Saád Katalin: Jelenés
(Pilinszky 100)
Felkavaró telefonhívást kaptam 2016 májusában. Kirilla Teréz keresett; nagy tisztelője Pilinszky János költészetének. – „Beszélgetni szeretne velem a költőről, s filmre is venné. Szívesen megmutatja az eddig leforgatott interjúkat.” – Holtra rémültem. Két nap gondolkodási időt kértem.
Én képtelen vagyok a Pilinszky-történetemet artikulálni. E két napban a várható beszélgetésről képzelegtem. Rémületemen túlról tán csak az a remény biztatott, hogy a kérdező egy női lény, ami bizonyos intimitást ígért, valamiféle ól-meleget. Bár sikerült legyőznöm a félelmet és igent mondtam, a párkák mégsem támogatták, hogy az ő kérdései vezessék a visszaemlékezést. Mindenféle technikai akadály gördült sorra kitűzött időpontjaink elé. Amikor aztán végül sarkamba ért az immár elháríthatatlan, a végső napot megelőző éjjel rosszul lettem a szívemmel. Le kellett mondjam Kirilla látogatását.
*
1959-ben 15 éves voltam és rajongtam a művészetekért. Különösképp a verseket imádtam. Egy nap édesapám – amúgy teljesen üresen tartott – üvegtetős biedermeier íróasztala közepén egy vékonyka könyvet pillantottam meg. Nem volt tetszetős, de borítójának különös zöld színe nyomban megfogott, mai napig emlékszem a látványára. (Csak jóval később próbáltam megfejteni a borító mondandóját: a zöldre mázolt labirintus előtt magányosan ácsorog egy kopasz, fekete fácska.) Kézbe vettem a kötetet és felütöttem. A címe: Harmadnapon. A dedikáció is zöld-színű tintával íródott: Saád Bélának igaz szeretettel, becsüléssel Pilinszky János. Leültem és végigolvastam a könyvet. A verssorok, akárha ütések lennének, eltaláltak. Megfordult velem a világ. Este a vacsoraasztalnál megkérdeztem Apát: „Ki az a Pilinszky János?” Elmesélte, miként került kapcsolatba vele.
Édesapám – Saád Béla – 1945-től az Új Ember című katolikus hetilap felelős kiadója volt, 1957 kora nyarától pedig, amikor a lap a forradalmat követően újraindulhatott, a felelős szerkesztője is lett. Abban a negyed évszázadban, amíg a katolikus orgánum az ő vezetése alatt állt, a hitbuzgalmi hetilap nemcsak hogy önfenntartó tudott lenni gazdaságilag, de a Magyar Püspöki Kart is jelentős anyagi eszközökkel támogatta. 1959-ben egy nap az Állami Egyházügyi Hivatal egyik vezető funkcionáriusa, Miklós Imre a következő elgondolással állt elő: – „Van a Magvető Kiadónál egy magát katolikusnak valló, lektorként dolgozó költő. Nem volna-e észszerű, ha az Új Ember munkatársi gárdájához tartozna?” – Apa egy kis türelmet kért a telefon másik végén várakozó magas rangú hivatalnoktól. Gyorsan áthaladt a hosszú szerkesztőségi termen, ahol a szerkesztő urak íróasztalai sorakoztak, s belépett a Vigília című lap főszerkesztőjéhez – a folyóiratnak is Apa volt a felelős kiadója –, és megkérdezte Rónay Györgyöt: – „Ugyan ismer-e valamilyen Pilinszkyt s mi a véleménye a verseiről? Ő, sajnos, nincs otthon a költészet birodalmában.” – A válasz elismerő volt, mi több hozsannázó; Pilinszky János már másnap elfoglalhatta íróasztalát.
Elkértem a kötetet néhány napra. A versek belém égtek. Mert élesen és hajszálpontosan fogalmazták meg az életérzésemet. A létet, amelyet még csak épp elkezdtem gyanítani. Megtörtént a szükséges útnak-indítás. Megkaptam hozzá a szemüveget is, hogy „látva-lássak”. Gigantikus élmény rontott rám a vékonyka kötetből. Végre elkezdődtem és a mai napig a Harmadnapon versei körvonalazzák azt a transzcendens látásmódot, amely (zömmel) meghatároz.
