Friedrich Glauser: Éjjeli gyónás, Nauszikaá (két elbeszélés)
Szalai Lajos
Miért éppen Friedrich Glauser, s miért éppen ezek a művek?
Friedrich Glauser (1896-1938) svájci író életét az Idegenlégió, gondnokság alá helyezés, drogfüggőség és kényszerű pszichiátriai kezelések töltötték ki. Öt Studer-regénye, valamint elbeszélései és tárcái minden viszontagság dacára irodalmi rangra emelték. Úgy tartják számon, mint az első és legjelentősebb német nyelvű krimiszerzőt.
Jómagam a múlt század nyolcvanas éveinek az elejéig semmit se tudtam Glauserről, de akkor felhívta rá a figyelmemet egy azóta sajnos élete virágjában közülünk eltávozott barátom, kortársam és kollégám, Szabó János, aki az ELTE-n svájci irodalmi témájú speciális irodalomórákat tartott az ilyen irányú érdeklődést mutató német szakos hallgatóknak. Utólag is hálával tartozom Szabó Jánosnak ezért a jelzésért, mert Glauser művei maradandó olvasmányélmények részesévé tettek, és persze hálás vagyok az akkor még Szondi György által vezényelt Napkút Kiadónak is, amelynek gondozásában az én fordításomban jelenhetett meg (2009 és 2014 között) Glauser mind az öt, Studer őrmester központi figurája köré felépített krimije, s egy, ugyancsak bűnügyi és kriminális történeteket felölelő vaskos elbeszéléskötet is.
Az alábbi két, monológformában íródott történet azt hivatott propagálni, hogy ne tekintsünk Glauserre kizárólag úgy, mint krimiszerzőre, mert elő tudott ő rukkolni „szerelmi” históriákkal is – igaz, a maga utánozhatatlan módján.
Friedrich Glauser
Éjjeli gyónás
Nos, fiatalember? Ehhez mit szól? Aligha gondolta, hogy ideülök az ön asztalához, nem igaz? Ön bátrabb volt, amíg együtt volt a sleppjével, azokkal a csicsás lányokkal – jóllehet a csicsás elavult szó, s a kísérete tagjaira jobban ráillene, ha kirittyentetteknek mondanánk őket. Amíg a társaságukban volt, önnek jobban járt a szája. Akkor meg miért maradt itt egymagában? Kicsit becsípett? Idegeire ment a hölgytársaság? Igen, ön ugyancsak jókedvű volt, s én voltam az élcelődéseinek a céltáblája. Az én ócska szmokingom, az én kövérségem. Pedig higgye el nekem, a kövérség csak látszat. Egyáltalán nem vagyok annyira kövér, mint amennyire ön gondolja, inkább kipárnázottnak mondanám magamat, s vannak asszonyok, akik értékelni tudják az ilyesmit. Na persze nem az olyan nőcskékről beszélek, amilyeneket ön itt maga köré gyűjtött. Én azokról az igazi asszonyokról beszélek, akikben még megvan az érték – a férfi természetfeletti értéke – iránti érzék. Márpedig az nem egy divatos öltözékben bújik meg, s nem is abban a tényben, hogy valaki jól táncol – az érték, amelyről én beszélek, mélyebben lakozik, higgye el nekem. De a fiatalok ezt nem értik, mint ahogy az asszonyok sem, amíg fiatalok, tisztelet persze a kivételnek. Tudja ön, mit mondott egy nagy költő rólunk, férfiakról, mármint azokról, akik híján vannak a karcsúságnak? Hát persze hogy nem tudja. Önt csak a középdöntő érdekli, és persze a legutóbbi bokszmeccs győztese, de azt nem tudja, hogy volt egyszer egy Shakespeare nevű költő, ugye? Hogy hallotta már ezt a nevet? A nevet? Haha. De mást nem tud az illető úrról? Vagy igen? Hogy mikor élt?… Ez könyvből szerzett tudás, természetesen, ön pedig a gyakorlati lét embere. A hasonmása mégiscsak másmilyen figura volt…
Nos, azt hiszi talán, hogy azért ültem ide az asztalához, mert vonzott a fizimiskája? Hát akkor nagyon téved. Az ok sokkal mélyebben keresendő. Ön hasonlít valakire, ráadásul annyira hasonlít arra a valakire, hogy egy pillanatra már azt hittem, hogy őt látom. Ezért is tekintettem el tőle, hogy rendre utasítsam, amikor kigúnyolt a kövérségem miatt. Kövér vagyok, fiatalember, nem vitás, hogy kövér vagyok, de hát tehetek én róla? Az apám kövér volt, az anyám is kövér volt, s én, uram, végigcsináltam két fogyókúrát. Milyen eredménnyel? Nos, az eredményt ön is láthatja. Igyunk valamit… Engedjetek a közelembe kövér embereket, mondja Shakespeare, olyanokat, akik éjjel jól alszanak – vagy ilyesmi. De az angol költő téved. Én rosszul alszom, az emésztésem valahogy nincs rendben, az lehet az ok. Egyébiránt nemrég konzultáltam egy specialistával, aki előírt nekem egy diétát; nincs semmi rossz ebben, nyilván ki akar próbálni rajtam valamilyen új kúrát. De hát én mégsem nyomhatom az ágyat egy hónapig. Hova is gondol az az ember! Nekem kötelességeim vannak a társadalom iránt, felelős posztot töltök be, ha nem végzem el a munkám, nincs senki, aki pótolhatna… aki képes lenne pótolni. Ha persze úgy adódna, hogy meghalok, akkor majd nyilván találnak a helyemre egy utódot. Az aztán majd törheti magát, hogy elboldoguljon. Higgye el nekem, nélkülem a pénzügyi igazgató olyan gyámoltalan, mint egy kisgyermek. A városunk már rég deficitesen működne, ha én nem lennék. Én vagyok az, aki mindig mindent visszatérít a rendes kerékvágásba, aki lehetetlen vállalkozásokat egyszerűen a papírkosárba hajít, vagy elsüllyeszt egy iratszekrény mélyére – esetleges későbbi ügyintézés céljából. Haha, hahaha, ez most lelemény volt a részemről, egy truváj, ahogy a francia mondja. Esetleges későbbi ügyintézés céljából! Jó, nem?
Á, már érkezik is a bor… Na de Emmy, hisz megmondtam magának, hogy temperálja a bort, márpedig ez hideg… Nem, nem, gyermekem, hová gondol, visszavinné, amikor már itt van? Nem, inkább majd a tenyerem közt melegítem fel a poharat… Csinos gyermek, nem igaz?… Nem az ön ízlése szerint való? Ön válogatós, de ez önnél csak hamiskodás. Alapjában véve ön egy falánk, minden nőt elfogad, aki csak felajánlkozik, nincs igazam?… Nem így van?… De ínyencnek nem mondanám, s erre abból következtetek, ahogy ön ezt a bort ledönti. A bort az ember szétteríti a nyelvén, kóstolgatva kitanulmányozza. És hogy van mindez a nők esetében?… Haha, kedves uram, a nőknél dettó, ugyanez a helyzet. Hogy is mondja az a szép nóta? „Ha ötven az ember, még mindig csókolna, főleg, ha spóóóórolva élt volna”, de „ha hatvan az ember, nem ízlik mááás, csak a boriváááás.” Hehe. Hallhatja, mi öreg urak még mindig formában vagyunk, ami a legújabb slágereket illeti. „Nem ízlik mááás, csak a borivááás.”
Bocsásson meg, ma már nem éneklek jól, de volt idő, amikor szép hangom volt, igazi baritonhangom. S egyszer még a templomunkban is énekeltem, természetesen kórustagként, de volt egy szólóm. Utána mindenki gratulált. El voltak ragadtatva. Olykor-olykor feltettem magamban a kérdést, nem kellett volna-e az Operához fordulnom, hogy kiképezzenek. Színház, siker – nekem tetsző dolog lett volna. De hát én az élet komolyabbik oldalát választottam. Jobb, ha tőlem tudja, és szívlelje meg, amit mondok: Az élet nem gyerekjáték! Az ön alteregója, a férfi, akire ön hasonlít, szintén úgy gondolta, hogy az élet játszásra való, de ő aztán meg is itta a levét ennek az életszemléletnek. Lezüllött, talán meg is halt, nem tudom. Pedig én annyira igyekeztem, hogy visszatartsam őt az előtte tátongó szakadéktól, de ő hálátlan volt, becsapott, meglopott, nekem kellett kifizetnem az adósságait. Csak tizenkét évvel volt fiatalabb nálam, olyan voltam a számára, mint egy idősebb fivér, magamhoz vettem, a legkínosabb helyzetekből mentettem ki, és mi volt a köszönet? Látta ön azt a hölgyet, akivel táncoltam? Ő a feleségem… A látszat csalóka, egyáltalán nem annyival fiatalabb nálam, bár úgy néz ki. Egyszerűen csak érti a módját a sminkelésnek, csinosításnak. Nyilván ön is észrevette, mennyire kapós volt, én magam csak egyszer tudtam táncolni vele, az összes többi táncát másnak ígérte el. Igen, ő a feleségem, amúgy Emilie a neve, de én mindig csak Mauglinak szólítom – így alakult az idők során. A nevet persze nem én találtam ki. Egy fiút hívnak így az angol költő, Kipling könyvében, amelyről ön nyilván szintén sohasem hallott még…
Vegyem ezt csúfolódásnak, fiatalember? Ön gúnyolódik az olvasottságomon… Rendben van, elhiszem, hogy nem úgy gondolta, készségesen elhiszem, s elhiszek önnek mindent, amit csak mond. Ön nyilván nem fog hazudozni egy szerencsétlennek. Hogyan mondtam? Egy szerencsétlennek? Egyáltalán nem vagyok szerencsétlen, uram, kedves öntől, hogy sajnáló arckifejezést ölt, de nincs szükségem a sajnálatára. Tökéletesen boldog vagyok, olyan harmonikus házasságban élek, amilyent ön csak el tud képzelni, egy szív, egy lélek vagyunk, a feleségem és én… Igen, még ha ma nem is maradt itt velem, hazament, mert fáradt volt és fájt a feje, a barátaink, egy ismerős család, a férfi középiskolai tanár, jelentős koponya, nekem elhiheti… nos igen, ezzel a középiskolai tanárral és a feleségével, aki egy kicsit pletykás, de az mit se számít, kitűnő háziasszony, takarékos, takarékosabb, mint…, szóval ez a házaspár felajánlotta, hogy hazakíséri a feleségemet. Én még maradni akartam egy kicsit, hogy nyugalomban, kellemes társaságban megigyak egy pohár bort. S lám, ezt a társaságot meg is találtam. Semmiképp sem gondoltam volna, hogy egy ennyire szimpatikus cimborára bukkanok, semmiképp sem gondoltam volna, hogy ilyen jól meg fogjuk érteni egymást, amikor észrevettem, hogy énrajtam derül. De lássa, éppen ez a dolog lényege. Azzal hízelgek magamnak, hogy jó emberismerő vagyok. Azonnal felismertem, hogy ön egy mélyebb jellem. Engem nem lehet egykönnyen megtéveszteni. S az első pillanattól fogva átláttam önön, amikor ön a hölgyikéi körében… Na de hagyjuk ezt, nem szeretném megsérteni. Ön tetszik nekem, fiatalember, ön figyelmes hallgatóság. Nem fárasztom a fecsegésemmel? Jól van, köszönöm… De akkor meg kell engednie nekem, mint az idősebbnek, hogy… Felajánlhatom a tegeződést? Megisszuk a pertut? Ősapáink szokása szerint, haha. Mi az ön keresztneve?… Micsodaaaa… Ez már mindennek a teteje. Tényleg Peter? Merthogy így hívták őt is, mármint a hasonmását, mi csak Pitnek szólítottuk… Önt is így szólítják? Történnek még csodák!… Nos, egészségedre Pit, sokáig élj! De fenékig… Én Hans vagyok. Így ni, Pit, ezzel meg is volnánk, a kezedet…
Hagyd csak, Pit, hagyd csak. Majd elmúlik. Egyébként nem vagyok szentimentális, mégis rám jön néha egy efféle érzés. Tudod, hogy ebben a pillanatban, amelyet feltétlenül emelkedettnek mondhatunk, tudod, hogy ebben a pillanatban mi jut eszembe? Egy másik, de ugyanilyen jelenet. És te éppolyan arcot vágtál, mint a hasonmásod, amikor felajánlottam neki a tegeződést. Bizony-bizony, még a mimikátok is hasonlít. Hát nem furcsa?
