Virginia Sol: Barátom, ne félj!
A világban zajló események margójára és a márciusi ifjak tiszteletére
A régmúltból dereng fel utolsó beszélgetésünk. Azelőtt mindennap megvitattuk a világ dolgait, s még ha nem is jutottunk egyetértésre, beszéltünk, érveltünk, ógörög módra filozofáltunk és folytattuk a vita művészetét, és ezt élveztük. Egy érdemi vitának, mely szenvedéllyel, hittel, elkötelezettséggel és értelemmel telt, jó íze van. Tudtuk, másként látjuk a világot máshonnan eredő gyökérrel, aminek ágai oly ellenkező irányokba nyúlnak, hogy alig van közös lombjuk, de ettől még barátok maradunk. – És leszünk mindig!
Mindig…
Ej, barátom, mienkéhez hasonlóan, régre nyúlnak már azon idők gyökerei, mintha egy élettel ezelőtt lettünk volna. Már nem hallak téged. Nem hallom hangodban az erőt, mely meggyőződésed sugallaná, nem látom szemedben a tüzet, mely hiteted vallaná. Tekinteted céltalan fordul el, ha néha, oly ritkán látni véljük egymást az utca ködös túloldalán.
Ej, barátom, sikerült megosztaniuk bennünket. Életnyi ábránd s terv, megannyi színes jövőfoszlány hullott közénk szürke lepelként, amin e zavaros világ tollvonásnyi előnnyel megáldott császárai és sorsfordítói tapodnak szüntelen. – S az évek csak telnek. Nem leszünk már újra ugyanazok a bohó ifjak, kik heveny bátorsággal vetik bele magukat a kalandokba. Kik mernek önmaguk lenni, mernek szeretni és kockáztatni.
Kik leszünk akkor?
S te, hová tartasz, mondd? A négyfal örökbaráti ölelésébe? Sorba állni az életed következő szeletéért, miközben az aszfalt bejáratot porát nézed, hisz az álarcok mögül csak szemek merednek rád, érzelmek nélküli humanoidok. Megijeszt? Engem is. – S én merre tartok? Elvakult lázadóvá érek e síkban fekvő Földanyán.
Ej, barátom, hosszú még az út! Te erre, én arra. Sétálunk-e még valaha a népeket összekötő folyó azonos oldalán? Szólsz-e még valaha hozzám barátként, testvérként, szülőmként? Hallom-e még kacagásod, mibe belekönnyezik a szem, s belefájdul a rekeszizom? Az efféle nevetés csak szívből ered.
Nem, ne érts félre! Én nem haragszom rád, nem hiszek a haragban. Keblemre ölelnélek azonnal, ha újra engem látnál, azt a kis kócos kópét, akivel annyi csínyt és játékot kitaláltatok, akivel minden alkalommal úgy fejeztétek be a beszélgetést, hogy majd legközelebb befejezzük. Nem erőltetem. Az ébredés melankóliája lassan foszlik szét –, mint az elnyűtt cipő, ami nem engedi a fűszálak közé fúrni a lábujjakat – de a szemét mindenki maga képes csak kinyitni, akkor, amikor készen áll rá.
Barátom, te ne félj! Mikor készen állsz, ott leszek veled, ott leszünk veled. Leültetünk a bőség asztalához, megetetünk ugyanazon kenyérből, megitatunk ugyanazon borból, melyből mindenki más is vehet.
Ne félj! Mi itt leszünk, vagyunk és maradunk.
Illusztráció: fh. Jókai, Petőfi, Vasvári rajzának másolati fényképe (forráskötet: Jókai Mór: Írások életemből-Önéletrajzi írások, 1960.)
Ezek is érdekelhetik!
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
