Alfred Komarek: Vörös október
*
Az 1945-ben született osztrák író bűnügyi regényei, amelyek egy ausztriai borvidéken játszódnak a cseh határ közelében, tele vannak feszültséggel és pszichológiai rafinériával. Mindazonáltal kellemes és szórakoztató olvasmányok, ami elsősorban a szerző nem tolakodó, hanem inkább körmönfont humorának köszönhető. Simon Polttal, a jólelkű, de kitartó csendőrfelügyelővel olyan „nyomolvasó” lépett színre (a Napkút Kiadónak köszönhetően magyar nyelven is), aki a maga félszeg módján már sok esetet kibogozott. Nem vagány zsaru ő, hanem egy egyszerű, vidéki ember, aki mélyen benne gyökerezik a borvidék aprócska falvainak hétköznapjaiban. Mi, olvasók vele együtt szívjuk be a présházak illatát és kóstolgatjuk a borokat. Ugyanakkor sötét estéken és éjszakákon átéljük vele együtt azokat a szorongásokat is, amelyek a vidéki létet jellemzik. Magyarul eddig megjelent: Polt felügyelő sírdogál, Polt felügyelő virágot kap, Polt felügyelő és a nadragulya, Polt felügyelő és a jeges szüret, Polt felügyelő nyugdíjban, s előkészületben van az utolsó kötet is Öreg Polt nem vén Polt címmel. Komarek kiadott egy tizenkét rövidebb bűnügyi történetet tartalmazó kötetet is – abból emeltük ki az alábbi esetet.
*
Simon Polt úgy érezte, mintha inna, amikor lélegzetet vesz. A csendőrfelügyelő szabadnapos volt és Ernst Höllenbauer présházában üldögélt, barátja társaságában. Egy nagy nemesacél tartályból összezúzott vörös szőlőszemek bogyós illata terjengett, összekeveredve a szüreti időszakban a borospincék előtt felhalmozott törköly fanyar és savanykás szagával. De csak az öreg présház tette teljessé Polt orrában a bukét a maga dongafákból, nedves pincelevegőből és penészgombákból előszivárgó leheletével. Napfény vetődött be a nyitott présházajtón és a kicsi ablaknyílásokon keresztül és fényes négyzeteket rajzolt a kikoptatott téglapadlóra. A cefrét tartalmazó tartály mellett szőlőmaradványok hevertek. Polt a cipője orrával egy vörös foltra bökött.
– Most mi lesz a Kékoportóddal?
Höllenbauer megköszörülte a torkát. – Mégis mi lehetne? Le kell ereszteni az egészet. A levet kiöntjük, a maradék pedig megy trágyának a szőlőskertbe. Kétezer liter, drága mulatság! De most már egyre megy.
– Igen, hát persze. Nagyon nagy sokk volt ez neked, mármint az a hulla, ugye?
Höllenbauer nehézkesen felállt: – Még most is rosszul leszek, elég, ha csak gondolok rá. Képzeld csak el, reggel mindent előkészítek a préseléshez, aztán még egyszer szemügyre veszem a cefrét, bele is nyúlok, valami kemény dolgot tapintok, majd a halott japán kabátját tartom a kezemben. A szakramentumát neki, mi keresnivalója volt annak az embernek az én présházamban?
– Tudom is én. Talán csak kíváncsi volt. Egyáltalán, hogy juthatott be?
– A nyitott ajtón át, Simon. Szüretkor napközben szinte senki se zárja az ajtót. Ami engem illet, csak tegnap este, a kóstolás után zártam be. Addigra már rég benn kellett lennie, s halottabb már nem is lehetett volna. Mért bámulsz olyan furcsán, Simon? Nem vagy jól?
Polt nyelt egy nagyot. – Még kérdezed? Gondolkodj egy kicsit!
– Ja, vagy úgy! Hisz te megkóstoltad a cefrét. Hát akkor így jártál!
– Köszönöm.
– Mindenesetre örülök, hogy a hulla már nincs itt. Most a továbbiakban mi történik?
– A vizsgálóbíró minden valószínűség szerint elrendeli a boncolást. A kollégáim neked és a többieknek is az idegeitekre mennek majd a kérdezősködéseikkel. Az mindenesetre kizárható, hogy neked egész nap máson sem jár eszed, mint hogy cefrébe fojts ártatlan japánokat. Eddig rendben is van. Viszont…
– Mért, mi történhet még?
– Nem szeretném az ördögöt a falra festeni, Ernstl. De ha például valakinek eszébe jutna szóvá tenni, hogy durva hanyagság volt nyitva hagyni a forrásban levő cefrével teli présházat…
– … akkor szorulni kezd a hurok a nyakam körül, ugye?