Szenteste volt, mintegy… várj csak… tíz?… nem is, tizenkét évvel ezelőtt… Hát igen, öregszik az ember… Akkor ajánlottam fel neki a tegeződést. És ő ugyanolyan zavart képet vágott, mint te. De, ahogy illik, egymásba font karokkal ittuk ki a poharainkat, s utána a te Pit fivéred igencsak elpirult… Proszit, ifjú Pit, sokáig élj… És azután Maugli is pertut akart inni vele, hát persze, miért is ne. S Pit eleinte vonakodott. Az ostoba alak! Mintha nem vettem volna észre, mintha már nem tűnt volna fel régen, hogy tegeződnek, a feleségem és Pit. Mi közöm lett volna hozzá? Nos, az persze tényleg fájt, hogy olykor-olykor, amikor az irodából hazatértem, együtt találtam őket a nappaliban, s az is, hogy amikor megjelentem az ajtóban, hirtelen néma csend telepedett a szobára… Rendszerint zajosan téptem fel a bejárati ajtót, nehogy azt a látszatot keltsem, mintha meg akarnám őket lepni, ám egy alkalommal, s ez jóval az előtt a bizonyos szenteste előtt történt, este elmentem otthonról, ők ketten pedig kikísértek a folyosóig; már majdnem a kapunál jártam, amikor eszembe jutott, hogy otthon felejtettem a kesztyűmet, ezért aztán újból felmentem – a félcipőmnek gumitalpa volt –, és azok ketten még mindig kint álltak a gangon. És akkor meghallottam. „Te!”, mondta éppen Pit, s igen gyengéden csengett a hangja. Én halkan újból lementem a lépcsőn, lemondva a kesztyűmről… Hát igen, furcsa dolog volt, ilyen jelenetekkel regényekben találkozhat az ember, amikor is a férj lelövi, vagy jól elagyabugyálja a vetélytársát… A papír sok mindent elbír, a valóságban azonban másként fest a dolog. Minek a pátosz? S ráadásul tulajdonképpen kedveltem is Pitet, úgy, ahogy olyasvalakit kedvel az ember, aki a saját maga szöges ellentéte. S ilyenkor az önmaga és a másik ember között meglevő érintkezési pontok kétszer olyan értékesnek tűnnek fel… Milyen badarságot zagyválok itt: érintkezési pontok, amelyek értékesek. De hát mégis csak így van. Látod, Pit – te, Pit, aki most itt ülsz előttem –, annak a másiknak, a te hasonmásodnak bizony én soha nem voltam képes kifejteni ezt a dolgot, ő annyira pokolian távolságtartó volt; hogy csak egy példát említsek: Egyszer elénekeltem neki egy versszakot „A Lahn-parti gazd’asszony” című szép nótából, nyilván te is ismered, tudod, a katonaságnál énekeltük: „A gazd’asszony szenvedélye volt énekes seregélye: fütyülte a Marseillaise-t!” Ha-ha, hahahaha, nem ismerted? Haha… „Fütyülte a Marseillaise-t!”… Nevess legalább, pont olyan merev vagy, mint az a másik Pit, ugyanis ő sem nevetett. Hűvösen csak ennyit mondott: „Illetlen vicceken csak akkor nevetek, ha azok jók, a puszta malackodással nem szimpatizálok”. Én meg csak álltam ott… s ugyanakkor csókolgatta a feleségem és tegezte is… „Nem szimpatizálok”. Kerek tizenkét évvel fiatalabb volt nálam, s mégis megengedte magának, hogy nekem… nekem… előírja, hogyan viselkedjek… Nekem, aki akkor már irodafőnök voltam, a polgármester jobb keze és pénzügyekben állandó tanácsadója… „Fütyülte a Marseillaise-t!”… Ugye te is furcsának találod, Pit? Nos, semmi baj.
Ugyanakkor, ha láttad volna Pitet, a te drágalátos fivéredet, milyen állapotban került hozzánk. Az öltönye szűk volt, a zakóujja túl rövid, a nadrágból kilátszott a bokája, és félcipőt viselt. A meglepő számomra viszont az volt, hogy őt ez szemlátomást egyáltalán nem zavarta, olyan biztonsággal járt-kelt, ami ámulatba ejtő egy ennyire fiatal, nálam tizenkét évvel fiatalabb, huszonhat éves ember esetében… Festő volt, legalábbis ezt állította magáról, ráadásul kereste a rendőrség, szerepelt a körözöttek listáján. Ezt minden további nélkül bevallotta, s még csak nem is szégyellte magát. Alapjában véve nem is volt olyan nagy ügy: adósság, amelyet sikkasztásnak és csalásnak állítottak be, jelesül egy úriember, aki száz frank előleget adott neki egy képre, amit ő aztán nem festett meg – ilyesvalamiről volt szó. Nos, én elrendeztem a dolgot. Még kezességet is vállaltam. Ismertem a helytartót, aki a vizsgálatot vezette, írtam neki, kezeskedtem… Hát nem jártam el tisztességesen? Nem vitás, Maugli tehet róla, hogy ennyire bevetettem magamat érte. Egy szép este Maugli elém jött vele az irodához, s akkor beszéltem vele. „Maugli”, mondtam a feleségemnek és gyengéden átkaroltam a vállát, mert hát ennyi jogom azért mégiscsak volt, mint férjnek, még az utcán is, nemde? „Maugli”, mondtam, „hagyj magunkra a fiatalemberrel, mi, férfiak inkább női segítség nélkül intézünk efféle dolgokat.” De ő lerázta magáról a karomat, ami nem esett nehezére, ön… akarom mondani, te is láthattad, hogy sokkal magasabb nálam. Láttad az arcát, Pit testvérem? Vagy más irányú elfoglaltságod volt? Láttad… Jó… És mit szólsz ahhoz az archoz? Igen, Pit, a hasonmásod is ezt mondta: vonzó arc, mondta, emlékeztet egy telivér kancára, s ezt a benyomást a szája okozza, tudod, az a nagy szája, amely olykor-olykor annyira remegve és idegesen tud mosolyogni… Esetleg te is festő vagy? Mi vagy te tulajdonképpen? Abbéli meggyőződésemben szólítottalak meg, hogy egy semmirekellő kereskedősegéd vagy, akit jobban érdekel a legutóbbi szépségverseny vagy Lilian Harvey[1] mosolya, mint… Aha, szóval, te is festő vagy… Egy kenyértelen művész, vagy… El tudod adni magad? Igen, akkor… Hát persze, plakát, grafika, az még megjárja, azzal még meg lehet keresni egy kis pénzt… Képzelem, milyen nehezen tudtál feltörni… Mivel ti mind idealisták vagytok, ti, festők és művészek, de ha mi, a gyakorlati életben tevékenykedők nem lennénk itt nektek, simán éhen vesznétek… Majd meglátom, nem tudnálak-e … – mivel sok mindent el tudok intézni… – hozzásegíteni valamilyen megrendeléshez. Művészeti ügyekben gyakran kérnek tőlem tanácsot, szakértőnek számítok, tudod, a városi képviselőtestület elnöke hallgat rám, s akkor is hallgatott rám, amikor Pit miatt tárgyaltam vele… Csak arra ügyelj, hogy ne tévesszelek össze egymással kettőtöket.