’62-ben lehetett, amikor Apa táncpartneremül hívta meg a költőt a New York Kávéházban megrendezett újságíróbálba; nővérem számára egy másik „szingli” munkatársat kért fel a szerkesztőségből. ’65-ben édesapám hatvanéves születésnapját ünnepelték a Gellért Hotel termeiben az ÁEH és a Püspöki Kar delegáltjai, no meg a két katolikus újság, az Új Ember és a Vigília munkatársi gárdája. Az ültetési rend szerint Pilinszky meg én egymással szemben költöttük el az ünnepi menüt. Az est vége felé asztaltársam ráfirkált gyönyörű betűivel a menü-kártyája hátára néhány sort egy másik költő verséből és átnyújtotta az asztalon keresztül. Otthon gyorsan kinyomoztam: T.S. Eliottól idézett. Fölkavartak a verssorok. Amikor pár év múlva úgy adódott, hogy rákérdezhettem az idézett szövegre, elhárított: „Hiba volt. Túl sok bort ittam.” ’66 őszétől újságíró-gyakornok lettem az Új Embernél és a Pilinszkyé melletti íróasztalt kaptam meg. A költő szombat délelőttönként volt ügyeletes. Csak egy-egy kávé elfogyasztásának idejére vette igénybe asztalát és székét, s míg szertartásos lassúsággal elkortyolta a fekete nedűt, behunyta a szemét és a semmibe merült. A munkatársak gúnyosan összenéztek. Irigyelték. Mert más szabályok vonatkoztak Pilinszkyre, mint ránk, többiekre.
Apa megpróbált hírlapírót nevelni a költőből, de hamar befuccsolt. Fel is hagyott a további kísérletezéssel. Mindig felismerte és megbecsülte a tehetséget. Fekete Istvánt azzal támogatta, hogy a karácsonyi és húsvéti számban, amikor nem három és fél, hanem hét és fél oldalon jelenhettek meg az írásaink, a lap egyik oldalának fele terjedelmét mindig biztosította egy Fekete-tárca számára és a honorárium megállapításánál figyelembe vette a kiemelkedő minőséget. Pilinszkynek pedig szabad életformát biztosított. Arról írhatott, amiről mondanivalója volt, s csak heti két alkalommal kellett megjelennie a szerkesztőségben. A legrövidebb napon volt ügyeletes és illett részt vennie a szerdai szerkesztőségi értekezleten. Meleg ebéd viszont minden nap várta, ha a kedve vagy a szükség úgy hozta. ’69-ben felkértem, legyen tanúm az egyházi esküvőmön.
A Pilinszkyről készülő dokumentumfilm végül öt részes lett. „Menedzsere” és a munkálatok fő előmozdítója Jelenits István piarista szerzetes tanár, tőle kapta végül a sorozat a címét is: Csillaghálóban. De a sorozat megálmodója Kirilla Teréz volt, a Pilinszky-versek nagy rajongója. Már a centenárium előtt tíz évvel belevágott a szervezkedésbe. Jelenits személyes közbenjárására nyíltak meg, nagy nehezen, a támogatáscsapok. Eredetileg három-részes opusnak tervezték, amelynek a forgatását 2014-ben kezdték el és egyetlen lendülettel szerették volna megvalósítani. Egyelőre nem a centenáriumra szánták, hanem „minél előbbre”. Kirilla talált rá Mispál Attilára, a film rendezőjére. Az anyaggyűjtés és a forgatások remekül haladtak, a szükséges és megígért pénznél azonban lényegesen kevesebbhez jutottak hozzá, így az utómunkára csak egyetlen rész erejéig futotta. (Ennek az első résznek a címe: Emlékek Pilinszky János európai útjairól.) Mispál nem akarta veszni hagyni a már rögzített nagyszerű beszélgetéseket, ezért, „soraik újra rendezése után” (ahogy fogalmazott), évekkel később ismét pályázni kezdtek, aztán a nyertes pályázatok keretében újabb beszélgetéseket forgathattak le; így nyújtózott el időben a film készítése, mígnem utolérte a készítőket az évforduló.
