Erdélyi Z. János: Helyszíni tudósítás egy különleges eseményről
*
Kedves hallgatóink, Pederik Rogevet, az AER, vagyis az Albán Egyetlen Rádiócsatorna tudósítóját hallják egy nem mindennapi eseményről Párizsból.
Szép tiszta, de hideg téli nap köszöntött ránk, vagyis a francia fővárosra. Ha egy szóval akarnám jellemezni az itteni állapotot, csak annyit tudnék mondani: Leírhatatlan! Mondhatnám úgy is egyetlen szóval: Egyedülálló!
Mint ahogy maga az esemény is egyedülálló, hiszen most fordul először elő a franciák történelmében, hogy császárt koronáznak. Volt már ugyan egy császáruk Carolus Magnus, azaz Nagy Károly személyében, de ő mindenekelőtt frank király volt, akit 768. október 9-én koronáztak királlyá. Csak később lett belőle római császár; III. Leó pápa 800. december 25-én Rómában a karácsonyi misén helyezte fejére a császári koronát. Majdnem kereken 1000 évvel ezelőtt.
Mától viszont saját francia császára van Franciaországnak: Napoleon Bonaparte. (Hogy mennyire francia ez a császár, erre még a későbbiekben visszatérünk, mert ahogy annak idején az első Bourbon uralkodó, IV. Henrik mondotta, miszerint „Párizs megér egy misét”, mi is mondhatjuk, hogy az új császár származása is megér egy misét. De néhány mondatot biztos. Szerencsére a mai ünnepség meglehetősen hosszúnak ígérkezik, lesz tehát mód és lehetőség – és idő is bőven –, hogy kisebb-nagyobb hírecskékkel – hogy azt ne mondjam, pletykákkal – tarkítsuk tudósításunkat az önmagában száraz tények felsorolásán túl.)
Először azonban a közvetítés körülményeiről. Az talán közismert, ha nem is mindenki előtt, hogy Albánia és Franciaország között jelenleg nincsen diplomáciai kapcsolat. (Ennek főként vallási okai vannak, amibe ezúttal nem mennék bele túlságosan, hiszen ez a nagypolitikára tartozik.) Tény, hogy a „keresztény Európa” országainak java része – a kapcsolatok milyenségétől függetlenül – már régebben diplomáciai viszonyt létesített Franciaországgal, ami feljogosítja őket, hogy osztozzanak a francia néppel hazájuk eme jelentős eseményében, ha másként nem, rádióközvetítés formájában. Minthogy azonban a mi hazánk vezetői nem akarták, hogy az albánok kimaradjanak ebből, minden eszközzel kiharcolták, hogy az Albán Egyetlen Rádiócsatorna is kapjon egy riporterállást a Notre-Dame székesegyházban 1804. december 2-án a koronázási ceremóniára.
Nekünk, riportereknek a karzatokon jelöltek ki helyet, ahol megvethettük lábunkat, azaz mikrofonjainkat. (Ezt csak hasonlatképpen mondtam, kedves hallgatóink, ne is figyeljenek rám. A közvetítés folyamán bizonnyal előfordul majd, hogy csak úgy kikívánkozik belőlem egy-egy személyes megjegyzés; elképzelhető, hogy nem épp az alkalomhoz illő, ezért már előzetesen elnézésüket kérem. Annyit ígérhetek, hogy tőlem telhetően mindenről, de az igazán fontos momentumokról mindenképpen részletesen fogom tájékoztatni önöket, hiszen megérdemlik, ha már otthon fizetik a havi rádiódíjat.)
Nos, ahogy nagyjából összeszámoltam, körülbelül húsz és harminc közé tehető a közvetítőállások száma, ami jó saccolással ugyanennyi országot is jelent, ahova ma eljuthatnak ennek a nem mindennapi esemény-kavalkádnak szavakba öntött képei.
Távol álljon tőlem, hogy történelmi tények felsorolásával untassam hallgatóimat, de önként vetődik fel a kérdés, vajon a királyság erőszakos – mondhatni, véres – felszámolása után hogyan is jutottak el a franciák odáig, hogy itt ma újjáéledjen a császárság mint úgymond „rég leáldozott államforma”.
Egy tény: a franciáknak uralkodó kell. Az az egyetlen személy, aki az ország szimbóluma, az idol, akire minden alattvaló alázattal és tisztelettel néz fel. Nyilván túlzás a „minden alattvaló” kifejezés, hiszen nincs a világon olyan ország és azon belül olyan politikai rendszer, amelyet kivétel nélkül minden állampolgára támogat. Ha csak a parlamentáris oldalát nézzük a kérdésnek, az ellenzék úgy hozzátartozik a kormányzó párthoz, mint kabáthoz a gomb. Különben az egész parlamentesdinek nincs semmi értelme.
A jakobinusok két éves uralma – mondjuk ki nyugodtan: diktatúrája –, amelyet ők hangzatosan „népuralomnak” neveztek, valamilyen ál-demokrácia álarca mögé rejtette néhány ködös agyú főkolompos megalomániás és cezaromániás elképzeléseit, ami azután olyan évekig tartó vérengzésbe torkollott, amilyet a királyság történelmében sem jegyeztek föl. Az ő Közjóléti Bizottságukat mint irányító szervezetet a jakobinusok bukása után a Nemzeti Konvent, majd a Direktórium váltotta fel. A név változott, aztán megint változott, a szereplők cserélődtek, ám a lakosság helyzete jottányit sem javult. A rövid életű köztársaság erre már nem volt képes. Ehhez nagyon radikális lépésre volt szükség, ami az országot kivezeti a hosszú évekig tartó politikai és gazdasági zűrzavarból.
Ehhez egy előrevivő lépés volt a háromtagú Konzulátus létrejötte, melyben Napoleon mint Első Konzul lényegét tekintve katonai diktatúrát vezetett be. Külföldön aratott katonai sikerei elismeréseképpen a hálás francia nép örökös konzullá választotta őt.
Innen már csak egy lépés volt a császári hatalom megszerzése. Az egyre inkább jelentőségét vesztett Szenátus ajánlotta fel Bonaparte tábornoknak a császári címet, és 1804. május 28-án kikiáltották a császárságot. (Maga Napoleon vetette el a francia polgárság által oly végtelenül gyűlölt Bourbonokhoz köthető királyi címet s úgy döntött, hogy Nagy Károly császárságát tekinti felelevenítendő példának, egyszersmind kinyilvánítva ezzel az egész Európára kiterjedő uralmi igényét.) Hogy eredeti mondandómhoz visszakanyarodjak, a császári hatalom megszerzésének beteljesülését, a koronázást ünnepeljük, ünnepli az ország a mai napon.
Ahogy kitekintek a Notre-Dame székesegyház főbejárata felé, egyelőre semmiféle különösebb mozgás nem tapasztalható, ami arra utalna, hogy a résztvevők közül bárki is közeledne, így hát egyelőre van időnk áttekinteni a meghívott uralkodók és az úgynevezett magas rangú vendégek névsorát. Tekintsék szigorúan magánvéleményemnek, kedves hallgatóim, de az illusztris vendégek között alig találni igazán nagy nevet. Napoleon császárnak (vagyis hamarosan császárnak) lekötelezett hercegecskék jöttek csak el személyesen; mások követeik révén képviseltetik magukat vagy még úgy sem.