Miről is akartam mesélni? Proszit! A sikerekre… Akkor is egy ilyen este volt, az után a szenteste után, amelyikről már beszéltem. Akkoriban ajándékozott nekünk egy képet, amelyet felvittem a padlásra, mert már nem bírtam elviselni a látását. Gondolj csak bele, berendeztem neki nálunk, az otthonunkban egy műtermet, na jó, nem volt az egy igazi műterem, inkább csak egy nagyobb padlásszoba, de északi megvilágítással. Maugli mindig is ezzel nyaggatott: „Hát nem látod, hogy annak a fiúnak rendre van szüksége, szabályos életre? Fogadjuk be, a padlásszoba üresen áll, ott kedve szerint festhet vagy rajzolhat. És ehet is nálunk.” – „Igen”, mondtam én, „minden nagyon szép, de azért törekednie kell rá, hogy fizessen kosztért, kvártélyért, száz frankot össze kell, hogy tudjon hozni. Én pedig majd próbálok megrendeléseket felhajtani a számára. Na persze előbb látnom kell, mit tud.” A képei szanaszét voltak a nagyvilágban, az egyik itt, a másik ott, úgy tűnt, mintha fütyülne rá, mi történik a műveivel. Aztán jött végül kettő; az egyiket látnod kellene, épp azt, amelyiket felvittem a palásra. Az a kép furcsa volt, nagyon, nagyon furcsa. Képzelj el a kép előterében egy olyan falovat, amilyeneket a körhintákon lehet látni, s rajta női lovaglóülésben egy egészen fehér, kifejezéstelen fizimiskájú nőszemélyt. Ez a nőszemély kék színű selyemszoknyát viselt, de a selyem annyira áttetsző volt, hogy látni engedte a piros alsószoknyát, amelyet alatta hordott. S emögött a nőszemély mögött állt szögletesen és álmatagon három karómerev férfialak: egy bohóc, egy barna ruhás munkás és egy frakkos dzsigoló. És a három figura arca nagyon hasonlított egymásra, de mindegyikre más-más kifejezés ült ki, az álmatagság más-más kifejezése. Megnéztem a képet, aztán Pitre néztem és megkérdeztem: „Nem három önarckép ez?” – „Talán”, jött a válasz. „És ennek a három alaknak szimbolikus értelme van, ahogy az arcuk kinéz?” – „Zagyva beszéd, még hogy szimbolikus!”, mondta. „Hát nem látja a megoldást? Úgy értem, a színekben megbújó megoldást? Garantálom önnek, egy ilyen őrült lila színt, mint a szoknya színe, ami tulajdonképpen kék, még az öreg Renoir sem hozott össze, pedig ő aztán sok mindent tudott…” Na látod, Pit, mi történik, ha az efféléknek magasabb dolgokkal, eredeti képekkel, vagy a kollektív tudatalattival hozakodik elő az ember – csődöt mondanak, hirtelen semmit sem értenek. Ilyenkor a mesterségről beszélnek… a mesterségről, megbízható munkásokká tornázzák fel magukat, és a káosz uralkodik bennük, a káosz, mondom neked még egyszer. És te sem vagy másmilyen, látom a szemeden; alapjában véve ugyanolyan vagy, mint a névrokonod, mint a hasonmásod… Ha rám nézel, nem arra gondolsz, ami a halántékom mögött zajlik, hanem csak azt nézed, hogyan illeszkedik az arcom pirossága a szemem színéhez, és milyen színt kell választanod a kopaszságomhoz, hogy az egész egységet alkosson. Rázod a fejed és úgy véled, be vagyok rúgva? Egyáltalán nincs így, hihetetlenül tisztán látok. Mélyen csalódtál bennem, Pit, mert én nem csak az a kicsi, kövér ember vagyok, aki strófákat énekel a gazd’asszony-nótából, hanem talán valami más is. Mindegyikünknek két arca van, vagy talán még több… Most nevetsz, mert úgy véled, hogy ez egy régi igazság? Nos, én nem vagyok eredeti, nem engedhetem meg magamnak. De ezért a meglátásait mégiscsak kimondhatja az ember.
Kezdtem mesélni neked valamit… Mit is? Igen, persze, egy estéről akartam mesélni, amely nagyon furcsa volt. Egy vasárnapdélután, egész biztos, hogy valamikor februárban, hívtam Pitet, hogy jöjjön el velem sétálni. Mauglinál az anyja volt látogatóban, ráadásul nem is érezte jól magát, az ágyat nyomta. Ekkor azt mondtam, Pit, mondtam neki, csatangoljunk egyet. Ő meg rábólintott, felöltötte a kabátját és indult velem (egyébként új öltönyt vásárolt magának, az utóbbi időben egész jól keresett, plakátot rajzolt a lövészünnepünkre, amatőr előadásokhoz készített programterveket, s rajzokat is adott el, nem voltak megélhetési gondjai, a lakbért pontosan fizette, de mindig csak akkor, amikor figyelmeztettem rá). Másfél fejjel magasabb volt nálam ez a Pit – s tudod a feleségem hogy hívta? – Maci… Sajátságos név, amely egyáltalán nem illett rá, legfeljebb átvitt értelemben. A legkevésbé sem látszott játékmackónak, de az asszonyok gyakorta éleslátóbbak, talán tényleg csak egy lélektelen játékszer volt… Mit tartasz a lélekről, Pit? De nem, hallgass, semmit se akarok tudni… Felkerekedtünk. Csatangoltunk a lekopaszodott erdőben, s csak némi szél füttyögött az ágak között. Hallgattunk. Én néhányszor mondani kezdtem valamit, de arra a mellettem haladó emberre olyan súlyos szomorúság tört rá, … ismétlem, olyan súlyos szomorúság, hogy nem mertem megszólalni. Pedig amúgy nem vagyok szégyenlős, elhiheted nekem. Ha az ember benn van az élet sűrűjében, mint én, s naponta olyan, de olyan sok emberrel kell tárgyalnia, elégedetlen adófizetőkkel, rosszkedvű főnökökkel, hogy kénytelen beletanulni a beszédbe, s akár kereskedelmi ügynök is lehetne, olyan jól elsajátítja az emberek kezelését. De nem úgy ezzel a némával! Olyan szomorú volt, én mondom neked, mint… láttam egyszer az Állatkertben egy fogoly zsiráfot. Azzal a hosszú nyakával s az előre ugró, áll nélküli szájjal úgy festett ez az ember, mint egy szomorú zsiráf, és a profil ferde vonalban a száján is hátrafelé lejtett. Szépnek nem volt mondható, nem, éppolyan kevéssé, mint te, anélkül, hogy sértegetni akarnálak… Tulajdonképpen miért nem táncoltál a feleségemmel, Pit? Nem volt neked elég szép?… De nem, hallgass, úgyis kérni akarlak valamire, de majd később. Most hadd mondjam tovább. Úgyis hamarosan a végére érek.
Azt mondtam, mint egy zsiráf, s akkor értettem meg először, mért hívta Maugli Macinak. Egészen sajátos gyengédséget éreztem iránta, akárcsak egy olyan idegen állat iránt, amely egy számára ismeretlen klímába téved, s nem tud hozzászokni ahhoz a klímához, megbetegszik… dehogyis a klímához! Úgy értem, a körülményekhez. És épp amikor kérdezni akarom tőle, hogy talán nem jól érzi-e magát nálunk, s hogy újra visszakívánkozik-e a mocsokba, ahonnan kirángattam, épp abban a pillanatban azt mondja nekem: „Te, pénzügyminiszter”, viccből ugyanis mindig így szólított, de most nem volt vicc a hangjában, s ez a szó csak úgy, csak megszokásból csúszott ki a száján, „te, pénzügyminiszter”, mondja, „rendesebben kellene bánnod a feleségeddel”. Igen, Pit, ezt mondta. Én pedig tanácstalan voltam, mert amikor egy kicsit összeszedtem magam, és már készen álltam, hogy alaposan megmondom neki a magam véleményét (ami viszont nem volt könnyű; mert végtére is nem mondhattam meg neki, hogy hallottam, egyszer az ajtóban, ahogy a feleségemmel …), ő tovább mondta a magáét: „Mert meg kell gondolnod, pénzügyminiszter, hogy ti ketten nem tudtok szabadulni egymástól, te nem tudsz tőle elszakadni, s ő… igen, ő sem tőled, jóllehet…” Aztán megint hallgat, én pedig csak bámulom, bámulom… „Soha nem feledkezhetsz meg róla, milyen nehéz sora volt, első házassága idején (meséltem neked, Pit testvérem, hogy a feleségem elvált az első férjétől, nem bírta tovább, a férfi iszákos volt, verte is, delirium tremensben halt meg) „utána meg, ahogy bolti eladóként, majd pedig egy orvosi rendelő portásnőjeként kellett megkeresnie a betevőt. Nem volt szép élete, biz’ isten, nem.” Aztán újból hallgat. Én néhány könnyed szóval menteni akarom a helyzetet… mégiscsak kínos volt, amit mondott, nekem a férjnek írta elő, hogyan bánjak a feleségemmel; ám nekem óvatosnak kell lennem, nehogy elszóljam magam, hisz nem tudhatja, hogy én tudom, s talán mégiscsak tudja… Igazi strindbergi helyzet, egy svájci Strindberg által megírt helyzet, ám épp amikor megszólalnék, ő máris folytatja. „Nézd, egészen őszinte leszek veled, pénzügyminiszter, meglóghattam volna vele, mármint a Mauglival, kedvelem őt, de aligha menne a dolog. Mi nagyon hasonlítunk egymásra, érted? Pedig biztatott rá, s képzeld el, még az ékszereit is el akarta adni. De én nemet mondtam. S ezért hálásnak kell lenned nekem. De neki nem hányhatod a szemére a dolgot, hisz semmit se tehet róla, én meg igyekszem a lehető leggyorsabban eltűnni innen. Viszont nem igazán tudom, mihez kezdjek. Te nyilván nem érted az ilyesmit, pénzügyminiszter, mármint azt, hogy egy nő a vérévé válhat az embernek. Kényelmetlen helyzet. Mit tehet az ember?” Hát igen, erre én megálltam. Addig a lépteink suhogtak az avarban, az útszéli bokrok ágai csörögtek, dermesztő hideg volt, s az alsó állkapcsom remegni kezdett, össze kellett szorítanom a fogaimat – de hang nem jött belőlem.
„Gyere”, mondja ekkor a te hasonmásod, „gyere, pénzügyminiszter, menjünk inni egyet. Nem ismersz egy jó kocsmát a városban, ahol úgy igazán lerészegedhet az ember?”