2018 nyarán Mispál Attila e-mailben keresett meg: „nem volnék-e hajlandó egy Pilinszkyről szóló interjúra?” – Elküldte a dokumentumfilm fent nevezett első részét. Ezúttal is gondolkodási időt kértem. És ezúttal is pánikba estem. Összerándult a szívem, liftezni kezdett a gyomrom, gombóc ült a torkomba. Én nem tudom Pilinszkyt artikulálni. Hisz már mondtam. – Végül mégis arra kellett jussak: „kutyakötelességem kötélnek állni”. Tanú voltam, – s mivel élek –, élő tanú vagyok. Muszáj tanúskodnom. Igent mondtam hát. Megállapodtunk július 25-ében, egy szerdai délelőttben. (A rendező később elmesélte: utolsó pillanatig arra számított, hogy lemondom.) Megpróbáltam kieszelni valami bázismondatot. Valami kiinduló-pontot. Egy tánciskolai kályhát, ahonnan elindulhatok. Amitől majd nemigen tágítok. „Pilinszkyvel való találkozásomat a mai napig nem tudtam feldolgozni és nem is próbálkoztam vele. Ahogyan az ember a nappal vagy a holddal való találkozását se fogalmazza meg…” Persze minden másképpen alakult.
Hárman érkeztek. Mispál Attila filmrendező, egy operatőr és egy hangmérnök. Ragyogtak a fények. Túlságosan is ragyogtak. A ház sarkában álló Szűzanya szoborral szemközti terepet találták alkalmasnak – bár az órák során szükség lett egy fehér fényvédő fátyol használatára a fényviszonyok szabályozásához. Soha nem volt ilyesmiben részem. Egy-két órát akartak maradni, de öt órányi anyagot vettek föl. Nemcsak az aktuális filmhez, mint a rendező később a magyarázatát adta, hanem archívanyagnak. Nem is tudom, hogy bírtam ilyen hosszan egyhelyben ülni és oly sok kérdésre választ adni. Egyik szemével az elébe tartott kamerával vizslatott, a másikkal a lelkem mélyére hatolt. Vajon az öröklétből toppant elénk a pillanat? Elkerülhetetlen, hogy kérdező és kérdezett között szövetség ne szövődjék. Egyfajta adok-kapok. De korántsem profán értelemben. Időnként a kezemre nézett, ahogy idegesen markolásztam a szék karfáját – ilyenkor észbe kaptam és sikerült fegyelmeznem magam. (Kár, hogy a hadarásomra nem figyelmeztethetett valamiképpen; hogy nem állt rendelkezésére e célból mondjuk egy harmadik szeme vagy füle, hogy pánik-állapotomból kimozdítson. Tényleg: vajon miért hadartam? Hogy mielőbb túl legyek? Az ötödik részben is hadarva olvastam fel kedvenc versemet. És teljesen érzelemmentesen. Holott kívülről tudom… El akartam volna idegeníteni magamtól?) Amikor az interjúnak vége lett, megmutattam az összekészített fotókat. Nagyon örült nekik, s még inkább a kötetekbe írt dedikációknak; elég sok időbe telt a lemásolásuk. Ennek ellenére csupán akkor jutott eszembe, hogy én is dedikálhatnék Mispálnak a múlt nyáron megjelent könyvemből (Hálóban), amikor már útra készülődtek. Csúf a kézírásom, ráadásul valami közhelyeset firkantottam sebtében az első lapra; alig léptek ki a kapun, máris röstelkedtem miatta. Este írtam egy e-mailt a rendezőnek, és gyorsan utána menesztettem: „A ronda és semmitmondó bejegyzés miatt szeretném egy másikra cserélni a kötetet.” Hamar érkezett a válasz: „Szívesen elzarándokolok érte Surányba.” Nagyon megörültem. Mert a rendező után küldött e-mailnek a rút dedikáció csak a kevésbé jelentékeny motivációja volt. A beállt légüres térrel nem tudtam mit kezdeni. A rendkívüli nap lezajlott, tovatűnt. Minden ajtómat és ablakomat kitártam egy ismeretlen embernek. Átengedtem egész habitusomat világító fotóapparátusának. Álltam szúrósan átható tekintetét. Válaszoltam dobpergésszerű kérdéseire… De ki ez az ember? Ki járt nálam? Úgy el voltam foglalva önmagammal, a gombóccal a torkomban, hogy meg se néztem, körbe se szimatoltam. Látnom kell még egyszer! Hogy megtudjam, legalább utólag, hogy érdemes volt-e rá? A bizalmamra. Jól jött a könyvcsere ötlete.