A hercegek közül jelen van Hesse-Darmstadt hercege, Hesse-Homburg hercege, továbbá eljött Baden őrgrófja. Úgy hírlik róluk, annyira el vannak szegényedve, hogy szállásukat és ellátásukat, de még utazásukat is a császár fizeti. Csak hogy nevek is legyenek… Aztán a külföldi követek: az Amerikai Egyesült Államok követe Thomas Jefferson elnök képviseletében, Caprara bíbornok mint a pápa őszentsége követe, vele együtt Braschi bíboros és több olasz pap; a Török Porta követe; Cobenzl gróf Ausztria császárának követeként; Görögország egy püspökkel képviselteti magát. Állítólag az orosz cár nem reagált a császári esküvőre szóló meghívásra.
Jelen vannak továbbá a császár miniszterei, marsalljai, tábornokai, és a császári udvar fő tisztségviselői; Páris püspöke két vikáriussal; és természetesen a császári család tagjai úgy a császár mint a császárné részéről. Vagyis nem teljesen. Valakinek feltétlenül itt kellene lennie ezen a csodálatos napon, mégpedig a császár anyjának, Madame Letizia Ramolinónak, ő azonban nem jött el. Hogy miért, erre csak találgatások vannak. Egyesek szerint Joséphine császárné miatt. Állítólag Mme Letizia kezdettől ellenezte fia házasságát, mert nem tartotta fiához méltó társnak egy elszegényedett arisztokrata tengerésztiszt Martinique szigetén született lányát… De erre még visszatérünk, hiszen elkerülhetetlen, hogy egy ilyen ünnepen pont az ünnepeltek magánéletéről ne essék szó.
A császár anyjának más oka is van a távolmaradásra. Napoleon egyik öccse, az olasz Lucianóból Lucienné franciásodott fiú kétszer is rangon aluli házasságot kötött – bátyja akarata ellenére. Első felesége, Christine, egy falusi vendéglős lánya tüdőbajban meghalt, ezzel „jóvátette” a nagyreményű Lucien sorsának elrontását. A második házasság viszont nyílt szembenállás volt az akkor már magas pozícióban lévő Bonaparte tábornoknak, a köztársaság Első Konzuljának akaratával. Lucien ugyanis elvett egy özvegy polgárasszonyt, noha bátyja úgy parancsolta, hogy egy Franciaországba hazatért arisztokrata lányát vegye feleségül. Ezért Napoleon száműzte öccsét Franciaországból, aki ezek után Itáliában telepedett le. A száműzetés annál érthetetlenebb, mivel Lucien amellett, hogy francia állampolgár, az Ötszázak Tanácsának egykori tagja, sőt egy ideig a Francia Köztársaság belügyminisztere is volt.
Ezek az okok vezettek tehát oda, hogy ma a koronázási ceremónián a császár anyja és egyik öccse nincs jelen.
De hogy egy kis pletykát is legyen szabad elegyítenem a száraz tények felsorolásába, itt van és nemcsak a meghívottak között, hanem a császárné bevonulásának aktív résztvevője is lesz: Dèsirée Bernadotte, vagyis Bernadotte marsall felesége, akiről sokan tudják, hogy valamikor Napoleon Bonaparte menyasszonya volt, ám amikor az – immár tábornokként – megismerkedett feleségével, a most megkoronázandó Joséphine-nel, felbontotta az eljegyzést. Hihetnők ezután, hogy Bonaparte mintegy „végkielégítésképpen” hozzáadta egykori aráját valamelyik tábornokához. De nem így történt. Dèsirée Clary maga választotta férjét, és úgy hírlik, szinte megismerkedésük óta tart a szerelem. Hát ilyen is van a magasabb körökben, kedves hallgatóim, nemcsak érdekházasságok. Tény, hogy mindkettőjüket látni fogjuk a templomi ünnepségen.
Ahogy említettem tehát, a császár anyja távol maradt fia megkoronázásától. Itt van viszont Őszentsége VII. Pius pápa. Egész kis udvartartással érkezett néhány napja. Vele jött hat vatikáni bíboros, négy érsek, hat prelátus, továbbá orvosai, titkárai, a nélkülözhetetlen és elválaszthatatlan svájci gárda, valamint lakájok tömege. Ha a pletykáknak hinni lehet, Őszentsége magával hozta kedvenc szakácsát is – biztos, ami biztos. A nyilvánosságra kerülő információ-morzsákban a császár és a pápa közötti viszonyban a bizalom szó elő sem fordul.
Nagy meglepetés a Szentatya jelenléte, hiszen sokáig kérdéses volt, elfogadja-e az Első Konzul felkérését. Nem titok, hogy Bonaparte és a Vatikán viszonya egy idő óta meglehetősen hűvös, de talán még közelebb járok az igazsághoz, ha azt állítom, fagyos. Az ellentétek már az előd pápáig nyúlnak vissza, aki francia fogságban halt meg. Aztán 1801-ben VII. Pius küldötte tárgyalt az Első Konzullal, s ebből született egy konkordátum, amit azonban Napoleon önkényesen megtoldott számos új cikkellyel, amit a Vatikán nem hajlandó elfogadni. A pápa most azért jött Párizsba, hogy a koronázási ceremónia fejében megfelelő egyezségre jusson a császárral. Kiszivárogtatott hírek szerint erre a tárgyalásra majd valamikor a mostani ünnepség utáni napokban kerül sor.
Kedves hallgatóink, most valami mozgolódás lehet odakint. Azonnal érkezik tudósító kollégám, aki eddig kint fagyoskodott a székesegyház előtti téren, nehogy önök a legkisebb újság értékű eseményről is lemaradjanak… Már itt is van!
– Mit láttál? Mi fog történni az elkövetkező percekben?
– A pápa őszentsége imént hagyta el az érseki palotát. Teljes főpapi díszben közeledik a templomhoz. Elhárította a felajánlott hintót, úgy döntött, hogy ezt a néhány száz méteres utat gyalog teszi meg, már csak azért is, hogy találkozzék a francia polgárokkal, akik elmondhatatlan tömegben veszik körül a Notre-Dame székesegyházat. A pápai jelvényekkel, teljes ünnepi ornátusban fog hamarosan belépni a főbejáraton. Útját két oldalról a pápai testőrség biztosítja. Öltözetük a legenda szerint Michelangelo által tervezett színpompás egyenruha, hozzá fényes fémsisak, fegyverük pedig a középkorból áthagyományozódott alabárd. Bent a templom főhajójában a padsorok között ugyancsak svájci gárdisták állnak két oldalt sorfalat egészen a főoltár előtti lépcsőig.
Mindez jól látszik innen fentről a tudósítók karzatáról. Mint ahogy az is, hogy a Notre-Dame főszékesegyházat zsúfolásig megtöltik a ceremóniára meghívott vendégek. Császárt eddig nem koronáztak Párizsban, ahogy említettem, elmondhatjuk tehát, hogy mindenképpen történelmi esemény tanúi vagyunk.
És ha már az egybegyűlt meghívottakról beszélünk, szinte reménytelen vállalkozásként ugyan, de hadd próbáljam meg szavakba önteni a látványt. Az nyilván nem szorul bővebb magyarázatra, hogy a vendégek egyrészt a francia közélet vezető személyiségei, másrészt a legrégibb francia családok, dinasztiák tagjai. Természetesen a vendégek közé sorolódnak a külföldről érkezett meghívottak: uralkodók, követek, egyházi személyek, akiknek egészen elöl, a főoltár közelében biztosítottak ülőhelyet.