– Remélem, nem. Mindenesetre nem ártana mihamarabb tisztázni, mi is történt valójában tegnap este.
– De nem a tied az ügy, Simon.
– Szolgálati szemszögből nem. Mint barátodat és albérlődet különben is elfogultnak nyilvánítanának. De némiképp személyesen is érint a dolog. Végtére jelen voltam magam is tegnap este. – Polt felállt. – Folytatod a szüretelést?
– Hogyne, persze. Mi mást tehetnék?
– Tiszta sor. Nekem pedig segítenem kellene, hisz megígértem. Most azonban mégis inkább a gondolataimat rendezném, nyugodtan félrevonulva. Szabadságolsz mára?
– Hülye kérdés, csendőr úr.
Polt vigyorogva megfenyegette a mutatóujjával, majd távozott.
A burgheimi pincesor az ország egyik leghosszabb pincesora volt. Jóval több, mint száz kicsi, fehérre meszelt présház állt sűrű sorban egymás mellett. Alattuk nagy borospincék bújtak meg. Ott, ahol a pincesor véget ért, egy egészen a cseh határig parlagon heverő dombvidék lábánál, bokrok és fák között szinte elbújtatva állt egy présház. Néhány évvel korábban Polt vásárolta meg, jóllehet ő maga nem volt borosgazda. Egyszerűen csak jóleső érzés volt a számára, hogy a sajátjának mondhat egy ilyen építményt. Kinyitotta az ajtózárat, belépett, aztán csak úgy mellékesen, a puszta kezével lesöpörte a port egy ódivatú ülőpadról, és helyet foglalt. Behunyta a szemét, hogy felidézhesse az emlékeit. Megpróbálta képről-képre és szóról-szóra rekonstruálni az előző estét.
A japánok… A Turista Egyesület már három héttel ezelőtt jelezte az érkezésüket: szenvedélyes borszakértők ausztriai tanulmányúton. Bár igazából egyik szőlősgazdának sem volt különösebb kedve hozzá, hogy ezekben a munkás szüreti időkben vendégekkel bajlódjon, ugyanakkor viszont ostobaság lett volna elszalasztani az új kapcsolatok teremtésére kínálkozó alkalmat. Mint a borászegylet elöljárója, Ernst Höllenbauer magára vállalta, hogy rendez a pincesoron egy informatív és élvezetekben gazdag estét, és barátját, Simon Poltot hívta segítségül maga mellé. A borosgazdának csak egy már sok alkalommal bevált dramaturgiát kellett követnie: a saját pincéje, mint benyomást keltő kezdet, Sepp Räuschl borai, mint iránymutató közjáték, Karl Fürnkranz, mint alapos szakember és szenvedélyes fogyasztó, végül pedig Franz Jagenteufel, aki bőbeszédű és ötletgazdag, s éppolyan ellenállhatatlan, mint a borai.
Már esteledett, amikor Höllenbauer Polttal és a többiekkel együtt üdvözölte présháza előtt a vendégeket. Beszélt a pincesor lényegéről: falu a falu mellett, amelyben csak a bor lakik, feldolgozás és tárolás a szőlőskertek között. Ez kicsi távolságokat jelent, és Höllenbauer ezen a ponton büszkén bevethette kedvenc idegennyelvű szakkifejezését, a szinergia hatást. Ez, úgymond, egy modern koncepció, jóllehet már mintegy háromszáz éve érvényes.
Miura úr, a tolmács lenyűgöző buzgalommal végezte a dolgát. Időről-időre kémlelődő tekintettel nézett végig a pincesoron. Amikor ez Poltnak feltűnt, megkérdezte tőle, hogy keres-e valakit. Igen, hát persze, jött a széles mosollyal kísért válasz, Szato úr már kora délelőtt útnak indult, de egymagában. De hát, mondta, szokása ez őneki. Meglehetősen furcsa egy japán esetében, hogy kerüli a csoportot – nézzük el neki.
Aztán Höllenbauer présháza. A modern prés, a Hutberg-dűlőből való Kékoportó cefréjével teli tartály. – Már ülepszik, tehát vége felé tart a forrás –, magyarázta a borosgazda, – holnap préselünk. – Polt kíváncsian merített a léből egy kispohárnyit és belekóstolt. A szőlőbogyók édessége eltűnt, már alkohol volt érezhető, csakúgy, mint élesztő, és a még le nem épült savak. Polt a maradékot visszaöntötte és követte a csoportot a pincébe.