Valóban zarándokként érkezett. Nem autózik. Reggel Debrecenben még elkísérte a kislányát az iskolába, aztán vonatra ült, s Pestről úgy bumlizott ki a Szentendre-szigetre, ahogyan én is, gyermek-és ifjúkoromban. Fölöttébb meghatott. Mai beszélgetésünkben hagyta, hogy én legyek a kérdező, és ő a kérdezett. Remek beszélgetés lett. Bevallom, nagyon ki voltam rá éhezve. Föl se merült többé a lelkemben, hogy ne érdemelte volna meg a bizalmamat; igaz, a belőle áradó impulzusok már a viszontlátás első pillanatában eloszlatták a kétségeimet.
A fekete műbőrhuzatos munkafotelemben ültem. Mispál a nagyanyám 1913-ből való diófa ebédlőasztala mellett srégen szemben velem, s hogy jobban halljuk egymást, közelebb húzódott a székével az asztal sarka felé. Főleg róla beszélgettünk, de Pilinszkyről is sok szó esett. Közel volt hozzám, úgy egy méterre, s főleg a jobboldali orcájára láttam. Egyszer csak Pilinszky profilja vetült az arcára. De tán nem is vetült, mert kifejezetten átváltozott a felém eső arcéle. S nemcsak egy villanásnyi időre. A metamorfózis tartósnak mutatkozott. Lezsibbadtam. Nem vagyok kezdő a jelenések terén, de sose sikerül a döbbeneten és a rémületen túllépnem. Még soha nem tudtam alázattal, vagy legalább kíváncsisággal fogadni. Mindig menekülőre fogom. De mitől félek? Miért nem mertem kivárni, mire megy ki, amit látnom adatik? Egyértelmű volt, hogy nem képzelődöm, nekem szól, és az is, hogy az élményt nem oszthatom meg a beszélgetőpartneremmel. Összeszorult a szívem, összeszorult a torkom. Ahelyett, hogy ujjongtam volna! Isten azt mondta Mózesnek: nem élné túl, ha meglátná az arcát. De én nem Istent pillanthattam meg, hanem Pilinszkyt. Ezt se tudtam elviselni. És hogy viselhette volna el a vendégem, ha tudja, mi történik? In medias res, megszakítottam a beszélgetésünket. Siettettem a búcsút, siettettem a távozását.
Teltek a napok s persze a titok súlyát se tudtam elviselni. Egyedül. Mert bár nekem szólt, nem én voltam hozzá a médium. Ma divatos szóval: „az adathordozó”. Meg kellett osszam, hisz a jelenéshez mindkettőnknek közünk volt. De az is várhatónak látszott, hogy e „megosztással” a titok terhe rögvest agyonnyomja értékes, még épp csak újszülött szövetségünket. Szerencsére nem így lett. Mispál talált egy szép, költői magyarázatot a történésre. „Angyalpostásnak” titulálta önmagát, s igyekezett lefordítani az üzenetet: „Pilinszkyvel alighanem még dolgunk van egymással.” Nyilvánvalóan nekem kell rájönnöm, hogy mi.
*
A dokumentumfilm négy része elkészült a századik születésnapra. Az M5 csatorna sugározta a négy epizódot 2021. november 27-én, a költő születésnapján és 28-án. Az ötödik rész (tengelyében a privát versolvasásokkal) 2022. március végére lett meg. Alcíme: Hommage á Pilinszky János. Egy nagyon közeli ismerősöm, aki Pilinszkynek is közeli ismerőse volt, azt jósolta: „nem lesz jó a film, mert a rendező nem érti, nem értheti Pilinszkyt”. Az epizódok levetítése után sietve visszavonta borús jóslatát és maximális elismeréssel nyilatkozott Mispál Attila és segítői munkájáról. Messzemenőkig csatlakozom az elismeréshez. A dokumentumfilm-sorozat méltó emléket állít a nagy költő emlékének. Mindazok, akik ismerhették, és mindazok, akik nem, hatalmas ajándékot kaptak.
Illusztráció: Pilinszky-film
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