Aztán belém karol, majd olyan galopptempót diktál, hogy az én kurta lábaimmal egyáltalán nem tudom követni. A hegyről lefelé mentünk, az utak síkosak voltak, de ő megtart, s ha néha megbotlok, elkap, úgyhogy az volt az érzésem, repülök. Aztán beértünk a városba. Majd egy kocsmában ücsörögtünk. Konyak, vörösbor, majd fehér, aztán meg pálinka. Mindezt éhgyomorra. „Proszit, pénzügyminiszter”, mondta, de nem nézett a szemembe, csak az asztalt bámulta. A sok italtól megjött a bátorságom, hidd el, tudok én nagyon mérges is lenni, s olyankor tombolok, ezt az apámtól örököltem… Amikor néha tombolt az apám, úgy elnáspángolt, hogy az anyámnak kellett kitépnie a kezei közül, különben agyonvert volna… S pont ilyen düh fogott el hirtelen, simán meg tudtam volna fojtani a velem szemközt ülő fickót, aki olyan kretén módon ivott és csúfolódott a „pénzügyminiszter”-ezésével. Azonban… igen, azonban… túl sok minden forgott kockán. A városban már amúgy is pletykáltak rólam, s gúnyosan kérdezgettek, elégedett-e a felségem az új szobaúrral, vicceket meséltek szarvakról és hasonló dolgokról, aziránt tudakolózva, hogy hozzájutok-e hamarosan egy tizenhatoshoz, hisz látszik is már, ahogy nő az agancs – egyszóval, ahogy egy kisvárosban szokás… Én azonban ezt az egészet puszta megvetéssel illettem… Néma maradtam, de aztán lassan mégiscsak pironkodni kezdtem, talán még a fogaimat is csikorgattam; idegborzoló volt a szituáció, magad is megértheted, amikor kerek-perec a szemedbe mondják, hogy a feleséged el akar hagyni, méghozzá kivel? Egy kis festőművésszel? Miközben az ember mégiscsak a társadalom hasznos tagja és a pénzügyi igazgató jobb keze, számít valakinek… számítok valakinek, biztos pozícióm van… s ez az egész csak azért van, mert túl jóindulatú voltam, mert puszta jószívűségből megmentettem egy embert a szakadékba zuhanástól… Puszta jószívűségből?… Legyünk őszinték. Azt hiszed, Pit testvérem, nem vettem észre, hogy a feleségem nem elégedett velem? És én mégis szerettem őt. Amikor azon az estén odajött hozzám és azt mondta, hogy segítsek annak az embernek, a festőművésznek, annak a szomorú zsiráfnak, tudod te, hogy nézett ki? Tudod te azt, te néma? Mint egy fiatal lány, úgy nézett ki, tíz évvel fiatalabbnak. S én ezért egy játékszerrel akartam örömet szerezni neki, érted? Egy macit ajándékoztam neki. Egy eleven macit. Hát nem értette meg, nem fogta fel, hogy szívesen szemet hunyok, de csak azért, hogy szórakozhasson. Nyomatékkal mondom: hogy szórakozhasson, csak hogy szórakozhasson… És ez aztán komolyra fordult? Elmehet tőlem? Lehetséges lenne, hogy tényleg el akar hagyni és meg akar lépni egy csavargóval, és én ennek a csavargónak még hálás is legyek, hogy… hogy nem állt rá a dologra, különben már árkon-bokron túl lennének… Ám de nem lettek volna sokáig árkon-bokron túl, megvannak a magam összeköttetései, tudom, mi a megfelelő eljárás ilyen esetekben, utánuk menesztettem volna a szövetségi rendőrséget, s ők börtönbe kerültek volna… mert ugye mindig meg lehet rendezni valamit, például meggyanúsítani lopással, nem igaz? Szép, épületes színjáték lett volna, igazi bosszú a számomra. Miért nem szökött meg vele, ahelyett, hogy még el is meséli nekem a dolgot? Na de ismerje csak meg szépen az ő pénzügyminiszterét; hallgatni fogok, mondom magamban, de téged, fickó, téged még elcsíplek a kanyarban. Csak várd ki, gondolom magamban, és azt mondom neki a legnagyobb lelki nyugalommal: „Proszit, Pit, derék legény vagy.” Pit felnéz, s most emeli fel először a szemgolyóját annyira, hogy egymás szemébe nézhessünk. Aztán széles szájjal elmosolyodik, kimutatja sárga fogait, s lassan, mialatt koccint velem, azt mondja: „Ne tedd, pénzügyminiszter, hisz én nem akartam neked fájdalmat okozni. Csak egy kis tisztaság kellene… Mindegyikteknél annyira kevés a tisztaság… Csak kompromisszumokat ismertek. És annyira odáig vagytok a civilizált mivoltotoktól… Pedig mi mind csak szegény kutyák vagyunk, te, pénzügyminiszter, én és a Maugli is.” Aztán lecsukja a szemhéjait, beletúr a zsebébe és rágyújt egy cigarettára. Mélyen beszívja a füstöt és azt mondja: „Menjünk haza. De aztán nehogy mondj nekem valamit a Mauglinak, mert különben…” És megfenyeget a szedőlapátszerű kezével.
Aztán csak jöttek az események, egyik a másik után. Nem tudom, Pit elmondta-e Mauglinak, hogy beszélt velem. A feleségem azonban félni kezdett tőlem. Mert hát képzeld csak el: Egyik nap – isten a tanúm – azt a csavargót küldi el hozzám az irodámba, ez egy tizenötödikén történt, ha jól emlékszem, és azt kérdezteti tőlem, nem tudnék-e küldeni neki száz frankot, mert számlákat kell kiegyenlítenie. Ugyanakkor a keresményem felét, négyszáz frankot, mindig leadtam neki háztartási pénz címén, a lakásbérletet pedig szintén mindig én magam fizettem ki. Úgyhogy ezt nem tudtam lenyelni. Aztán jött még rosszabb is. Én persze a tudtára adtam Pitnek, hogy jobb szeretném, ha már nem étkezne nálunk, ajánlottam is neki egy jó panziót és ráparancsoltam, hogy keressen magának másik szobát. Neki is látott a keresésnek, de nem talált semmit, így aztán továbbra is ott ücsörgött a tetőszobánkban, s hogy az asszony látta-e még, nem tudom, nem is tartozott rám… az ő Macija…
És akkor jött a nagy robbanás. Az a bizonyos középiskolai tanár mindhármunkat meghívott vendégségbe, vidám este volt, én teljesen felengedtem, a bor ízlett, a tanár felesége pedig nem olyan volt, mint máskor, hanem kimutatta irányomban a szimpátiáját, nyilván én jelentettem a számára a változatosságot a férjével, azzal a csontvázzal szemben. Csak Maugli ücsörgött egész este úgy, mintha ott se lenne; hangsúlyozottan barátságtalanul viselkedett ezekkel a kedves emberekkel, jóllehet nekem szükségem volt arra az emberre, a középiskolai tanárra – elnöke volt valamelyik választási bizottságnak. Nos tehát, hazafelé menet egészen kedvesen és barátságosan mondom Mauglinak, hogy egy kicsit jobban is ügyelhetne magára, mérsékelhetné kissé a szeszélyeit… Vagyis, amit ilyenkor mond az ember. Erre ő foghegyről azt válaszolja, hogy természetesen azt tesz vagy nem tesz, amire kedve szottyan, s ha éppen fáj a feje, nem tud még vidám is lenni, s különben is az idegeire megy az a tanárné. Erre én megjegyeztem, hogy nem kellene még tovább nehezítenie a helyzetemet, anélkül is sok konfliktusom van, s a városi polgárok köreiben különben is nagy volt az ellenszenv a házasságom kapcsán, az emberek sokat pletykáltak. Nyilvánvaló, hogy ezt nem kellett volna mondanom, de hát annak előtte meglehetősen sok vörösbort ittam. Maugli egyébként kettőnk között haladt, én, mint a férje, a balján mentem, Pit pedig jobbról karolt bele. Maugli csak hallgat, majd hirtelen száraz hangon felzokog és kiszabadítja a karját az enyém alól. De a Pit karját nem ereszti el. Nehéz helyzet, gondolhatod; várjunk, s érjünk csak haza, ott majd tisztázunk mindent, mihelyt a festőművész magunkra hagy bennünket. De Pit utánunk csörtet, be, a lakásba, ahelyett, hogy felkaptatna a tetőszobájába, s most ott állunk mindannyian a szalonban. Maugli rövid bundát viselt s egy kicsi, fekete kalapot, orra hegyét is takaró fátyollal. Leül a szófára, én fejtől állok mellette, Pit pedig lábtól cövekel le mellé. És így állunk. Én értelmesen, nyugodtan beszélek, bár kényszerítenem kell magamat a nyugalomra, mert hirtelen haragú ember vagyok, az apám… ezt az apámtól örököltem… Levetem a kabátomat, Pit a sajátját magán hagyja, mindkét kezét zsebre vágva engem figyel. Figyel engem. Ez nem azt jelenti, hogy rám néz, a tekintete máshol kalandozik, s olyan merev, mintha a szemei egy sztereoszkopikus felvevő készülék lencséi lennének. Maugli lehorgasztja a fejét, s akkor hirtelen meglátom, ahogy az előttem álló Pit lefelé fordítja a szemgolyóit, s én is követem a tekintetét, és – Isten a tanúm rá – Maugli némán a könnyeit csorgatja az ölébe. Egy mártír asszony, tessék, itt van egy mártír asszony, mintha én a legkegyetlenebb férj lennék. Ekkor elöntött a méreg, tudod, jött a dühkitörés, és ordítani kezdek, hogy ez egy átkozottul aljas disznóság, ahogy összejátszanak ellenem, és házi önkényúrként akarnak megbélyegezni. Maugli zokog. Pit hallgat. Én egyre jobban felhergelem magam, érzem, hogy elvörösödök, pedig az orvos már akkoriban nyomatékosan a lelkemre kötötte, hogy ne izgassam fel magam, mert annak rossz következményei lehetnek, a teltségem miatt, a vérkeringésem szintén nincs jó állapotban, ami pedig az ülő munkamódom miatt van, de hát hogy juthatna mozgáshoz a magunkfajta… Szóval ordítok, Pit pedig szemérmetlenül vigyorog azokkal a zsiráffogaival és azt mondja: „Pénzügyminiszter, rendesebben kellene bánnia a feleségével”. Most magázva szól hozzám, de ugyanazokkal a szavakkal, mint annak idején, séta közben. Ekkor aztán végképp elönt a méreg, s a fejéhez vágok mindent, ami a szívemet nyomja, hogy ő egy csavargó, meg ilyesmi, és felforgatja egy tisztességes ember harmonikus házaséletét. Pit hallgat. De itt lélegzetet kell vennem, erős szívdobogás tör rám, a homlokomra kiül a verejték, s ekkor azt mondja Pit, mialatt én minden zsebemet átkutatom egy zsebkendő után, szóval, azt mondja: „Most kellene lefesteni magát, pénzügyminiszter!” És Maugli nevet, könnyek közt nevet, olyan magas, rikácsoló nevetést hallat, hogy a fülem belesajdul, s én csak azt kiáltanám (nem ordítanám): „Hagyd abba! Hagyd abba!” De egyetlen hangot sem vagyok képes kiadni magamból. Olyan ez a gúny, mint egy gyomron ütés. Előreugrok és lekeverek egyet Pitnek. Egész egyszerűen egy pofont. Ehhez bátorság kellett, tudod, mert a Pit másfél fejjel magasabb volt nálam. Ettől függetlenül kap tőlem egyet, aztán az ujjammal az ajtóra mutatok: soha ne merje átlépni a küszöbömet, útjaink különválnak… Ő pedig indul, szomorúan Mauglira néz, megvonja a vállát, mintha azt mondaná, nem tehet semmit. Elmegy. Aztán hallom a lépteit odafenn a padlásszobában.