Barátja borait persze jól ismerte; a fűszeres Zöld Veltelinit, a bársonypuha Kékoportót, a három év után végre lekerekedő Cabernet Sauvignont, az öreg Traminit a maga csábos fűszerességével és finom maradékcukrával. Végezetül Höllenauer egy leendő Fehérburgundi friss, habzó murcijával is előrukkolt, amelyet máshol burcsáknak hívnak. A vendégkoszorú kíváncsian kóstolgatott, majd pedig ivott látható élvezettel. Csak Sepp Räuschl tartózkodott az ivástól udvarias hárítással: – Bármikor szívesen…–, hallotta meg Polt a mormolását, – de mára már elég volt.
Franz Jagenteufel kiitta a poharát és felnevetett. – Hát ezt is megértük végül, hogy a Seppnek egyszer elege van! Úgy látszik, tényleg öregszik, én mondom nektek. De nekem most sürgősen csömöszölnöm[1] kell a legjobb vörösborcefrémet. Most van a fő erjedési szakaszban. Ilyenkor mindenre oda kell figyelni. Később találkozunk!
Azután következett, mindössze hatvan méterrel távolabb, Sepp Räuschl pincéje. A borosgazda a hordók között állt és hallgatagon méregette a csoportot. Öreg, szikár arca kifejezéstelen volt, de a szeme csillogott. Egy fémlétrán felmászott az akonához és megszívta a lopót. Amikor megteltek a poharak, Räuschl a magáét a fény felé tartotta, majd az orrához emelte és alig észrevehetően lehajtotta a fejét. – Hát akkor most kóstolunk, nemde? – Polt jól ismerte Räuschl pincéjét és tudta, mi következik: fiatalosan friss gyümölcsösség az orrban és a szájban, amely igézően lágy lecsengésbe torkollik. Räuschl mosolygott: – Na?
A vendégek nagyrabecsülő dörmögése és suttogása tanácstalan hallgatásba ment át. Bár tökéletesen kiismerték magukat az osztrák szőlőfajták területén, ezt a bort nem igazán tudták besorolni. Ekkor Höllenbauer elindult Räuschl felé, majd odalépett melléje. – Szabad mondanom valamit, Sepp? – A választ meg sem várva, folytatta: – Ez az én barátom nem sokra tartja a különböző trendeket és újításokat a borkészítésben. De a vén róka mindenki másnál jobban ért a házasítás művészetéhez. A poharunkban most egy Veltelini-Fehérburgundi van.
Erre aztán Sepp diadalmasan elvigyorodott. – Hát igen. Régen dűlőházasítással[2] termeltünk. Ma a bornak egyfajtájúnak kell lennie. És csak azután rakják össze őket, hogy cuvée[3] legyen belőlük. Vagyis, a fiatalok sem értenek jobban a dologhoz. – Elindult egy másik hordó felé.
– Uraim –, Ernst Höllenbauer hangja ünnepélyesre váltott, – egy kis műremek vár most ránk! – A férfiak komótosan és alázattal végrehajtották az ismeretgazdag élvezet egyszerű rituáléját: szemrevételezés, szaglás, kóstolás. A vendégek arca felragyogott, minden szem tiszteletteljesen az aprótermetű, szikár emberre szegeződött, aki ezt a bort megteremtette. Aztán egy zörej megtörte az ünnepélyes csendet. Franz Jagenteufel tűnt fel a pinceajtóban, majd szótlanul csatlakozott a csoporthoz. Elvett egy teli piharat. – Rizlingszilváni, nemde?
Sepp Räuschl bólintott. – Légy szíves, Franz, mondj róla valamit. Te jó borosgazda vagy. De beszélni még jobban tudsz.
Jagenteufel az orrához emelte a poharát. – Nem bánom. Dicsérjük, ami dicséretes! Csonthéjas gyümölcsök aromái, a sárgabaracktól a mirabolánig. Valóságos tűzijáték. – Belekortyolt: – Most a Szilváni lép az előtérbe. A savak játékának eminens példája! – A bor maradékát egy odakészített korsóba öntötte. A japánok ugyanazt tették, nyilván azért is, nehogy rosszul csináljanak valamit. – Nos, Sepp. A remekművedet megmutattad, a maradékra pedig senki se kíváncsi.
Räuschl egy pillanatra zavartnak látszott, de nem szólt egy szót sem, hanem a csoport élén elindult felfelé, a présházba.
Az ajtó előtt egy kisbusz várakozott, hogy a férfiakat Karl Fürnkranz kissé félreeső pincéjéhez szállítsa. Ernst Höllenbauer felesége ült a kormánynál.