Hogy mi érték van itt együtt, az szó szerint felmérhetetlen. A csodálatos öltözetek, a drága anyagokból készült ruhaköltemények parádéja ez: selymek, tüllök, bársonyok, brokátok, muszlinok, atlaszselymek, csipkék kavalkádja, ami dúsan keveredik a nemes és kevésbé nemes szőrmékkel, prémekkel. Bundák, kabátkák, kalapok, boák, muffok díszlenek. S mindezeket gazdagon ékesítik a gyémántok, a drága- és féldrágakövek. Elvétve persze látni ezek utánzatait is, ahol az elszegényedett, de méltóságukat még őrző főnemesi családok képviselőinek öltözékére díszítőelemként nem jutott egyéb strassznál, markazitnál, flitternél vagy üveggyöngynél.
A marsallok és tábornokok egyenruháin is csillognak az arany rojtos váll-lapok, az aranyzsinóros sújtások, a kitüntetések nemesfém foglalatba zárt ékkövei, a mellkasra ferdén simuló széles színes szalagok.
Csupán mint tudósító jegyzem meg, hogy Albániának egész eddigi történelme folyamán nem volt annyi nemesfémje és drágaköve, amennyi jelenleg ebben a templomban együtt van: gyémánt, zafír, rubin, smaragd, türkiz hihetetlen bőségben.
A színek és kincsek orgiája ez, kedves hallgatóink, szemet gyönyörködtető bacchanáliája.
A pápa érkezése kapcsán feltétlenül meg kell említeni, hogy a francia határ átlépésétől kezdve erős francia katonai kísérettel utazott, nehogy útközben bármi kellemetlenség érje a Szentatyát.
Amikor Párizsba érkezett, Joseph Fesch bíboros fogadta az érseki palota előtt, ahol Őszentségének és kíséretének szállása van a Notre-Dame főszékesegyház közelében. Ismerősök találkozása volt ez, hiszen múlt év januárjában VII. Pius pápa kreálta Rómában bíborossá Fescht.
Vele kapcsolatban is tudok érdekességekkel szolgálni. A most negyvenegy esztendős bíboros Korzika szigetén született Ajaccio városában. Korzika akkor még a Genovai Köztársasághoz tartozott; Franciaország nem sokkal a most koronázandó császár születése előtt vásárolta meg. A két esemény egymás mellé állítása szándékos és tudatos, merthogy Napoleon Bonaparte szintén Korzikán született, ráadásul ő is Ajaccióban. Véletlenek vajon ezek az egybeesések?
Egyáltalán nem. Joseph Fesch ugyanis a császár anyjának, Madame Letiziának, lánykori nevén Letizia Ramolinónak mostohatestvére. Madame Letizia anyjuk első házasságából született, Joseph pedig a másodikból. De hogy rövidre zárjuk a meglehetősen kusza rokoni szálak kigubancolását: Fesch bíboros a nagybátyja a nála hat évvel fiatalabb Napoleonnak – vagy ahogy Korzikán nevezték, Napoleonénak.
Joseph Fesch életútjának korábbi szakaszait meglehetős homály fedi. Sok mindent lehet hallani, de ezek valóságértékéért nem vállalhatok felelősséget. Így csak annyit mesélek el önöknek, amit én is hallottam innen-onnan. Joseph Fesch fiatalon végezte el a teológiát, majd fölszentelték. Papi hivatását egy idő után elhagyta és világi foglalkozás után nézett. Állítólag utazási ügynök volt egy ideig, majd ismét visszatért a papi pályára és apátplébánosságig vitte.
Amikor Napoleon Bonaparte tábornok itáliai hadjárata alatt bevonult Rómába és ő diktálhatta a Vatikánnal kötött béke feltételeit, nem volt kétséges, hogy ezek között szerepelni fog Joseph Fesch bíborossá kreálása is. Először Lyon érseke lett, majd a párizsi főegyházmegye fejévé nevezték ki. Ebben a minőségében fogadta itt néhány napja a császári koronázásra érkező katolikus egyházfőt.
A pápa segítőjeként ő fogja koncelebrálni a mostani koronázási ceremóniát is.
Innen fentről most azt látni, hogy az eddig csukott főkapu két hatalmas szárnya kitárul, és középen megjelenik díszes pálcájával Monsieur Depreaux, a ceremóniamester. Háromszor koppant pálcájával a márványpadlón, mire fent a gótikus ívek alatt hatalmas zúgással megszólal a templom 7800 sípos orgonáján a Tu es Petrus[1], a pápa jövetelét jelző zene.
És ebben a pillanatban, kedves hallgatóink, meg is jelenik Őszentsége VII. Pius pápa és kísérete. A Szentatya válláról az ismert, hermelinprémmel díszített bíbor palást omlik le dús redőkben; a főszékesegyház kispapjainak jutott az a megtiszteltetés, hogy vihetik a pápai palást uszályát. Tengernyi bíboröltözet hömpölyög utána.
A katolikus egyház hatvankét éves vezetője kissé már hajlott vállakkal, lassú léptekkel halad végig a főhajón gárdistáinak sorfala között. Fején a hermelinszegélyes bíbor bársony pápai süveg, kezében az arany pásztorbot, vállairól a mellére és hátára ér le az öt szőtt kereszttel díszített pallium.
Zúg az orgona, s a pápa most ér oda a főoltárhoz, ahol Fesch bíboros úgyszintén díszes ornátusban fogadja őt a felvezető lépcső alján. Együtt teszik meg fölfelé a néhány lépést. Az oltártól balra már ott áll az alkalomra felállított trónus. Mielőtt leülne, a Szentatya szembefordul a főhajóval, mire azok is felállnak, akik a padokban ülnek, és kezével keresztet írva oszt áldást az összegyűltek felé. És most ide a karzatra is feltekint, végignéz a tudósítók során… És nekünk is jut a pápai áldásból, kedves hallgatóink!
Ezután elfoglalja helyét a trónuson és megkezdődik a várakozás a megkoronázandó császárra és császárnéra.
Hadd nyugtassam meg hallgatóimat, mi természetesen nem fogjuk némaságban tölteni a várakozás idejét, hiszen még sok tudnivalót szeretnék megosztani önökkel.
Lássuk először is, mi vár Franciaországra a koronázás után. Legyen szabad ismételten emlékezetükbe idéznem, hogy ezúttal nem király, hanem császár koronázásán veszünk részt, ami igen nagy és fontos különbség.
A francia királyok uralma a nagy forradalommal, úgy néz ki, véget ért. Egészen más volt a rá következő köztársaság, de a gondokon ez sem enyhített. Erős kéz kell ide, ezt mindenki tudja, de vajon milyen képződmény lesz az új államalakulat? Valami furcsa monarchia körvonalazódik, noha ennek élén olyan uralkodó áll, aki mindent megtett a királyok visszatérése, egészen konkrétan az egyeduralom ellen. Ugyan mi lesz az új formáció neve: „császári köztársaság”, vagy „köztársasági császárság”? Napoleon Bonaparte ugyanis „a köztársaság császárjának” nevezi magát. Vajon a most megkoronázandó császár maga hogy gondolja ezt? Egyelőre nem dönthető el, a mérleg melyik serpenyője süllyed le: a parlamentarizmusé vagy a diktatúráé? Ha az uralkodó, jelen esetben Napoleon Bonaparte keményen fogja a gyeplőt – márpedig eddigi tevékenysége erre enged következtetni –, nem lehet kétséges az eredmény. Akkor pedig meg fog maradni a császárság, és búcsút lehet inteni a köztársaságnak.