Azután még ott maradt a házban egy hétig. Másnap eljött hozzám az irodába és bocsánatot kért. Én hűvösen és nyugodtan fogadtam, mert előzőleg már megtettem a szükséges lépéseket, felhívtam a gyámhatóságot, ismertettem az esetet, festőművész, tetszik tudni, lecsúszott egzisztencia, minden bizonnyal tehetséges, de állhatatlan jellem, igen, véleményem szerint helyénvaló lenne átmenetileg gondnokság alá helyezni, a kérelmet a helytartó felé önök intézik? Köszönöm. Nem leszek hálátlan. Adieu, doktor úr, nagyon örültem, így megy ez minálunk.
És tényleg elvitték volna; nyolc nap múltán készen állt minden. De én nem tudtam tartani a szám, kibékültem Mauglival; hisz hogy is mondta a Maci? „Mert meg kell gondolnod, pénzügyminiszter, hogy ti ketten nem tudtok szabadulni egymástól.” És együtt is maradtunk. Maugli persze figyelmeztette Pitet, s mire érte jöttek, addigra ő már kereket oldott, már átlépte a határt. Soha többé nem hallottam felőle semmit.
Proszit, ifjú Pit, hasonmás. Jön a reggel. „Elillant a félénk éj”[2] haha, énekelhetnénk. Vagy együtt Heinével: „Régi már ez a történet, ám örökre új marad, s akivel mégis megesik, annak a szíve szakad.”[3] Nos, nekem nem szakadt meg a szívem, ellenkezőleg, a házasságunk a lehető legharmonikusabb házasság. Igaz, Maugli olykor-olykor szomorú. De nekem megvan a biztos helyem az életben, nélkülözhetetlen vagyok a város hajtóművében… Maugli olykor-olykor szomorú.
Nézd, Pit testvér, el kell köszönnünk, nekem haza kell mennem, bár holnap vasárnap lesz, és kialhatom magam. De mi lenne, ha… eljönnél hozzánk ebédre? Csak úgy, minden formaság nélkül, egy kis falatozásra. És akkor megismerkednél a Mauglival. Tudod, én nem vagyok olyan. Az embernek együtt kell éreznie a nőkkel, az elszórakoztatja őket. Minden bizonnyal… Már olyan régóta nem volt neki Macija, hehe. Bizony, bizony, ahogy az ember öregszik, fel már csak ritkán melegszik, s marad mindenkor egyedül a bor…
Friedrich Glauser
Nauszikaá[4]
Kicsit tartsa el tőlem az arcát, kérem… így… most jobb. Az ön profilja kissé kemény, ahogy egyáltalán az arca is két különböző kifejezéssel rendelkezik… És ez a kettősség az, ami érdekes önön… Nem, egyáltalán nincs így, nem ugyanezt mondom minden ügyfelemnek, hanem őszintén így gondolom… Nem hisz nekem?… Tudom, tudom, ön alantas foglalkozásnak tartja, ahogy estéről-estére ráerőszakolom magamat ennek a lokálnak a látogatóira, esdeklőn kérve őket, hogy rajzoltassák le magukat; a bér csekély, s ha ön úgy találja, hogy a rajzaim művészileg sem érnek semmit, akkor csak egyetérteni tudok önnel… De hát mit tehet az ember, meg kell élni valahogy; itt, Franciaországban nem kapok munkaengedélyt, tehát mindent megteszek, hogy kitörhessek valahogy … Ugyanakkor előnye is van ennek a foglalkozásnak, enyém az éjszaka, nappal pedig alhatok; így aztán elkerülhetek bizonyos pillantásokat, bizonyos pillantásokat… Nős ember vagyok ugyanis…
Ha táncolni akar, uram, kérem… Nem akarom feltartani önt, a rajzot később is befejezhetem. És ha megfigyelhetem egy ideig, hogyan mozog, az csak javára válhat a kifejezésnek, amelyet az arcmásán szándékozok megjeleníteni. Hisz minden mindennel összefügg. A járás, a ritmikus lépdelés a parketten, miközben egy nőt tart a karjaiban – itt csak jó lányokat talál, adjon egy kis borravalót a kiválasztottjának, és ámulattal fogja konstatálni, hogy hirtelen csodálatosan tud táncolni, még ha a hazájában a házi bálokon sose volt képes eltáncolni egyetlen tangót sem. Jó lányok ezek, csak ajánlani tudom őket melegen, nem fogják kizsebelni önt, épp ellenkezőleg. És miután örömét lelte a táncban, lesz rá talán ideje… Három óra felé a lokál kiürül, s akkor cseveghetünk… Szeretek csevegni… A lokál tulajdonosa jó hozzám, megihatunk egy-két üveg Vouvray-t[5], én pedig mesélek önnek… Szereti a monológokat?… Egyébként – anélkül, hogy hencegni akarnék – érdekesen mesélek… S akkor majd elmondom önnek Nauszikaá, a phaiák királylány, Nauszikaá történetét, de a történet vége másmilyen lesz, mint az öreg Homérosznál… Az én Odüsszeuszomnak nem volt odahaza egy Pénelopéja, aki hazavárta volna, így aztán más is a történet „tanulsága”. A történetek olyanok, mint a tanmesék, kötelező nekik a végén valamilyen tanulsággal szolgálni, ön nem így gondolja?… De én csak fecsegek és fecsegek itt, most menjen táncolni. Bemutathatom önnek Berthe kisasszonyt? Berthe, később majd megihatsz velünk egy üveg bort, az úr megvendégel. Táncolj vele szépen, gyermekem, mialatt én itt tovább firkálok a rajzomon, és – engedelmével, uram – meglepem magam egy ásványvizes konyakkal. A kedélyemnek szüksége van efféle erősítésekre: kissé tompa, ám mégis elég gyengéd ahhoz, hogy könnyen, igen könnyen felboruljon, s akkor jönnek a könnyek… Márpedig azt kerülni akarjuk…
Láthatja, beigazolódott a jóslatom. A zenészek már a hangszereiket pakolgatják, a bérszolga az utolsó párocskák kabátjait cipeli, s olykor-olykor, amikor nyílik az ajtó, ön is felfigyelhet egy-egy autó önindítójának a surrogására, amely olyan bágyadt, mint egy őszi dongó zümmögése… Borozzunk? Nem drága… Be kell vallanom önnek, hogy tíz százalékot kapok minden palack árából, s azt tisztességesen megosztom Berthe kisasszonnyal; mert Berthének pénzre van szüksége. Van neki otthon egy beteg nővére. Korábban… De ez önt aligha érdekli… Ülj oda az úr mellé, gyermekem, nem lesz kifogása ellene. Rajtad múlik, lesz-e elég türelme hozzá, hogy végighallgasson, és ha fáradt vagy, gyermekem, hajtsd a fejed a vállára, nem lesz kifogása ellene… És a feleségének sem fogja elmondani… Az asszonyoknak nem kell mindenről tudniuk… Egyébként elkészült a portré. Tetszik? Talán egy kicsit furcsa, de nem számít. Ajánlhatok egy boltot, ott majd talál hozzá megfelelő keretet. Nem, ne ijedjen meg, ott nem kapok százalékokat… Egy barátom viszi azt a képkeretboltot…
Nos, akkor elkezdem. Ön is járt gimnáziumba? Igen?… Annál jobb. Én Genfben diákoskodtam… Volt egy tanárunk, hosszú és szürke szakálla volt, pedáns érdemjegyeket kaptunk tőle, s ezeket az apró számokat egy kis füzetbe jegyezte fel, némelyiket piros, másokat fekete tintával… „Gunumai sze anassza“… „Hajadon, esdeklek …” Anassza! Hát nem csodás ez a szó? Az a három „a” – micsoda fehér hangzás… El tudja képzelni ezt a jelenetet? A meztelen, csurom sáros Odüsszeuszt, bizonyára zúzódásokkal ellepett arccal, lucskos és torzonborz szakállal… A nádasban bujkált, amikor meghallotta a kis patakhoz ruhamosás szándékával leereszkedett lányok énekét. S köztük a legfiatalabb, a rendkívül karcsú, s bizonyára kicsi és keskeny vitorlára emlékeztető fehér khitónt[6] viselő anassza a királylány volt – Nauszikaá. A sokat tűrt isteni Odüsszeusz azonnal felismerte… Igen, tudnia kell, hogy akkoriban a sokat tűrők még isteniek voltak. Nem akadtak számosan olyanok, akik a borvörös tengeren jártak és hajótörést szenvedtek, s ezért…
Hát igen, nekem is van szakállam, rövid, fekete és hullámos, s úgy vélem, jól áll nekem… Nézze el a hiúságomat… Nem sok mindenem van, ám valamire mégiscsak szabad büszkének lennie az embernek, én a rövid, hullámos szakállamra vagyok büszke. Neked is tetszik, Berthe, gyermekem? Igyon uram, ön ma Odüsszeusznál vendégeskedik, s majd otthon, a hazájában elmesélheti, hogy egy bárban találkozott vele, ahol szmokingot és fűző nélküli félcipőt viselt, találkozott azzal, akit valamikor az emberiség ifjúkorában megénekelt egy vak énekes – ma viszont nem talál még egy riportert se, aki egy napilapban szánna rá néhány sort…