Sepp Räuschl földalatti birodalma őseredeti birodalom volt a föld gyomrában, gyérvilágítású görbe járatok az összenyomott folyami homokból, vagyis a löszből kivájt boltozat alatt. A Fürnkranz-pince sokkal nagyobb volt és téglaboltozatos. A járatok és a kamrák, amelyek téglalapalakzatot képeztek, rendezett és reprezentatív benyomást keltettek. Odafent, a présházban a már ritkán előforduló, fából készült bálványprések egyike állt.
Karl Fürnkranz hagyta, hogy a vendégei megismerkedjenek a pincéjével. Aztán felemelte a jobb kezét és tett vele egy körkörös mozdulatot. – Önök idelent nem találnak acéltartályokat. Fa és bor folytat egymással élő dialógust. Ez persze többletmunkát jelent a karbantartásban. A legnagyobb hordók akácból készültek, űrtartalmuk kétezer liter. Ami a ma esti kóstolást illeti, önök több pincét is meglátogatnak ugyebár. Éppen ezért nem szeretném hétköznapi dolgokra vesztegetni sem az önök, sem a magam idejét. Néhány példa segítségével érzékeltetni fogom azt a módot, ahogyan én bánok a borral. – Vigyorogva Franz Jagenteufel felé fordult. – Így aztán az én kedves barátomnak és kritikusomnak is bővel lesz majd alkalma gonoszkodó megjegyzésekre. Ennyi. Eleget beszéltem. Foglaljanak helyet, kérem. – S intett a vaskos faasztal és a körülötte álló egyszerű padok felé.
Ezt követően eltávolodott, hogy aztán a teli lopóval térjen vissza. – Ez egy Sauvignon Blanc. Az illata és az íze olyan, amilyennek lennie kell, de van egy különlegesen lágy, krémes jellege is. – Most odafordult Jagenteufelhez. – Pedig teneked kétségeid voltak afelől, hogy tényleg jó ötlet-e hónapokig az élesztőn pihentetni. – A megszólított szótlanul megvonta a vállát. Azután Fürnkranz felkínálta az első vörösbort. – Egy Zweigelt. Nos, mit szól hozzá az önjelölt vörösborpápa?
Jagenteufel kelletlenül kóstolt. – Azt magad is gondolhatod.
– Hát persze, hogy gondolhatom. Azt mondanád, hogy sarkos és durva, ugye? De a jövőre nézve megvannak a legjobb adottságai. Térjünk vissza rá két, három év múlva.
Most pedig majd a Merlot-jával fog hencegni, gyanakodott Polt, s persze igaza is lett. Váltakozó sikerrel már több mint tíz éve kísérletezett Fürnkranz ezzel az Ausztriában viszonylag újnak számító szőlőfajtával. Ebben az évben végre bejött neki a nagy dobás: bársonyos lágyság, erdei gyümölcsillat, harmonikus és intenzív lecsengés. Fürnkranz higgadtan fogadta az egyöntetű dicséretet. – Amit itt ma este meg akartam mutatni: borosgazdaként ötletesnek és türelmesnek kell lennie az embernek, de a kudarcokkal való együttélést is meg kell tanulnia. Na persze ez a Franzra nem vonatkozik, ő ugyanis a legnagyobb. Igazam van?
Jagenteufel felállt: – Nagyon vicces. Menjünk?
A kisbusz visszavitte a férfiakat a pincesorra. Ezen az estén itt zárult be a kör. Franz Jagenteufel nagy présháza közvetlenül Ernst Höllenbaueré mellett állt. Polt már rég nem járt itt, ezért aztán kíváncsian nézelődött. A padlón szolidnak tűnő járólapok, csempék a falakon is félmagasságig, afölött makulátlan fehér meszelés a sötét színre pácolt famennyezet alatt. Egy pneumatikus szőlőprés vízszintesre állított hengerrel, egy kínos precizitással fényesre tisztított nemesacél-tartály, tele vörösborcefrével. Polt elindult a tartály felé. – Milyen fajta? Megkóstolhatom? – Jagenteufel megrázta a fejét. – Nem, kedves uram. Szigorúan titkos. Ez az első Syrah az életemben. Se közel, se távol nincs senkinek sem ilyen szőlője. Nem kizárható, hogy szenzációs lesz. Akkor pedig megtörténhet, hogy az én kedves Fürnkranz barátom és kollégám Merlot-ja csakhamar meglehetősen szorult helyzetbe kerül. Márton-napkor lesz a premier. Égen-földön mindenkit meghívok rá, s felőlem jöhet a csendőr úr is. De most hívnám az urakat a pincébe. Vigyázzanak, kérem, meglehetősen sötét van odalent.
