit érzek ebben a mozdulatlanságban. Ami úgy vibrál, mintha csak kozmikus vihar epicentrumában állnék; a magban, amely kísértetiesen nyugodt és moccanatlan, csupán körülötte örvénylik minden; amit nem is látunk, nem is érzékelünk, ha rábízzuk magunkat az epicentrum véglegességére. Ahol már nincsenek rengések, nincsenek kiinduló hatások, csak a nincs van, csak a véglegesség van, csak az van, amit tudomásul veszünk abból.
Ironikus. Ilyen az arca, a keskeny, alig látható mosolya. Itt vagyok, jelzi, látlak, és tudom, hogy te is látod. Ez a helyzet, bizony. Itt vagyok, ez a bizonyosság, a földben előttem halottaim és halottaid, hiszen minden ember mindenki halottja, az ismeretlen áll hozzád legközelebb, mert róla tudhatod a legkevésbé: mit cselekedett érted? Talán neki köszönheted, hogy feljöhettél ide, hiszen életét adta; elfogyott teste, amíg a hágót járhatóvá tette társaival. Lehet, csak a fogadót építette, ahol megszálltál, s ahol a dédunokája tette eléd a sört; még legyintett is egy csúfondárosat rajta felejtett tekintetedre. No, talán mégsem csúfondárosat. Ironikus volt inkább az a mosoly – korodhoz illő.
Mint az övé, itt. Nem ugyanúgy, persze, de azért – gondolj bele. Itt függ a test. És benned függ egy történet, agyad, eszméleted falára szegezve. Össze kell forrnod azzal, hinned kell annak teljes történését, vagy marad az a tartás, a bűn és szenvedés megszokott képe, holott ezt a tartást kell magadévá tenned. És ezt a mosolyt. Ezt a legyőzhetetlen iróniát.
Hajtincs lóg szemébe, arcán fanyar mosoly, szakálla nincs, lenne mintha valamiféle vándorénekes, egyszerre tanító és örömet fakasztó. Csupán a testem legyőzhető; de nem baj, ha erőtlen. A lelked, a lelked, az legyen kész, súgja, kacsintva.
Bölcs mester voltál, szobrász, gondolom világias visszakacsintással. Talán túlságosan is bölcs, hiszen – nem tudom, ki voltál, és bizony, nem is érdekel. Mert a mű, a műved mögé akartál rejtőzni, és – sikerült. Köszöntelek… Nagyon nagyot „dobtál” itt, csak ennyit mondok. Őt alkottad meg ide, Őt, és azt a pillanatot, amikor összefutnak a keresztutak. S amikor égbe csap a kálvária legmagasabb pontja, a tanítás legvégső emberi, földi útja. Amikor már minden tőlünk függ. Ő nézi csak, ironikusan, évezredek tanácstalan toporgását, vagy akár nevében történő tévelygéseit. Nézi, ironikus, önmagát már bölcsességgel sem fárasztó félmosollyal, nézi csak Isten tetszésére szánt istentelenségeinket, irgalomtalanító uszulásainkat.
A tartás ütött szemen. Később ironikus hanghordozása. Mert beszélt is, ott, a pad fölött, de ezt már végképp nem hinnék el. Nekem.
Fotók: Tamási Orosz János
Illusztráció: a szerző felvétele
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
