Stanczik-Starecz Ervin: Nem állt össze, mégsem esik szét…
(Ferdinandy György: Szerecsenségem története; Tambo)
Bő hatvan esztendő írói munkája tornyosul az ember elé, ha Ferdinandy Györgyről mint pontos, megbízható, érzékletes F. dictus magisterről kell írni. Szellemi salto mortale ez egy recenzió keretein belül. Persze, ha P. dictus magister megírta a magyarok honfoglalását és Ferdinandy Dosztojevszkijt tanított Puerto Ricóban rabszolgák unokáinak, akkor a recenzens se ijedjen meg a fölé hatalmasodó szellemektől. A szép, iskolás, Pintér Jenő-i adathalmozástól viszont eltekintek…
– 1 –
A hét kisregényt magába foglaló kötetről 1988-ban (első kiadás, Magvető) senki sem tudta, hogy ez képezi majd az írói galaxis magvát. Igazából a „magas” irodalmi körökben sem ismerték jól a szerzőt. Nemcsak a nevét írták le rosszul, hanem a mű címét is, ami brutális elírásnak nevezhető (Szerencsétlenségem története). Persze, ez a politikai szétesés időszaka volt, mondom mentségül, bár erre nincs…
A kisregények Ferdinandy életének főbb szakaszait préselik össze: a háború utáni cudar gyerekkor nyomorúságát; a ’56-os forradalom előérzeteit; a menekülést és emigrációt egy másik kontinensre. Három nagyon karakteres borszőlő, aminek levéből nehezen kiforró, de utánozhatatlan ízű életbor tisztult le. Ez az ital olyan erősnek bizonyult, hogy folyton hígítani kellett, mint az antik görögöknek sűrű boraikat, hogy ízletes, fogyasztható legyen, s ne taglózza le az embert.
Ferdinandy élete eseményeit nemcsak meghámozza, hanem továbbhámozza, egészen addig, amíg nem találkozik egykori önmagával és élettereivel – teljes őszinteséggel. Néha kíméletlen önkritikussággal értékeli tetteit. Papírra vetett sorait gyakran külön passzusban mint kívülálló értékeli. Hát igen! Amikor a magány cigánykereket hány, szétcsúsznak a belső direktívák, a rendteremtő erők. Aki nem élt át hosszú magányt, annak az efféle sorok nem jelennek meg teljes drámaiságukban: „Napok óta esett az eső. Nekiültem, hogy átnézzem a jegyzeteimet. Valami nem tetszett az egészben. Gerinctelen volt, széteső volt a szöveg. Erre az etyepetyére legyenek büszkék a gyerekek?” (Titótól Trujillóig)
A megkeseredett, de tűrő hazafiak, kozmopoliták, álarcos emberlények, a múlt és a jövő követei közt bolyong az író, ahol másként múlik, áll vagy szalad az idő. És köztük vibrál a félelem, amiről soha nem beszélnek. Az ilyen pillanatok rögzítése hirtelen megemeli Ferdinandy prózáját. Minden hétköznapi dolog, amiről eddig beszámolt, levitálni kezd. Sine tempora! Időtől-tértől elszakadva lát rá a földi történésekre: „Mi lesz, ha minden így marad, ha nem történik semmi soha többé, ha ez az átmeneti állapot végleges? Ha nem találnak vissza a nagyvilágba a trieszti tornatanárok, ha az osztrák filozófusok nem lelik többé helyüket kint az életben? Eltévedtek, nincsen se út, se ház, leírták, elfelejtették őket az Óvilágban…” (Titótól Trujillóig)
– 2 –
Magány, félelem, fellélegzés, emlékezés. Négy megkerülhetetlen állomás egy emigráns művész, író életében. Ha nem ebből indulunk ki Ferdinandy prózáját olvasva, akkor csak üresen kopognak a szavak az agyunkban. Ha nincs empátiája valakinek ezekhez az érzésekhez, lelki- és tudatállapotok- hoz, ne olvassa Ferdinandyt. S hogy ne ijesszek el sokakat, mindezekhez társul az író mindenen áttörő életszeretete! – „Nevettem, jót tett a nevetés. Befejeződött ez a tizenhatodik év. Még négy, azután én is nyugdíjba megyek. Addig? Dolgozom, élek. Meggazdagodni minek? […] Nemsokára itt a karácsony… A levegőben friss fenyőillat lengedezett.”