A pince világítása valóban elég sajátságos volt. Csak a lépcsőket és a minden jel szerint gránittal burkolt padlót lehetett jól kivenni.
Jagenteufel egy kicsit eltávolodott a csoporttól, amely tétován megállt. Hirtelen fény villant, megvilágítva egy kőből épített asztalt, míg a hordók és a borospolcok félhomályban maradtak. Az asztalba alulról megvilágított matt üveg volt beépítve, amelyen vékonyfalú márkás poharak álltak. Jagenteufel elégedetten mosolygott, amikor meglátta vendégei csodálkozó ábrázatát. – Sötét a bor titka. A középpontban az élvezet sugárzik. Ma este ismeretgazdag és rendkívül impozáns kóstolókat éltünk meg. Kíméljük hát magunkat ismétlésektől. – Kézbe vett egy előre odakészített palackot. – Ismét csak egy Zöld Veltelini. Üde, fiatal, mintagyerek: laktató napsütésben kiérlelődött illat, pompásan friss, a szájban szétterülő, a szájpadláson diszkréten megülő gyümölcsösség, játékos és csábító lecsengés. De hát minek is beszélek: hiszen önök minden érzékükkel megtapasztalhatták, milyen minálunk az ősz és a szüret. Vegyék birtokba ezeket a szép és csábító tapasztalatokat és szűrjék le belőlük a legsűrűbb eszenciát. Ezzel a borral újra és újra kóstolgathatnak belőle.
Miura úr szemmel láthatólag apait-anyait beleadott a tolmácsolásba. Úgy tűnt, Jagenteufel nem veszi észre az örömteli meghatódottságot maga körül. Kézbe vette a következő palackot. – Egy Pinot Blanc, amelyet Fehérburgundinak is szokás nevezni, szimpatikus és sármos. Igézően elegáns aromájú, határozott, ám mégsem tolakodó jellegének köszönhetően simulékony, kellemes savassága folytán pedig élénk. Ám aki meg akarja érteni ennek a bornak az igazi lényét, még tovább kóstol. Az előbb a Veltelini megnyitotta önök előtt a borbirodalomba nyíló varázsajtót. A Pinot Blanc még mélyebbre csalogatja be önöket, oda, ahol a játékból vágy lesz, amely kéjesen fogva tartja önöket. Igen, és aztán… – Jagenteufel most egy igen karcsú üveg után nyúlt, amely szemmel láthatóan már régóta a pincében volt. – Egy Szürkebarát. Úgy is mondhatnám, hogy Pinot Gris vagy Elzászi Tokaji vagy Szürkeburgundi. Egyre megy. Mindenesetre egy 99-es késői szüretelésű bor. Extragazdag ízek, varázsos buké, elegáns édesség. Önök most érték el az úticéljukat. A vágy kívánásba megy át, a játékból pedig vétek lesz. Egyelőre meg se próbálkozzanak védekezni, adják meg magukat.
Bizonyos idő múltán Jagenteufel megtörte az élvezetekben gazdag csendet. – Fejezzük be ezt az estét egy vörösborral. Kérek egy pillanatnyi türelmet. A palack odafent van, a présházban, a megfelelő hőmérséklet végett.
A borosgazda kisvártatva visszajött. – Kékoportóval nem szolgálhatok. Minden igyekezet dacára tömegtermék. Én már felhagytam vele. Ám ez a Cabernet Sauvignon… – Töltött, majd a fény felé emelte a poharát. – Három év gondos érlelés. A nemes jelleg most mutatkozik meg a legfinomabb sokoldalúságában. – Kóstolt. – Szenvedélyes gyümölcsösség és a kortól megnemesedett tannin harmonikus kölcsönhatásban egymással. Az előbbi fehérborral egy kör kikerekedett. Most viszont egy új, nem kevésbé lenyűgöző utazás elején járunk. – A férfiak ittak, Jagenteufel némán szemlélte őket. Aztán a pinceajtó felé pillantott. – Megtiszteltetés és élvezet volt a számomra. Most pedig hadd bocsássam ki önöket egy álomszép éjszakába.
Polt mélyeket lélegzett, amikor a csoport újból a pincesoron állt. A levegő még mindig meleg volt, a sok szagtól túlsúlyos. Hirtelen eszébe jutott valami. Odafordult a tolmácshoz. – Szato úr még mindig nem került elő!