Erre várja a választ a világ, de mindenekelőtt Franciaország.
A ceremónia elvitathatatlanul legfontosabb kelléke a korona. Amíg a császári pár érkezésére várunk, áttekinthetjük, milyen történelmi előzmények után mire számíthatunk ebben a vonatkozásban.
Már csak azért is érdemes egy külföldi tudósítónak az esemény előtt néhány nappal a helyszínre érkeznie, hogy legyen ideje a másként hivatalos úton hozzáférhetetlen ismeretanyag összegyűjtéséhez, felcsipegetéséhez. Egy kis párizsi kocsmában eltöltött néhány óra alatt több ilyen érdekességhez jut hozzá az ember, mint ha tudományos búvárkodásra adná a fejét. Ilyen helyeken nagy valószínűséggel találni olyan személyt, „aki ismerte…”, „aki látta…”, „hallott olyanról, aki látta…”, „látott valakit, aki ismert egy olyat…” és így tovább, akár a végtelenségig. Megkérdőjelezhető ugyan, ezeknek a felszedett ismeretmorzsáknak mennyi a valóságtartalma, de ha másra nem is, arra mindenképpen jók, hogy színesítsék, árnyalják a közelgő ünnepség főszereplőiről már megalkotott képet. Egy öreg obsitos például tegnap este arról mesélt egy pohár potya bor mellett, miként melegedett közös tűznél valamelyik hadjárat egyik éjszakáján Bonaparte tábornokkal.
Egy másvalaki a koronával kapcsolatosan suttogta el „titokban” a néhány tucat jelenlévő előtt, hogy a Bourbonok által eddig használt királyi koronát a forradalom alatt állítólag megrongálták, sőt egyes értesülések szerint meg is semmisítették. Azt is kifejtette egyúttal, hogy szerinte azért koronázzák császárrá Bonapartét, mert Nagy Károly császári koronája még megvan.
Ugyancsak egy, e tárgyban magát tudós elmének valló egyén szerint Napoleon Bonaparte azért lett császár, mert még él – jóllehet száműzetésben – a legitim király, XVIII. Lajos, és annak a politikai bonyodalomnak következményeit, hogy Franciaországnak egyszerre két királya legyen, egy újabb polgárháború veszélyével senki nem vállalná.
Magam is tájékozódtam egy francia történész jóvoltából, áttanulmányozva ide vonatkozó történelmi munkáit. Erre támaszkodva kellő bizonyossággal állítható, hogy a királyi korona valóban megsemmisült, de Nagy Károly császári koronája sincs abban az állapotban, hogy a mai ceremónián a császár fejére tegyék. Alapos restaurálásra szorul, hogy később ismét betölthesse rendetetését.
No de akkor ma mivel koronáz a pápa őszentsége? A tudósítók közös tájékoztatásán röviden csak annyit árultak el, hogy erre az alkalomra egy babérkoszorút utánozó arany korona készült a régi római uralkodók, elsősorban Julius Caesar fejdíszének stilizált másaképpen. (Még azt a „műhelytitkot” is megtudhattuk, hogy ez az aranyból készült babérkoszorú-utánzat túl súlyosra sikerült, és a császár kérésére az ötvösművész hat levelet eltávolított róla.) Maga a császár megnevezés is Julius Caesarra utal, aki nemcsak nagy politikus, de kiváló hadvezér is volt, valamint utal a karoling Nagy Károlyra, Európa egykori urára.
Joséphine császárné koronája is új, ugyanannak a mesternek a műhelyéből.
Jelenleg mindkét koronát a főszékesegyház sekrestyéjében őrzik addig, míg kintről jelt nem adnak a császári pár érkezéséről. Akkor bársony párnákon kihozzák azokat és a főoltárra helyezik, hogy a Szentatya onnan vehesse kézbe. Erről mint a ceremónia legfontosabb mozzanatáról természetesen a maga idejében úgyszintén részletesen beszámolunk.
Még csak annyit a nekünk tartott tájékoztatón elhangzottakból, hogy állítólag később mindenképpen lesz korona formájú császári korona, de egyelőre titok, valóban a régi restaurálásának eredményeként-e vagy teljesen új készül. Ez innentől merőbe a franciák belügye, mi hivatalosan erről már nem fogunk tudósítani. Még csak nem is értesülünk róla. No de annyi baj legyen! Több is veszett… Elbasannál.
Nem tudom, meddig kell még várakoznunk. Hiába tekintgetek jobba is, balra is, a tudósító kollégák arcán ugyanaz a tanácstalanság ül, mint az enyémen. Semmiféle információ nem érkezik sehonnan. Tudósítótársam hiába ment le a kapu elé, hátha ott megtud valamit, a főbejárat előtti téren is teljes a tanácstalanság és bizonytalanság.
A helyzet annál is inkább kínos, mert egyrészt a Szentatyát sokáig váratni kimondottan durva udvariatlanság, s emellett élemedett kora miatt aligha tud órákig ülni a nem túl kényelmes trónuson. Azt viszont aligha tartja illendőnek, hogy felálljon és „megmozgassa öreg tagjait”.
Ám ha továbbra is várnunk kell, van még egy s más a tarsolyomban, amit csemege gyanánt meg tudok osztani önökkel, kedves hallgatóink, kedves honfitársaim.
Nyilván minden hallgatónk kíváncsi a császár eddigi életútjára, hiszen nálunk Albániában viszonylag keveset tudunk erről az emberről, aki már eddigi tetteivel is felbolydította fél Európát.
Hihetetlenül gazdag és változatos ez az életpálya, ezért csak arra van lehetőség, hogy tőmondatokban ismertessem főbb állomásait. Lássuk tehát:
1769. augusztus 15-én született Korzika szigetén egy Ajaccio nevű városban Napoleone di Buonaparte néven, nyolc gyermek közül másodikként. Apja Carlo Buonaparte ügyvéd, anyja Letizia Ramolino.
1778 Apja Franciaországba viszi és beíratja a királyi katonai nevelőintézetbe. Több tárgyban kitűnik rendkívüli képességeivel.
1784 A párizsi École Royale Militaire katonai iskola diákja lesz tüzér hadapródként.
1785 Tizenhat évesen teszi le a tiszti vizsgát és mindjárt hadnaggyá léptetik elő.
1786 Tényleges katonai szolgálatra jelentkezik.
1789-ben kitör a Nagy Forradalom. A forradalom alatt is fokozatosan halad felfelé a ranglétrán.
1792 Százados
1793 Őrnagy. Ebben az évben egész családja Franciaországba menekül a Korzikán kialakult politikai helyzet miatt.
A jakobinus diktatúra alatt a Robespierre vezette rendszer országszerte tisztogatásba kezd, s ehhez képzett és elszánt fiatal tisztek kellenek. Ezek egyike Napoleon Bonaparte.
1793 Alezredes. A royalistákat és az őket támogató angolokat ágyúkkal veri vissza Toulonnál. Még ebben az évben dandártábornokká léptetik elő.
1795 Eljegyzi Dèsirée Clary polgárlányt.
1796 Kinevezik az itáliai hadsereg főparancsnokává. Ez év elején ismerkedik meg Joséphine-nel, akit március 9-én feleségül vesz. Előtte felbontja eljegyzését Dèsirée-vel.
Sikeres hadjárat Észak-Itáliában az osztrák és szárd-piemonti erők ellen. „A kis káplár” (le petit caporal) óriási népszerűségre tesz szert katonái körében.