Na de hagyjuk ezt a fennhéjázó stílust, még elfárasztaná… Nem harcoltam Trója alatt, a sebesülésem Verdun-nél szereztem. Akkoriban még nagyon fiatal voltam, alig tizennyolc éves. De hajtott a lelkesedés, és hagytam, hogy rábeszéljenek… Utána viszont már nem jöttem többé egyenesbe. Rávettem egy barátomat, hogy ajándékozzon meg egy kis vitorláshajóval, s elhatároztam, hogy átkelek az Atlanti-óceánon… Bizony, bizony, én voltam az első, akinek ez eszébe jutott, Alain Gerbault[7] csak egy kis utánzó… S ezért a szerintem is kissé őrült tervért az a tanár volt a ludas, aki Homéroszt olvasott velünk, a szakálla hosszú volt és szürke – nyilván soha nem vágyódott a borszínű tenger után… Az Atlanti-óceán nem borszínű, még akkor sem, ha a lemenő nap rásüt… Megvallom, őrültség volt a részemről, hogy egy egyszemélyes hajóban kimerészkedtem a vízre, én, aki a Genfi-tavon tanultam a vitorlázást. Igaz, gyakoroltam egy keveset, s két hónapra való ellátmányt is vittem magammal… De aztán jött egy vihar, szép volt, hát persze, nagyon szép volt – én viszont elgyengültem, belázasodtam… Nem akarom felsorolni önnek az összes viszontagságomat, délnek sodródtam, s félig öntudatlanul egy szigetre dobtak ki a hullámok. Ahogy később megtudtam, Graciosa volt a sziget neve, az Azori-szigetekhez tartozik. Első ízben ott találkoztam Nauszikaával, de még nem voltam Odüsszeusz… Fiatal voltam, nagyon fiatal, bár idősebbnek tűntem – őrült utazásom közben megnőtt a szakállam. A hullámok partra dobtak, kicsi vitorlásom ripityára tört, én magam a homokban feküdtem, s bizonyára úgy öltögettem a nyelvem, mint egy szomjas kutya. Szomjas voltam, ezt határozottan állíthatom, igen, uram, s ez a szomjúság annyira erős volt, hogy semmi másra nem tudtam gondolni, mint vízre és megint csak vízre…
Ön szerint is kitűnő ez a Vouvray? Egészségére, uram, s a te egészségedre is, Berthe, gyermekem… És ne feledje, uram, hogy minden üveg után kapok tíz százalékot… Rendeljünk hát még egyet. Még van két óránk a takarítónő megjelenéséig, s olyankor rendszerint hazagyalogolok, de most az utcákat máris vastagon megüli a köd, úgyhogy fogom az első metrót és hazatérek aludni. Hazatérek Nauszikaához, mert, hogy előre lelőjem a poént, később összetalálkoztam a második Nauszikaával és feleségül is vettem – igen, mert otthon nem várt rám egy Pénelopé, sem pedig egy isteni disznópásztor…[8]
Graciosa volt a sziget neve, aki pedig rám talált, az egy kisültetvényes volt. Szőlőt és ananászt termelt, derekasan és szorgalmasan exportált, önkényeskedve a sziget többi lakója felett – biztosította magának az exportmonopóliumot… Nem gondolja ön is úgy, hogy a Nauszikaá apja, az a phaiák király valami hasonló lehetett? Király? Ugyan, mik voltak akkoriban a királyok? Nagyparasztok, alighanem, ugyanolyan ravaszok, mint a mi parasztjaink… És kereskedtek, áruba bocsátották hizlalt borjúikat, s talán lovakat és bort is exportáltak Ithakába…[9] Voltak rabszolgáik és cselédjeik, nyilván náluk is előfordultak gyenge aratások, s meggyőződésem, hogy ott is voltak válságok, s létezett szociális kérdés… De ezekről a dolgokról Homérosz sajnos semmit se mond el nekünk…
A parasztnak, a sziget koronázatlan királyának, aki rám talált, csak egyetlen lánya volt. Tizenhat éves, hosszú fekete copfos, viszont kék szemű… Két hónapig maradtam a szigeten, rajzolgattam Nauszikaát, Nauszikaá pedig szeretett engem… Nem, nem a beképzeltség beszél belőlem. Mutasson nekem egy fiatal, naiv lányt, aki nem szeret bele egy világot járt férfiba… Higgye el nekem, némelyikük még a tenorénekesekért sem rajong annyira… Az országutak és tengerek gigászai gyakran inkább a kedvükre valók… Hát istenem, öreg igazság! A fiatal lányok a szerelmet szeretik és vonzódnak a hősiességhez, még ha nekünk a hősiesség ma már kissé ízetlennek is tűnik. De nem szabad korholni őket ezért… Berthe, gyermekem, fáradt vagy, a füst marja a szemedet, csukd le a szemedet és hajtsd a fejed az erős vállára ennek az úrnak, akinek e szép estét köszönhetjük… De kicsit maradj még velünk. Szükségem van a jelenlétedre, s a szavaim jobban csengenek, ha te is hallod őket, még ha csak félálomban is.
Feleségül vehettem volna a kis Nauszikaát Graciosa szigetén, s akkor én lettem volna a koronázatlan király utódja, örököltem volna az exportmonopóliumot… de valószínűleg addigra már rég a sziget termékeny földjében nyugodtam volna eltemetve. Már az első hét végén, alig-alig magamhoz térve, kénytelen voltam leöklözni néhány portugál ifjút, s szerencsémnek mondhattam, hogy annak idején gyakran lógtam az iskolából, hogy bokszolni tanuljak. Jókora balos ütésem sokszor nagy segítség volt a számomra. De azok a portugálok mindjárt késsel jöttek rám, s ez kellemetlen volt. A jobb alkarom rendszerint be volt kötözve. Ám szerencsémre egyszer sikerült elbújnom Graciosa királyának egyik hajóján, amely Vigóba indult. Nauszikaá nem sírt, amikor búcsút vettem tőle. Egyébként már arra sem emlékszem, mi is volt a neve valójában…
Megiszunk még egy üveggel? Maradjon csak ülve, különben felzavarja Berthét, ezt a szegény gyermeket. Tudja ön, milyen bátor ez a kislány, s ráadásul „honett” is, ahogy errefelé mondjuk? Hihetetlen, de igaz. A törzsvendégek szeretik. Lehet vele beszélgetni, okos gyermek, s mindig akadnak olyan férfiak, akik becsülni tudják az efféle erényeket. Ha olykor-olykor egy – többnyire részeg – férfi túlzottan tolakodni kezdene, akkor a gyermek hozzám menekül. Már itt is kénytelen voltam bokszolni, a tulajdonos dühöngött, csaknem kitiltott a lokáljából, de aztán annyiban hagyta a dolgot. Olyan vagyok én itt, mint egy – persze csak szerény – attrakció. Az is előfordul, hogy horogütés nélkül is nyugalomra tudok inteni bizonyos részegeket… Ezek egy ilyen környezetben rendkívül értékes képességek, nekem elhiheti…
Gunumai sze anassza… Hajadon, esdeklek; ki vagy? isten? földi halandó?… Miért nem tudom elfelejteni ezeket a hexametereket? Százból kilencvenkilencen olvassák a görögórán, kilencvenkilencen elfelejtik, a századiknál viszont egy életen át visszhangzanak, meghatározzák, terelgetik az életét. A tanárom – hosszú és szürke volt a szakálla, nem rövid és hullámos, mint az enyém – kicsi számokat írt be az aprócska füzetébe, s nekem egyszer egy hatost adott, az volt a legjobb jegy, mivel kívülről megtanultam azt a bizonyos rész, azt, amelyik így kezdődik: „Gunumai sze anassza…” Anassza! Mennyivel szebb szó, mint a mienk: hajadon! Meg más nyelvekben a vierge, virgo: mindegyik tompa, nincs meg bennük az a királyi, az a fehérléptű járás, mint az ógörög „anassza” szóban…
