Jámborné Balog Tünde: Harmadnapon
A keresztény világ a tavaszi napforduló utáni első holdtöltét követő vasárnapon üli meg a húsvétot.
Az ünnepet hosszú készülődés előzi meg. Ahogy telnek a hetek, múlnak a böjti vasárnapok, úgy torlódnak össze az evangéliumok történései, végül minden napra, órára, percre jutnak emlékezetes, nagy horderejű események. A virágvasárnapi pálmaágas, hozsannás bevonulást a nagyhét katartikus napjai követik, közöttük a nagycsütörtöki Utolsó vacsora az Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre testamentumával, majd a magányos gyötrődés az Olajfák hegyén virrasztva: nyirkos éj volt és hideg sötét volt, Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak… Kövér csöppek indultak homlokomról s végigcsurogtak gyűrött arcomon, éli át újra a jézusi szenvedést Dsida Jenő erdélyi költő, aki hat órát vár az elmaradt csatlakozásra 1930 körül nagycsütörtökön a kocsárdi váróteremben, végzetes földön csillagok szavára, sors elől szökve, mégis szembe sorssal.
És még csak ezután jön az elárultatás Júdás csókjával hitvány harminc ezüstért; az elfogatás, megostoroztatás, kigúnyolás és elítéltetés. Nincs már lélegzetvételnyi szünet sem, sebesen pörög a megváltás történetének filmszalagja: Jézus végtelen útja át Jeruzsálemen, vállán saját keresztjével fel a Golgotára a felheccelt sokaság őrjöngése közepette, mert hiába kínálja fel Poncius Pilátus szabadon bocsátását a közelgő ünnepre, a tömeg a gyilkost választja, Barabbást a kegyelemre, és a megkínzott Messiásra Feszítsd meg!-et kiált. S aztán a keresztre feszítés szörnyű aktusa. Hat végtelen óra a kereszten. A testi halál már csak a kettőspontot teszi ki a passió végére, hogy kimondhassuk: elvégeztetett.
A mindent lemosó, vért és mocskot eltakarító zivatar után, a sötétség, a földindulás, a templomkárpit kettéhasadása után jön arimátiai József kegyes cselekedete, a test levétele, gyolcsokba takarása és eltemetése a közeli kert új sziklasírjában. A nyílás elé hengerített követ lepecsételi és strázsákkal vigyáztatja Kajafás, mert a hazug vádló retteg áldozatától, bárha meghal is. Pecséttel, kővel, katonákkal őrizteti, vagy szögesdróttal kötözteti össze tetemét, és jeltelen sírba temetteti. Ám a titokra mindig fény derül, a rejtett sírokat végül megtalálják, és ha nincs más segítség, hát angyalok gördítik el a követ a bejárat elől, hogy a kenetet vivő asszonyok és tanítványok lássák: a sír üres, csak a gyolcs lepel hever gyűrötten a sziklapadon, csak a szemfödélnek használt keszkenő fekszik külön helyen egybe takarva.
Mária Magdaléna még napkelte előtt megy a sírhoz nagyszombatról húsvétvasárnap virradóra, és sírva áll meg kívül, de aztán benéz, és meglátja a fehér ruhás ismeretleneket. Asszony, mit sírsz? – kérdik tőle. Mert elvitték az én uramat és nem tudom, hova tették őt – válaszolja, majd hátrafordul. Mozdulata váratlan és logikátlan, mert nem tudhatja, hogy áll mögötte valaki. Még teljes a sötétség, keleten most kezd világosodni az ég. Feketéje először zöldben játszik a horizont fölött, majd rózsás csíkok kezdik felszabdalni az éjszakát. A halálosan fáradt, gyászába dermedt, a holttest eltűnésétől és az idegenektől megrettent Mária Magdaléna mégsem a sír belsejét kémleli kisírt szemeivel, hanem hátranéz, és megpillant valakit, akit nem ismer föl. Hogyan is ismerne rá egy árnyékra a virradat előtti sötétségben? És ha mégis, harminchárom órája maga látta meghalni a kereszten, látta, hogy lándzsát döfnek oldalába, látta, hogy leveszik és eltemetik. Hogyan is hihetné a hihetetlent?
Mária Magdaléna a benti fénytől elvakulva – mert a sírkamrában világos van – káprázó szemekkel meglát valakit a háta mögött. Észszerű magyarázatot keres az észszerűtlenre: talán a kertész az, a kert gondozója, véli, és még az ismerős hangra sem meri elhinni az igazságot. Asszony, mit sírsz? Kit keressz? – kérdi Jézus, és Mária Magdaléna gyorsan kérlelni kezdi: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nékem, hova tetted? És Jézus ekkor nevén szólítja, s ő úgy válaszol rá, ahogy mindig, Mester, mondja, bár még kételkedik. Nem hisz a fülének, nem a szemének, nem a keleti égen felbukkanó napkorong mindent megvilágosító fényének, és meg akarja érinteni, hogy bizonyságot nyerjen. Ne illess engem! – szól rá Jézus, és elküldi a hírrel, két évezred óta a legfontosabb üzenettel, amelyet hírvivőre bíztak.
Mária Magdaléna saruja csattog a tisztára mosott kavicsokon, kendője lecsúszik, kibomló haja zászlóként csapódik utána, ahogy rohan le a hegyről, át az ébredő városon; tüdeje zihál, oldala szúr, már nem fél senkitől, már mindent tud, és mindent elhisz, úgy kiabálja világgá a rábízott igazságot: Feltámadott! Valóban feltámadott!
Illusztráció: Fra Angelico-részlet
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