Miura úr ijedten összerezzent. Azután tehetetlenül mosolygott. – Ez valóban különös. A keresésére kell indulnunk.
A borosgazdák és Polt is segítettek a keresésben. Amikor nem jártak sikerrel, Polt ragaszkodott hozzá, hogy értesítse a dologról a kollégáit a csendőrőrsön. Éjféltájban félbeszakadt a bevetés.
Polt csaknem egy óra hosszat maradt a présházában és megfeszítetten töprengett az elmúlt órákon. Aztán megdörzsölte a szemét és felsóhajtott. Nagyjából fel tudta idézni magában az estét. Nehézkesen felállt, majd a lejtős pincesoron elindult lefelé, a völgynek. Sepp Räuschl présházának az ajtaja tárva volt. Polt belépett, s látta, hogy az idős borosgazda egy kicsi asztalnál ül. Räuschl fáradtan felemelte a fejét és egy közelben álló székre bökött. – Jó reggelt, Polt úr. Van valamilyen újság?
– Nincs. Ha attól eltekintek, hogy nem áll előtted egy teli pohár, Sepp. Mert ez egyáltalán nem vall rád.
Räuschl ferdén elvigyorodott és felvonta a vállát.
– Na és tegnap, a pincédben, Sepp?… Meglehetősen gyorsan befejeződött a kóstolás, nemde? Máskor nem hagyod, hogy a vendégeid ilyen gyorsan elszaladjanak, igazam van?
Räuschl lehorgasztotta a fejét, de aztán a tekintetét Poltra emelte. – A saját pincémben azt teszek, amit akarok.
– Épp, hogy nem így volt, Sepp. A Jagenteufel úgyszólván befejezettnek nyilvánította a kóstolást. Hogy engedhetsz meg ilyet magadnak?
– Hát, épp ilyen kedvem volt.
– De nem úgy nézett ki.
– Nem-e? – Sepp Räuschl inkább a hallgatást választotta. Majd felállt, leakasztott egy lopót a falról, vízzel kiöblítette, aztán eltűnt a pincében. Hamarosan vissza is jött, letett két poharat az asztalra és zavaros, habzó folyadékkal töltötte meg őket. – Friss és édes Rizlingszilváni-murci.
Polt kóstolt. – Öregem! Ennek aztán nem lehet nemet mondani!
– Hát ez az…
– Nem értem.
Räuschl felsóhajtott. – Tegnap délután eljött a pincesorra az egyik japán. Most meg nincs sehol.
– Az a bizonyos Szato úr! Te láttad?
– Nem csak láttam. A présházban voltam, ő kíváncsian benézett, én pedig behívtam. Nagyon lelkesedett a friss murciért.
– És te minden feltűnést mellőzve, alattomosan gondoskodtál róla, hogy mindig tele legyen a pohara.
– Nagyjából így volt.
– Mennyi ideig?
– Beesteledésig. Addigra őbenne már több volt a kelleténél, én meg még el akartam menni megfürödni, hogy félig-meddig felfrissüljek a kóstolóra.
– És egyszerűen a sorsára hagytad?
– Ő maga akarta így; csak ült boldogan a padon a présházam előtt, mondván, hogy ott várakozik. De amikor odaértünk, már nem volt ott. Én pedig ugyancsak megijedtem.
– Többet nem tudsz?
– Nem. Tényleg.
– Mégiscsak mondhattál volna valamit már tegnap este.
– Képtelen voltam rá, annyi ember előtt.
– Örülök, hogy nem voltam szolgálatban. Később találkozunk, Sepp.
A borosgazda egyhajtásra kiitta a poharát.
Polt igyekezett, hogy mihamarabb Ernst Höllenbauer pincéjéhez érjen. Hallotta, hogy a barátja a pincében tesz-vesz. Kisvártatva ott állt mellette. – Na tehát, öregem: A Räuschl délután alapos alkoholnyomás alá helyezte Szato urat.
– És akkor a japán kíváncsian bolyongani kezdett a pincesoron, és valamikor belepottyant a cefretartályomba.
– Mindenesetre elképzelhető. Attól a széndioxidtól, amely a cefréből felszáll, rosszul lehet az ember, méghozzá gyorsan. De nem azt mondtad, hogy a forrás nálad már meglehetősen a vége felé tart?
– Igen, így van. Talán tornamutatványokat végzett fényképezés közben és elcsúszott.
– Könnyen lehet. Viszont nem láttam fröccsenésnyomokat a tartály körül. Takarítottál?
– Ugyan már. Csak nem fogom eltüntetni a nyomokat.