Legyőzi a Pápai Állam hadseregét, és a Francia Köztársaság annektálja a Pápai Állam egy részét.
1797 Észak-Itália nagy részét francia uralom alá kényszeríti.
1798 Egyiptom ellen vonul, hogy a briteket elvágja Indiától. Ez a hadjárat kudarccal végződik.
1799 Visszatér Franciaországba. Államcsínyt hajt végre régi embereivel. Lemondatja a Direktóriumot. Szétkergeti az Ötszázak Tanácsát, vagyis feloszlatja a törvényhozást. Létrehozza a háromtagú Konzulátust. Első Konzulként lényegében katonai diktatúrát vezet be.
1801 Békét köt az osztrákokkal.
1802 Békét köt az angolokkal.
A hálás francia nép örökös konzullá választja.
Konkordátumot köt VII. Pius pápával, mely biztosítja a vallásszabadságot.
1804 Kiadja a Code Napoleont (Code Civil), a haladó szellemű polgári törvénykönyvet.
A Szenátus felajánlja neki a császári címet.
Május 28. A császárság kikiáltása.
Népszavazás a császárságról. Döntő többség voksol mellette. (Hogy milyen eszközökkel érték el ezt az eredményt, ezúttal ne firtassuk.)
Most pedig december 2.-nál tartunk, a császár és császárné koronázásánál.
Azt hiszem, igen tisztelt hallgatóim, igen tekintélyes ez a lista egy harmincöt éves ember esetében. Nem beszélve arról, ami a lista mögött van tettekben és eredményekben.
Van azonban egy másik ünnepeltünk is, mégpedig Joséphine császárné, akiről ugyancsak megtudhatnak egyet s mást a további várakozás perceiben. A felsorolást természetesen azonnal abbahagyom, ha közben valami lényeges esemény történik.
1763. június 3-án egy Martinique-szigeti rabszolgaültetvényen született Marie Joséphine Rose de Tascher néven. Apja, Joseph-Gaspard de Tascher lovag, tengerészgyalogos hadnagy, aki az ültetvény tulajdonosa volt. Anyjának csak a nevét ismerjük: Rose Claire des Vergers de Sanois.
1779-ben, vagyis tizenhat évesen Franciaországba hajózik, ahol hamarosan feleségül megy Alexandre de Beauharnais vicomthoz, egy francia katonatiszthez. Két gyermekük születik. Nem sokáig élnek együtt, bár hivatalosan sosem válnak el.
Joséphine bekerül a párizsi társasági életbe, ahol hamarosan a társaság egyik legkedveltebb tagja lesz.
1794 Férjét a forradalmi terror áldozataként kivégzik. Joséphine-t is letartóztatják, és csak Robespierre bukása menti meg attól, hogy férje sorsára jusson.
1795 Az özvegy Joséphine több vezető politikus és befolyásos bankember szeretője lesz, köztük Paul Barrasé, az országot irányító Direktórium legbefolyásosabb tagjáé. Az ő révén ismerkedik meg a fiatal Napoleonnal, aki hat évvel fiatalabb nála.
1796. március 9. Mint már említettük, ezen a napon házasodnak össze. Közös gyermekük mindeddig nem született, ami miatt a császár többször kilátásba helyezte a válást. (Még 1799-ben történt, hogy Joséphint baleset érte: leszakadt alatta egy erkély, amit ugyan belső sérülésekkel megúszott, ám többé nem lehet gyermeke.)
Még mindig nem történik semmi, legalábbis kintről a templom előtti térről nem érkezett olyan jelzés, ami a császári pár közeledtét adná tudtul. Így azt hiszem, van időnk további, az önök érdeklődésére is számot tartó információk megosztására. Én magam is szívből örülnék, ha mindazt, amit az elmúlt néhány napban sikerült összegyűjtenem, maradéktalanul megoszthatnám hallgatóimmal.
Nos, van itt egy igen figyelemreméltó dolog, nevezetesen az, hogyan beszél a császár. Mármint hogy milyen nyelven beszél. Erre nyilván felkapják fejüket, mondván, hogy a csodába beszélne, ha nem franciául. Na igen, de azért nem ennyire szimpla a felelet. A korzikai születésű Napoleone di Buonaparte ugyanis eszmélkedésétől kezdve a helyi dialektust, vagyis a korz nyelvet tanulta meg és beszélte mindaddig, míg francia iskolába nem került, ahol természetesen a franciát kellett gyorsan elsajátítania tanulmányaihoz. Ez azonban nem volt számára túl egyszerű, mert sok kitűnő adottsága mellett – ami számos tantárgynál megmutatkozott – nyelvérzéke mindig is megehetősen rossz, mondhatnók, csapnivaló volt.
Ezzel a problémával olyannyira nem tudott megbirkózni, hogy beszédén mind a mai napig érződik a korzikai íz. Ez őt szemlátomást nem zavarja, mi több, minden alkalmat megragad, hogy anyanyelvén beszélhessen. Családi körben – értem ezen anyját és testvéreit – csak a korz nyelvet használják.
Bátyja, Joseph idejekorán túltette magát ezen. Az ő beszédén még a született franciák se veszik észre, hogy nem az anyanyelve.
A császár egyébként most is maga mellett tart egy idős korzikai származású inast, akivel kizárólag anyanyelvén beszélget.
Ha már a különböző pletykáknál tartunk – hol is tarthatnánk pletykák nélkül, amik egy tudósító számára a hírek kovásza –, további fölöttébb különös „családi titokra” derült fény, majdhogynem közvetlenül a koronázás előtt, ami akár kudarcra is ítélhette volna az egész ceremóniát, ahogy mondani szokás: tokkal-vonóval. Vagyis cakkumpakk.
Azt homály fedi, hogyan történt, de tény, hogy a pápa tegnap este értesült arról, hogy Napoleon és Joséphine csak polgári házasságot kötött.
A találgatások többsége szerint csakis Joséphine-nek állhatott érdekében, hogy a pápát tájékoztassa erről, ugyanis mióta meddősége kiderült, állandóan Damoklesz kardjaként lebeg feje fölött a fenyegetettség, hogy Bonaparte elválik tőle és új feleség után néz, aki utódot szül neki, mert a dinasztia-alapító terveket dédelgető Napoleon nagyon vágyik egy fiú trónörökösre.
A botrány a küszöbön állt. Mesélik ugyanis, hogy a pápa dühöngött, amiért be akarták csapni, és azonnal átüzent a császárnak, hogy egy szajhát nem hajlandó megkoronázni. Az éjszaka folyamán többszöri üzenetváltás történt, aminek eredményeként Fesch bíboros még hajnal előtt megeskette a párt Joséphine szobájában, tanúk nélkül, természetesen pápai diszpenzációval, hiszen a kihirdetésre már végképp nem lett volna idő.
Ezzel az éjszakai eseménnyel szerencsésen elhárult az ellehetetlenítő akadály a ma délelőtti ünnepség elől.
Odakint most szólalnak meg a kürtök, amelyek a császár és a császárné érkezését jelzik. Ahogy órámra nézek, meglepődöm. Annyit beszéltem, hogy közben egyszerűen elrepült az idő, így fel sem tűnt, miszerint immár több mint egy órája várakozunk – és velünk együtt az idős Szentatya is –, hogy a császári pár végre ideérjen és kezdődhessen a ceremónia. A részletek nem ismertek, csupán annyi, hogy először kerül sor magára a koronázásra, és ezt fogja követni a koronázási szentmise, amelyet a tervek szerint VII. Pius pápa koncelebrál kellő főpapi segédlettel.
