Tasnádi Edit: Csőstül az áldás…
*
Élménybeszámoló legyen? Élményekkel, izgalmakkal, örömökkel, meglepetésekkel, ünnepléssel teli két hét áll mögöttem, de talán annyi is elég, ha pusztán az események leltárszerű felidézésére szorítkozom.
A járvány miatt hosszúra nyúlt kényszerszünet miatt izgatottan készültem újra Törökországba. Küszködtem a bürokrácia és az internetes ügyintézés szokásos nehézségeivel, zoom értekezletet tartottunk az ankarai illetékesekkel, és szövegeket válogattam. Az ankarai illetékesek ezúttal a Török Köztársaság Kulturális és Idegenforgalmi Minisztériuma „Török művek külföldre nyitása” című programsorozatának szervezőit jelentette. Ennek a „Nemzetközi műfordító műhelyek” (ILTW) nevezetű, igen hasznos és legalább annyira érdekes programnak a keretében ezúttal az olasz és a spanyol csapat mellett a magyarok kaptak meghívást. Az egy hetes „workshop” munkanapjain öt ifjú műfordító a törökről magyarra, öt pedig a magyarról törökre fordítás terén szerezhetett gyakorlatot, és mutogathatta oroszlánkörmeit. Az előbbi csoport munkáját nekem kellett moderálnom, míg a másiknak régi kedves tanítványom, Sevgi Can Yagcı Aksel, az Ankarai Egyetem hungarológiai tanszékének docense volt a moderátora. A szöveg rejtelmeivel való ismerkedés, és a legjobb fordítás keresése természetesen azt kívánta, hogy külön-külön dolgozzunk (és tapasztaljuk, hogy olykor több jó megoldást is lehet találni…), de együtt fogadtuk azokat az alkotókat, akiknek a szövegein dolgoztunk, így a novellista Sevinç Çokumot és a költő Tóth Krisztinát, s együtt próbálkoztunk török, illetve magyar versek titkainak megfejtésével is. Mindehhez egy Aranyszarv-parti kényelmes szálloda nyújtotta a minden szükségessel felszerelt „tantermet” és a gazdag kínálatú étkezéseket; a hasonló török rendezvények elmaradhatatlan részvételi oklevelét pedig a kulturális miniszterhelyettes gálavacsoráján vehettük át.
Magyar szempontból szerencsés volt a workshop időpont-választása: mi, magyar résztvevők részt vehettünk az isztambuli magyar intézet, a Ferenc Liszt Kültür Merkezi Karácson Imréről elnevezett könyvtárának ünnepélyes megnyitásán, illetve március idusa lévén a feriköyi protestáns temetőben és a haydarpaşai angol temetőben az 1848/49-es szabadságharcosainak sírjainál tartott koszorúzásokon is.
Műhelymunkánkkal párhuzamosan folyt a Nemzetközi Kiadói Hét, azaz a 7. Istanbul Fellowship Program, amelyen ezúttal Magyarország volt a díszvendég. Ennek kapcsán tettem ki először a lábam a hotelből, vagyis átautóztam a kiadói hét megnyitásra, ugyanis felkértek, legyek a nagyszabású megnyitó műsor „Szavak barátsága: Magyarország a kultúrában és az irodalomban” című részének moderátora és Dr. Balogh Balázs, az ELKH Bölcsészettudomány Kutatóközpont főigazgatója és Tóth Krisztina költő és író mellett előadója. (Soha nem ültem még akkora színpadon, hátam mögött az óriási kivetítővel…)
Az igazi meglepetés azonban a Török Nyomdai és Kiadói Szövetség rendezte záró gálaműsoron ért. Műfordítói műhelyünk fáradhatatlan szervezője többször elismételte ugyan, hogy majd a miniszter mellett fogok ülni. Arra gondoltam, hogy majd néhány más külföldi vendég mellett a kezembe fognak nyomni nekem is egy szokásos plakettet, és nyugodtan foglaltam el kijelölt helyemet, miután barátságosan összeölelkeztem a két oldalt ülő népszerű alkotóval, az író İskender Palával és a kiváló történésszel, İlber Ortaylıval, akiknek a műveit volt szerencsém magyarra fordítani, valóban a kulturális és idegenforgalmi miniszter mellett. A kiégett és hosszú évek után újjáépült Atatürk Kulturális Központ hatalmas színpadán sajátos show-műsor vezetett végig a török írásbeliség történetén, majd különböző díjak átadása következett. Az egyik díj átadójaként színpadra szólított İlber Ortaylı, a kitüntetett mellett spontán módon, szerintem mindenkit meglepve a magyar turkológusokat és Edit Tasnádit kezdte dicsérni… Végül a műsorközlő bejelentette, hogy az utolsó díj átadása előtt egy rövidfilmet vetítenek le. A nagyívű szimfonikus zenével aláfestett narráció műfordítói pályám összefoglalója volt, fényképeimmel és fordításköteteim képeivel kísérve, és mint kiderült, Sevginek hála, az összes magyar név kifogástalan kiejtésével. A díjat, a legrégebbi török nyelvemlék, az orhoni felirat szobormásolatát magának a miniszternek a kezéből vettem át. Talán érthető, hogy csak dadogva tudtam köszönetet mondani…
Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés… Nekem nem lett volna kevés, de a diadalút folytatódott.