– És hát az is elképzelhető, hogy még a holttest fellelése előtt takarítottál össze.
– Elképzelhető, de nem így volt.
– Na jó. Ettől teljesen függetlenül: Nem volt rossz a Jagenteufel-féle pinceszínház tegnap este, nem igaz?
– Figyelemre méltó volt. Az az ember ért hozzá, hogyan kell lázba hozni leendő kuncsaftokat. És közben többé-kevésbé még az igazsághoz is tartja magát. Másrészt… na, inkább nem mondok semmit.
– És miért nem?
– Ez egy olyan dolog, ami csak a borosgazdákra tartozik. Alkalomadtán majd beszélek róla a Franz-cal.
– Ahogy gondolod. De van itt még valami, Ernstl, amíg négyszemközt vagyunk. Láttad tegnap délután Szato urat a pincesoron? De őszintén!
– Nem. A leghatározottabban nem. A kollégád alighanem majd hamarosan felteszi ugyanezt a kérdést, ugye?
– Valószínűleg. Akkor én most megyek.
Ahogy Polt kilépett a pincesorra, látta, hogy közeledik Franz Jagenteufel nagy teherjárója. A borosgazda kiszállt. – Adj’isten, Polt úr! Újból a pincesoron? Kíváncsi, mi? Nagyjából tudom, mi történt. Hisz ebben a faluban semmi se marad titokban.
– Ahogy mondja, Jagenteufel úr. Nem hallott róla, milyen a hangulat a japánoknál?
– Természetesen sokkolta őket a dolog. De állítólag jól uralkodnak magukon. A különcködő Szato úr a jelek szerint nem volt túl népszerű a csoportban. De hát jöjjön velem a présházamba, Polt úr. Nyilván van annyi ideje.
– Szívesen jövök.
Jagenteufel kinyitotta az ajtót, majd odalépett a cefrés kádhoz. – Tessék, nézze csak, Polt úr: már megint eljött az idő a csömöszölésre. A törkölykalap fenn úszik. Még mindig meg szeretné kóstolni? Őszintén megvallva, tegnap elfogott az idegesség, amikor arra gondoltam, hogy hirtelen az összes japán is a Sirah-mban turkál. Nem nagyon volt ínyemre a dolog.
– Megtisztel, kedves Jagenteufel úr. De ma reggel óta nem igen van kedvem kóstolgatni.
– Érthető. És Höllenbauer hogy viselte ezt az egészet? Ugyancsak hülye helyzetbe került. Ettől eltekintve, azért a Kékoportóért legalább nem olyan nagy kár.
– Nézőpont kérdése. Látta ön tulajdonképpen a Szato urat tegnap délután?
– Ha láttam volna, említettem volna már tegnap.
– Logikus. Az említett úr Sepp Räuschl présházában járt, s ott túl sokat fogyasztott az édes murciból.
– Na lám. Szóval egy baleseti halállal végződő részeg históriával van dolgunk.
– Talán igen. Számomra csak az a furcsa, hogy miért nem tudott a japán saját erejéből kimenekülni. Hiszen Höllenbauer pincéjében már befejeződött a cefre erjedése.
– Így igaz. Az én cefrém hasonlíthatatlanul veszélyesebb lett volna. Mi tagadás, szerencsém volt. Az a szánalomra méltó japán nyilván tökrészeg volt. Hisz már térdig érő vízbe is fulladtak bele részeg emberek.
– Tudom. De van még valami. Ugyan mi volt önnel tegnap, Jagenteufel úr?
– Ezt meg hogy érti?
– Ön egész este nem igazán volt formában, valahogy türelmetlennek látszott. Előbb a Sepp Räuschlt kényszerítette rá, hogy fejezze be a kóstolást a pincéjében, Fürnkranznál pedig egyenesen szófukar volt. Ha belegondolok, mekkora csetepatékat rendeznek máskor…
– Jó megfigyelés, Polt úr. Hát persze, ön akkor is csendőr, amikor éppen szabadnapos. A magyarázat a lehető legegyszerűbb: hullafáradt voltam a szürettől. A japánoknak persze kijárt egy szép este, nem vitás. De gyorsan le akartam tudni a dolgot.
– Érthető. És mikor kerül prés alá az ön Syrah-ja?
– Egy-két nap múlva: tapasztalat és intuíció határozza meg az időpontot. Most pedig szeretnék elárulni önnek valamit, Polt úr. Néhány év múlva lesz majd egy újabb kis szenzáció. Viognet-szőlőt ültettem. Ez egy régi fehérbogyós fajta. Ausztriában még nem is engedélyezett. De ha valaki előnyre akar szert tenni, nem törődhet minden aprósággal.