Meg merem kockáztatni, tisztelt hallgatóim, hogy ez a késedelem nem véletlen. A császár így akarja megmutatni a világnak – a Szentszéknek is –, hogy ki az uralkodó. Az udvariasság szót már ki sem merem ejteni, hiszen a koros egyházfő várakoztatása korántsem erre vall.
Most ismét feltárul a főbejárat kapujának két széles és magas szárnya. Itt bent a főszékesegyházban mindenki feláll és a padok közötti középső folyosó felé fordul. Itt halad végig Napoleon és Joséphine. Mély főhajtással köszöntik őket. Ennél nagyobb hódolat kimutatására a nagy tömeg miatt nincs lehetőség.
A császáron egyszerű szabású fehér ruha van kitűntetések nélkül. Fölötte viszont vörös, hosszú, ékkövekkel díszített palást. Ugyanígy a császárném is, bár az ő ruhája, legalábbis ami a palást alól kilátszik, ugyancsak csillog.
Egymás mellett haladnak, utánuk vonul a kíséret. A császárné hosszú uszályát nemes hölgyek viszik, Napoleon marsalljainak feleségei. A menet lassan, méltóságteljesen halad végig a hosszú főhajón a szentélyig.
Milyen kár, kedves otthon ülő hallgatóink, hogy még nem sikerült kitalálni olyan berendezést vagy készüléket, amellyel képeket lehet megörökíteni, hiszen ennek az egész ceremóniának szinte minden pillanata érdemes lenne arra, hogy fennmaradjon az utókor számára. Így legfeljebb egy-két festmény fog készülni valamikor; azokat is csak néhány kiváltságos láthatja majd, akik beléphetnek a császári palotába.
Önöknek és mindenkinek, aki bennünket, tudósítókat hallgat, be kell érniük a mi szavainkkal, jóllehet valamennyien azon vagyunk, hogy mennél érzékletesebben, mennél képiesebben, színesebben adjuk át hallgatóinknak az itt látottakat, az itt történteket. Kissé talán morbid a hasonlat, de körülbelül úgy vagyunk, mintha vakokkal kellene érzékeltetni olyasmit, amit ők csak a „fülükkel láthatnak”.
Itt van még persze a sajtó, amelynek munkatársai, az újságírók ugyancsak velünk együtt szoronganak a tudósítói karzaton. Ám ők is ugyanúgy szavakkal, legfeljebb a hallott helyett írott szavakkal tudják elmondani önöknek, ami ehelyütt történik.
Természetesen akadnak itt is – hol másutt, ha nem Párizsban? – művészek, akik gyorsan elkészülő rajzaikon örökítik meg a számukra érdekes és fontos pillanatokat, s legfeljebb ezekből a grafikákból kerülhet be a lapokba néhány illusztráció.
Kellenek ezek a rajzok, jaj de nagyon kellenek! Micsoda kínálata ez az ünnepség a jobbnál jobb képeknek! Itt vannak először is a különbnél különb, díszesnél díszesebb ruhák, női és férfi öltözetek. Az igazság az, hogy ezek sokkal inkább színes festményeken érvényesülnének teljes pompájukban, de mindenki tisztában van vele, hogy valamennyiük megfestése reménytelen vállalkozás lenne.
A frizurákkal ugyanez a helyzet. Olyan hajköltemények láthatók – főként a hölgyek részéről –, amelyek feltétlenül festők ecsetje után kiáltanak, noha előfordul néhány szépen kikészített férfi paróka is.
Amiben azonban kiváltképp dúskálhatnak a piktorok, azok a portrék. Kedves, kedves hallgatók, ha én művész lennék, nem győznék betelni a jelenlévő arcokkal. Ennél nagyobb vására elképzelhetetlen az érzelmeknek. A végtelen kínálatból csupán néhány jellegzetest hadd említsek.
Mindenekelőtt itt vannak az odaadó hívek – családtagok, barátok, fegyvertársak, régi (de nem sértődött) szeretők –, akik rajongással tekintenek a császári párra (vagy annak valamelyik tagjára).
Vannak a drukkerek, akik teljes lelkükből kívánják, hogy ez az új jobb legyen, mint a korábbiak, különös tekintettel a véres közelmúltra. Nekik nincsenek határozott elképzeléseik a jövőről, csupán ennyi: legyen jobb!
Melléjük sorolhatók a bizakodók. Lelki indíttatásuk hasonló, de míg az előző csoport tudja, hogy jobbat akar, addig a bizakodók csak remélnek. És ha reményeik nem válnak valóra, hát Istenem, folytatjuk ott a régit, ahol az új abbamaradt.
Vannak azután a jól értesültek, a bennfentesek, akiknek arcáról leolvasható – sőt, olvasni sem kell, hiszen egyenesen lerí róluk –, hogy ők már előre mindent tudnak, számukra semmi újat nem hozhat ez az ünnepség. Amúgy feszült érdeklődésüket minden eszközzel igyekeznek közömbös, mondhatni unott kifejezéssel palástolni.
A kétkedők némi fenntartással viseltetnek az új államforma és az új uralkodó iránt. Ők a „lehet így, de lehet úgy is” álláspontján ingadoznak. Nemcsak most, de minden változáskor.
A kíváncsiaknak mindegy, mit látnak, őket csak a látvány érdekli, a jelenlévő híres személyiségek, függetlenül attól, melyikük milyen eszmét képvisel. Mindegyik jó, mert érdekes, ráadásul végre közelről is lehet látni őket.
Az irigyek és féltékenyek külön kasztot alkotnak. Egyetlen dolog foglalkoztatja, bántja őket: – Miért ez az ember? Miért nem én? – Ezek nem mérlegelnek, ki milyen cselekedettel mit bizonyított. Jelenleg is csak az a kérdés: Miért éppen „a kis káplár” jutott el (sőt jutott fel!) idáig? Hiszen ha bizonyítani kell, garmadával tudnak előráncigálni az övénél sokkal nagyobb érdemeket. De hát a világ hálátlan, hogy ezeket nem értékeli.
Végül maradnak a gyűlölködők. Kevés választja el őket az előzőektől, ám ők szívből tudják gyűlölni azt, aki sikeres, aki nagyra jutott. Vigasztalhatatlanul és olthatatlanul gyűlölik.
Nos, kedves hallgatóink, mindegyik fajtából bőven található ebben az ünnepi gyülekezetben. S a jó szemű művész könnyedén meg is találja a kedvére valót.
A császári pár közben elérkezett a főoltárhoz felvezető lépcsőig. Ugyancsak közben Őszentsége fején átcserélték a bíbor pápai süveget az arany színben ragyogó mitrára. A két széles szalag hátul a fehér hermelingalléron nyugszik.
VII. Pius most felkel a trónusról. Megáll az oltár előtt és megvárja, hogy Napoleon és Joséphine is megtegye azt a néhány lépést fölfelé, melyet már ő is megtett Fesch bíbornokkal együtt.
Immár mindketten ott állnak Őszentsége előtt. Most az következik, hogy letérdelnek és megcsókolják a Szentatya halászgyűrűjét. Ez szinte kötelező rituálé. A pápai hatalom elismerése. Joséphine le is térdel, de Napoleon állva marad. A pápa ránéz, mintha így akarná jelezni, mit tegyen. Ám a császár nem mozdul. A pápa keze felemelkedik, mintegy lehetőséget adván, hogy állva is meg lehessen csókolni. A császár kurta fejbiccentéssel veszi tudomásul a gesztust. Fesch bíboros kétségbeesve mutogat valamit Napoleonnak, de az nem látszik észrevenni.