Akkor aztán szerencsésen megérkeztem Vigóba. A gyomrom elrontottam egy kicsit… Túl sok ananász, túl sok édes bor… Ez is azt bizonyítja, hogy az úgynevezett delikateszek tulajdonképpen átkozottul unalmasak és egészségtelenek, ha az ember naponta él velük. Mint ahogy önnek is megártana ez a kiváló Vauvray, ha minden nap ezt kellene innia ebédre és vacsorára… Mint ahogy minden szép nő végérvényesen elviselhetetlenné válik, mihelyt feleségül veszi az ember… Egy házasság… Tudja, egy házasság az bonyolult dolog. Pénelopék ritkán akadnak, de a Pénelopék nélkülözhetetlenek. Tudnak kötni és varrni, tudnak sütni, háztartást vezetni… Pénelopé aligha volt szép, s a kérők csak azért tülekedtek annyira körülötte, mert Odüsszeusz asszonyát gazdag özvegynek gondolták. De Pénelopé szerette a férjét, az ilyen asszonyok mindig hűségesek, a hűségük jótevőn meleg, tudnak hallgatni, igénytelenek, nem vágynak állandóan romantikára és hősiességre, kevéssel is beérik, és ami mindennél fontosabb, van humorérzékük. Nauszikaá, bármennyire is tisztelte őt a fantáziám, Nauszikaá romantikus lény, uram. És alighanem közismert dolog, hogy a női vagy hímnemű romantikusoknak nincs humorérzékük. Ők egyre tovább akarnak fokozni mindent, az abszolútra törekszenek – ó istenem, az abszolútra! Mintha létezne ilyesmi az emberi életben! Feleségül vettem Nauszikaát, és…
Nem, nem valamiféle bárfilozófia az, amit én itt önnek feltálalok. Azt hiszi, sikerült egyszer is nevetésre bírnom a feleségemet? Soha. Márpedig egy nő, aki sohasem nevet… Ő annakidején úgy vélte, egy ideálhoz megy feleségül, egy isteni sokat tűrőhöz, jóllehet én csak egy egyszerű ember vagyok, aki egy kicsit bekattant a háborútól, s bizonyos vándorlási vágy kerítette hatalmába… Én egy ártalmatlan ember vagyok, az összes látszólag romantikus élményem ellenére is… Mindig is jól tudtam mesélni, így aztán úgy meséltem el a feleségemnek az életemet, amilyen formában ő azt hallani akarta … Hisz az ember akaratlanul is mindig a hallgatójához igazodik, legyen az férfi vagy nő. Márpedig ez hiba, nagy hiba…
Meséltem neki az Amazonasról és egy hangyapopulációról, amelyik ismerte a stratégia összes törvényét – az indiánok ellen tudtunk védekezni, de a hangyák meghátrálásra kényszerítettek bennünket… Meséltem neki a repülésemről az Atlanti-óceán felett, amely persze balul ütött ki, akárcsak a vitorlásutam, s valaki más hajtotta végre – de hát végtére is én vagyok az előfutár, s az előfutárok mindig a sikeresek bűnbakjai, ők vállalják magukra a balsikert, elhárítva azt a sikeresekről. A világon csak egy bizonyos kvantumnyi balsiker létezik, s ha ez elfogy, akkor semmi se állhat a siker útjában. Csak sajnálni lehet a szerencsétlen flótásokat, de szükség van rájuk. Többnyire csak pár száz évvel később ünneplik őket, de hát mi hasznuk van ebből a szegény ördögöknek…
Elhiheti, már az Atlanti-óceán fölött tett repülésemet megelőzően is jártam sok másik helyen. Ismerem a Nagy Korallzátonyt, ismerem Borneót, megkíséreltem átkelni a sivatagon egy kicsi, általam konstruált autóval – aztán Citroën[10] ellopta a találmányomat, s egy autókötelékkel eljutott Timbuktuig… Aztán meghiúsult az első repülésem, vízbe zuhantam. Ám ezúttal nem volt a közelben semmilyen Graciosa, messze északra sodort a hullámzás, ahol egy halászbárka szedett fel. Hogy honnan tettem szert pénzre mindezekhez a vállalkozásokhoz? Ma már magam sem tudom. Valahogy mindig sikerült. Barátoktól, akik hittek bennem, újságoktól, amelyek bizalommal voltak irányomban… S így másodszor is megkísérelhettem a repülést… Megkímélem önt a műszaki részletektől. Megint jött egy vihar, s ez aggasztóan emlékeztetett arra az előzőre, amelyik tönkretette kicsi hajómat, s felemésztette az összes ivóvizemet… Megint a tengerbe estem, de szerencsém volt a balszerencsében. Mert ez egy olyan helyen történt, amely a nagy luxusgőzösök útvonalába esik. És egy ilyen „úszó szálloda”, ahogy ezeket a hajókat az újságok cikornyás nyelvén illetik, félhalottan az éhségtől kihalászott a vízből. Természetesen hős voltam, és úgy is kezeltek. Ha ön azt tudná, mennyire unalmas a hősök körülrajongása maguknak a hősöknek az oldaláról! Egyszerű ember vagyok, szívesen megiszom egy jó bort, élvezettel elfogyasztok olyan ételeket, mint egy Chateaubriand aux pommes vagy egy Hommard à l’américaine, s ha egész életemben őrült dolgok művelésére adtam a fejem, akkor azt nem a szenzáció vagy a hősködés végett tettem, hanem egyszerűen azért, mert nem találtam más módot rá, hogy tengessem az életem. S én szó szerint úgy tengettem az életemet, hogy állandóan kockára tettem. Bizton állítom önnek, hogy az úgynevezett hősök kilencvenöt százaléka – láthatja a százalékszámítási mániámból, hogy én tulajdonképpen egy félresikerült kereskedő vagyok – autóversenyző, műrepülő, tudományos kutatási céllal utazó, rekordhajhászó: mind, mind olyan emberek, akik félnek a munkanélküliségtől; a fennmaradt öt százalék pedig, vagyis az igazi hősök, akik a dicsőség végett erőltetik magukat, félbolondok. Megengedem, köztünk, munkakeresők között is fellelhetők ennek a renoméfüggőségnek, ennek a romantikának a nyomai… Egyeseknél ez a függőség valamiféle kisebbségi komplexussal magyarázható, az ilyen ember egyszer, végre-valahára, meg akarja mutatni az apjának, aki mindig is megvetette, milyen belevaló legény is ő, másoknál pedig más oka van… Nálam az öreg Homérosz volt a vétkes, és az a tanár, akinek hosszú és szürke volt a szakálla, s aki megmérgezett a „Gunumai sze anassza”-val…
Az ember beleálmodja magát egy szituációba, majd pedig, mondhatnám, minden idegszálával életre szeretné hívni ezt a szituációt, ha a kifejezés nem lenne annyira elcsépelt. De tényleg jó kifejezés, ha szó szerint veszi az ember: minden idegszálával. Ön is hallhatja, elkalandozok, csakhogy kibújhassak szomorú és groteszk történetem elbeszélésének kényszere alól. Mert szomorú és groteszk az én történetem, mint minden az életben, s csak egy költő képes úgy komponálni a szomorút a groteszkkel, hogy az szépnek és békülékenynek hasson. De én nem vagyok költő.
Azon a bizonyos hajón tehát hősként ünnepeltek. Egy nagy, német hajó volt, sokan utaztak rajta, s egy gazdag úr magára vállalta az útiköltségeimet. Luxuskabint kaptam… De nem erről akartam mesélni önnek. Amikor kihalásztak (egy matróz beugrott a vízbe, hogy körém hurkoljon egy kötelet, mert annyira gyenge voltam, hogy nem tudtam volna tartani magam – képzelje csak el, két nap hosszat egy mentőövben, s az a sok sós víz, amit benyeltem…), amikor végre felhúztak a fedélzetre, aligha nézhettem ki másként, mint a sokat tűrt isteni Odüsszeusz. Csaknem meztelen voltam, az alsónadrágom csupa rongy, az ingemnek nem maradt ujja, s én nem voltam eszméletemnél… Amikor kinyitottam a szemem, a fedélzet deszkáin feküdtem, s úgy tűnt, mintha egy matróz szivattyúkarnak nézné az én két karomat. Megállás nélkül pumpált velük. Világos nappal volt, egészen barátságos napsütés villant a szemembe, én pedig félig le is hunytam, mert vakított a fény. Ekkor közeledő lépteket hallottam. Jól kivehető módon magas cipősarkok kopogását. És amikor kinyitottam a szemem és a fejem oldalra hajtottam, abba az irányba, ahonnan a léptek hallatszottak, megláttam Nauszikaát… Rövid fehér ruhát viselt, egy khitont, a haja szőke volt és épphogy takarta a tarkóját, a lábai nagyon egyenesek voltak, nem hordott harisnyát, csak fehér magassarkú cipőt… Engem zavart a cipő – Nauszikaá minden bizonnyal szandálban járt. De más nem is volt, ami zavart volna… „Gunumai sze anassza”, suttogtam, s újból gimnazista és romantikus lettem. Mert a romantika pubertáskori jelenség, s vannak olyan emberek, akik egy életen át nem lépnek ki a pubertáskorból… Addig azt hittem, a graciosai élményt követően én már végleg kigyógyultam ebből a gyerekbetegségből… De hát melyikünk lehetne valaha is teljesen immunis bizonyos betegségekkel szemben?