Sinan Yaman, a budapesti török kulturális intézet, a Yunus Emre Enstitüsü akkori tanára két éve, még a pandémia nehezítő körülményei közepette készített velem egy hosszú beszélgetést, legtöbbször egy múzeum-kerti pad két végén ülve, középen a mobiltelefonnal. Aztán hazautazott. Időnként felhívott, jelentette, hogy már talált kiadót, máskor a papírhiányra panaszkodott, stb. Már Isztambulba készültem, amikor örömmel jelentette, hogy Duna-tanszék − Tasnádi Edit könyve címmel megjelent az interjúkötet, az első török életmű-riport, amely egy külföldivel készült. Én is örvendeztem, hogy így hamarosan kezembe is vehetem a könyvet. Ebben maradtunk, de néhány óra múlva visszahívott, hogy hosszabbítsam meg a kint tartózkodásomat, mert a 18-án nyíló ankarai könyvvásárnak én leszek a díszvendége…
És lőn… Sőt azt is megszervezte, hogy közben egy napra elutazzam Çorumba, mert egy ilyen kisvárosban (300 000 lakosú, rendezett modern város, a világ egyik legrégibb kultúrájának, a hettiták fővárosának helyén) sokkal nagyobb az érdeklődés egy európai vendég iránt… Így a Hitit Üniversitesi Természettudományi- és Bölcsészettudományi Karának oktatói és hallgató számára előadást tartottam a magyar−török irodalmi és kulturális kapcsolatokról, itt dedikáltam először új könyvemet; és ha a hattusai ásatások színhelyére nem is juthattam el, megcsodálhattam a páratlan kincseket őrző Hettita múzeumot.
Az új könyvek semmihez sem hasonlítható szagát árasztó 17. Ankarai Könyvvásár „nemzetközi díszvendége”-ként szót kaptam a könyvvásár megnyitó ünnepségén, dedikáltam az Ötüken Kiadó standján, és részt vettem két panelen. Az egyiken Sevgi moderálásával Sinan Yaman, a szerző, Dursun Ayan, a Balassit, illetve Arany Jánost bemutató kötetünk és egy török nyelvű magyar költészeti antológia kapcsán szerző- és fordítótársam, valamint Szőllőssy Balázs, volt tanítványom, az isztambuli magyar kulturális központ igazgatóhelyettese, valamint a törökül kiválóan beszélő magyar nagykövet, Mátis Viktor kapott szót, a másikon Prof. Dr. Ahmet Bican Ercilasun elnökletével Erdal Çoban, a hungarológiai tanszék vezetője és munkatársa, Ayşe Öz részvételével a magyar−török egyetemi és tudományos kapcsolatok múltjáról és jelenéről szóltunk…
Ezúttal még az időjárás sem volt mindennapi − a pesti napfényes tavaszból a szürke száznegyven árnyalatát mutató télbe érkeztem. Folyamatosan szürke volt az ég és a Boszporusz is, sőt egy reggel 15 centiméteres hótakaróra ébredtünk. A szálloda előtt a pálmák kivételesen hósapkát viseltek. Isztambulban ilyenkor kihal a város. Hasonlíthatatlan élmény: üres hídon áthajtani az ázsiai oldalra, ahol aztán tiszteletben megőszült tudós emberek a néptelen angol temető hótakaró alatt szunnyadó sírjai között némi hógolyózás után hajoltak meg a vitéz Guyon Richárd sírja előtt…
Kalandos volt a hazautazásom is. Kezdve attól, hogy az utolsó pillanatban rémülten vettem észre, hogy más isztambuli repülőtérre érkezett volna a vásárrendezők által váltott jegyem Isztambulba, mint ahonnan a minisztériumiak által vásárolt jeggyel a budapesti járatra kellett szállnom. Sikerült kicseréltetnem, és tanult barátnőm tanácsára az idős utasok által igénybe vehető kerekesszéket is rendeltem, ugyanis a hatalmas új repülőtéren a beszálló kapukig 1-2 kilométeres távolságokat kell megtenni. Az Ankarából induló gépen egy főpilóta szomszédja lettem, aki stábjával azért utazott Isztambulba, hogy onnan a THY gépét Lahoréba vezesse. Ő vett a védőszárnyai alá, a leszállás után bevitt a pilótafülkébe, és a gép oldalához rendelt egy emelőt. Ennek platformjára gurítottak az első kerekes székkel. Aztán még három más eszközzel gurultam, ugyanis a tranzitutasok ellenőrzésein egyedül kellett átmennem, majd utána új járgányra várnom, s mikor az egyiknek útközben lemerült az akkumulátora, „sofőröm”-nek új kocsi után kellett néznie.
De minden jó, ha a vége jó: időben odaértünk a kellő kapuhoz, ahol az otromba gyaur befejezheti diadalmenete dicséretét…
(Tasnádi Editet ünneplő korábbi köszöntőnk linkje →http://www.naputonline.hu/2022/03/24/torokorszagi-diadalnapok-meltan-tasnadi-edit-koszontese/)
Illusztráció: Tasnádi Edit fényképével
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