A helyzet kezd kínossá válni. A közönség felől halk mormogás, zúgolódás hallatszik. A pápa igyekszik úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Joséphine-hez lép, aki valóban megcsókolja a gyűrűt.
Hát tisztelt hallgatóim, fogalmam sincs, hogyan lesz ebből koronázás. A „liturgia” úgy írja elő, hogy a császári pár térden fogadja a koronát. Ha viszont a császár nem hajlandó letérdelni, a pápának kell alkalmazkodni a nem várt helyzethez és felemelni a koronát, ami – ha csak a vállát terhelő palást súlyát vesszük figyelembe – komoly erőfeszítésébe fog kerülni. Mindenesetre innen is, onnan is értetlenkedő pisszegések, suttogások hallatszanak. Senki nem érti, mi is történik voltaképpen.
Nem akarok vészmadár lenni, kedves hallgatóink, de olyan sejtésem van, hogy hamarosan egyéb szokatlan, netán további kínos jelenetre is sor kerülhet még.
Egyelőre azonban nézzük, mi történik a főoltár előtt. Ahogy elöljáróban említettem már, a két korona a császári párral egy időben érkezett a főoltárhoz, s most ott díszelegnek a kissé ferdén feltámasztott párnákon, hogy a jelenlévő közönség is láthassa.
Harsonaszó zendül, és újabb menet érkezik a sekrestye felől. Érkezik a többi koronázási kellék, melyeket – úgy hírlik – a Louvre múzeumából vettek elő jórészt a korábbi francia királyok koronázási jelvényei közül.
Öt püspök hozza külön-külön párnán V. Károly jogarát, Nagy Károly kardját és koronázási sarkantyúit, aztán a francia uralkodókra jellemző bírói pálcát, az Igazság Kezét, amelyet egy narvál-agyarból faragott az egykori mester. Hoznak továbbá egy újonnan készült császári országalmát, ami eltér ugyan a francia hagyományoktól, de megfelel a német-római császárság jelvényének.
A koronázási öltözék – az alba, a stóla, valamint a koronázási palást – teljesen új. Ez utóbbit azonban nem liliomok, hanem arany méhek díszítik. Egyébként ugyanilyen mintájúak a templombelsőt ékítő kárpitok is. A minta állítólag Childeric meroving király Tournai-ban talált temetési kincseinek egy apró arany ékszeréről való. Megsaccolni sem lehet, hány leánynak, asszonynak hány napon és éjszakán át kellett hímeznie ezt a hihetetlen mennyiségű arany méhecskét.
Egy kicsit kibújni kívánkozik a tudósítóból a kisördög, megszámolva a kézbe veendő koronázási relikviákat. Arra célzok ugyanis, hogy a császárnak minimum három kézre lenne szüksége a jogar, a bírói pálca és az országalma egyidejű tartásához. És akkor a koronázási kardot még nem is említettem, bár lehetséges, hogy ezt csak felcsatolják a palást alá. Vagy szimbólumként marad a párnán.
Ezeket – vagy ezek egy részét – azonban majd csak a tényleges koronázás után adják a már trónján ülő uralkodó kezébe. Lám, minő szerencse, hogy a forradalmi pusztítást túlélte a koronázási trónszék is, Dagobert meroving király trónja.
Akárhogy is nézzük, tisztelt hallgatóim, immáron a sokadik rekvizitummal kapcsolatban kell hivatkoznom az átkos és eltiport királyság ránk maradt tárgyi emlékeire. Persze ha nagyon rosszmájú akarnék lenni – de hát ez nem illik a mai alkalomhoz –, magán a császár személyén kezdhetném ezt a felsorolást, hiszen ő is még bőven a királyság korában kezdett emelkedni ama bizonyos ranglétrán – ahogy arról nem is oly rég egész listát soroltam fel –, amelynek legfelső – és túlszárnyalhatatlan – fokára a mai koronázással érkezett fel.
Lássuk azonban, hol tart jelenleg a ceremónia. Most veszik le a császár válláról a bevonulási palástot és adják rá a koronázásit. Mint mindennek, ennek is megadják a módját, ugyanis a császári palástot nem érintheti „alantas kéz”. Napoleon ezért tábornokai közül válogatta ki azokat, akik ezt az aktust elvégzik.
A gyémántoktól szikrázó bevonulási palást nyilván bekerül a császári ruhatárba; többé aligha lesz rá szükség.
Rövid időre átadom a szót tudósítótársamnak, aki megható történetet hozott magával a térről.
– Kedves hallgatóságunk, most hallottam odakint és siettem, hogy azon melegében elmesélhessem önöknek. A főszékesegyház előtt áll egy szakasz öreg katona. Sok csatát végigküzdöttek a fiatal Bonaparte parancsnokkal. Ők ott voltak Toulonnál, az itáliai hadjáraton, így Marengónál és Mantovánál is, vele harcoltak Egyiptomban.
Az ő személyükön keresztül köszöni meg a császár egész hadseregének, hogy becsülettel kitartottak mellette. Katonái, mint közismert, imádták, lelkesedtek, halálba mentek érte. Közülük való volt. Menetelések, csaták alkalmával még tábornokként is folyton közöttük volt. Osztozott az egyszerű katonák sorsában, ugyanazt ette, amit ők, ugyanúgy gyalogolt, ahogy ők, kényelmes sátor helyett közöttük aludt a szabad ég alatt.
Úgy néztek rá, mint az Istenre.
Ezekből az idős obsitosokból állítottak össze egy szakaszt, s most kint állnak az ünneplő tömegben, hogy képviseljék társaikat. Nem találják a helyüket. Harchoz vannak szokva, nem fényes-puccos ünnepséghez. Szégyellik kopott uniformisukat a sok prémbunda és csillogó-villogó egyenruha között. Félnek. Idegen nekik ez a világ.
Érzi ezt a fiatal vezénylő tiszt is. Kiguríttat egy kis hordó pálinkát és szétosztatja közöttük. Kenyeret is hozat régi szokás szerint. Minden öregkatona talpa alá jut egy jókora darab. A pálinkából egy nagy korty a garatra, ugyancsak egy korty a csizmák alá. Ez ám az igazi talp alá való!
Az első „vigyázz” vezényszóra szétfröccsen a törkölyös pép.
Ismét szilárd a rend.
Éljen a császár!
Elérkezni látszik az idő az ünnepség fénypontjához. Ott áll tehát a császári pár VII. Pius pápa előtt. Őszentsége az oltárhoz megy és az egyik párnáról leemeli a császári koronát. A babérlevél utánzatú arany lemezkéken sziporkázva csillan meg a számtalan gyertya fénye. Fesch bíboros ott áll a Szentatya mellett.
A pápa most a császár felé fordul. Szemlátomást azt várja, hogy az letérdeljen elé az odakészített vastag, puha párnára. Mindenhol, ahol koronázás történik, az a szokás, hogy a koronázandó személy térden fogadja a koronát. Napoleon ennek még szándékát sem mutatja. Egyenes derékkal, emelt fővel áll ott és merőn nézi a pápát. A jelenet egyre nyúlik, peregnek a másodpercek anélkül, hogy bármi történne. Egyre kínosabb ez az állapot. Mintha ellenségek állnának egymással szemben. Végül a Szentatya az, aki enged: bár hermelines palástjának súlya húzhatja a vállát, nagy erőfeszítéssel följebb emeli az arany koszorút, hogy az Bonaparte homlokával egy magasságba kerüljön.