Dorának hívták, s már magától a névtől meg kellett volna hökkennem. Úgy ápolt, ahogyan bizonyára Nauszikaá ápolta a sokat tűrt isteni Odüsszeuszt. És hősnek tartott, emberfeletti embernek, vagy legalábbis olyan férfinak, aki emberfeletti dolgot cselekedett. Én viszont (hogy egészen őszinte legyek) csak azért mertem felvállalni a repülést, mert az nekem mindent összevetve nagyjából félmillió dollárt hozott volna a konyhára, s abból kifizethettem volna az adósságaimat… De próbálja csak meg: álljon ellen, ha egy nő imádni akarja önt… Tetszéssel fogadja, Homéroszt idézi, hirtelen belegabalyodik egy teljesen irodalmi szituációba, s ha egyszer egy szituáció irodalmi lesz, akkor ön menthetetlenül elveszett… Az irodalomban minden olyan egyszerű. Ott alig vannak napi gondok, és ha valakinek sok az adóssága, akkor vagy megüti a lutrin a főnyereményt, vagy öngyilkos lesz – két szép, végleges megoldás, s a regény be is fejeződhet…
Az én regényem folytatódik, s többé már nem regény. Hétköznapi valósággá vált, s azzal nehezebben birkózik meg az ember. Bizony…
És mégis, gondoljon csak bele, alapjában véve milyen bölcs is az élet. Figyelmeztetett, megmutatta, mennyire csiklandós ügy ez az egész Nauszikaá-szituáció (bocsássa meg a kifejezést). Az élet egyszer kisodortatott a hullámokkal Graciosa szigetére, s érthetően megmondta: Itt van a boldogságod, amelyet annyira áhítasz, itt van neked ez a kis királylány, s itt az apja, a király. Ugyanakkor az élet meg is leckéztetett. Késszúrások, a lakosság féltékenykedése – mintha azt akarta volna mondani: ez az egész kilátástalan, ha nincs az embernek otthon egy Pénelopéja, aki semlegesít minden Nauszikaá-csábítást. Már rég gondoskodnom kellett volna egy Pénelopéról, de mindig rohanásban voltam. Ez az egyetlen mentségem, s alighanem marad is az egyetlen mentségem… Okos fickó volt Odüsszeusz. Elébe vágott a dolgoknak. „Csak semmi szentimentalizmus!”, mondta, s amilyen ravasz volt, azt magasztalta, mint a legszerencsésebbet – makartatosz exochon allon –, aki gazdag menyasszonyi ajándékainak jutalmaként a házába viheti Nauszikaát… Gazdag menyasszonyi ajándékok… Nauszikaá már gazdag volt, de a jövendőbelijének is pénzes embernek kellett lennie. Odüsszeusznak, a hajótöröttnek azonban még inge sem volt… Ebből semmi jó nem sülhetett ki…
Én is hajótörött voltam, nekem sem volt ingem… és Dora gazdag volt. „Futja belőle mindkettőnkre”, mondta, „apámnak van pénze…” Az apja nem gazdag volt, inkább csak tehetős, egy provence-i borkereskedő, aki Párizsban összehozott egy kis vagyont és feleségül vett egy svéd nőt – ezért volt Dorának szőke a haja…
Nauszikaá férjül vett engem… Szomorú sors ez. Már soha nem találhatok magamnak egy Pénelopét. Ön nyilván nem bánja, ha megkímélem eljegyzésünk körülményeinek ecsetelésétől… Jól játszottam a szerepemet, túlzottan is jól. Az apa ellenezte a dolgot, az anya támogatta… New Yorkban volt az esküvőnk… Az apa kifizette az adósságaimat. Azután újból meg kellett volna kísérelnem az átkelést az óceánon. De nekem elegem lett az egészből, elhárítottam. Dora-Nauszikaá számára ez volt az első csalódás… Visszatértünk Franciaországba. Az apa egy svindli folytán elvesztette a pénzét. Munka után kellett néznem…
Tudja, amíg magányos az ember és egy álmot kerget, képes elkövetni mindenféle őrültséget: Hogy pénzt keressen? Hogy megtalálja Nauszikaát? Ám ha egyszer feleségül vette Nauszikaát, véget ér az álom. A felesége még egy bifszteket sem képes tisztességesen megsütni! Nauszikaá tudott ruhát mosni. Én mosodába adom a szmoking-ingeimet. Az öreg király vedel, az öreg királynő igen kedvesen bánik velem, minden este főz nekem egy erős kávét, azt jól csinálja… Na és Nauszikaá? Nauszikaá hervadozik és Alexandre Dumas-t, Victor Hugót és Musset-t olvas. A Monte Christo grófját már háromszor elolvasta… És milyen pillantásokat vet rám! Most talán ön is megérti, miért ülök inkább egy bárban, s rajzolom idegenek képmását. Így eltelik az éjszaka. Nappal pedig alszom… Viszek haza pénzt, nem sokat, épp hogy csak elég… És persze van néhány jó bajtársam, repülők, akik hébe-hóba idejönnek, vannak kis barátnőim – persze minden alantas szándék nélkül –, mint például Berthe; nem vagyok szoknyavadász… Az ember maga igazgatja kicsinyke életét, amely már nem hősies, lecsendesedett… Az emberek érdekesek, különösen, ha hagyják magukat lerajzolni, vagy ha megfigyelhetem, mennyire igyekeznek vidámnak látszani, ha már egyszer elhatározták, hogy jól fogják magukat érezni…
Berthe, gyermekem, ébredj fel. A fejed nyilván könnyű teher volt az úr széles vállainak… Elkísérlek a metróhoz, s együtt megyünk Denfert-Rochereau-ig. Ott nekem át kell szállnom, te pedig tovább utazol.
Önnek pedig, uram, köszönöm a barátságos figyelmet. Itt a portréja, száz frank az ára, ami az ön országa pénznemében csekélység. Holnap pedig behajtom a tulajdonostól a tíz százalékomat, azt a tíz százalékot, ami nekem az általunk kiürített palackok után kijár… Jön a takarítónő. Louis, az úr fizetni óhajt, ő egy előkelő úr, elégedett leszel vele, Louis…
Aztán pedig, uram, ne mulassza el, hogy meglepje Berthét egy csekélyke ajándékkal. Kitartott mellettünk – egy lány ott aludt az ön vállán, így szép emlékként őrizheti meg ezeket a pillanatokat, és Párizsra nem úgy fog visszaemlékezni, mint valami bűnös helyre… Higgye el nekem, a gyengéd emlékek a legszebbek…
És most ön vissza fog térni Pénelopéjához. Mert jól látszik: ön talált magának egy Pénelopét. Tartsa jó erősen, még ha olykor-olykor unalmasnak is találja, még ha vágyódna is némi változatosságra, egy… Nauszikaára. Legyen hálás, uram, legyen hálás a sorsnak, hálás az életnek. Ön biztonságban tudhatja magát, még ha néha rosszul is mennek a dolgok, lesz majd egy támasza, valaki, aki önnel áll és bukik… És ez nem kevés, uram, higgye el nekem, s ez az én történetem „tanulsága”…
Mert én egy moralista vagyok, uram. Egész jól kiismerem magam az emberek között. Ön igencsak vállalkozásra kész lelkülettel lépett be ebbe a bárba. Úgy gondolta, engedélyez magának egy vidám éjszakát, uram, egy aprócska félrelépést. A felesége soha nem tudja meg, gondolta. Pénelopé otthon ül és vigyáz Télemakhoszra[11]. Még fiatal vagyok, gondolta ön, kell a változatosság. És a szeme egy csinos arc után kutakodott…
Én pedig, uram, én ráakaszkodtam önre. Rávettem, hogy modellt üljön egy portréhoz, táncolni küldtem Berthével, a gyermekkel, mert ismerem Berthét, ő kedves és jó, tud beszélni, de veszélytelen, mint minden lány, akinek otthon szomorú a sora… Azután pedig feltartottam önt, uram, az egész hosszú éjszaka alatt… Köszönöm, Paul. Adjon, kérem, Paulnak, a bérszolgának is borravalót, a fiú tizenhat éves és fáradt; látod, Paul, ez itt egy előkelő úr, aludj jól, fiam… Nem említettem még önnek, hogy sűrű lesz a köd az utcákon?… Parancsol egy taxit?… Hívj egy taxit az úrnak, Paul… feltartottam önt az egész hosszú éjszaka alatt, feltartottam a Nauszikaá-történetemmel, ön pedig figyelmesen végighallgatott… És azt hiszi, én ezt csak azért tettem, hogy kicsikarhassak száz frankot a vacak rajzomért? Nagy tévedés, uram. Azért tettem, hogy egy kis szívességet tegyek az ön Pénelopéjának… Ön nem Odüsszeusz, ön egy komoly úr, önnek komolynak kell maradnia… Ez túlzottan is moralizálónak tűnik, tudom. De azt hiszi, a felesége semmit se vett volna észre? A Pénelopéknak megvan az a hibájuk, hogy okosak. Rájött volna, nem mondott volna semmit, de szenvedett volna, kis mosollyal a szája szegletében… Egész este itt ült ön mellett, hát nem vette észre? Én láttam, láttam az ön Pénelopéját, nagy szeme van, nem szép, a barátnői azt állítják, hogy tehénszeme van, s közben megfeledkeznek róla, hogy Junót, a nagy istennőt Homérosz mindig a Tehénszemű névvel illette, ami nyilván bók volt a részéről… Itt a taxija, uram, szálljon be. Szólok még a sofőrnek… Figyeljen ide, Jean, ne essen túlzásba, az úr a barátom… Tudja, ezen a környéken ismerem az összes Taxist…
Nos, uram, aludjon jól, holnap pedig intézze a dolgait, vigye el Pénelopénak a képet, amelyet önről rajzoltam… És adja át madame-nak egy olyan férfi tiszteletteljes üdvözletét, aki bedőlt Nauszikaának…
[1] Lilian Harvey (1906 – 1968) angol-német színésznő és énekes, hosszú ideig Németországban élt
[2] Georg Herwegh (1817-1875) német költő azonos című, megzenésített versének kezdősora (saját fordítás)
[3] Heinrich Heine (1797-1856) német költő „Ein Jüngling liebt ein Mädchen” (Egy ifjú szeret egy lányt) kezdetű versének harmadik, befejező strófája (saját fordítás)
[4]Nauszikaá, a mitikus hajósnép, a phaiákok királyának a leánya Homérosz Odüsszeiájában; a hatodik énekben lép színre. Az Odüsszeiában igen fontos helyet foglal el a phaiákoknál töltött idő, hiszen Odüsszeusz itt, a királyi családnak és udvarának meséli el kalandos útjának nagy részét, majd a phaiákoktól kap hajót a hazatéréshez.
[5] A Vouvray egy Chenin Blanc szőlőből készült fehérbor, amely a Loire folyó partján nő, a franciaországi Touraine körzetben. A borok stílusa a száraztól az édesig és a pezsgőig terjed, mindegyiknek megvan a maga különlegessége.
[6] Az ókori görögök jellegzetes öltözéke: ingszerű, gazdagon ráncolt, kb. térdig érő vászon- vagy gyapjúruha.
[7] Alain Gerbault (1893 – 1941) francia vitorlázó, író és teniszjátékos. 1923 és 1929 között egymagában körbevitorlázta a világot.
[8] Eumaiosz, Homérosznál az Odüsszeiában az «isteni» disznópásztor neve. Előkelő szíriai családból származott, de föníciai tengeri kalózok elrabolták s Odüsszeusz apjának Laertésznek rabszolgául eladták. Szívesen fogadta Odüsszeuszt hazatértekor, bár nem ismerte föl benne urát, s utóbb is segített a kérők megbüntetésében.
[9] Ithaka kis méretű zöld sziget. A Jón-szigetek tagja, a legendák szerint Odüsszeusz hazája.
[10] André-Gustave Citroën (1878-1935), francia mérnök, a Citroën gyár alapítója.
[11] A görög mitológiában Odüsszeusz és Pénelopé fia.
Illusztráció: Friedrich Glauser
Ezek is érdekelhetik!
Arvo Valton: Miniatűrök →
Lucy M. Boston: Gyerekek a Zöld Tetsziktudniból* →
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