– Érdekes. Egyébiránt szívesen fogadnék önnel, Jagenteufel úr.
– Játékosként még egyáltalán nem ismerem önt, Polt úr.
– Mindenki elkezdi valamikor. A holttestet ugyebár fel fogják boncolni. Én pedig meglehetősen biztos vagyok benne, hogy a cefre, amelyet majd Szato úr tüdejében találnak, az ön présházából származik, és nem a Höllenbaueréból.
Franz Jagenteufel egy pillanatig mereven bámult Poltra, de aztán harsányan elnevette magát, majd hirtelen elhallgatott, felállt és hátat fordított Poltnak.
– Megnyerte a fogadást, Polt úr. – Megfordult és fürkész pillantást vetett a csendőr arcába. – Hogy jött rá?
– Arról, ahogy a kóstolás zajlott a pincéjében. A Höllenbauer vezetett nyomra, még ha nem is mondott semmi konkrétumot. Ön, aki máskor annyira tökéletes házigazda, miért vörösbort kínált fel az édes bor után? És még csak a poharakat sem öblítette ki, miért? Ugyancsak nagy zavar lehetett a fejében.
– Úgy bizony. Átkozottul tele volt a fejem. Mondom sorban. Amikor Höllenbauer pincéjében magam mögött hagytam a kóstoló vendégkört, tényleg a cefrém csömöszölése volt a célom. Ekkor fedeztem fel a holttestet. Az én pótolhatatlan Sirah-mban! Kritikus helyzetekben én mindig is megőrzöm a hidegvérem. Rádobtam hát a holttestre egy munkaköpenyt, átcipeltem Höllenbauer présházába, aztán gyorsan visszatértem a kóstolók köréhez. Ugyancsak büszke voltam magamra: megmentettem a Sirah-t, a Fekete Péteren pedig sikeresen túladtam. Úgy gondoltam, a Höllenbauerral később majd négyszemközt megbeszélem a dolgot, s nagyvonalúan kártalanítom. Lassan-lassan azonban kitört rajtam a pánik. Vajon nem volt legalább egy szikrányi lehetőség rá, hogy életre keltsük a japánt? Mert ha igen, akkor nem pusztán egy bocsánatos bűn volt, amit elkövettem, hanem bűntett.
A borosgazda elhallgatott, s hallgatott Polt is, a cefre szaga pedig burokként ereszkedett rá a két férfira. Aztán Jagenteufel megtörte a csendet. – Most mit fog tenni, Polt úr?
– Én? Valószínűleg semmit. Hisz nem az enyém az ügy. Ha senkinek sem jut eszébe, hogy azonosítsa a japán férfi tüdejébe került cefrét, akkor önnek szerencséje van. Höllenbauerral pedig jobb, ha máris megbeszéli a dolgot, még mielőtt egy kollégám beszél vele.
– Maga egy angyal!
Poltnak hirtelen rossz kedve támadt, elégedetlen volt magával, s tele volt kétségekkel. Heves mozdulattal felállt, indulásra készen. – Tudja mit, Jagenteufel úr? Tehet nekem egy szívességet.
Fordította: Szalai Lajos
[1] Ahogy a vörösbor erjed, a keletkező széndioxid fölhajtja a must tetejére törkölyt, ami ott úgynevezett törkölykalapot képez. A borásznak az a feladata, hogy ezt a lebegő törkölykalapot négy óránként visszamerítse a mustba, hogy további színanyagokat, tannint nyerjen ki a héjból. Ez a munkafolyamat a csömöszölés, amit kis borászatoknál kézzel, nagyoknál pedig gépesítve végeznek.
[2] Ugyanarról az ültetvényről egyszerre szüretelt többféle szőlőfajta együttes feldolgozása. Ennek a technikának régi gyökerei vannak, de mára a legtöbb ilyen régi, vegyes ültetvényt kivágták, hogy helyüket egy-egy bizonyos szőlőfajta vegye át.
[3] A “küvé”, két- vagy többfajta must adott célú összeállításával készült bor. Hazai klasszikus példája az Egri bikavér, ami általában a Kékfrankos, a Cabernet, a Merlot és a Zweigelt tulajdonságait egyesíti.
Illusztráció: Vörös október
Ezek is érdekelhetik!
Rainer Maria Rilke: Alkésztisz, Hetéra-sírok →
Jasminka Domaš: Utazások topográfiája (versek)* →
Thomas Möhlmann versei →