Most következik, igen tisztelt otthoni hallgatóim, az az ünnepi pillanat, ami miatt erre az egész mai eseményre sor került.
A pápa már nyújtja a kezét… Micsoda?… Mi történik ott?!… No de ilyet!… Hát ezt nem hiszem el!!! Megáll az ész!… Ha nem a saját szememmel látom… Pedig úgy van… Napoleon kiragadja a koronát a pápa kezéből és saját maga teszi a fejére!… Önmagát koronázza meg!!!… Hát ilyen nincs… Kedves hallgatóim, azt hiszem, ilyen még nem fordult elő a történelemben!… Hogy valaki saját fejére tegye a koronát…!
Bizonyára önök is hallják ezt a hihetetlen hangzavart… A dübörgő tapstól a Vive l’Empereur[2]-ön át az éles füttyökig és a legkülönbözőbb felháborodott bekiabálásokig mindent hallani. Mintha valamiféle vásári látványosság nézőközönsége lennénk. És nem szűnik, sőt egyre nagyobb hullámokat vet ez az irdatlan ricsaj…
És a császár mozdulatlanul áll, fején az arany diadémmal… És a pápa is mozdulatlanul áll, szinte megdermedve; keze a magasban, mintha még mindig a koronát tartaná. Arcán az elképedés, a hitetlenkedés kifejezése. Ő sem hiszi el, ami történt… Most lassan leengedi két karját… Egy pillanatra meginog… Fesch bíbornok gyorsan a Szentatya karja alá nyúl, hogy támogassa.
Eközben a császár elveszi az oltárról a másik koronát és Joséphine-hez lép, aki letérdel elé, fejét kissé lehajtva. Napoleon először felmutatja a koronát… És megismétli!!!… Joséphine császárné fejére is ő helyezi rá!!!… Nem, kérem szépen, hát ez már mindennek a teteje!!! Elképesztő! Amit a császár megenged magának…!!!
Őszentsége mindezt tétlenül és tanácstalanul nézi végig. Súg valamit Fesch bíborosnak, aki a pápai trónushoz támogatja. A Szentatya leroskad, szinte összetöpörödik a teste. Meg van semmisülve. Nyilván az jár a fejében, tulajdonképpen miért van ő itt. Mi keresnivalója van egy olyan uralkodó koronázásán, aki az ő egyházfői tekintélyét semmibe veszi? Ahol őt, a katolikus egyház vezetőjét meg lehet alázni sok száz ember, köztük koronás fők előtt. Aligha jut eszébe olyan eset, ahol ekkora csorba esett volna egy pápa tekintélyén.
Ezekben a roppant kínos percekben nyilván számot vet azzal is, hogy fölöslegesen reménykedett a konkordátumhoz csatolt 77 császári cikkely visszavonásában. Teljesen hiába jött Párizsba; merőben dolgavégezetlenül fog távozni innen.
Cselekedetével a császár két dolgot bizonyított. Először, hogy a koronázás nem Istennek, így nem is a pápának akaratából történt, hanem az ő saját akaratából. A pápa csak díszletnek kellett, hogy jelenlétével legitimálja az ő hatalmát. A másik üzenet az, hogy tettével a császár egyértelműen kifejezte, miszerint a pápát a francia politika szolgálatába állította. Ha erős kifejezést akarnék használni, azt mondanám: kényszerítette.
Nem több ez és nem kevesebb, mint gyalázatos impertinencia.
Mindeközben a két koronázás megtörténte óta az előírt program szerint szakadatlanul szólnak az ünnepi fanfárok, és ez a hangkavalkád lassanként elviselhetetlen hangorkánná fokozódik… Nyilván hallják önök is, mennyire kell erőlködnöm, hogy mindezt túlkiabáljam… Amíg némileg nem csillapul a zaj, amíg saját szavunkat sem értjük, megszakítjuk az események ismertetését… Kérem hallgatóimat, várjanak türelemmel…
Újra itt vagyunk, és remélhetőleg megint hallható lesz, amit mondok. A közvetítés kényszerszünetében azon gondolkoztam – feltehetőleg önök is –, milyen válasza lehet VII. Pius pápának Napoleon császár viselkedésére. Nekem, laikusnak, egyetlen ilyen lehetőség jutott eszembe: a pápai átok. Kérdés persze, vajon ez az eszköz használható-e hasonló helyzetben, nem tűnne-e úgy, hogy a pápa ágyúval lő verébre.
Egy biztos: az eddig is meglehetősen labilis, de főként hűvös francia–vatikáni kapcsolatnak semmiképpen nem használ ez a mai… hogy is nevezzem?… Más szó aligha van rá, mint botrány. A Szentatya megalázását lehetetlen másként értékelni.
Szerencse, hogy ezt a roppant kényes helyzetet nem nekünk kell megoldanunk, tisztelt hallgatóim. Éppen elég, hogy az itt jelenlévők és a távolból minket rádión követő hallgatók kedvét, hangulatát így elrontotta ez az otromba fejlemény. Ám ha már itt vagyunk, kövessük figyelemmel tovább, ami még hátra van.
Míg a fenti dolgokon töprengtem hangosan, a császári pár közben elfoglalta helyét a pápával szemközti két trónuson. Mivel Őszentsége még mindig magába roskadva ül, a jogart és az országalmát Fesch bíboros adja a császár kezébe. A bírói pálca a párnán marad.
Nem lehet nem észrevenni, hogy a közönség soraiból egyre-másra távoznak a jelenlevők, nyilván azok, akik a fejlemények alapján az egész koronázási ceremóniát cirkusznak találják. Hölgyek és urak szuszakolják át magukat a sűrű tömegen, ami érthető módon a maradókból nemtetszést vált ki. Én mindenesetre mélységesen megértem őket. Minket tudósítókat idekényszerít a kötelesség.
Már csak a koronázási szentmise van hátra. A pápa állapotát elnézve nem kétséges, hogy az ünnepi mise koncelebrálása is Fesch bíborosra és főpap társaira hárul. Mintha Őszentsége csak testileg lenne közöttünk; lélekben biztosan már nagyon messze jár.
Megkockáztatom – noha az eddigiek alapján nem mernék rá mérget venni –, hogy a misén különösebb, mondjuk úgy, kirívó esemény a továbbiakban nem történik. Miután az egyik „küzdő fél” harcképtelené vált, a másik a győzelem teljes tudatában már csupán passzív szemlélője lesz a záróaktusnak.
A mise után először a császári pár fog kivonulni, utána mindenki elhagyja a főszékesegyházat. Említésre méltó látnivaló ebben már nem lesz.
A mi tudósítói feladatunk ezzel véget is ér. Kérem, akinek ezek után még van kedve, hallgassa a miseközvetítést, közben próbálják magukban vérmérsékletük és meggyőződésük szerint helyretenni mindazt, amit ma, 1804. december 2-án délelőtt hallottak.
Pederik Rogevet hallották Párizsból, Napoleon császár koronázásáról.
[1] Te vagy Péter (latin)
[2] Éljen a császár
Illusztráció: Girodet-Trioson
Ezek is érdekelhetik!
Szentmártoni Szabó Géza: Kétszáz esztendeje lappangó magyar kalandregény* →
Lukáts János: Karácsony a faodúban, Dodó bohóc karácsonya (kisprózák) →
Szabó K. Orsolya: Örökség →