Ferdinandy átírja, bővíti vagy szikárabbá teszi korábban megírt szövegeit. Van, aki ezt nem tekinti tudatos írói módszernek. Ezek az emberek tévednek. A szerzőt az izgatja, hogy milyen életnedvek, ízek maradtak még az adott történetben. Döng körülöttük, mint a nektárra éhes méh. És kiszívja belőlük. Szövegrétegeket alkot Ferdinandy, és egymásra helyezi őket: egyiket színére, másikat visszájára.
Miért adtam írásomnak a Nem állt össze, mégsem esik szét… címet? Mert egy dél-chilei emlékem jutott eszembe, mikor is fél éven át éltem a mapucse indiánok között, s próbáltam akkurátus néprajzosként mindent megtudni az őslakók életéről. A sámánasszony legnagyobb titka a rewe, a léleklétra volt. Azon át teremtett kapcsolatot a túlvilági szellemekkel. De hiába faggattam a hétlépcsős létra rejtélyéről, nem beszélt róla. Az utolsó napon újra megkérdeztem a rewéről. Kissé elkomorult, aztán lehajolt, fölvett egy marék zsíros földet a markába, s ezt mondta: „Ez az anyaföld, látja? – Kinyitotta a tenyerét. – Nem áll össze, mégsem esik szét. Ilyen a rewe is! Érti?”
Nos, Ferdinandy György írásai ugyanilyenek. Nem állnak össze egységes tömbbé. Igen laza, de nagyon erős gyökérszálak kötik össze az életrögöket. Ha szét akarnánk szedni őket, elveszítenék értelmüket, ha közelebb próbálnánk tolni egymáshoz, egészen mást fejeznének ki. Hagyott helyet a léleknek az író! S az emlékeire bukkanó olvasónak is.
Az íróember türelmes. Mit is tudna tenni? Harminchárom év után újra elénk úszik a Szerecsenségem története… Benne párját ritkító panoráma tárul elénk.
Néhány hónappal korábban adta ki a Magyar Napló Kiadó Ferdinandy Tambo címet viselő rövidprózáit és jegyzeteit. A tambo kecsua szó, jelentését megmagyarázza nekünk az író: „pihenőt és raktárt is jelent”. A hosszú felhalmozás után nyilván rendet kell tennünk szellemi raktárainkban – lassan, nem kapkodva. Ez a fajta magatartás folyvást fölbukkan Ferdinandynál, akit ezért irigyelek is, mert nálam a rendrakás nehezen indul el.
– 3 –
Valószínűleg a rendteremtés része az is a jegyzetek, forgácsok, törmelékek „összegereblyézésekor”, hogy az író meg-megjelöli a papírra vetett mű célját. 1946–47-ben sok éhező, meggyötört gyermeket vitt a Vöröskereszt Nyugatra, köztük a kis Gyurit is. Erről a féléves korszakáról írt F. mester izgalmas forgatókönyvet. A történet összefoglalójában, tán magának is, megjelöli a mű „helyezkedési területét”: „A fiucska kalandja allegorikusan hazája útkereséseként is felfogható.”
Az író mindig figyeli magát, sőt vizslatja, boncolgatja, kiszálkázza, kivesézi. Ferdinandyra ez fokozottan igaz. Írja is: „Az a hibám, hogy ismételgetem magam. Hogy többször is megírom minden történetemet.” Kántás Balázs a kritikájában azt írta erről, hogy a változatokat folyton új kontextusba helyezi az író.
Az előzőekből kiderül, hogy én magam evvel nem értek egyet. Inkább a szöveg belső súlypontjait váltogatja a scriptor leülepedett élettapasztalatainak és új benyomásainak ütköztetésekor. Ezért maradnak az írások metastabil állapotban, a szétválás és egyesülés holtpontján.
Harminchárom esztendeje olvasom Ferdinandy prózáját, s úgy érint meg, mint amikor először léptem Dél-Amerika földjére, s egy idegen perui kisfiú futott velem szembe. Fölnézett rám s megkérdezte: „Szereted a szelet?”. Nem tudtam rá válaszolni. Csak mosolyogtam rá – földbe gyökerezve.
Kérem, olvassák elejétől végéig, végétől elejéig, lóugrásban, mélázva vagy jókedvűen, csak futólag ne, ezt a kiváló írót, Ferdinandy Györgyöt!
Illusztráció: Két könyv
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
